Angyali hívószó: 4. Fejezet

Hát nem ez lett életem leghosszabb fejezete, de remélem azért tetszik majd mindenkinek. Ha mégsem, hát akkor így jártam.

Végre vége a tanévnek, szóval lehet lazítani, és még én is hamarabb hozom majd a következőket.

Puszi mindenkinek, jó olvasást: Iliana^^

Izgatottan vártam az utolsó órám végét. Williams tanár úr pedig csak rontott a helyzetemen. Általában szerettem az irodalmat, de most valahogy még a kelleténél is túl unalmas volt. Nem tudom honnan jött az ötlet, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a kesze-kusza vonalakból egy ismerős alak rajzolódik ki, ami ne volt más, mint az én drága farkasom. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem mit rajzolok. Egyik vonal után húztam a másikat és ez jött ki belőle. A farkasom egész alakja. Még az illata is belopta magát az elmémbe. Olyan volt, mintha itt állna mellettem és hozzábújhatnék. Önkéntelenül dőltem előre, hogy megérinthessem, de nem volt rá esélyem. Még pár óra és találkozhatok vele és társaival.

Megborzongtam mikor a csengő belevisított a csendbe. Ráztam egy aprót a fejemen, hogy kiűzzem elmémből a kellemes illatot, de az nem akart szabadulni. Őrültségnek tűnt, de mintha ott állt volna mellettem, alig egy karnyújtásnyira.

Remegő végtagokkal indultam meg a teremből. Hallottam a lépteit, tudtam, hogy mögöttem lépdel, mégsem fordultam meg, hogy szembenézzek vele. Éreztem hátamba fúródó pillantását, ami lassításra késztetett. Minden porcikám tudta, hogy itt van, mégis, mikor két erős kar a derekamra fonódott, ijedtemben halk sikkantás hagyta el ajkaimat. A szorítás körülöttem egyre erősödött mutatva, elérte, amit akart. Dühösen szuszogva, vesztem el karjai közt, miközben tisztán kivehető volt a háttérben felcsendülő elkeseredett nyöszörgések.

-Nem lehetne ezt máshol? – kérdeztem alig hallhatóan. – Mondjuk az iskola mögött?

- Cathrine… - sóhajtott elbűvölően gyengéd hangján. Éreztem, ahogy minden porcikám szivaccsá válik. – A hétvégén megbeszéltük, nincs több titok. És egyébként is… nem gondolod, hogy így is elég feltűnő a viselkedésünk?

- Jeremy, kérlek. Van nekem más bajom is. Tudod, én nő vagyok és sokkal több problémával kell szembe néznem. Nem kell, hogy még ezt is meg kelljen oldanom. Tudod, mennyire kiakadnának a többiek és… nem is tudom… Szerintem várjunk még ezzel.

- Megegyeztünk. – fordított szembe magával. Szigorúan nézet rám gyönyörű zöld szemeivel. – Tartsd magad ahhoz, hogy bármi is legyen ezek után, bárki bármit is mond rólad vagy rólam, én mindig is szeretni foglak.

        Jeremy Cole az iskolánk legeslegszexisebb, aranyosabb, megértőbb végzőse, aki olyannyira megőrült– legalábbis az én szemszögemből nézve-, hogy belém szeretett, amikor először meglátott. Két évvel idősebb nálam, mivel öt éves osztályba jár, én meg csak négyesbe. Először azt hittem csak apakomplexusa van, amiért folyton velünk lógott, hogy minél több gyerek vegye körül. Aztán tavaly jöttem rá- teljesen magamtól-, hogy belém zúgott. Az a fajta szerelem volt első látásra… Én mindig mondogatom neki, hogy talán nem én vagyok neki a legmegfelelőbb barátnő, de csak legyint és megcsókol.

-Tudom, hogy most még ezt mondod. De ha kiderül… utána mit fogsz mondani? Amikor mindenki azt fogja mondani, hogy én a nyomodba sem léphetek és ki vagyok én, hogy szeress, mikor vannak nálam sokkal, sokkal csinosabb lányok is.

- Akkor is azt fogom mondani, hogy hiába rejtőzöl ezek mögé az egyhangú, szürke, kopott pulóverek mögé, én így is tudom, hogy te vagy a világon a legszebb lány, akit csak láttam.

