Hírek!

Tudom, kicsit korán jöttem, de van egy jó hírem. Végre megjött az ihlet és a bátorság, hogy egy olyan blogot nyissak, ami manapság senkit nem lep meg. A történet alap, csak épp kötődik valamihez. Ha kíváncsi vagy, itt a cím, keress rá!

www.newsun-iliana.blogspot.com

Ide a frisset körülbelül két hét és hozom. Jó munkát és persze pihenést mindenkinek!

Iliana

Angyali hívószó: 10. Fejezet

Hoztam is, ahogy ígértem. De mielőtt mindenki belemerülne az olvasásba, szeretnék valami mást is mondani.

Ezt a fejezetet, egy új olvasómnak szánom, akit nem is olyan régen ismertem meg.

A fejezet mellé egy rövidke idézettel kedveskednék Lyssa -nak, aki soha nem megy sehova barátnője nélkül.

És akkor az idézet:

„ Az igazi barát az, aki ha nevetsz, veled nevet.

Ha sírsz, letörli a könnyeidet és megvigasztal.

Ilyen embert nem lehet pénzért venni,

annál inkább, ellenségeket szerezni.” 
:D

A bevezetés után most a történet. Jó olvasást kívánok mindenkinek.

Iliana

***

- Asszem, eltévesztette a házszámot. Halvány lila gőzöm sincs miről beszél, legyen bárki is maga. Lehet, hogy ismer, a városban sokan emlegetnek, de egyet megmondok. Én soha életemben nem láttam önt. – a szavak megállás nélkül csak folytak belőlem. Segélykérőn pillantottam Danielre, de ő Cassie –t bámult. Mit lehet tenni, ő is férfiből van és elég szemre való egy nő. De nem hittem volna, hogy cserben hagy ilyen pillanatban.

- Nem, Cathrine. Nagyon jól ismerlek, nem csak a nevedet hallottam, ahogy azt gondolod. Barátkozz meg a gondolattal, hogy ki vagyok én és, hogy miért vagyok itt veled. – nézett rám komolyan. Pislogás nélkül meredt az arcomra, mióta csak egymásra néztünk. Kezdett sántikálni nekem ez a dolog, amikor újra megszólalt. – Tudni illik, Luna, a ho…

- Ennek még korán sincs itt az ideje, Cassie! – vágott a szavába Daniel. Úgy látszik végre magához tért. Természetesen pont akkor, amikor jobb lenne, ha csendben maradna, mert érdekel, amit a nő mond. - Úgy gondolom, ez nem a te reszortod, hanem másé. Akkor hát hagyjuk rá a dolgot.

- Ismerősnek tűnsz. Mondd csak, mi a neved fiatal ember?

- Daniel Fraser. – felelte egyszerűen, mégis kihallatszott némi él a hangjából. - Meglátásaim szerint, jól tudod, hogy ki vagyok és miért vagyok a lánnyal. Jobbnak látom, ha most elmész.

- Daniel. Igen. Figyellek már egy ideje téged is. Csak azt nem értem, miért teszel olyat, amit a szabályok határozottan tiltanak. Te is jól tudod, mi a következménye a tetteidnek, mégis tovább hajtasz és utánad az özönvíz. – Cassie végig mérte Daniel –t tetőtől talpig, majd egyenesen a szemeibe nézett. – Egyébként pedig tudhatnád, hogy én nem megyek sehová a védencem mellől. Nem mehetek el. Ez is egy igen fontos szabály, bár téged azok nem nagyon zavarnak. Keresztül hágod mindegyiket, amely az utadba kerül. Miért is tennéd azt, ami a kötelességed?

        Mi van?! Valaki elmagyarázhatná végre, hogy mi folyik itt, mert egy szót nem értek ebből a hablatyból. Lehet, hogy nem is az én nyelvemen beszélnek.

- Várjunk egy percet. – szóltam közbe. – Bocs, ha olyan dologba szólok bele, ami nem rám tartozik, de mi a fészkes fenéről van szó?! Egy szót sem értek az egészből, szóval lennétek oly kedvesek és beavatnátok engem is? – adtam hangot gondolataimnak.

