Verseny

Sziasztok!

Nos, akivel beszéltem, már tudja, hogy azért nem érkezett friss, mert egy karácsonyi novella versenyre írtam az elmúlt hetekben. A jó hír, hogy nemsokára hozom a tizennegyedik fejezetet, a másik jó hír, hogy első lettem a novellámmal, melyet ezen az oldalon elolvashattok: 

http://newsun-iliana.blogspot.com/ 

Ezzel a kis aprósággal kívánok mindenkinek Kellemes Békés Karácsonyt, és Boldog Újévet!

Remélem idén, még hozok fejezet, de ha mégsem, további jó szünetet, pihenést és legfőképpen olvasást.

Köszönöm, hogy idén olvastatok engem, remélem jövőre már csak többen leszünk.

Iliana

Angyli hívószó: 13. Fejezet

Huh. Hát ránéztem az utolsó bejegyzésem dátumára és megint csak: Huh.

Olyan gyorsan elrepültek a napok, hogy észre sem vettem, még nincs fenn a következő teljes fejezet. Mert az igazság az, először két részre akartam venni, de aztán mégis egybe írtam. Ezért a sok mulasztásomért cserébe ez most egy kicsit hosszabb fejezet lett. Majd hozom a következőt, és ne feledjétek, még mindig várom a komikat.

Jó szórakozást a frisshez.

***

Még járt a motor, amikor felrántották mellettem az ajtót és Flora vékony ujjai ragadták meg a csuklómat, hogy aztán kirángathasson az autóból. Andy mögötte állt és furcsa tekintettel bólintott, majd másfelé nézett.

- Mondd csak, neked mit jelent a pontosság? Tíz perce itt kéne lenned, erre beesel az utolsó pillanatban. Mégis mit csináltál ilyen hosszú ideig?

- Öhm. Öltöztem?

- Kérdezed vagy mondod? – tette csípőre a kezeit, ahogy mindig, amikor mérges volt. Egy sötétlila, fodros ruhát viselt, melynek gyöngyökkel díszítették a térde felett érő fodrok szegélyét és a nem túl ményen dekoltált ívét. Tipikus Florás ruha.

- Mondom. – Nyögtem ki, mire kifújta a tüdejében bent tartott levegőt. – Mi történt, hogy ennyire… nem is tudom… zilált vagy? Megint rosszul sült el a családi vacsora? – puhatolóztam, mire dühös láng lobbant szemeiben. Azt hiszem ráhibáztam.

- Ne is mondd. Soha többé nem leszek olyan szórakozott, és hívom meg magunkhoz vacsorára Andyt. Múló gyengeség volt a pillanat, amikor rábeszéltem. Mindegy is. Ha már itt vagyunk, legalább menjünk be! – sóhajtott és belekarolt a párjába, aki tovább vezette.

- Ennyit arról, hogy menyire bírja türtőztetni magát Daniel, amikor a húga és Andy együtt vannak – kuncogtam fel és szembe akartam fordulni Edennel, de a fránya magas sarkú szandálban elveszítettem az egyensúlyom és a beton vészesen közeledni kezdett az arcom felé. Felsikoltani sem volt időm, amikor egy erős kéz kulcsolódott a derekam köré, és szorosan magához húzva talpra állított. Hálásan néztem fel megmentőm arcába, de azonnal bele is pirultam. Daniel arca csak centikre volt az enyémtől, arcomon éreztem hűvös leheletét.

- Ennyit arról, hogy a magas sarkú neked való – villantott fel egy lehengerlő mosolyt, miközben elengedett. Hallotta, amit róla mondtam. Ekkora pechet.

- Kösz a segítséget. – Mormoltam szégyenlősen az orrom alatt. Nem hinném, hogy ennél is süllyedhetek mélyebbre. – Öhm. Te kit hoztál el? – tévedtem. Igenis lentebb tudok alacsonyodni erről a szintről.

- Hát, én senkit. Ami azt illeti, szerettem volna elhozni egy lányt, de kicsit lekéstem róla.

        Ahogy rólam is. Miért nem kért fel? Miért nem akart engem elhozni erre a nyavalyás bálra? Miért nem veszi észre a nyilvánvalót? Hogy lehet valaki ennyire vak?

        Tegnap beszélgettem Florával és azt mondta neki az első mondatomból feltűnt, mit szerettem volna. Pedig csak annyit mondtam, Eden hívott el a bálba. Ő nyíltam kimondta, hogy nem is akartam elmenni vele. Hogy nem is rá vártam, hanem arra a fiúra, akit talán jobban kedvelek, mint ahogy azt bevallom magamnak. Valami ilyesmit mondott Cassie is, csak ő kicsit durvábban. De vajon tényleg így van? Valóban nem így akartam végig csinálni ezt az estét?

- Mi lenne, ha bemennétek? Nem soká kezdődik ez a köszöntő és az első tánc. Nehogy lekéssetek róla. – Elhátrált tőlem és biccentett Edennek, aki értem nyújtotta kezét, hogy tartsak vele. Szó nélkül karoltam belé, de legszívesebben kinn maradtam volna. Semmilyen tánc nem ér annyit, mint a Daniellel töltött idő, legyen az akár egy perc, akár néhány óra. Mert lehet, hogy tényleg elszúrtam az estémet, és igaza van Cassie- nek: vak vagyok.

- Valami gond van talán? – érdeklődte Eden, megállásra késztetve engem is, amikor elértünk a kapuig.

- Nem, semmi. Menjünk tovább! – indultam meg, de visszarántott.

- Chatrine. Annyira rosszul hazudik a tested. Egy mozdulattal képes vagy megcáfolni a mondatodat. Azt hiszed, vak vagyok? Vagy szerinted nem voltam ott a parkolóban az előbb? Ismerlek már mióta, nekem azt mondasz el, amit akarsz. – Nézett mélyen a szemembe. Összezavarodva ráztam meg a fejem.

- Nem értem mire akarsz kilyukadni, de van egy olyan érzésem, hogy az a dolog nem fog tetszeni.

- Túl őszinte és kedves vagy ahhoz, hogy észrevedd mit is akarsz igazából. – Eden mosolya megértő volt és bánatos. Most aztán végképp nem értettem mit akar tőlem ezzel. – Tudod még most is csak viccnek találom az egészet. Hogy eljössz velem a télköszöntőre. Mindig mindenhová egyedül járok és ennek meg van az oka. Én is kényelmetlenül érzem magam és te is.

- Én nem érzem magam kényelmetlenül melletted.

- Még nem. De majd fogod, amikor táncra kerül a sor és arra gondolsz, hogy nem is velem akartál eljönni, hanem Daniellel. – Leesett az állam.

- Te tudtad? De hát honnan? És… Ó, istenem! Ez annyira… - most valahogy még jobban akartam, hogy megnyíljon alattam a föld, mint amikor Daniel a karjában tartott.

- Nem, nem annyira! – nevetett fel, amikor az arcomat a kezeimbe temettem. – Ez egyszerűen csak a szíved és az eszed harca.

- Nem. Ez mutatja, mennyire nem vagyok eszemnél. Észre sem vettem, hogy mit hagyok minden döntésem után. Ez szörnyű! – és valóban. Most, hogy már tőle is hallottam, felnyíltak a szemeim. Láttam mit hagytam elúszni az imént, éreztem mennyire vágyom vissza Daniel védelmező karjai közé…

- Chate. Legalább hallgasd végig, mit akarok mondani. Akkor talán megérted, hogy nem az a szörnyű, hogy jót akartál nekem, hanem az, hogy emiatt letagadtad magadban az igazi vágyaidat és azt a tényt, hogy szereted Daniel Fraser –t! – magyarázta. Megfogta a kezeimet és megszorította. – Megőrültök egymásért, de ti ezt még csak észre sem veszitek…

- Gyertek már, az istenért! – szaladt felénk Flora. – Most lesz vége  a tanári megnyitónak és kezdődik a tánc! Megígérted, hogy ott fogunk táncolni egymás mellett. Akkor tartsd is be a szavadat! – nézett rám és megfordult. Az ajtóban megragadta Andy karját és visszamentek a táncteremmé alakított tornaterembe.

        Sajgott a szívem, mert így volt igaz. Már nagyon régóta meg volt ez az ígéret. Ezt most nem hagyhatom veszni. Ha már az én estém tönkre ment, legalább az övé szép legyen.

- Igaza van. Megígértem neki, hogy mi négyen ott fogunk táncolni. Ezt… te nem fogod megérteni. A lényeg, hogy sok mindent rontottam el, amit már nem tudok jóvátenni. Ennyit muszáj meg tennem Flora -ért. Kérlek, értsd ezt meg! – kihúztam a kezeimet az erős szorításból és elindultam barátnőm után, hogy még időben odaérjek a kezdő lépésre. Eden két lépéssel beért és kinyitotta előttem az ajtót. Gyors lépésekkel haladtunk a táncparkett másik vége felé, ahol Flora alakja rajzolódott ki. Mindenki az igazgatónőre figyelt, csak ő nem. A sötétben láttam, hogy Olivia áll mellette és ő az, aki szóval tartja.