- Elfogult…- morogtam az orrom alatt. – És egyébként is. Én csak arra akarlak rávezetni, hogy ez csak diákszerelem. Fellángolás, ami idővel elmúlik. Nem kéne megnehezíteni az életünket.

- Nem érdekel, mit gondolnak mások. – szögezte le és ajkaimra hajolt. Mit mondhatnék, nem is tudtam neki ellenállni. Hallottam az egyre hangosodó döbbent sikolyokat, amelyeket éles fény és halk kattanás követett. Fényképezőgép lehetett… talán… nem igazán figyeltem arra. Rendkívül figyelmetlen tudok lenni, ha egyszer mással vagyok elfoglalva. És most pont nem volt aktuális, hogy mi történik körülöttünk. Jeremy azt mondta szeret, bárki bármit gondoljon is rólam. Ez pedig épp elég volt, hogy megfeledkezzek a külvilágról. Legalábbis addig, amíg el nem húzódik.

- Holnap benne leszek az iskolaújságban. – jegyeztem meg mikor lágyan végig simított kipirult arcomon.

- Oda se neki! – legyintett jókedvűen. – Elértem, hogy az iskolában is lássanak minket együtt. Neked se okozzon fejtörést az a kis cikk. Ráadásul, ha te benne leszel, szerinted engem kihagynak? Biztosan nem. Minden okés lesz, ne aggódj.

- Öhm… Megengeded, hogy ma hamarabb lelépjek? Van még egy két dolgom, mielőtt megérkezik a tanulótársam.– mint például, hogy vele töltöm a délutánomat valami számomra ismeretlen helyen. Színpadias mozdulattal szájához emelte mutatóujját és csücsörítve gondolkodni kezdett. Megforgattam a szemem, mire ráncokba szakadt a homloka. – Be lehet fejezni, Mr Cole. Csak válaszoljon.

- Nem is tudom. – hümmögött tovább. Akkor vágott fejbe a felismerés. Arra várt, hogy cserébe én is adjak neki valamit. Az a valami pedig csakis egy dolog lehetett. Nagyot sóhajtva vettem el kezét ajkai elől és helyére a számat csúsztattam.

- Légy szíves! – suttogtam ajkainak. Karjaimat nyakába fontam és a lehető legnagyobb erővel lehúztam magamhoz, tekintve, hogy másfél fejjel magasabb volt nálam. Erős karjait derekam köré kulcsolta és úgy szorított magához. A következő döbbent sikoltást már felismertem. Kapálózva próbáltam szabadulni Jeremy öleléséből. Mire végre elengedett, a hátam mögött álló lány hátat fordítva nekünk robogott végig a folyosón. – Bocs. Este majd felhívlak. Mennem kell. – hadartam el egy szuszra, majd a menekülő lány után rohantam. Megragadtam vékony csuklóját és hátra húztam. – Liz, ez nem az, aminek látszik. Ez csak…

- Akkor mi?! Nem hittem volna, hogy pont te fogsz hátba döfni! Azt hittem te meg fogsz érteni! Hogy csak jó barátságban vagy vele! Hogy tehetted ezt velem?! Azt mondtad a barátnőm vagy!...

- Az vagyok…

- Nem! Azt se tudom, hogy bízhattam meg benned! Gyanús volt nekem ez az egész, de nem foglalkoztam vele, mert azt hittem, te nem vagy olyan, mint a többiek. De tévedtem. Pontosan olyan vagy, mint azok a ribancok az osztályban. Sőt, még rosszabb is! – Elisabeth magából kikelve kiabált velem. Emlékeimben ott élt a pillanat, amikor Jeremy először jött oda hozzánk és megszólított minket. Bemutatkozott és néha velünk lógott. Elisabeth elmondta nekem, hogy mennyire tetszik neki Jeremy és, hogy már levelet is küldött neki névtelenül. Én még akkor megígértem neki, hogy segíteni fogok, de akkor még nem tudtam, mi fog kisülni belőle.

- Eliz, kérlek. Én nem akartam, hogy így derüljön ki. Ne haragudj rám. Vigyáztam, hogy semmi ne történjen közöttünk, de egyszer csak megtörtént és most itt járunk. Esküszöm, hogy nem ellened irányult, nem tudom, hogy fogalmazzak, de…

- Mióta? – faggatott. Mély levegőt vettem, mintha gondolkodnék. Pedig nap és dátum szerint emlékszem (Június 21.), amikor Jeremy először csókolt meg.