- Már mondtam. Majd ha eljött az ideje. – fordult hozzám Daniel és a kezem után nyúl. Mielőtt azonban elérhetett volna, egy másik kéz elrántott az ellenkező irányba. Cassie erős keze kulcsolódott vékony csuklómra és nem is engedte el azt.

- Épp itt az ideje, hogy tudomást szerezzen a körülötte történtekről. Ha kell én magam mondom el neki itt és most. Gondolod, hogy nagy erőfeszítésbe kerülne?

- Itt a következő bökkenő aranyom. – szólt Daniel cinikusan. – Te is megfeledkeztél valamiről. Mivel nem a te feladatod, meg se mukkanhatsz ezzel kapcsolatban. Azzal bizony nem szabályt, törvényt hágnál át. Így viszont én mondom meg mikor jött el az idő mindehhez.

- Kifutsz belőle, Daniel… És akkor már nincs vissza út. Jól jegyezd meg, nem állhatsz a sorsának útjába. – sziszegte a fogai között a nő. Kemény vonásai meg se rezdültek. De ami még ennél is jobban érdekelt, hogy miről volt szó. Olyan érzésem támadt, mintha más nyelven beszélnének. Hallottam a szavakat, de mégsem értettem. Aztán amikor mindketten elhallgattak, értetlenül kaptam a szemem Cassie –ről Daniel –re. Egy pillanatig mindketten idegennek tűntek számomra, végül Daniel rám kapta tekintetét és a fejével a házunk felé intett. Remegő lábakkal haladtam el Cassie mellett, pedig semmi felni valóm nem volt.

        Előkotortam a virágcserépből a kulcsot - mivel a cuccomat a suliban hagytam még reggel. Betessékeltem a srácot és visszanéztem a vörös autóra és tulajdonosára. Még mindig szoborként állt a járda szélén, mint akit odaragasztottak. Zöld szemei megvillantak, amikor Daniel megfogta a karomat és bentebb húzott az előszobába, hogy becsukhassa az ajtót.

- Mi volt ez az egész? – kérdeztem, mikor rátaláltam a hangomra. Leültem az egyik nappaliban álló fotelba, míg Daniel fel-alá járkált előttem, magában morogva valamit, amit én nem érthettem.

- Adj egy percet kérlek. – állt meg felemelt mutatóujjal.

- Kettőt is kaphatsz, ha elmondod végre ki ez a nő, mit keres itt és mikor hajlandó távozni.

- Cassie Louray, a védelmeződ és soha nem megy el.

- Akkor most olyat mondj, amit még nem tudok. – kértem újra, ezúttal már sürgetőbbe.

- Találkozzunk egy óra múlva a városi parkban. Itt nem mondhatom el. Túl közel van az a nő. Megpróbállak rávezetni dolgokra, de csak akkor, ha nincs melletted Cassie. Túlságosan fontosnak tartja a feladatait.

- De akkor már sötétedik. Kétlem, hogy a szüleim elengednének, pont ma. Elvesztettünk egy családtagot. Anya egyik szülőjét. Gondolod, hogy örülnének, ha ellógnék?

- Mondd azt nekik, hogy ma nálam tanulunk. Komolyan találkoznunk kell ma este. Egy óra múlva a parkban. Vagy jössz magadtól, vagy elviszlek én. – fenyegetőzött sötéten. – Szabadon választhatsz.

- Jó, megyek. De minek olyan sürgősen? Ennyire fontos lenne?

- El nem tudod képzelni mennyire fontos. Szóval egy óra múlva…

        Nyitódott az ajtó és anya lépett be rajta, duzzadt, vöröslő szemekkel. A szempillái összeragadtak, az arca még nedves volt sós könnyeitől.

- Anya. – szaladtam hozzá és szorosan megöleltem. – Annyira… sajnálom. Nem bírtam… ott maradni. Én… Ellógtam az óráimat. Daniel hozott haza.