- Annyira sajnálom, hogy úgy beszéltem veled! – borult a karomba Flora, amikor mellé érkeztem. Kuncogva toltam el magamtól, hogy megmondjam neki az igazat.

- Az nem igazi barátság, ahol nem vesznek össze legalább egyszer. És egyébként is igazad volt. Én voltam a hülye. Tényleg megígértem neked a mai napot és csúnya lett volna, ha elszúrom az első télköszöntődet. – Újra megöleltük egymást, de most sem tartott tovább pár pillanatnál. Az igazgatónő lelkes beszéde véget ért és a nap DJ-je bejelentette az első, nyitó dalt.

- És most következzen a hagyományos nyitótánc, amit remélhetőleg mindenki élvezni fog a párjával összebújva. Az idei zene pedig nem más, mint Richard Clayderman, Memory című zongoradarabja. – Kifutott az arcomból a vér. Azt hittem menten elájulok, de nem ment. Arra is rájöttem miért. Eden szorosan tartva nézett a szemeimbe, melyeket megtöltöttek a szomorúság könnyei.

- Menj ki és keresd meg – szólt nagyon csendes hangon. Megráztam a fejem és felvettem a kezdő pozíciót.

- Nem az a gond. Ez a zene szólt a nagyi temetésén. De megleszek. Csak ez a tánc és utána megyek haza. Sajnálom, ha elrontottam a bálodat, de nem bírom sokáig.

- Cathrine. Azt mondtam menj ki, és keresd meg Danielt. Nem azt, hogy táncoljunk. Gyerünk, indulj el kifelé. És ha nem oda mész, meglásd mit kapsz tőlem! Komolyan mondom!

- Ha nem lenne az, már rég megcsókoltalak volna! – kuncogtam fel sírós hangon. Megforgatta a szemét és egy gyengéd lökéssel elindított. Szinte már szaladtam a keringő párok között, hogy minél hamarabb kiérjek ebből a forró légtérből.

El kell mondanom neki, hogy mit érzek, meg kell tudnia, milyen egy lökött nőszemély vagyok, amiért nem vettem eddig észre, mennyire belezúgtam. Látnia kell, hogy valójában én sem értem magamat és a hormonjaim is tombolnak, de tiszta szívemből szeretem és jobban vonz magához, mint eddig valaha bárki más.

Neki támasztottam a kezem a hideg üvegajtónak, de az nem nyílt ki. Pánikolva néztem körbe, hogy hátha van valaki a közelben, aki kienged engem innen, de üres volt a folyosó. Ekkor vettem észre a sarokban egy nagyobb cserepes virágot. Lássuk, menyire vakmerők a tanárok. Lehajoltam és a virág leveleit félre lökve a száránál kezdtem matatni. Az ujjaim egyszer csak valami hideget és keményet tapintottak. Ez elképesztő! Kiemeltem az apró fémkulcsot és a zárba illesztettem. Elfordítottam és az ajtó kinyílt. Nem hittem volna, hogy beválik, de ez volt az egyetlen ötletem.

A parkolóban nem volt senki. Sötét volt, hűs szellő kúszott végig az iskola mentén és megborzongatott. Mi van, ha már nincs is itt? Ha már elment? Kizárt, hogy végig várja az egész ünnepséget idekint! Kétségbe esve tipegtem még távolabb az iskolától, hátha látok valami mozgást. Minden észérv ellenére volt egy olyan érzésem, hogy Daniel itt van valahol.

- Daniel?! – szóltam a csendbe. Semmi válasz. Újra szétnéztem, de sehol senki. – Daniel? – a lábaim maguktól indultak el az épület mentén, hátra az udvar felé. Nem tudom mit is csinálok itt valójában. Nem kéne itt lennem, mert valaki elültette a fejemben a gondolatot, hogy szeretem Őt. De eszembe jutott mit mondott Cassie, amikor valamelyik este ő vitt haza: „Csak azt nem tudom, hogy választhattad pont őt!! Aki teljesen és visszavonhatatlanul beléd szeretett!” Ő is ezt mondta. Hogy Daniel szeret engem. Mármint szerelemből és én ezt is csak kinevettem. Azt hittem viccel, nem vettem komolyan.

- Daniel?! Daniel, itt vagy?! Dani… - valaki megragadta a kezemet hátulról és visszarántott. Felsikoltani sem volt időm, a falnak perdített, kezeivel megtámaszkodott a fejem két oldalán és egyenesen az arcomba bámult.

- Cathrine? Te meg mit keresel idekint? – nem volt idegen ez a hang. A megkönnyebbüléstől akadozva fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt.

- Nem mit. Kit. – Dadogtam, még mindig sokk alatt. – Téged kereslek. A… azt hittem haza mentél, de mégis meg akartalak találni, mert el kell mondanom valamit.

- Mégis mi ilyen fontos? Meg akarsz fázni, te kis buta?

- Nem, én… Tudom, hogy hülye voltam, sőt, szavak nincsenek arra, amit én csináltam, de tudnod kell, hogy soha senki nem volt rám olyan hatással, mint te – hadartam el. – Azt hittem az egész semmiség, mert te ilyen vagy. Kedves, jóképű, segítőkész. De… valaki azt mondta nekem, hogy teljesen vak vagyok. És igaza van. Komolyan mondom… nem vagyok normális. Mindent elnyomok magamban, csak hogy másnak jót tegyek. De most… most azt fogom tenni, ami nekem jó és úgy, ahogy én akarom, szóval… - erőt vettem magamon, előre lendültem és számat az övére nyomtam. Egy percig mereven állt előttem, majd fokozatosan felengedve ellazult, átkarolta a derekam és szorosan magához húzott.

        Először az alsó, majd a felső ajkamat kóstolgatta, aztán nyelve a számba kúszott, hogy elmélyítse a csókunkat. Nyelvünk először csak puhatolózva érintette a másikét, aztán egy pillanat alatt változott meg minden. Az egyre hidegebb téli szellőcske vadabban kezdett tombolni, egyre erősödő, fagyos széllé változott és a kósza, szabadon hagyott tincseimbe tépett. Daniel a falnak préselt, ezzel egy időben a csók gyengédből szenvedélyessé vált, nyelvünk vad táncot járt. Percek múlva, mikor elváltunk egymástól, mindketten ziháltunk. Homlokát az enyémnek támasztva kapott levegő után.

        Ez más volt, mint Jeremy- vel. Ez igazi volt, tele elfojtott vággyal, tiszta érzelmekkel. Ebből megtudhattam mindent, ami számított. Hogy kik azok, akikért érdemes küzdeni, akiket nem szabad futni hagyni, azok, akik számítanak. Amit Jeremy művelt velem, nem volt más, mint egy előadás. De most elvágtam a zsinórokat, amiken rángatott, nem leszek a marionett bábuja többé. Daniel megadta nekem azt, amit eddig soha senkitől nem kaptam meg és lehet, hogy nem is fogom ilyen formájában. Ki kell használni azt, amit a sorstól kapok, bármi legyen is.

- Ez most azt jelentené, hogy…

- Csss – tettem a mutatóujjamat a szájára. – Had fogjam fel, hogy mit is tettem az imént.!– szorosan lehunytam a szemem, fogaimmal az alsó ajkamba martam. - Kicsit… rád vetettem magam, igaz?

- De előtte elmagyaráztad, hogy…

- Tudom! Nem kell megismételni. Ó, anyám, mit tettem! Még soha nem… - nem is tudtam mi a megfelelő szó erre.

- Nem adtad ennyire önmagad? – segített ki.

- Pontosan. Azt hiszem ez emlékezetes télköszöntő lesz.

- Várj! – fogta meg a csuklómat, amikor el akartam indulni. – Én még nem mondtam el mindent.

- Ó! Valóban? Akkor csak tessék. Hallgatom – intettem nagyvonalúan, de csak mert még mindig sokkoltak az előző tetteim.

- Remélem, hogy látni foglak, s minden régi visszatér. Mert feledni téged sosem tudlak, bocsáss meg a könnyekért! – a felismerés mintha fejbe vágott volna. Elképedve, a döbbenettől megnémulva bámultam az arcába.

- Te voltál? – kérdeztem elvékonyodott hangon. Mosolya kiszélesedett. – Te voltál – most már biztos voltam benne, hogy minden levelet ő küldött.

- „A nő átmeneti lény az ember és az angyal között.”

- Ezt ismerem. Balzac.

- Pontosan. Szóvaaal… Haragszol még rám? Mert ha igen…

- Maradj már csendben! – vágtam a szavába. – Az első idézet. Azon az állt, hogy…

- …SZERETLEK téged! És ez így igaz. Szeretlek, szükségem van rád, jobban, mint a levegőre, de tudom, hogy elszúrtam és lemosni már nem tudom magamról, ezzel tisztában is vagyok… - kezemet a szájára tapasztottam, hogy elhallgasson végre.

- Még mindig szörnyen sokat beszélsz. Az, istenért is, megmondanád végre, hogy mi a fészkes fenét csináltunk mi eddig?!

- Azt hiszem, csókolóztunk. De javíts ki, ha tévednék.