- Másfél éve. – nyögtem ki végre.

- Kösz, hogy szóltál, nincs esélyem. Ilyen egy barátnő? Mert ha igen, nem akarok az lenni. – tétován nyúltam felé, de ellökött magától. – Ne érj hozzám! Nem akarlak látni többé! – azzal elviharzott, nyomasztó csendet hagyva maga mögött. Utána akartam menni, de végül megfordultam, sokat mondó pillantással néztem vissza Jeremy bűntudatos arcába. Úgy állt ott, mint aki a világ legnagyobb bűnét követte el. Megráztam a fejem és elindultam a kijárat felé. Egyenesen haza, be az ágyba és álomba sírni magam. Elisabeth – volt- az egyik legjobb barátnőm és most már látni sem akar többé.

-Minden rendben?- kérdezte Daniel mikor hallótávolságon belül kerültem.

- Öhm… Persze… minden oké. – szipogtam és becsúsztam az ülésre.

- Hé, te sírsz? – hajolt közelebb. Bosszúsan töröltem le az árulkodó jeleket. Nem mintha ezzel bármi mást el tudnék simítani. Egyszerűen nem akartam, hogy bárki vigasztalni próbáljon, és azt mondja nem az én hibám. Mert ez igenis csak azén hibám, és sikerült úgy elszúrnom, hogy Eliz soha többé nem lesz hajlandó szóba állni velem. Legjobb barátnők lettünk elsőben és azóta szinte el sem lehet választani minket egymástól. Legalábbis mostanáig így gondoltam.

- Nem. – motyogtam, de Daniel nem hagyta annyiban.

- Nem vagyok vak. Ha az lennék is felismerném a hangodról. Mi történt?

- Semmi. Nem akarok róla beszélni. – ki bámultam az ablakon és néztem, amint a mellettünk elsuhanó táj egyetlen színes pacává olvad össze. Nem volt valami nagy hideg, bár a nap nem sütött. Ez Florida egyik legszörnyűbb tulajdonsága. Még ilyenkor sem lehet az ember igazán lehangolt, bármennyire is erőlködik…

- Majd felvidulsz. Gondoskodom róla, ne félj.

Máris mosolyba szaladt a szám, pedig csak valami – szinte – lehetetlent ajánlott. Hálás voltam a próbálkozásért, hisz alig ismert, mégis mintha jól tudná, hogyan reagálom le egyes cselekedeteit. Bárhonnan is sejtette, mindig bejött neki. Akármit tesz, mindig örömmel nyugtázza, megint sikerült elérnie, amit akart, bármi volt is az. Látom az arcán, hogy igenis tudja mit, miért, hogyan cselekszik. Csak arra nem jöttem még rá, honnan ismert meg ennyire, nem több mint egy nap leforgása alatt. Érthetetlen a vonzódás, ami köt hozzá. Nem olyan, amit Jeremy iránt érzek. Ez valami más és sokkal erőteljesebb. Nem tudom honnan vagy miért jött ez az ismeretlen érzelem, de megrémít, hogy esetleg ez is lehet olyan, ami mostani barátomhoz is köt. Ha igazam volna és ténylegesen is olyan, netán az a kötelék lenne, hát azt nem élném túl. Így is van annyi problémám, hogy lassan már magamra sem lesz időm. Ott van például a legfrissebb sebem: Elisabeth barátságának és bizalmának visszaszerzése. Ha az érzéseimmel is szembe kell szállnom, hogy dűlőre jussak… Rágondolni is szörnyű, hogy akár Jeremyt és Danielt is elveszíthetem. Mindketten jelentenek számomra valami olyasmit, amit más soha nem tölthet be rajtuk kívül. Hogy bárki mást elveszítsek, aki számít, egyszerűen nem történhet meg. Nem engedhetem…

Angyali hívószó: 3. Fejezet

 Na szóval. Miután szerencsésen átmentem minden vizsgán,

itt a következő fejeztem is.

Tudom, a részlet elmaradt, de itt van helyette egy hosszú feji,kiengesztelésként, talán.