- Semmi gond kicsikém. Nekem is épp ugyanúgy fáj, mint neked. Megértelek. Mindig megértelek téged. – zokogta a vállamra hajtva fejét. – Megvizsgáltattam magam. - szipogta elhaló hangon. – Ezt kérte tőlem. És holnap megkapom az eredményeket. De azt mondták, hogy mivel ennyire későn jelentkeztek a tünetek és ilyen sokáig küzdeni tudott ellene, valószínűleg itt megszakadt a kór. Csak azt nem értem, ha anyának már nem volt igazán erős, akkor miért csúszott még bele, és én miért nem…

- Ugyan anya. Ez… el fog múlni. Az idő mindig mindent begyógyít. Ha el nem is tüntet, elhomályosít. – soha nem hittem volna, hogy valaha én fogom megríkatni anyát, de a megnyugtató szavaim pont az ellenkező hatást érték el, mint aminek én azokat szántam.

- Anya is ezt mondta… – sírta és arcát kezeibe temetve lerogyott a kanapéra. – Nem hiszem el, hogy vége…

        Ellágyulva néztem rá. Megsimítottam a haját és elindultam a konyhába, készíteni neki egy bögre teát. Az ajtóban megálltam még Daniel -nél és megráztam a fejem, befejezetlen mondatára válaszolva. Nem hagyhattam most itt anyát.

- El kell jönnöd. Tudom, hogy ez is fontos, de az még fontosabb. Sajnálom. Találkozunk a parkban. – azzal mellettem elsétálva távozott.

Két bögre forró teával a kezemben kiegyensúlyoztam a nappaliba és leültem anyával szemben. Vékony ujjaival görcsösen szorongatta körbe a bögrét. Mintha csak ott lelne támaszt.

- Tudsz vezetni ilyen állapotban? – kérdezte a padlóra szegezett szemekkel.

- Igen. De hova szeretnél ilyenkor menni? Mindjárt hat óra. – pillantottam a faliórára. Megborzongtam az idő múlásának gondolatára. – A városban lassan minden bezár.

- Nem boltba vagy szórakozó helyre akarok menni. Anya házához. El kell hoznom valamit, amit neked szánt. Csakhogy ebben az állapotban nem merek volán mögé ülni.

- Nem kell elmenni sehová. – Flora nadrágjának igen szűk volt a zsebe, de sikerült előráncigálni belőle a nyakláncot. Belefektettem anya remegő kezeibe és lesütött szemekkel hozzákezdtem a mesémnek. – Jeremy… átvert engem. Végig a legjobb barátnőmmel volt együtt. Megtudtam egy-két dolgot reggel és nem bírtam ott maradni az iskolában. Elmentem nagyi házához és megtaláltam ezt abban a szobában, ahol mindig nála laktam nyaranta, mielőtt ideköltöztünk volna. Akkor találtam rá a levélre és onnan tudtam meg mindent. Hogy már… nincs többé. Ezért sütöttél reggel palacsintát. Hogy előre felkészíts. Már világos volt minden. – az utána történteket inkább nem említettem meg neki. Nem kell, hogy miattam is aggódjon.