- Kár volt engednem, hogy megszólalj. Csak mellé tudsz beszélni. És egyébként sem mostanra gondoltam, az elég nyilvánvaló volt számomra. Azt akartam tudni, hogy a mostani percekig? Annyit kerültelek, te meg csak vágtad magad alatt a fát azzal, amit csináltál. Ez olyan… nem is tudom, de a lényeg, hogy elnéztünk egymás mellett.

- Tévedés, csak te néztél levegőnek engem. Én próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy észrevegyél, de aztán minden máshogy sült el, mint ahogy én azt elterveztem. Valójában, te nem is tudtad, de én akkor is ott voltam veled, amikor azt hitted, végre egyedül vagy. Egyáltalán nem tűnt fel neked, de figyeltelek. Megkerestem a kerteteket és mindig ott voltam, amikor nem akadt semmi dolgom. Nem vehettél észre, de érezhetted a közelségem. Talán tudtad is, hogy valahol ott vagyok veled, de nem vetted figyelembe a jeleket. Csak néhány apróság, de azért fontos. – Úgy érezem magam, mint elsőbe, amikor megláttam az első tanáromat, aki mindenről beszélt, csak arról nem, amit én értettem volna.

- Lefordítanád ezt az én nyelvemre is, kérlek?

- Persze, de itt, nem tanácsos ezt megvitatni. Mi lenne, ha… - elhallgatott. Elsötétült a tekintete és megrázta a fejét. – Nem. Inkább nem vinnélek most haza hozzánk. Jobb, ha nem tudod, milyen a nevelőapám.

- Volt már hozzá szerencsém.

- De nem az én jelenlétemben. Hidd el, majd máskor talán megmutatom, de most nem rontanám el az estét.

- Azt már én megtettem. – Nem neki szántam, de meghallotta.

- Most mit akarsz ezzel mondani? Nem rontottál el az ég adta világon semmit. Mégis miért gondolod azt, hogy amit tettél azt én nem szeretem volna megtenni?

- Én… Mit mondtál? – kaptam észhez. Ez az este ennél már tényleg nem lehet furcsább.

- Amikor nem tudtam már követni, hogy mit hordasz össze, megfordult a fejemben, hogy megcsókollak, de én nem voltam annyira bátor, hogy meg is tegyem. – vonta meg a vállát, a szája szegletében mosoly bujkált. Nem tudom honnan vettem ezt a hirtelen közvetlenséget, de karjaimat a dereka köré fonva, szorosan átöleltem. Percekig álltunk így, aztán vacogni kezdtem. Nem tudom, hogy miért, hiszen Daniel meleg ölelésében tökéletesen jó éreztem magamat.

- Fázol. Nem hoztál magaddal kabátot? – kérdezte, ám nem engedett el. Némán megráztam a fejem és visszasimultam a mellkasára. – Gyere csak – gyengéd erőszakkal eltolt magától, kibújt a kabátjától és a hátamra terítette. – Haza vigyelek?

- Aha. Azt megköszönném. De… Flora. Megígértem neki, hogy…

- Csss. Tudom. Majd megbékél. Na, gyere, erre van az autóm. – úriemberhez méltón előrenyújtotta a karját, hogy belékaroljak. Felszabadultan mosolyogva követtem a fekete Mercedesig, ahol megálltam egy pillanatra és kibújtam a bélelt kabátból és visszaadtam gazdájának. – Biztos nincs már rá szükséged? Nekem itt van az öltöny, meg minden. Ha mégis fáznál, beteszem hátra.

- Nyugalom. Nem vagyok én olyan gyönge virágszál.

- De azért csak szólj. – majdnem felnevettem, amikor besegített és miután becsukta az ajtót megtörölte a homlokát. Ennyire azért csak nem volt vészes!

- Meddig szándékoztad azt az üzenősdit folytatni? Vagy arra hajtottál, hogy az őrületbe kergess? – érdeklődtem, amikor indított.

- Nem tudom. Ebbe nem gondoltam bele. Csak azt akartam, hogy tudd, vannak olyanok, akik igazán… szeretnek téged. Amikor kiraktalak az út szélén… tudtam, hogy mi lesz a vége, ha egyáltalán elviszlek oda magammal. De nem akartam, hogy bármi bajod essen. Én csak… - összeszorította a száját, ujjai elfehéredtek miközben a kormányt markolta.

- Ígérd meg, hogy elárulod, mi az, amit ennyire titkolsz. – és ekkor rájöttem. Tudtam, miért vonzott ennyire magához. Annak a titoknak, amit rejteget, én is a része vagyok, még akkor is, ha csak egy apró töredéke érint. Benne vagyok és ezt akartam tudni minden áron. Tudatalatti üzenet volt, én pedig boldogan követtem a saját agyam által küldött utasításokat.

- Én… muszáj, hogy tudd. Mindvégig el akartam kerülni ezt, de ez a te sorsod, ahogy nekem is.

- Már alig várom. – felvillanyozott a tény, hogy most lerántom mindenről a leplet, végre megtudom az igazat. – Szép kis estének nézünk elébe. – mosolyogtam rá, amikor befordultunk az utcánkra.

- Inkább mondanám zsúfoltnak és durvának. – lassított, majd a házunk előtt megállt. Kivette a gyújtásból a kulcsot és zsebre vágta, de utána nem mozdult tovább. Az utcai lámpák halvány fényében kezdtem a lámpa kapcsolója után matatni. Amikor megtaláltam, újra Danielre néztem, de mintha ott se lettem volna, tovább bámult a házsorok között, így volt merszem feloltani a lámpát. Értetlenül kapta rám a tekintetét, de nem szólt egy szót sem. Gyors mosolyt varázsoltam az arcomra, hátha megszólal, de továbbra is némán nézett rám.

- Na, jó. Most már elmondod, miért nem szólsz egy szót sem?

- Csak elgondolkodtam. – Sóhajtott fel és előre hajolt, hogy arcon csókoljon. Hát nem épp ezt a reakciót vártam tőle.

- Nem akarunk bemenni? Vagy itt tervezted tölteni az este hátralevő részét?

        Nem válaszolt. Szemei a nyakam bal oldalára tapadtak, ajkai elnyíltak a csodálkozástól. Kezei elindultak felém, de mielőtt megérinthettek volna, a sajátommal megállítottam őket.

- Nem tudom miért, de úgy rémlik, itt a múltkor még…

- Pontosan. Ott volt és még most is ott van. Csak…

- Chatrine?! – anya hangja szakított félbe a mondandómban. A veranda felé kaptam a fejemet és ott állt kinn. Láthatta, hogy valaki áll a feljáró előtt. Elengedtem az erős kezeket és kiszálltam az autóból. Megvártam, amíg Daniel is követi a példám, végül vele a nyomomban megindultam a házhoz. – Mit keresel itthon? Mármint, még csak most mentetek el egy órája. Na jó, talán kettő, de ezt akkor sem értem. Azt hittem éjfélig nem is hallunk rólad.

- Hamarabb el akartam jönni. Daniel hazahozott és beszélgetni kezdtünk. Még van egy-két dolog, aztán ő is elmegy, de addig is a szobámban leszünk. – kiléptem a szandálomból és gyorsan körbenéztem, hogy nem- e itt van még Cassie, mert most nagyon nem akartam egy vita kellős közepén találni magam. Felszökdeltem a lépcsőn, be egyenesen a szobámba. Miután Daniel is bentebb merészkedett, kulcsra zártam az ajtómat, „semmi szükség nézőközönségre”- címszó alatt.

- Elég gyorsan leráztad édesanyád. – Jegyezte meg Daniel mellékesen és az ágyam mellé lépett, mint valami testőr.

- Öhm. Azt hiszem ott jártunk, hogy valójában mi is ez a heg a nyakamon.

- Tényleg. Az hová is tűnt onnan? – simított végig a kulcscsontom azon részén, ahol a hegem rejlett, mire apró borzongás futott rajtam végig.

- Csak alapozó. – kihúztam a szekrényem legfelső fiókját, hogy egy zsebkendővel letörölhessem a nyakam tövéről a vékony sminkréteget. – Elég feltűnő és úgy gondoltam eltakarom valamivel. Páran tudják csak, minek a nyomát viselem.

- Akkor hát szeretném én is tudni.

- Mit kapok, ha elmondom? – kérdeztem kacérkodva.

- Majd fizetek, ha a végére értünk – vonta meg a vállát, fél karjával átölelte a derekam és puhatolózva megszólalt, amikor az ágyra ülve ölébe akart vonni. – Ugye nem gond?

- Nem – mosolyogtam el magam. Új volt ez az egész, nemcsak nekem, neki is. Elvégre igen ritka alkalom, amikor az embert egyszer csak, minden figyelmeztetés nélkül letámadják.

- Akkor foglalj helyet. – vont a mellére, gyengéden átölelve a csípőmet. – Szóval, mi az a hatalmas titok, arról az aprócska hegről?