Oh, és Timikém! Kérlek, hagyd rém a folytatást. Tudom, volna ötleted, de ez mégis csak az én, saját történetem. Ha megkérhetlek, maradj a fenekeden, tanulj és várj. Majd jövök, ha eljött az ideje. 

Mindenkinek nagyon jó szórakozást kívánok. 

BY: Iliana ^^

         A másnap reggelemet nem is kezdhettem volna jobban. Kezdetnek, nem keltem fel az ébresztőórám jelzésére, ezért anya jött felébreszteni, kezében egy pohár friss epres turmixszal, amit a lendület hevével az ágyamra és szerencsésen magamra borítottam. Ezután gyorsan mindent berámoltam a mosógépbe és elindítottam. Tíz perc elteltével őrültként száguldozva rontottam be a mosókonyhába, de már késő volt. Későn villant a szemem elé, hogy tegnap este-miután Daniel elment-bekészítettem egy adag fekete ruhát, hogy majd ma reggel azt is elindítom. Sajnos mire beértem, a hófehér ágyneműm szürkére változott és már nem tudtam vele mit kezdeni. A hab a tortán csak utána következett. Valaki csengetett, én meg megfeledkezve az alul-öltözöttségemről, egy szál fehérneműben libbentem az ajtóban várakozó fiú elé. Daniel ragyogva nézett végig rajtam, majd mikor végre megszólalt, még mindig nem a szemembe, hanem pár centivel lentebb nézett…

-Jó … reggelt. –nyelt egyet. Zavaromban mozdulni sem tudtam. – Nem szeretnél felöltözni?

- Gyere csak bentebb, én addig… izé… felmegyek…- a szobámba menet vagy háromszor biztos orra akartam esni. Legfontosabb célomnak tűztem ki, hogy sikeresen elérjem a biztonságot adó öltözőszekrényt és magamra vehessek valami normális, takaró ruhadarabot. Legbelül már-már rimánkodtam, hogy a nap további része ennél csak jobb legyen. Még mielőtt kiléptem volna a folyosóra, végig mértem magam, leltárra adtam a ruháimat, majd mikor megbizonyosodtam, hogy minden a helyén, nem hiányzik semmi, felkaptam a táskám és lerobogtam a lépcsőn. Bementem a nappaliba, hogy szóljak Danielnek, kész vagyok, de ahogy fordultam az ajtóba, szerencsésen neki ütköztem széles és izmos hátának. Míg ő meg sem érezte, hogy az imént kenődtem fel rá, én hangos puffanással terültem el a lépcsőn.

        Ijedten fordult hátra, amikor hangosan felnyögtem.

-Jól érzed magad? – kérdezte, nem leplezve, mennyire jól mulat ügyetlenségemen. – Minden rendben? Szólalj már meg!

- Semmi bajom…- morogtam az orrom alatt. Durcásan feltápászkodtam a földről és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy meg sem érezte az összeütközésünket. De valahogy nem tudtam kiverni a fejemből. Kifele menet csak rákérdeztem. – Hogy lehet az, hogy én majd összetöröm magam, te meg még meg sem érzed, hogy neked rontok. Megjegyzem teljes erőmből.

- Csak elgondolkodtam. És egyébként is, én igenis megéreztem, hogy felnyaltál a hátamra, csak épp azt hittem, azt csinálod, amit a húgom szokott, ha fel akarja hívni magára a figyelmem. Ráugrik a hátamra. – vigyorgott rám. – Reméltem, hogy te is fenn maradsz. De nagyon úgy néz ki, hogy erre még gyúrnod kell...

- Jól van, most már békén hagyhatsz. Volt nekem ma reggel más egyéb problémám is, nem csak ez a mostani.

- Mint például? Elfelejtkeztél saját mivoltodról és ajtót nyitottál egyszál fehérneműben? Mi van, ha nem én vagyok? Akkor a szomszédnak vagy ne adj Isten valami perverz alaknak mutogatod magad? – incselkedett, mire akkorát sóztam a tarkójára, hogy majdnem belefejelt az ajtófélfába. – Aúúú!!! Miből vannak a te csontjaid?! Ez jobban fájt, mint a húgom szúnyogcsípés nagyságú csapkodásai…- panaszkodott fájdalmasan fintorogva.