- Hmm… Amikor annyi idős voltam, mint most te, anya megígért, hogy ha majd eljő az ideje, megkapom. Természetesen Lena is szemet vetett rá. Elvégre a húgom és ami nekem volt az neki is kellett. Az év végi bálra készülődtünk, amikor Lena elvette anyától a láncot és elment vele. Le is bukott. Sírva jött haza, hogy elhagyta. Anya nagyon megbüntette és nem sokkal utána elárulta, hogy nem azt a nyakéket vitte el, hanem egy nagyon hasonlót. Mert az eredetit soha nem vette le. Egyetlen percre sem. Lena -nak utána nem is kellett a nyaklánc. De nekem megígért, hogy megkapom. De nem kaptam meg. Azt mondta, nem én vagyok a méltó viselője és nem is a húgom. – halvány mosoly jelent meg az arcán. – Aztán megszületett Cristopher. Nem hittem volna, hogy lehetséges, de anya nem is akarta tudni, hogy van egy unokája. Nem mondta el, hogy miért zavarja, de valahol legbelül éreztem az okot: Ő azt akarta, hogy lányom legyen. Nem tudtam a miértjét és nem is akartam tudni. Csak zavart, szörnyen zavart, hogy nem nézet rá a fiamra. Viszont amikor megszülettél és közöltem vele, hogy lányom született, majd szétvetette az öröm. Te voltál az ő választottja. Mikor egyéves lettél, azt mondta te leszel az, aki ezt örökli majd tőle, amikor eljön az ideje. – felemelte a nyakláncot és megkerült. Előre vezettem a hajamat, míg ő a nyakamba akasztotta. – Büszke vagyok rád. Tudom, mindennek eljön a megfelelő pillanat, de azt hiszem te voltál anya számára a támasz. Benned bízott a legjobban. És nem fáj kimondani, de te voltál az ő igazi lánya. Mert akárhogy igyekeztem, nem érhettelek el. Nem lehettem ott melletted mindig, amikor szükség volt rám, és ő helyettesített engem. Én csak bíztam benned és támogattalak. Ott voltam a háttérben és figyeltelek, de többet foglalkoztam a munkámmal, mint a lányommal. Bevallom, anya volt az, aki téged eddig felnevelt. És megígértem neki, nem hagyom, hogy ez kárba vésszen. Folytatom, amit elkezdett, és igazi édesanyád leszek. Ahogy lenni kellett volna eddig is. Ígérem. – fogadta és szorosan átölelt. A szeretet, ami elárasztott, jobb volt bárminél. Most éreztem igazán, hogy van valaki, aki mindig mellettem áll és védelmez. A tudat, hogy a nagyi úgy szeretett, mint a lányait talán soha, megnyugtatott. Bízni tudtam abban, hogy lesz szebb jövő így, hogy nincs mellettünk az, aki maga volt a megtestesült szeretet. Mert akármi is volt az oka annak, hogy én voltam, aki összehozta „anyát és lányát”, mindig nagyi volt a családunk szíve. Élhetünk egymástól bármilyen távol, akár két külön, egymástól elzárt világban, Ő mindig velünk marad. Itt hagyott magából egy darabot, ami összeköt bennünket. Történjen ezután bármi, együtt maradunk.

Angyali hívószó: 9. Fejezet

Megígértem hogy hozom, itt is van. Kicsit megkésve ugyan, de összehoztam.

Nem is rabolom tovább azt a bizonyos drága szabadidőt! 

Jó olvasást, szavazzatok és komizzatok.

Üdv: Iliana

Életem egyik legszörnyűbb napja a mai és a világon senki nem áll mellettem, hogy támaszt nyújtson. Akinek kiöntöttem lelkem, szívem, most nevetve gondol vissza az együtt töltött időre. Akiben a legjobban megbíztam, valójában soha nem volt igazi barátom. Egy zsinórokon rángatott bábu vagyok, semmi más. Mindvégig csak a hazugságoknak éltem, észre sem véve az igazság apró szikráit, melyek szinte az orrom előtt izzottak.

De a legnagyobb, legfájóbb csapást még most sem tudom elhinni. Kezemben a levél és az apró, fehér ékszeres doboz, amit még ki se nyitottam. A tudat, hogy a nagyi nincs többé, egyszerűen meg akart fojtani. Az egyetlen ember, akire egyszerre néztem fel és bíztam meg, feladta a küzdelmet, amit huszonöt évig vívott, a kórral szemben. Legyőzöttnek éreztem magam. Elhagyottnak.

Álltam a szakadó esőben, szemben a tengerrel. Gondoltam rá, hogy egyszerűen belegázolok és addig úszok, míg végül el nem fogy az a kevés levegőm, amit zihálásom közepette sikerült belepréselnem. De végül elvetetem az ötletet. Nem volt erőm egyetlen lépést sem tenni. Csoda, hogy egyáltalán a lábaim elbírnak és nem csuklanak össze alattam. Az is felötlött bennem, hogy balesetnek tűnne, ha a közeli sziklaszirtről vetném le magam. De aztán ezt is hanyagoltam, mivel nem vagyok még nagykorú és a szüleimet tennék felelőssé. Hisz ki az aki ilyen időben „kirándulni” megy a szirtre?

Mély lélegzetet vettem. Ujjaimmal jobban megszorítottam az apró dobozt. Nem lehet az enyém, ha nem kaphattam meg attól, aki eddig birtokolta. Tudtam jól mi van a dobozban. Nagymama mindig hordta. Ott lógott a nyakában, soha, egyetlen pillanatra sem vette le. Mindig félt, hogy eltűnik és megígérte, hogy én öröklöm majd tőle. De nem ilyen hamar. Nem ilyen körülmények között. Nem úgy, hogy ő már… halott. Felemeltem a kezem és dühösen a vízbe hajítottam.