- Még akkor történt, amikor ideköltöztünk. Tizenhárom éves voltam, fiatal és imádtam a tengert. Minden este kiültem a földszinti teraszra, hogy a lámpa fényénél olvashassam a kedvenc könyvemet, a tenger zúgását hallgatva. A születésnapom estéjén is kimentem, csak úgy hallgatni a természet hangját. Elnyúltam az üvegfal mellett felállított hintaágyon és behunytam a szemem. Már majdnem elnyomott az álom, amikor valami furcsa zajra lettem figyelmes. Én lüke felálltam és elindultam hátra a kertben a neszt okozóját keresve. – Úra átéltem azt a hátborzongató téli estét. Éreztem a hűs szellő simogatását az arcomon, a tenger sós illatát az orromban és hallottam közeli morgást. Mély, torokhangú, állatias morgás volt. Úgy éreztem magam mint a tálcán felkínált áldozati bárány. Sűrűn kaptam levegő után, szívem a bordáimat püfölte, szédültem, az ájulás kerülgetett. És akkor egyszer csak előttem termett… - Minden bokor mögé benéztem, tudni akartam, mi az a hang. Állati volt, de mégis olyan emberi. Horrorfilmekben sem hallani ahhoz hasonlót. Aztán megláttam. Vissza akartam fordulni, bemenekülni a házba, ahol biztonságban vagyok a szüleim mellett. De megláttam a sárga szempárt. Fenyegető volt, harag, düh villámlott benne, mégsem tudtam eldönteni, hogy fussak, sikítsak, vagy ott helyben összeessek a félelemtől. Végül talpon maradtam és egyenesen a rám szegeződő gyilkos szemekbe meredtem. Sokáig gondolkodtam, mivel állok szemben. Nagyjából velem egy magas lehetett, de azok a szemek sehová nem illettek be. Hátráltam egy lépést, amikor az alak közelíteni kezdett felém. Ösztönös cselekvés volt, de várt hatás elmaradt. A morgás felerősödött és nem torpant meg. Kilépett a fák árnyékából, a hold ezüstös fénye körbe vonta hatalmas a lakját. A sikítás a torkomra forrt, az izmaim megmerevedtek, egész testemben remegni kezdtem. Olyan termetes volt, amilyet még soha életemben nem láttam. A farkas korom fekete bundája beleolvadt az éjszaka sötétjébe. Mindkét kezemmel a szám elé kaptam, pedig végre éreztem magamban annyi erőt, hogy felkiáltsak. Az állat rám vicsorgott és felém ugrott. Hallottam a mögöttem felhangzó vérfagyasztó sikolyt, anya a teraszon állt és végig nézte, amint a farkas leterít a földre és belém mélyeszti fogait.

        Behunytam a szemem, hogy kirángassam magam az emlékből. Úgy élt bennem, mintha csak tegnap történt volna. Daniel karjai szorosabban fogtak magához. Percekig csendben ültem tovább, hallgattam egyenletes lélegzetvételeit, majd halkan folytattam.

- Egy hónapig voltam kórházban. Hamar rendbe jöttem, de nemcsak a sérülésem miatt tartottak bent, hanem az irracionális viselkedésem miatt is. Váltig állítottam, hogy az a farkas beszélt hozzám. Furcsa álmaim voltak angyalokról és farkasokról. A nyugtatók nem hatottak, az altató nem segített. Az engedélyezettnél is nagyobb adagban kaptam a morfiumot, mégsem lett jobb. Pszichológushoz küldött a főorvos, ahonnan a doktornő végül sírva küldött el azzal, hogy nem vagyok normális. Olyan dolgokat tudtam róla, amiket nem lett volna szabad. Aztán hazaengedtek. Nem tudom igazán mi volt az oka, de elengedtek. A helyzet nem javult sokat. Alva jártam, felriadtam a rémálmok közepén. Pár nappal utána későig fenn maradtam tévézni. Mikor felmentem aludnia film végén ott volt a szobámban. Lehajtotta busa fejét, szomorú szemeit az enyémekbe fúrva ült a nyitott erkélyajtóban. Rettegés fogott el, mégis odamentem hozzá és anélkül, hogy le kellett volna hajolnom, szorosan átöleltem a nyakát. Azóta valami miatt mindennél jobban kötődöm azokhoz az állatokhoz. Főleg az én kis egyetlenemhez, egy világosbarna hímhez.

- Nagy termetű, fekete farkas? Ez igazán érdekes. – morfondírozott maga elé meredve.

- Te is bolondnak tartasz, mint a pszichológusnő?

- Nem. Épp ellenkezőleg. Hiszek neked, mert pontosan tudom mi történt veled. Az, ami velem is. Annyiban különbözök tőled, hogy engem kiválasztottak, te pedig ebbe a világba születtél. Egy olyan világba, ami teljesen szürreális, mégis létezik. Erről akartam elmondani mindent, amikor a parkba hívtalak, de a te vigyázód szerencsésen közbeavatkozott, hogy közölje a nézeteit.

- Mondd el most! – kértem, szinte már könyörögve. Izgatott lettem, végre megtudhatom, mi közös bennünk. Jól esett, hogy most már ő is tudja azt, amit jóformán senki a családomon kívül.

- Lassan haza kell mennem. Anya így is ki lesz akadva, ha megtudja, ott hagytam Florát az iskolánál.

- Szerintem Andy szíves örömest hazafuvarozza őt, ha bocsánatot kérsz tőle és KEDVESEN megkéred, hogy hazudjon egy nagyon aprócskát neked.

- Gondolod, hogy a vacsorai incidens után bármit is megtesz nekem? A riasztót pedig tizenegy után bekapcsolják. Képtelenség bejutni a házba, tekintve, hogy halvány sejtésem sincs, mi a kód.

- Majd kerítek neked valahol egy ágyat. A földszinten van egy vendégszoba. Elpakolok anyával és meg is van oldva. Biztos megengedik, hogy itt maradj ma éjszakára.

- Rendben. Megpróbálom.

- Légy jó fiú és gondolj arra, hogy olyan lány kedvéért teszed, aki igen egyedi módszerekkel hozza tudtodra az érzéseit.

- Azaz rám ugrik? – kacsintott rám cinkosan, majd maga mellé ültetett és az öltönye zsebében kezdett kotorászni.

- Nem akarod ezt levenni? – pöcköltem meg a gallérját, mire ördögi vigyort villantott fel.

- Bármit leveszek, amit szeretnél. Csak kérned kell.

- Mocsok! – fintorogtam rá. Harsányan felnevetett, de azért kibújt a fekete zakójából. – Hol járnak a te gondolataid?

- Csak is te körülötted, nekem elhiheted – elővarázsolta a zsebéből a telefonját és már tárcsázott is. – Szia Flora! Várj, először én. Beszélni szeretnék Andyvel. Nem, nem kiabálni. – Rövid szünet, Daniel megforgatta a szemét és türelmesen várt. – Helló! Daniel vagyok. Először is, szeretnék bocsánatot kérni a vacsora elrontása miatt. Másodszor pedig szükségem lenne, egy apró szívességre. Vidd haza Florát és mondd azt kérlek anyámnak, hogy én bíztam rád, bocsánatom jeléül. Oké, kösz. Visszaadnád még a húgomnak? Szeretne mondani valamit nekem.

- Most már elmondanád, miért léptél le minden szó nélkül a legjobb barátnőmmel?! – Daniel tágra nyílt szemekkel tartotta el a fülétől a telefont. Tisztán hallottam minden szavát, pedig nem volt kihangosítva a mobil. – Eden elmondott mindent, de azért szólhattál volna, hogy leléptek.

- Ne aggódj, nem rontom meg! – szóltam bele gyorsan.

- Ő is ott van? Ez remek! – nevetett fel. – Na, és mit mondjak anyának? Mikorra jössz haza?

- Nem megyek haza, majd csak holnap reggel.

- Már az első nap? Atyám Daniel, neked aztán jól megy! – sipított fel a vékony hang.

- Már megbocsáss, de még mindig itt vagyok. – kértem ki magamnak. Na megállj! Kapsz te még tőlem hétfőn, csak érjek be az iskolába.

- Jó éjt hugi!

- Neked meg… - még mielőtt befejezhette volna, kikaptam Daniel kezéből a telefont és bontottam a kapcsolatot. Nagyon nem voltam most kíváncsi a képzelete szüleményeire.

- Remélem nem akartál már mondani neki semmit.

- Nem – vette el tőlem a mobilját és félre rakta. Összeborzolta világos haját, majd egyik karjával mögöttem megtámaszkodva, közelebb hajolt hozzám. – Ha már a húgom ennyire belemászott a dolgokba, nem bánod, ha lopok egy csókot?

        Válasz helyett felnevettem, miközben hanyatt dőltem az ágyon. Nem tudtam megállni, hogy ne húzzam le magam mellé és át ne öleljem. Annyira jól szórakoztam most rajta.

- Sajnálom. Tényleg. Nem rosszindulatból nevettelek ki, és igen, nyugodtan lophatsz, akár többet is.

- Csak ha elmondod, mi ilyen mulatságos. – Könyökölt fel és kezével az arcomat kezdte simogatni.

- Annyira aranyos, hogy engedélyt kérsz minden érintéshez. Vagyis, nem mindegyikhez. – Fogtam meg a kezét. – De a bizalmasabbakhoz igen. Komolyan édes vagy olyankor.