- Jobban teszed, ha velem nem kezdesz ki, mert nem egy önvédelmi órára eljártam ám annak idején. És hidd el, ha valaki megtudja a ma reggeli incidenst, nem úszod meg élve, az már biztos. – fenyegetőztem sötéten. Megadóan megemelte a kezeit és udvariasan kinyitotta a kocsiajtót. Sóhajtva csúsztam az ülésre, minden mozdulatomra ügyelve, nehogy szerezzek magamnak megint egy-két horzsolást azzal, hogy mellé ülök az autónak. És kicsit cikibb lett volna, elvégre az utcán a járókelők felfigyeltek volna rám. Nekem meg már csak az hiányzott az életemből, hogy az egész utca rólam beszéljen.

- Mondták már neked, hogy erőszakkal nem mész semmire? – kérdezte, ahogy beült mellém, még mindig a tarkójára tapasztott kézzel. Lelkiismeret-furdalásom támadt az arcára nézve. Tényleg mondták már, hogy nem kéne olyan hamar felkapnom a vizet, ha valaki csak viccelődik velem. Ráadásul nem is akartam igazán ekkora fájdalmat okozni neki. Csak meg akartam legyinteni, hogy fogja be a száját, hagyjon ezzel békén és ne mondja el senkinek.

- Sajnálom… Nagyon fáj? – kérdeztem és tétován kinyújtottam felé a kezem, de félúton inkább visszahúztam, emlékeztetve magam, hogy valójában ki is ül mellettem. – Nem akartam, hogy ennyire nagy legyen.

- Semmi gond. Túl fogom élni. Ez csak emlékeztet arra, hogy ne beszéljek másokkal úgy, ahogy az anyámmal meg azzal a seggfejjel szoktam. De ez nem ide tartozik… Indulhatunk, hölgyem? – lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd bólintottam. Nem csak ő viseli így hogy Salley- az édesanyja- tovább lépett és új „barátra” tett szert és nem túl régen Michael el is vette őt. Flora éppúgy összeomlott lelkileg, de ő próbálja rejtegetni. Sokszor mesélte, hogy a bátyja az estét nem otthon töltötte, mert nem egészen úgy sült el a családi vacsora, ahogy régen és fogta magát, felállt az asztaltól, majd végül pár percnyi kiabálás és megvető szavak dobálása után elhagyta a házat. Nem tudom én hogy viselném ezt. Talán nehezebben, mint ők ketten, mert túlságosan is szeretnek engem mindketten és nem bírnám, ha rajtam-miattam veszekednének.

        Az iskolához érve pontosan az történt, amit vártam, így nem volt valami nagy meglepetés. Mindenki kocsányon lógó szemekkel követte az ismeretlen autó útját. engem biztosan felismertek, még a sötétített ablaküvegen keresztül is, de aztán arra is rájöhettek, hogy nem én vezetem a koromfekete Mercedes Guardiant. A parkoló elejében táborozó lányok fürkészve nézték a vezetői oldalt, bár kizárt, hogy bármit is észrevettek volna. Aztán megláttam a barátaimat. Ott álltak, ahol minden reggel meg szoktam állni a saját autómmal. Sajgott a szívem, de nem akartam szólni Danielnek, hogy hol álljon meg. Egy másodperc töredék részéig egymás szemeibe bámultunk Daniellel, majd hirtelen elszakadt a pillantásunk és rántott egyet a kormányon. Közvetlenül a baráti társaság előtti szabad helyen parkolt le, mintha csak tudta volna mit is akarok igazából. Kétszer is megfontoltam mit is csináljak ezután vagy épp mi a fenét fogok mondani a többieknek, amikor meglátják, honnan kerülök elő. De mire a végére értem a gondolatnak, nyitódott mellettem az ajtó, Daniel pedig lovagiasan kisegített az autóból, majd tanácstalanul fürkészett tovább. Nem tudtam mit mondhatnék, ezért csak bátorító mosolyt erőltettem az arcomra.

- Chatrine? Jól látom, amit látok? – Isis Walley karolt belém, gyerekesen kíváncsi tekintettel.

- Isis, ő itt Daniel, Flora bátyja. Daniel, Isis Walley, az egyik legjobb barátnőm. – mutattam be őket egymásnak.