- Nem lehet, az enyém. – zokogtam. Másik kezemből puhán kicsúszott az elázott papírlap. „… ha ránézel, én jussak eszedbe…”

- Mit tettem…? – könnyektől és az esőtől eláztatott arcomat törölgetve indultam el a partról, egyenesen a víz felé. – Nagyi…

        Megiramodtam és a tengerbe szaladtam. Kezemmel végig az iszapos talajt simítottam, hogy megtaláljam az ékszertartót. Az utolsó kézzel fogható emlékem róla és én csak úgy eldobom, mint egy koszos rongyot. Lebuktam a víz alá, annyi levegővel megtöltve a tüdőm, amennyivel lehet. Egyre mélyebbre úsztam, a ruháim szorosan testemre simultak, körém tekeredtek. A víz sötét volt és nagyon hideg. Gondolatban vacogni kezdtem. De mindent legyűrve még tovább mentem. Meg kell találnom! Muszáj, hogy meglegyen!

        És akkor megéreztem. Az ujjaim hegye valami puhát és selymeset tapintottak. Egy utolsó erőfeszítéssel két kezem közé szorítottam.

        A levegőm fogytán volt, az izmaim megmerevedtek a jéghideg környezetben. Végül már meg se próbáltam a felszínre úszni. Lebegtem. Hagytam, hogy a víz egyre csak sodorjon. Nem volt erőm küzdeni, nem volt értelme küzdeni. Engedtem magamnak, hogy egy utolsó kép még a szemeim elé táruljon. A parton időző farkasok falkája és Daniel sötét sziluettje a naplementében. Aztán mindezt elengedve, a gondolataim tovasodródtak, üresen hagyva a testem. Elhagyott az élet, könnyűnek éreztem magam, gondtalannak. Meghalni sokkal, de sokkal könnyebb, mint élni. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem. A gyász és a fájdalom nem volt többé. Csak az élettelen, üres test, amit valaha uralni tudtam.

        Hát ennyi volna? Ilyen könnyű? Fájdalmak és küzdelmek nélkül.

*

- Cathrine? – szólított egy lágy, dallamos hang, valahonnan a közelből. Csak képzelődök? – Istenem. Ez nem lehet igaz.

- Csinálj vele valamit! Nem engedheted, hogy meghaljon! Tudod, hogy szükségünk van rá. – egy ismeretlen női hang biztatta a másikat. Arról nem volt szó, hogy hallucinálni fogok mielőtt meghalok.

- Nala, én igyekszem, de mintha feladta volna. Gyerünk Cathrine! Lélegezz! – a víz alatt? Ki ez az ép elméjű?! Mert abban tökéletesen igaza van, hogy feladtam. Nem akarok lélegezni, mert az a létezés egyik feltétele. Én pedig azt már nem akarom. – Hol késik már az a félnótás?

- Alan! Nala! Mi tört… Cathrine… – Daniel?!! Szóval meghaltam. Már biztos vagyok benne, hogy halott vagyok. – Uram atyám! Mit csináltatok?

- Még hogy  mi?!! – sipította a nő. – Te vagy az, aki nem vagy itt időben! Én figyelmeztettelek, de te rám se bagóztál! Valamiért úgy gondolja az élete semmit nem ér…

- Azt kérdeztem mi történt, nem pedig a mesédre vagyok kíváncsi. Most inkább… menjetek. Innen én átveszem.

        Egy hideg érintésre lettem figyelmes az arcomon. Lágyan végig simított a járomcsontomon, majd lefelé indult a nyakamon. Puhán érintette ujja hegyével a kulcscsontomat, végül megállapodott a vállamon. Óvatosan felemelt és olyan volt, mintha az ölébe fektetett volna.

A következő pillanatban erős szorítást éreztem a mellkasomon és köhögve kezdtem a tüdőmbe került víztől megszabadulni. Levegő után kapkodtam, de nem mertem kinyitni a szemem. Az, hogy a levegő és a vér újra áramlott a testemben azt jelentette, hogy életben vagyok.

- Cathrine? Jól érzed magad? – érdeklődött Daniel hangja.