- Ez van. – Vont vállat, azzal ajkát az enyémre nyomta és végtelenül gyengéden fedezte fel szájával az enyémet.

Ízelítő a következőből

- Nem, én… Tudom, hogy hülye voltam, sőt, szavak nincsenek arra, amit én csináltam, de tudnod kell, hogy soha senki nem volt rám olyan hatással, mint te. – hadartam el. – Azt hittem az egész semmiség, mert te ilyen vagy. Kedves, jóképű, segítőkész. De… valaki azt mondta nekem, hogy teljesen vak vagyok. És igaza van. Komolyan mondom… nem vagyok normális. Mindent elnyomok magamban, csak hogy másnak jót tegyek. De most… most azt fogom tenni, ami nekem jó és úgy, ahogy én akarom, szóval… - erőt vettem magamon, előre lendültem és számat az övére nyomtam...

Hamarosan hozom a teljeset is! :)

Angyali hívószó: 12. Fejezet

Nos, minden kételyetek ellenére hoztam a következőt és még benne vagyok a két hétbe.

Kicsit szerencsétlenül alakultak a dolgok, de most már itt vagyok és hoztam magammal a következő frisset, amihez jó szórakozást kívánok.

- Cathrine! – a nevem valahol a tudatom legrejtettebb zugában csendült fel. Nem mintha bárki is kommunikálni akarna velem, a tegnap délelőtti incidens után. Senki nem kíváncsi rám. Inkább csak az iskolaújság cikkékez akarnak infót szerezni. Azt akarják tudni, hogy élem meg ezeket a napokat, megviseltek- e a történtek, kihat- e ez a mindennapjaim megszokott nyugalmas rendjére, megváltozok- e a történtek után.

- Nem akarok senkit megbántani, de most nincs ehhez kedvem. Sajnálom. Majd máskor. – mondtam automatikusan, de mégsem sikerült leráznom. A nyomomban lépkedett és követett a testnevelés órámra. Az öltöző előtt megkerült és elállta az utamat. Két karját kitárta és megtámaszkodott velük a két ajtófélfán. Mézarany szemeit az arcomra függesztette, szép ívű száját szólásra nyitotta.

- Félre értesz. Én nem akarok tőled egyebet, mint, hogy meghallgass. Nem tartozom a szerkesztők közé és ha kell titoktartási szerződést kötök veled. Csak hallgass végig.

        Összehúzott szemekkel biccentettem egy nagyon aprót. Karjait szép lassan leeresztette teste mellé. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy elvágok mellette, de azt mondta, nem akar semmi olyat, amire én gondolok.

- Nos hát, azon gondolkodtam, nincs- e kedved megbeszélni valakivel, min mész most keresztül. De csakis kizárólag baráti beszélgetés volna. Senki nem tudná meg, ami köztünk elhangzik. Ígérem.

- Miért mondanám el pont neked? Nem is ismerlek. És mi ez a hirtelen barátkozási kedv? Eddig valahogy senki nem figyelt fel rám. Most, hogy Jeremy- t a padlóra küldtem, akkora lett a hírnevem, mint valami Hollywood- i hírességnek.

- Együtt van irodalmunk, Mr Williams –szel. A nevem Olivia.

        Már beugrott. Olivia Florel az iskola – nem is! a város – „legdögösebb csaja”, a fiúk mondottai szerint. De nem csak hogy szép, okos és segítőkész is. Az összes tanár nagy kedvence. Nem nagyon vannak barátai, mivel a lányok inkább féltékenyek az alakjára, a fiúk pedig csak álmodhatnak róla, mert igen nehezen kapható meg.

- Valóban. Már emlékszem. De akkor sem változik a felállás. Nem vagyok hajlandó elmondani senkinek, hogy mi történt. Pletykálhattok nyugodtan, nem nagyon érdekel.

- Tudod jól, hogy nem vagyok valami nagy pletyka gép. Nincsenek kimondottan nagy barátaim. Ahogy neked sem.

- Nekem vannak barátaim, aki egy része ott várnak benn. – mutattam be az öltözőbe. Halkan felnevetett és arrébb állt.

- Menj csak nyugodtan, nem akarlak feltartani. De ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz. Na szia. – azzal elment mellettem és kisétált az épületből.

- Ez a csaj nagyon ijesztő tud lenni. – lépett mellém Flora. Meglepetten néztem rá. Ő meg mit keres itt? – Mindenki azt mondja kontaktlencse, de szerintem nem az. Valami nem stimmel vele. Amúgy mit akart tőled?

- Amit mindenki más. Miért vagy itt?

- Itt lesz órám. Anyám! Ennyire megfáztál a múltkor? Tesim lesz, csak ugyebár nem veled. Egyébként minden rendben van veled?

- Jaj! Ne kezdd már te is, könyörgök! – sóhajtottam fel és bentebb léptem. Ledobtam a cuccom egy padra és mellé ültem. Isis felkapta a fejét és hozzám sietett. – Semmi bajom. Nem kell aggódni. – hárítottam és visszamentem a folyosóra. Az edző pont ere jött és meglátta, hogy még nem vagyok átöltözve. Gyorsan valami egyszerű, légből kapott ürügyön törtem a fejem.

- Hope! Miért nincs magán a testnevelés felszerelése?!

- Tanár úr, a mai órát kihagynám, ha nincs ellene kifogása.

- Az van egy listányi. És miért nem kíván részt venni az órámon?

- Hát, női ügyek. – kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Menstruációs görcsök. – még így, hogy nem volt igaz is kínos volt. De ez mindig beválik a férfi tanároknál.

- Értem. Akkor üljön valahová félre. Csak ne legyen láb alatt.

- Igen, Mr Marcus. – bólintottam. Az edző megvakarta borostás állát, majd tovább állt. Na ez meleg volt. Nem szokásom kihasználni ezt a kártyát, de most nem volt választásom. Valami magyarázat kellet és ez volt a legvalószínűbb, hogy beválik.

        Óra után hozzám csapódott Flora és fecsegni kezdett, hogy Daniel tegnap mennyire kioktatta arról, hogy fiatal még Andy –hez. A félhangos csacsogás csak háttér zajvolt számomra. Nem is igazán figyeltem rá. Gondolataimba merülve mentem egyenesen. Az járt a fejemben, hogy vajon mit fog mondani Daniel nekem, amikor szemrehányást teszek a tegnap estéről, amikor is rá vártam, de ő nem jött el.

- Chate?! Figyelsz te rám egyáltalán?! – rázott meg barátnőm, amikor nem válaszoltam valami idétlen kérdésére. – Reménytelen vagy néha. Komolyan megkérdőjelezem, hogy épelméjű vagyok- e, hogy próbálok beszélgetést folytatni veled.

- Sajnálom Flora. Csak elgondolkodtam egy kicsit. Mit is kérdeztél?

- Semmit. Már nem érdekes. Engem most az érdekelne, TE miért viselkedsz ilyen furcsán mostanság. Nem válaszolsz a hívásaimra, levegőnek nézed a barátaidat és kimondottan figyelmetlen vagy. Ez a viselkedés, ugye nem köthető ahhoz a mamlasz Jeremy –hez?

- Miért nem tudsz leszállni erről? Semmi bajom, csak ideges vagyok, mert le kell bonyolítanom egy beszélgetést valakivel, aki elképzelhetően, teljesen elfelejtkezett egy fontos programunkról. És van egy két elintézni valóm iskola után is.

- Ez csak kifogás. Mondd azt, hogy nem akarsz beszélni velem.

- Ez nem igaz Flora. Régen beszéltünk már egy jót, de nem akarok arról az átverésről beszélni. Így is… Elveszítettük a nagyit és van elég gondom más is. – nyögtem ki. Megdöbbenést láttam kiülni a bájos babaarcra.

- Ezt miért nem mondtad el eddig. Akkor nem feszegettem volna ezt a témát. Sajnálom. Őszintén. Öhm… Van már jelölted a télköszöntő bálra? – terelte el a témát gyorsan. Tudtam, hogy értetlenkedni fogok, d nem bírtam visszafojtani a kérdés.

- A mire? Az most lesz?

- Aham. Jövő héten, szombaton. Este hatkor lesz a megnyitó. Nektek nem mondták tegnap?

- Nem voltam iskolában tegnap. És… - nem jutottam tovább, az csengő éles hangja félbeszakított és indulásra késztetett. Elbúcsúztam Flora -tól és beszaladtam a folyosó végén lévő zsúfolt terembe. Szememmel megkerestem Edent, aki mosolyogva intett a maga mellé, a helyemre. Helyet foglaltam és kipakoltam az irodalom felszerelésemet a padra.

- Szép jó reggelt. – üdvözölt halvány mosollyal az arcán. – Régen ültél már mellettem, mi?

- Sokszor jött közbe valami fontos dolog. De most itt vagyok. – válaszoltam, nagy meglepetésemre felszabadultan. – Van valami, amiről lemaradtam ennyi idő után?

- Eljönnél velem a bálba? – kérdezte vigyorogva. Váratlanul ért, de jól esett. Ezért is kedvelem igazán Edent.

- Miért is ne? – azt várta, hogy megkérdezem hová, de cselesen igent mondtam. – Mikorra jössz értem?