- Örvendek. – fogott kezet Daniel az apró lánnyal mellettem.

- Úgy szintén. – kacagott felszabadultan. Ismertem ezt a nevetését és már előre rettegtem a következményektől.

- És ők a többiek. – fordultam meg, hogy mindenkit jól láthassak. – Andy Walley, Eden Miller, Elisabeth Candle.

- Mi már ismerjük egymást. – motyogta Andy, összepréselt ajkakkal. Hát persze. Flora és ő három év együtt vannak. Ő csábította be ebbe az iskolába is a lányt

- Igen, ismerjük. De ha megtudom, hogy a húgom már nem érintetlen, rövid ismeretségnek örvendhetünk, azt garantálom. – fenyegetőzött Daniel. Járt az agyam, hogy mivel oldhatnám a közénk beálló csendes, feszült hangulatot. A két fiú, villámló tekintettel mérte a másikat. Végül apró termetű barátnőm oldotta meg a problémát.

- Fiúk, elég legyen a „ki-néz-a-legdühösebben-a-másikra” játékból! – parancsolt rájuk Isis. Meg kell hagyni, van benne valami, amitől félelmetes tud lenni, ha felbosszantják. Nem sűrűn veszi ezt elő, de amikor erre sor kerül, senki nem akar előtte állni. Megigazított a világosbarna, kivasalt haját- létfontosságú tevékenység –és bosszúsan kezdte méregetni a két srácot, aki enyhén felengedtek a parancsszavakra, de le nem vették a másikról a szemüket. – Tisztázzunk valamit, gyerekek. – szólalt meg újra a lány. – Ha nem akarjátok, hogy mindkettőtöket alaposan gatyába rázzalak, akkor vegyetek vissza, még most.

Daniel szólásra nyitotta száját, figyelmeztetően leintettem. A helyzet az, hogy Isis még nálam is nagyobbat adott volna szegény srácnak.

-De azért remélem, hogy nem jártatom feleslegesen a számat és védelek meg tőle. Mert ha kiderül, hogy mégis hemperegtél már azzal a lánnyal, én esküszöm, nem éred meg az év végét. – fűzte hozzá a biztonság kedvéért. – Veled meg, farkas hercegnő, sürgős beszédem van. Történelem az első óránk, igaz? Hát ez mázli!!! – már akinek. Azt hiszem egész órán hallgathatom a jobbnál jobb felfedezéseket, hogy mekkora szerencsém van, milyen jól néz ki Daniel, és egyéb.

         Mrs. Patten sajnos nem szándékozott nagyobb figyelmet szentelni lázasan fecsegő barátnőmnek. Isis kérdezett, én válaszoltam, aztán elemezte a helyzetet és újra kérdezett. Hálát adtam az égnek, hogy magáról, meg egy internetes fiúról beszélt. Így legalább volt valami, ami elterelte gondolataimat, a három paddal mögöttem ülő Danielről. Éreztem a hátamon perzselő tekintetét, de figyelmeztettem magam, hogy nem is oly régen a világ legnagyobb égése címet szereztem meg, mindezt a srác szemei láttára.

-És most beszéljünk arról a jópofa srácról, aki volt oly kedves, hogy elhozott ma reggel. – kár volt előre örülnöm. Most csak jobban idegesített, hogy faggatózni kezd. Imádom Isist, de utáltam, ha olyan dolgokba folyik bele, ami cseppet sem tartozik rá és sehogy nem tud segíteni rajtam.

- Mit akarsz tudni?

- Mindent. – felelte izgatottan. Ettől tartottam…

- Felajánlotta, hogy elhord az iskolába, cserébe a felzárkóztatásért. Semmi különleges.

- És tetszik neked?

- Nem! – vágtam rá azonnal, a kelleténél hangosabban. A tanárnő félbehagyta a korszak ismertetését, és rám emelte tekintetét. Gyorsan megráztam a fejem és a füzetemre tapasztottam a szemeimet.

- És te neki? – suttogott tovább a fülembe. – Vajon mit gondolhat most rólad?