- A-azt hiszem. De meg kellet volna halnom. – megfontolt lassúsággal nyitottam ki a szemem és megpillantottam Őt. – Hogy találtál rám?

- Két barátom mondta, hogy láttak a parton. Úgy gondolták, jobb ha szólnak. De most válaszolj egy kérdésre. – kisimította vizes hajamat az arcomból és egyenesen a szemeimbe bámult. – Mit akartál te a víz alatt ilyen időben?

- Hol vagyunk? – néztem körbe, mikor feltűnt, hogy hallom az eső hangját, de nem érzem a hideg cseppeket.

- A szobámban. Ide hoztak, mert tudták, hogy lesz egy-két kérdésem hozzád. Szóval? Válaszolnál?

- Én… Ezt akartam…- felemelte a kezemet, de az üres volt. Riadtan ültem fel. – Nem. Nem. Nem. Nem! Hol van?! Istenem… - Daniel felállt az ágyról és az asztalához lépett. Felemelt róla egy tárgyat és markába zárta. Leült mellém, szétnyitotta ujjait és a tenyerében ott csillogott az ezüst lánc, rajta a háromnegyedhold alakú medállal, aminek a közepén egy kék kristály ékeskedett.

- Ezt keresed? – nyújtotta felém. Könnyekkel telt meg a szemem, amikor a kezembe fogtam. Olyan nehéznek éreznem, mint egy ólomsúlyt. – Segítsek feltenni? – megráztam a fejem, a kezem az ölembe ejtettem. Képes lettem volna meghalni érte, most mégsem akarom, hogy nálam legyen. – Mi a baj?

- Soha nem leszek olyan, mint a lányok az iskolában. – vallottam be azt, ami már azóta foglalkoztat, mióta itt élünk.

- Pontosan. – helyeselte komoly arccal. – Te sokkal több vagy, mint azok a lányok. Bármit is akartál ma a parton, az felesleges. Bármi is történt is ma a parkolóban, az nem kell, hogy tovább bántson. Biztos vannak olyanok, akik igazán szeretnek téged, olyannak, amilyen vagy. Van értelme élned.

- Nem, nincs. Többé nincs. – ingattam a fejem.

- Ilyet soha ne mondj. Te is tudod, hogy van, aki feltétel nélkül szeret. Mint például… a húgom. Már alig várja, hogy újra lásson. Én pedig szeretném, ha megbocsájtanál, amiért úgy viselkedtem, ahogy. Ígérem, jó barát leszek.

- Én…  - elfelejtettem mit is akartam annyira mondani. Így a szavak helyett inkább csak szorosan megöleltem. – Köszönöm. – szipogtam a vállába. – Mindent, amit ma tettél értem. De mondd csak. Honnan tudták a „barátaid”, hogy a parton vagyok? Honnan ismertek fel?

- Ezt… Majd egyszer elmondom. De most még nem lehet. Ígérem mindent megtudsz, amikor eljön az ideje. De ma még nem lehet. Kérlek ezt értsd meg!

- Ígéred? – engedtem el, hogy lássam az arcát. Bólintott. – Rendben. De nehogy azt hidd, hogy elfelejtem.

- Ezt rögtön gondoltam. Gyere, haza viszlek. – állt fel, engem is magával húzva. – „ A múlt már nincs, a jövő még nincs. Egy valóság: a Jelen.” És ezt ne feledd. Minden sebet begyógyít a idő. A fájdalom enyhül, végül megszűnik.

- Miért mondod ezt? – értetlenkedtem. Olyan sejtelmes mosoly jelent meg az arcán, amit végképp nem értettem. Vajon hallucinálok vagy tényleg megtörténik mindez? – Egyre inkább nem értelek.

        Hangosan felnevetett és kitárta előttem az ajtót.

- Látod, ezt reméltem is. Na gyere.

- Várj! Én érteni akarom.

- Majd ha eljön az ideje. Addig ne is foglalkoztasson ez az egész. Megígértem. – kivezetett a szobájából. Még körülnézni se volt időm. Végig mentünk a folyosón, ami egy lépcsőben végződött. A földszinten minden ajtó be volt csukva. Daniel a szemét forgatva ment el előttük és udvariasan kinyitotta a bejárati ajtót. Ahogy elnéztem az esőfüggönyt, rájöttem, hogy a ruháim szárazak. Végig nézem magamon, de egyik ruhadarabot se ismertem fel.