- Mondjuk negyed hatra?

- Megbeszéltük. – nevettem fel. Igazán, szívből jött a nevetés. Együtt kacagtunk, amikor mellettem feltűnt egy ismerős arc. Szemeibe nézve torkomra forrt a jókedvemet feltüntető hang.

- Bocs, ha megzavartam valamit. – mosolyodott el halványan. – A tegnapi napról akartam beszélni veled. – fordult hozzám.

- Nincs mit megbeszélnünk. – zártam le a vitát itt és most. Nem akarom, hogy valami a jókedvem útjába álljon, pont most. – És már elkezdődött az óra. Volnál kedves és helyet foglalnál? Köszi.

        Daniel mély lélegzetet vett és elhátrált a helyéhez, ami mellettem, a másik padsorban volt. Nem került tőlem sokkal messzebb, de elég távol volt ahhoz, hogy ne kelljen vele foglalkoznom. Percek múlva megérkezett Williams tanár úr, kezében, néhány videokazettával. Amíg egy másik osztály dolgozatait javította, nekünk a tévére kellett volna fordítani a figyelmünket. Ismétlem: csak KELLETT VOLNA. Az óra végét jelző csengő hangjára mindenki mozgolódni kezdett. Még azok is, akik az egész dokumentumfilmet végig aludták. Eden szórakozottan felsegített a székemről, megvárta míg elpakolok, és csak azután indult el kifelé. A terem előtt ketten is vártak rám Eden –en kívül. Az újonnan szerzett „barátnőm”, Olivia, és a kevésbé szimpatikus Daniel. Rájuk nézve csak megforgattam a szemem és tovább mentem, az oldalamon lépdelő Eden –nel.

- Mi volt ez az egész? Észre sem vetted, hogy rád várnak? Vagy csak nem érdekel mint akarnak.

- Tudom jól, hogy mit akarnak. Olivia a tegnap történtekre kíváncsi…

- Ami azt illeti, arra én is.

- … Daniel pedig arról akar cseverészni, hogy tegnap miért hagyott majdnem megfagyni a parkban. – folytattam, mintha semmit nem mondott volna. Senkinek nem akartam arról beszélni. Így is úgy is kifog derülni, akkor meg minek beszélni róla. – Honnan jött az ötlet, hogy engem hívsz el a bálba? Ha jól tudom mindig egyedül mentél.

- Valójában csak vicces célzásnak szántam, de mivel igent mondtál, gondoltam nem lesz gond, ha ebben az évben nem egyedül jelenek meg egy iskolai rendezvényen.

- Na meg az még rendben van, ha egy fiú egyedül megy, de az már ciki, ha egy lány is. Nem de? – érdeklődtem, mire féloldalasan elmosolyodott. – Tényleg kedves volt tőled, de ha nem akarod, nem kell elvinned.

- Ugyan már! Egy baráti gesztust soha nem vonok vissza. És szeretném éreztetni, hogy vannak kevésbé seggfej barátaid is, mint az a Jeremy, vagy ki. Nem is tudom mért hagytad magad. Egy lány sose legyen könnyen kapható. – átkarolta a vállam és tovább vezetett az emeletre. – Nem hinném, hogy igazi az olyan barát, aki titokban végig ellened van. Ha nem is szándékos volt, hogy Liz hazudott neked, megtette. Tudta, hogy nem tudja sokáig titkolni előled az igazságot, de azt remélte, ha ki is derül, nem fogod megutálni érte.

- Beszélt veled igaz? Segítséget, tanácsot kért tőled. – bólintott, az én igazamat igazolva. – Hát persze. Ez a dolog nem épp úgy sült el, ahogy ő akarta. – sóhajtottam és kibújtam a karja alól, amikor felértünk a másodikra. – Nekem itt lesz órám.

- Tudom.

- Cathrine! – kiabálta a nevem valaki a folyosó másik végéről.

- Elbírsz vele, vagy maradjak? – ajánlotta, de tudta mit fogok válaszolni, mert már mg is fordult és el is tűnt a lépcsőkanyarban. Nekem pedig szembe kellett néznem Oloviával, aki valószínűleg alaposan tájékoztatott az órarendemről. Ha megtudom kitől tudja hol vannak az óráim, nem éli túl senki, aki benne van a buliban.

- Helló, Olivia. Miben lehetek segítségedre? – fordultam szembe a szőke szépséggel. Több diák visszafordult, hogy meggyőződjön róla, nem hallucinál, tényleg a minket látnak beszélgetni egymással.

- Valójában jó hírekkel szolgálhatok. Már ha kíváncsi vagy rájuk, természetesen.

- Na mi az a fergeteges hír, ami miatt idáig követtél?

- Kaptam egy SMS- t az egyik hátvédtől irodalom óra alatt. Nem akartalak zavarni, ezért gondoltam megvárlak a terem előtt. Na, de ha már itt vagyunk nem azzal kezdem. – vágott a saját szavába. Olyan volt, mint egy kétszemélyes pletyka fészek. Az egyik fele ezzel akarta kezdeni, a másik fontosabbnak találta amazt. – Na szóval. Daniel azt mondta, ma este átmenne hozzátok a szokott időben, tanulni.

- És mi a másik remek hír a hátvédedtől?

- Jeremyt kirúgták, mert mindenki úgy látta, kívül tágasabb neki. Nem volt a mai edzésen a toppon, és Elisabeth is a pálya szélén álldogált, ami elvonta a figyelmét a játékról. Na? Mit szólsz?

- Azt, hogy baromira nem érdekel, mi történt vele. Az se érdekel, ha átmegy rajta az úthenger. Inkább akkor szólj, amikor senki nem hajlandó felfigyelni rá és kedves szerelmére. Az pont elég lesz.

- Hát, belekukkanthattam az iskolaújság vázlatába és ha valóban kiadják… Nem nagyon lesz, akit érdekelni fognak. – olyan felhőtlen vigyor ült ki a lány arcára, amit bárki megirigyelhetne. Én csak a jókedvére voltam irigy. Mert nekem nem ment ennyire kikapcsolni az agyam és elfelejteni a terhet a vállamon. – De ehhez szükség van némi részletre. Mert nem azt akarják tudni hogy érzel most, arról már letettek. Arra kíváncsi mindenki, hogy viselkedett veled Jeremy. Mit mondott, hogy nézett rád, hogy viselkedett veled.

        Belegondoltam egy pillanatra, hogy milyen érzés lenne, ha most igent mondanék. Lehet, hogy jobb lenne, ha valakinek tényleg beszélnék erről. Ha kiönteném a lelkem. Ennyivel könnyebb lehetne teher, ami a vállamat nyomja.

- Nos?

- Csak egy feltétellel vagyok hajlandó bármit is mondani. – várakozón nézett rám csillogó szemeivel. – Ha neked beszélhetek. Ha ezt elintézed, lehet róla szó.

- Akkor gyere. – megragadta a kezem és maga után ráncigálva a folyosó végéhez vezetett, ahol a SZERKEZTŐSÉG tábla rikított kéken. – Csak add önmagad. – bíztatott és kopogás nélkül benyitott. – Bocs, hogy csak így berontok ide, de nézzétek csak kit hoztam. – anélkül ment egyenesen be a terembe, hogy akár egy emberre is ránézet volna. Bevezetett egy üvegfal mögé és magunkra csukta az ajtót. Az üveg mögött nem láttam senkit és semmit. Csak a saját tükörképem arcába tekintettem bele. – Azért van, hogy minket ne zavarjon. Kinn látnak minket és a mikrofonok segítségével hallanak is. Foglalj helyet. – intett egy székre. Olyan volt ez a hely, mint a krimi filmekben a vallatószoba, annyi különbség volt, hogy két széket fordítottak egymás felé, közöttük egy egyszemélyes íróasztallal. Leültem a távolabbi székre, hogy a kintiek is jól lássák az arcomat.

- Ugye ezt senki nem veszi fel? – hajoltam át az asztal felett, hogy csak Olivia hallja a hangomat. Megrázta a fejét és ő is helyet foglalt.

- Úgy fog zajlani, hogy te beszélsz, én hallgatok és kérdezek ők kint pedig írnak. Érthető?

- Persze. Akár kezdhetnénk is. – megköszörültem a torkom, pislogtam párat, készen arra, hogy válaszoljak minden kérdésére.

- Öhm. Akkor először is: Mi volt az, ami összehozott benneteket? Nem. Talán nem is ez a legjobb megfogalmazás. Mit mondott Jeremy, miért „szeretett” beléd?

- Azt mondta szerelem volt első pillantásra. – élénken élt az emlékeimben a nap, amikor ezt bevallotta nekem.

„- Cathrine. Van valami, amit már el kellett volna mondanom. – szólt csendesen. A lemenő nap utolsó sugara megcsillant a házak ablakán, melyek mellett elhaladtunk. Alig volt köztünk pár milliméter, mégis mintha egy szakadék két szélén álltunk volna. Távolinak éreztem a percet, nem abban a pillanatban éltem. – Én valójában azóta érzek többet irántad, mint puszta barátság, mióta megjelentél az iskola kapujában. Lehet, hogy váratlanul ért, sőt biztos vagyok benne, de őszintén kimondva én első látásra beléd szerettem…”

- És te hogy reagáltál ezekre a szavakra? Mármint mit éreztél?