- Hát, biztos nem lenne most a helyemben. – mormoltam az orrom alatt. Elfintorodott és mosolyogva hátra fordult. – Mi lenne, ha nem bámulnád? Illetlenség. – vetettem oda, fel se nézve előbb kezdett sormintámról. Duzzogva előre fordult és óvatosan oldalba bökött. Unottan fordultam felé, mire a füzete tetejére mutatott.

„Téged bámul! =)”

        Kitéptem a füzetemből egy lapot és azon válaszoltam.

„Nem nagyon tud érdekelni! Elhiszed?”

       Morcosan maga elé húzta a lapot és gyors írással ezt a helyzetet is elemezte nekem. Mintha az előbb nem is mondtam volna semmit.

„Abból, ahogy rád néz, biztos tetszel neki!!! :)”  Aztán hozzá írt még egy sort. „Reggel is…amikor kisegített az autóból… Így nem viselkedik egy CSAK TANULÓTÁRS!!!! ”

       Bosszúsan vettem ki a keze alól a papírt. Galacsinná gyűrtem és a táskám legaljába hajítottam. Ha csak még egy szó arra a papírra került volna, biztos vele együtt semmisítem meg.

        Következő óráimon főként Edennel ültem együtt, de minden órán benn volt Daniel is, ami egy cseppet kezdett gyanús lenni, de végül annak tudtam, be hogy tanulótársa vagyok és a tanárok igyekezték úgy összeszerkeszteni az órarendjét, ahogy az enyémet. Eden is- persze sokkal szolidabban, mint drága barátnőm, Isis – érdeklődött a reggel történtek iránt. Annyival jobban megbízok benne, mint a többiekben, hogy neki még a kora reggeli afféromat is elmeséltem. Nem tudom honnan jött a bátorság- ahhoz képest, hogy akkor figyelmeztettem Danielt is, tartsa a száját-, de jól esett kiadni magamból a lehető legtöbb stresszt.

-Hát, legalább volt rajtad valami ruhadarab, ami takarta a kellemetlen helyeket a testeden. Jobb, mintha pucéran nyitottál volna ajtót neki. – súgta vigyorogva. Fancsali képet vágva löktem rajt, de azért örültem, hogy megértett annyira, hogy nem nevetett ki. Mégis csak azért mondtam el neki, hogy segítsen megoldani a problémámat.

- Remélem, el is képzelted…

- Öhmmm… El. De semmi különös dolog nem lett volna. Elvégre nem is ismer annyira, hogy rád vesse magát. És tényleg szerencséd van, hogy csak ő volt és nem valamelyik szomszédod. De sokáig hallgathattad volna a sztorit… - vállai megremegtek az elfojtott nevetés miatt, mire újra löktem rajta egyet, ezúttal nagyobbat, mint az előbb. – Holnap is vele jössz?

- Szerintem ma már tanulni sem jön át. A történtek után nem csodálnám, ha mégis eljárna a szája és holnapra ez lenne a suli újság címlapján. El tudnám képzelni. „ A stréber kislány, aki egy nap után két vállra akarja fektetni a tanulótársát!” Nem is hangzik olyan rosszul, nem?

- Menj már! Fogadni mernék, hogy tanult a nyaklevesedből és nem akar repetázni. Na meg, fogadni mernék, hogy tetszett neki, amit látott. Az iskolában sem egy fiú fordul utánad. Igazán csinos vagy. Még ezekben a kopott, szürke pulóverekben is. – megforgattam a szemem, mire mosolyogva rázta meg fejét és mellettem elnézve, a másik padsor, legutolsó padjára nézett. Megvillant a szeme, ahogy rátalált a keresettjére.

- Megint engem néz, igaz? – nyögtem fel halkan. Biztos voltam benne, hogy megint engem néz, de nem akartam bevallani magamnak az igazságot.

- Vagy engem, de kétlem, hogy homokos lenne. – nézett újra rám. Fejével hátra bökött.