- Flora felsője, anya nadrágja. – mosolyodott el Daniel. – Nala átöltöztetett, még mielőtt hazaértem volna. Majd egyszer visszacseréljük. Csak nem akarták, hogy megfázz.

- Öhm. Köszönöm nekik is. – mormoltam az orrom alatt. – És Daniel? – fordultam vele szembe, szégyenlősen lehajtva a fejem.

- Igen?

- Amit a múltkor mondtam. Hogy felejts el át jönni estére, most… Öhm. Visszavonnám. Gyere csak amikor akarsz és szívesen leszek továbbra is a tanulótársad. Már ha neked megfelel így… - nem bírtam volna ezt a szemébe mondani. Szégyelltem magam, amiért a múltkor keresetlen szavakat vágtam a fejéhez. Valahogy rendbe kell hoznom, elvégre bebizonyosodott, hogy benne bízok a legjobban. Tekintve, hogy ma megmentette az életemet, bárhogy is tette.

- Szíves örömest elfogadom a felajánlást. – mosolygott rám szélesen. Elérte, amit valószínűleg akart, mert a gyomrom megremegett, a bőröm felforrósodott a pillantása alatt. Vajon miért kell minden pasinak így nézni ránk, nőkre? Ahogy tovább fürkészett, a tekintete megváltozott. Döbbenten vizslatta a nyakamat. Feszülten kaptam a nyakam bal oldalához, amikor rájöttem, mit néz annyira rajtam.

- Gyerekkori baleset. – ezzel nem is hazudtam akkorát. Négy éve történt. Tizenhárom éves voltam , amikor ideköltöztünk és akkor történt. Rögtön a harmadik nap, amikor este a kertben olvastam, a veranda fényénél. – Leestem a hintáról. – tettem hozzá gyorsan.

- Biztos vagy ebben? – nyúlt felém, de elhajoltam érintése elől.

- Igen. Mert képzeld! Én is ott voltam.

- Ez nem épp egy olyan balesethez köthető. Olyan, mint amikor…

- Tudom milyen! – szakítottam félbe fennhangon. – Jól tudom, hogy néz ki, nem kell elmagyarázni. Ha kérhetem, vigyél haza és felejtsük ezt el. Vagy azt akarod, hogy megint haza gyalogoljak? Nem lenne hosszabb a távolság és csak kicsit fáznék meg.

- Jó, rendben. Csak… Nekem is van egy hasonlóm. – feltűrte a pólója alját, egészen az enyémhez csakugyan hasonlító forradás nyomokig. Az oldalára pillantva, szinte lángolni kezdett a nyakam tövében éktelenkedő sebhely. – És én nem estem le a hintáról.

- Veled… mi történt? – kérdeztem szaggatottan.

- Elmondom, ha te is megosztod velem, hogy történt.

- Azt… Nem lehet. Sajnálom, de nem mondhatom el. Inkább felejtsük el. Már nem is annyira érdekel. – hadartam és megindultam kifelé. Még egy perc és megfulladok a rám törő félelemtől. Daniel gyorsan beért és kinyitotta az autót mire én odaérem. Még egy pillanatig egymás szemébe bámultunk, de aztán elfordítottam róla a tekintetem. Nem tudtam elhinni, hogy neki is olyan, mint nekem. És ha tényleg ugyanaz történt velünk? Dehogy! Az nem lehet. De ő neki legalább nem kell minden reggel alapozóval elfednie, mint nekem. Tanultam abból, hogy mi lesz, ha mindenki látja. Elég egy jól irányzott mozdulat, egy véletlen pillantás és már fel is fedtem.

- Nekem alig három éve van meg. – vetette fel csevegő hangon. Várta, hogy én is mondok valamit, de nem ment. A magamnak tett ígéretem megakadályozott a válaszadásban: Soha senkinek nem mondom el mikor és hogyan történt ez velem. Kiestem a hintából rá egy kőre. Ez volt a kitalált sztori. A családomon kívül senki nem tudja az igazságot a történtekről. Jobb ez így. – Látom, tényleg nem fogod elmondani.