- Igazándiból akkoriban könnyen befolyásolható voltam. Még új volt minden. A környék, az iskola a sok ember. Nem tudom megmondani, hogy mit éreztem abban a pillanatban, amikor bejelentette. De talán a megdöbbentem kifejezés illik rá a legjobban. Mindemellett, jól esett, hogy van valaki, aki nőként és barátnőként is tud tekinteni rám. És ez a valaki egy fiú.

        „Hogy mondod? – kaptam fel a fejem. Összezavarodottan néztem fel a fiú arcába, akinek csillogó szemeiben láttam a saját tükörképem. De erre miért is figyeltem fel?

- Csak azt mondtam, hogy beléd szerettem. Talán nem most kellett volna bejelentenem…

- Nem, nem! Csak megdöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, ilyen komoly döntést képes vagy meghozni…”

- És mondd csak. Miért szerettél belé? Tudom, hogy ez nem megmagyarázható, de mi alapozta meg az érzéseidet?

- Hát talán az egésznek ez a legszörnyűbb része. Valójában én megbíztam benne. Tetszett, hogy mindent megbeszélhettem vele, olyan dolgokat amiket a szüleimmel lehet, hogy nem. Vicces volt, meg tudott nevettetni, olyankor is, amikor reménytelenül elveszettnek éreztem magam, kiállt mellettem és támogatott. De már tudom, hogy mind ez nem volt más, mint álomkép, amit napról napra hevesebben kergettem. És ez fáj a legjobban.

- Rendben. Szeretnél még valamit elmondani?

- Nem. Nincs több mondanivalóm. – felálltam és lassú léptekkel elhagytam a szobát, majd körbe se nézve a termet is. Nem volt értelme többet mondani. Semmire nem mentek volna azzal a temérdek információval és a végén akkor is a mostani érzéseimre lyukadtunk volna ki. De ettől függetlenül, soha nem felejtem el azokat a szerelmes pillantásokat, amiket Jeremy –vel váltottunk. Azt a sok csókot, melyeket egymástól loptunk és a hosszas beszélgetéseinket az életem nagy problémáiról.

         „ - Soha nem gondoltál még arra, hogy valaha elszakadj a családodtól? – kérdezte merő kíváncsisággal. – Mármint, nem ott hagyni őket, hanem csak tartósabb ideig távol leni tőlük. Mint például egy nyaralás a barátaiddal.

- Nem. Eddig nem gondolkodtam rajta. De attól, hogy megbíznak bennem, még nem rossz szülők. Aggódnak értem, ami nem meglepő. Azon csodálkoznék, ha nem aggódnának értem. A bátyám csak nem engedi, hogy anyáék befolyásolják. Engem meg erre neveltek. Megfogadom a tanácsaikat, mert már többször volt hasznom belőle.

- És velem eljönnél egy hétre, mondjuk Kaliforniába? A szüleimnek van ott egy hobbija. Jó kis hely. Csendes, nyugodt, távol a várostól. Csak egyedül mi ketten, senki nem zavar, senki nem liheg a nyakunkba. – kínálgatta az ötletét és már majdnem igent mondtam, amikor eszembe jutott: mit mondanék otthon.

- Nem lehet. Jól hangzik meg minden és tényleg jó lenne elszakadni pár napra a nyüzsgéstől, de nem ismerjük még egymást annyira, hogy ezt megvalósíthassuk. Csak felelősségteljes akarok lenni. Remélem nem gond…

- Hát persze, hogy nem. Ne butáskodj. – nevetett halkan és ajkaimra hajolt…”

        Még szerencse, hogy nem mentem bele. Ki tudja mik történtek volna ott, amik még ennél is jobban fájtak volna. Soha nem feledem el az arcát, amikor pár nappal ezelőtt bent ült a kanapénkon, míg én a száját keresztbe átszelő, vörös heget tisztogattam.

        „- Szeretlek. – mondta nemes egyszerűséggel, nekem mégis a világot jelentette.

- Én is szeretlek téged. – néztem vissza rá elgyengülten. A gyomrom apró csomóvá zsugorodott, amikor tenyerét az arcomra simítva mélyen az enyémbe fúrta szemeit és elismételte azt az egy szót. Megborzongtam, amikor folytatni akarta és sóhajtott hozzá egyet. Mutatóujjamat szájára csúsztatta, beléfojtva a szavakat, amelyekre most nem volt szükségem. – Csss… Ne beszélj.

- De ezt… - próbálkozott behunyt szemekkel.

- Nem kellenek a szavak. Azok nélkül is tökéletesen megértelek téged. – igen. Megértem, mert én is azt érzem, amit ő. Arcomat simogató kezére helyeztem az enyémet és így ültünk percekig. Halkan, remegve lélegeztünk. Az egyik kezem a kezén, a másik az arcán, míg az övé az arcomon és a derekamon pihent. Nem kellettek ide a szavak. Csak a csend és az egyedüllét. Olyat kaphatok tőle, amit mástól talán soha…”

        Már tudom, hogy akkor mit akart mondani. Hogy mi jött volna a „de” után. Hogy mindez nem volt más, mint egy fiktív valóság, amit ő és Elisabeth kreáltak számomra. És ebben a világban mindennek, csak egy kimenetele volt. Összetörni engem, megfosztani a boldogságtól és mindentől, aminek éltem.

        Leültem az aulában kihelyezett székek egyikére és újabb képet elevenítettem fel magam előtt. De ez már nem Jeremy –ről szólt. Sokkal inkább egy olyan emberről, akinek mindent elmondhattam, ami csak a lelkemet nyomta. Egy személy, aki talán még Jeremy –nél is közelebb áll hozzám.

        „ – Komolyan mondom, egyszer meg fogsz őrjíteni! Csak beállsz a házunk elé, mint valami gardedám és várod, hogy végezzek. És amikor kijövök, jót röhögsz azon, hogy milyen képet vágok. Na ne nevess már! – bökött vállba, amikor kirobbant belőlem a nevetés. Velem nevetett, de látta, hogy dühíti a dolog.

- Jó, majd máskor előre bejelentkezek.

- Hát nem ártana néha felhívni… - felelt morcosan.

- Van nálad fürdőruha? – kérdeztem váratlanul.

- Nem, nincs. Várjunk csak. Mit akarsz csinálni? Istenem, Cathrine! Már megint mire fogsz rávenni, amibe egyértelműen belemegyek?

- Lemegyünk a partra, és lessük a strandfocisokat. Tudod. Barátságos mérkőzés, félmeztelen pasik között. – Liz szája tátva maradt. Vigyorogva lebegtettem meg az orra előtt a suli újságot, aminek a címlapján Jeremy Cole mosolygott barátságosan az olvasókra, csupasz felsőtesttel.

- Hogy felejthetem el, hogy ma lesz?! Anyám, ez nagyon szexi srác. Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön a pillanat, hogy így láthatom élőben. Irány a strand!!! – mutatott előre a szélvédőn…”

- Bocsi. Zavarok esetleg? – ült mellém egy lány. Meglepetten néztem fel az arcába, amikor rájöttem, honnan ismerős a tartása.

- Csak azt ne mondd, hogy beiratkoztál.

- Ugyan. Már rég láttam iskolát belülről. Egyébként is hozzád jöttem. Úgy éreztem szükséged van rám. – sokkal kedvesebb volt velem, mint eddig bármikor. Nem értettem, hogy mire gondolt, hogy „érezte”, de lassan már csak egyszerűen beletörődök és nem tekintek vissza a dolgok értelmére.

- Elgondolkodtam. Azon, hogy milyen volt régen. Most pedig minden olyan zűrzavar. Kihasználtak, félredobtak, mint egy rongyot. Nem vagyok más, mint egy képzet szülötte játék egyik leggyengébb karaktere. Jó, hogy van valaki, akinek ezt elmondhatom. Én nem akarom ezt tovább csinálni. Sok ez így egyszerre. Nem akarom már tudni, hogy ki vagy te és miért vagy itt. Vagy miért vertek át azok, akiket a legjobban szerettem. – mély levegőt vettem. Egy ideig bent tartottam, majd hosszasan, szaggatottan kifújtam. – Csak azt akarom tudni, ki vagyok én valójában. Semmi több. Olyan nagy kérés ez?

- Tudod, én… nem is tudom, hogy magyarázhatnám el, mert számodra lehetetlen ez a tény, de igaz.

- Ha igaz, akkor nem lehet lehetetlen.

- Valóban? És ha azt mondom, már évszázadok óta élek ebben a világban?

        Hangos nevetésemet verték vissza a falak. Még, hogy évszázadok óta… Ez nevetséges!

- Huh. Hát kösz. Ez tényleg jól esett. Majd ha máskor is ilyen levert leszek, neked szólok először.