Nagyot sóhajtva fordultam a mutatott irányba. Tekintetem azonnal rátalált a sötét szempárra, melyek egyenesen az enyémbe fúródtak. Borzongás futott végig a hátamon az ismerős érzéstől, ami átjárta a testem. Elképzelni sem tudtam miért van ilyen hatással rám. Tegnap szinte fel sem tűnt miként néz rám- bár nem mintha nagyon azzal lettem volna épp elfoglalva. Most viszont minden porcikámban éreztem azt az érzést, de nem tudtam elhelyezni. Sehová nem illett eddigi életem során. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót sem. Akaratlanul is a farkasokkal töltött idő jutott eszembe. Legjobban ahhoz hasonlított, de nem egészen olyan volt. Valahogy más és intenzívebb…

        Aztán megszűnt a remegés és megint visszatértem a jelenbe. Daniel elszakította tekintetét az enyémtől és egy papír cetlire kezdett firkálni. Valami különös ok miatt nem tudtam elfordulni tőle, továbbra is őt fürkésztem. Hirtelen emelte rám újból mély, sötét, hívogató szemeit. Az utolsó pillanatban vettem észre a felém repülő, gondosan összehajtogatott levelet. Elkaptam és értetlenül néztem a feladójára. Még megeresztett egy mosoly, mielőtt visszafordultam előre és remegő kezekkel kihajtogattam az levélkét.

„Nem bánnád, ha délután nem egyenesen haza vinnélek?”

        Még mindig nem leplezve értetlenségemet, visszanéztem rá, de csak csibészes mosolyra húzta száját és sokat mondóan intett egyet. Ezzel sem lettem okosabb, ezáltal csak három rövid szót írtam válaszul.

„Hová akarsz vinni?”

        Megvártam, míg a tanárnő előre fordul és folytatja a jegyzetelést a táblán, majd villámgyorsan hátra küldtem a levelet. Eden kíváncsian nézte a szituációt, de csak megráztam a fejem és folytattam a sorminták rajtolgatását.

-Mrs. Frees, kérem. – szólalt meg mögöttem az ismerős hang. Nem kellet hátra fordulnom vagy megvárnom, amíg a tanárnő érdeklődve rákérdez, azonnal tudtam ki az.

- Igen, Daniel?

- Előrébb ülhetnék pár paddal? Innen nem igazán látom a táblát.

- Persze. Üljön Susan mellé. – akár csak a mellettem lévő padban ülő lánynak, nekem is elkerekedtek a szemeim. Éreztem, ahogy a forróság egyre fentebb kúszik és szétárad az arcomban. Eden gyengéden megérintette az alkaromat, hogy figyeljek rá. Még mindig enyhén sokkos állapotban fordultam társamhoz.

- Nem hinném, hogy nem lát onnan. Én is sokáig ültem ott és kiváló a kilátás. Az egyik legjobb hely a teremben. – formálta ajkával észrevételeit, majd mosolyogva nézett le a kezem mellé. Követtem pillantását és szemeim megakadtak egy papírgalacsinon a kezem mellett.

„Csak egy kis kitérő. Nem kell aggódnod, időben hazaviszlek.”

        Nem tudtam mire vélni ezt a felajánlást. Kezembe vettem a tollam és kíváncsian válaszoltam.

„Csak ha elmondod, hova megyünk.”

        Akaratlanul is elmosolyodtam, amikor rájöttem, ezzel bizony igent mondtam neki, még ha nem is tudom mi az úti cél. Rögtön jött is a válasz, egy jókedvű vigyor kíséretében.

„Egy számomra kedves helyre. Arra gondoltam, talán neked is tetszene. Már, ha még mindig szereted a farkasokat…”

        Meg fordítottam a lapot és csupán két szót firkantottam a hátuljára.

„Vigyél magaddal!!!....”

        Keze mellé csúsztattam a cetlit és érdeklődve figyeltem reakcióját. Elégedetten felsóhajtott és hátradőlt a széken. Mint aki jól végezte dolgát. Akár valami ostobaság, akár nem az, a farkasokkal a világ végére is el lehet csábítani. És ha az én szemszögemből vizsgáljuk a dolgot, van még egy ember, aki szintén szereti a farkasokat. Talán igaza van Isinek. Ezúttal találtam valakit, aki odáig van az állatokért és meglehet, hogy tetszek neki. Bár… Semmi nem lehet biztos az én esetemben, főleg, amíg nem hallotta milyen voltam régen és miért változtam meg egyik napról a másikra. Ha Daniel megértemé ezt, talán igazán jó barátok lehetnénk. De nem vagyok biztos benne, hogy valóban hinne nekem és elfogadna olyannak, amilyen igazán vagyok. Maszkok és hazugság nélkül…