- Látom, tényleg nem fogod feladni.

- Jól látod.

- Te is.

        Ezek után egyáltalán nem szólaltunk meg. Én mereven bámultam a műszerfalat, amíg ő az utat fürkészte. Nem mondhattam el neki az igazságot, még ha meg is bízok benne, hogy nem adja tovább másnak. Hiába, a makacsságom határtalan néha. Minden eltelő másodpercben el szerettem volna mondani neki a történteket, de mintha csomót kötöttek volna a nyelvemre. A torkomban növekvő gombóc egyre csak nőtt, megakadályozva bármiféle beszédet. Ha akartam volna se tudtam volna megszólalni. 
        Az eső csendesedni kezdett majd végleg elállt. A szürke felhőréteg lassan vékonyodni látszott, felszakadozott, néhol beengedve a nap egy-két aranysárga sugarát. De a kedvem mégsem jött meg, a csomó a nyelvemen nem engedett, a szavak a torkomra forrtak. Csak néztem az előttem elterülő házsorok állandó képét.

        Amikor a házhoz értünk megláttam a ház előtt parkolni egy tűzvörös BMW –t. Járt az agyam, hogy ki lehet az, aki ilyen korán meglátogat bennünket, de nem akart beugrani. Még nincs vége az utolsó óráknak – amire Daniel egyáltalán nem jár be – és a munkaidő sem járt le. Érdeklődve nézegettem a járgányt miközben kiszálltam az autóból és lassú léptekkel elkezdtem megközelíteni azt. A sötétített ablaküvegek mögött egy női alakot véltem felfedezni, de még így se rémlett fel semmi. Óvatosan be akartam kopogni az ablakon, amikor kinyílt a túloldali ajtó és egy kemény arcú nő szállt ki a volán mögül. Hosszú, barna haját a válla mögé seperte és szembe fordult velem. Természetellenesen zöld szemeit egyenesen az enyéimbe fúrta, ajkait, egyetlen vékony vonallá préselte.

- Ki maga? – kérdeztem – szégyenszemre – elcsukló hangon. Soha nem láttam még a környéken, egy hozzá hasonló nőt sem.

- A nevem Cassie Louray. Azért jöttem, hogy megvédjelek. – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- De hát kitől? – értetlenkedtem tovább.

- Nem kitől, hanem mitől. Én az őrződ vagyok, Chatrine. – a nevem hallatán megborzongtam. Ismer engem, tudja hol lakom és fel is keresett.

- A micsodám? – bukott ki belőlem a következő kérdés. Végképp nem értettem ki ő és mit akar tőlem. Csak azt tudtam, hogy semmit nem tudtam. És ez cseppet sem tetszett nekem.

- A védelmeződ vagyok, amíg csak életben vagy. És egyelőre a saját erődtől kell, hogy megvédjelek. A nyaklánc most nálad van, te vagy az utód, a Leszármazott…

 ***

Tadammm. Ez volt hát a kilencedik. Remélem mindenkinek tetszett.

Van itt néhány új dolog, amit még meg kell mutatnom. Cassie -t és csodaautóját a galériában megtekinthetitek. A részletek között is van egy új, szóval klikk a különálló oldalakra.

Szavazzatok és komizzatok. Sziasztok!

Helyzetjelentés!

Nos hát be kell vallanom, csaltam egy kicsit. Mivel csak úgy jött az ihlet, tovább hajtottam és elkészült még pár fejezet a bloghoz. Sajnálatos módon be kell ezeket osztani, szóval egyet sem fogok hamarabb hozni az előrejelzettnél. Viszont, hogy fokozzam az izgalmakat, minden fel nem rakott fejezetből raktam fel részleteket. Ezeket a Részlet oldalon tekinthetitek meg. Erről még annyit, szólnék, hogy ha ilyen jól haladok továbbra is, márpedig mindent megteszek, hogy így legyen, minden elkészült fejezetből rakok fel rá ízelítőt. Tehát nem árt odafigyelni arra is, mivel azok hamarabb fent lesznek mint egy-egy feji. Egyenlőre ennyit a hírekről. Katt a cím alatti oldalak ezen részére és vessétek bele magatokat a rejtett sorok világába...

Szeretettel gondolva rátok: Iliana