- Aha. Oké. – látszott rajta, hogy nem igazán tetszik neki a viselkedésem, de sajnos nem bírtam magamban tartani. Még ekkora hülyeséget… Belenyúlt a zsebébe és előhúzta a kulcsait, babrálni kezdett velük, mikor újra megszólalt. – Az igazság az, hogy mivel ez az utolsó órád és ahogy elnézem nem áll módodban részt venni rajta, mi lenne, ha lebonyolítanánk már most a vásárlósdit?

- Benne vagyok. Minél hamarabb túlesek rajta, annál jobb. – nem akartam tudni, honnan tudta meg, mikor lesz a bál, és hogy nincs még meg a ruhám.

- Már kinéztem neked egy válogatást és megkértem rakják el máig. Remélem tetszeni fog. Persze te választasz, csak segíteni akartam.

        A boltba érve az eladónő azonnal a raktárba viharzott és előállt egy fehér dobozzal. A tartalma pedig egy térd alatt érő, nyakba köthető, elöl karcsúsított és fűzőszerűen összehúzott, vajszínű szatén ruha volt, fodrokkal az alján. Illetve mellé volt készítve egy, a ruhával megegyező színű tűsarkú cipellő és egy gyöngyökkel hímzett krémszínű kistáska. Még fel sem vettem, de már tudtam, hogy ez lesz a tökéletes, és amikor magamra öltöttem, azt hittem menten elájulok. Cassie boldog mosollyal az arcán nézte, ahogy a tükör előtt forgok körbe, hogy minden oldalról alaposan szemügyre vehessem magam. Most éreztem magam igazán gyönyörűnek.

- Elképesztően néz ki ebben a mesés ruhában. Felpróbál esetleg mást is, vagy ez volna a szerencsés választott? Habár nekem ez már ki van fizetve, szóval… - a vállam mellett Cassie –re nézett szemüvege felett. Azonnal leesett miről van szó. Dühösen pördültem meg a tengelyem körül, hogy megmondja a magamét, de a szavak a torkomra forrtak.

- Nos, Cathrine? Mi legyen? – kérdezte kislányosan mosolyogva.

- Te komolyan megvetted ezt a ruhát?!

- Meg cipőt és a retikült is.

- Ezt nem tehetted. Ez nem lehet! Megvetted és rám adtad. Mert azt akarod, hogy elfogadjam. Te ezt NEKEM vetted meg, igaz?!

- Mi abban a baj, ha tudom, milyen az ízlésed és tudom, hogy ezt fogod viselni a bálon, mert lá…

- Ne mondd tovább! – tartottam fel a kezem. Éreztem, hogy valami olyat fog mondani, amit valószínűleg nem is akarok hallani. Elég volt a meg nem értett dolgokból és végképp elég a hazugságokból. – Csak azt mondd meg, miért vetted meg.

- Nem tudom. Azt hittem tetszeni fog és, hogy viseled majd a bálon is. Azt reméltem megbékélünk. – hajtotta le a fejét. Bűntudatom támadt, arra gondolva, hogy ő csak a kedvemben akart járni, hogy bebizonyítsa, nem azt az énjét ismerem, amelyet mutatni akar.

- Figyelj. Nem akartalak megbántani, de már így is kész káosz vagyok. Csak kiborultam. Nem kell mellre szívni. Jobban mondva ne is figyelj rám, csak össze-vissza beszélek. – vontam meg a vállam. – A ruha pedig mesés és elfogadom tőled. Viselni fogom a bálon, ha ezt szeretnéd. – mosolyogtam rá, miután rám emelte tekintetét. Ebben a pillanatban valahogy tíz évvel fiatalabbnak nézett ki. – Tényleg. Mennyi idős is vagy? Ha már azt szeretnéd, ha a szívembe zárnálak.

- Öhm. Idén töltöm a huszonhatot. Gondolom meglepődtél, de ez az igazság. És nem kértem, hogy zárj a szívedbe. Csak, így könnyebb elfogadni, hogy a nyomodban vagyok. Na, gyere. Menjünk, haza viszlek.

*

        Izgatottan vártam Edent, aki percek múlva megérkezhetett. Anya volt oly kedves és kontyba fogta a hajamat, elöl egy vékony tincset kihagyva. A sminkemet Cassie készítette el, akit egy jó barátnőmként mutattam be a szüleimnek. Nem is kérdezősködtek, csak magunkra hagytak és elvonultak. A legjobb az volt, hogy szegény lány háromszor kezdte előröl, mert sehogy nem tetszett neki a munkája. A végén már nem engedtem neki még egyszer letörölni. Így is kínosan éreztem magam, amiért mindenki körülöttem tevékenykedett.

-Jó lesz így. Komolyan. Így is késésben vagyok, tekintve, hogy Eden még sehol sincs. Lehet, hogy mégis egyedül akar menni, csak nem meri bevallani nekem. – morfondíroztam.

- Szerinted képes lennék rá? – jelent meg az ajtóban az említett személy. Zavaromban a vér is az arcomba tódult. Beharaptam az alsó ajkamat és vártam, mit szól a kinézetemhez.

- Hé! Köszi ismeretlen srác! Ez a kis pír hiányzott mindegyikhez! Hol voltál, amikor elkezdtem sminkelni? – nevetett fel Cassie.

- És te, amikor anyám nem bírta ki, hogy eljöjjön és lefényképezzen a párommal együtt? – kérdezett vissza vigyorogva, de a szemeit le sem vette rólam. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, amikor bentebb lépett és bátorítóan megölelt. – Csinos vagy, nem kell aggódnod. A srácok féltékenyek lesznek, ha meglátják, velem jöttél el.

- Mmm… mi le, ha inkább lemennétek a nappaliba és megmutatnátok magatokat a kamerának, aztán belehúznátok, és még időben elérnétek a megnyitót. – vetette fel barátnőm a sarokba húzódva.

- Igaz is. Nehogy elkéssünk. Flora biztosan kitekeri a nyakam, ha nem érek oda a megbeszélt időpontban. – megragadtam Eden karját és a lépcsőkhöz rángattam. Szólásra nyitotta a száját, de akkor megjelent az anyja és elkapta szabad kezét, hogy még gyorsabb tempóra ösztönözze. Amint leértünk a nappaliba, meg se várta, hogy magamhoz térjek, már csak a vaku fényét láttam felvillanni, majd hangosan kacagott egyet és az ajtó felé kezdett tuszkolni bennünket.

- Vigyázzatok egymásra hazafelé. Jó szórakozást! – és az arcomba csapta az ajtót. Kizárt a saját házamból. Egyszerűen csak kilökdösött a verandára, és szia. Mégis mi a jó fene ütött ezekbe, hogy minden áron azt akarják, hogy elmenjek otthonról?

- Ne haragudj anyámra. Csak annyira feldobta a dolog, hogy valakit elhívtam a bálra, hogy már egy hete nekilátott kivasalni a cuccaimat. El sem hitte, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam neki. Hisz soha senkit nem hívtam el sehová. – magyarázta, miközben az autójához kísért és kinyitotta nekem az ajtót.

- Ugyan már! Semmi esetre nem szólnék, még ha bármi bajom is lenne a szüleiddel. Bízom abban, hogy nem iszod magad részegre a bál utáni bulin, amit Rebeca Salem¹ rendezett, a szüle házában.

- És gondolom a szülei elutaztak otthonról.

- Pontosan. – kuncogtam fel gúnyosan. Szegény lány nem tudja mi fog elszabadulni, ha beengedi a házba a fiúkat… - Remélem, nem nekem kell majd hazavezetnem az autódat.

- Ne aggódj, nem szándékoztam inni. Mi több, el sem nagyon akartam menni, mivel nem lettem meghívva.

- Nem tűnt fel, hogy ép az imént hívtalak meg? Én hivatalos vagyok, mivel azt hiszi, hogy leiszom magam és leégethet egy videóval a suli előtt. Gondoltam, nem gond, ha egy pillanatra benézünk hozzá, hogy mennyire lesz szétcincálva a ház holnapra, amikor a szülei este hazaérnek. De ha nem akarsz, nem muszáj elmenni.

- Akkor megbeszéltük. A bál után egyenesen megyünk röhögni.

- Okés! – vigyorogtam rá jókedvűen. Nem tudom honnan vagy miért, de egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy bármennyire is szeretem Edent,  nem épp vele képzeltem el ezt az estét. Valahogy azt reméltem, nem ő lesz az, aki elhív, hanem olyas valaki oldalán táncolok majd, akit úgy is szeretek, mint egy barátot, nem pedig a legjobb barátomat. De nem mondhattam nemet, amikor azzal, aki körül a gondolataim keringenek, szóba se állok, valami gyerekes ostobaság miatt. Néha nem tudom elhinni, hogy valóban középiskolás vagyok, mert pontosan úgy viselkedek, mint egy óvodás, akitől elvették a babáját és örök haragot fogad.

        Bárcsak lett volna annyi mersze Danielnek, hogy elém áll és tisztázzuk a dolgot. Akkor most is pont olyan jól érezném magam, mint ahogy a gondolattal eljátszogattam évekkel ezelőtt.

^1.                   Rebeca Salem: A Rebeca név héber eredetű, jelentése ’megigéző’. A Salem szó a boszorkányokra vezethető vissza. (A Salemi boszorkányok.)