Angyali hívószó: 4. Fejezet

Hát nem ez lett életem leghosszabb fejezete, de remélem azért tetszik majd mindenkinek. Ha mégsem, hát akkor így jártam.

Végre vége a tanévnek, szóval lehet lazítani, és még én is hamarabb hozom majd a következőket.

Puszi mindenkinek, jó olvasást: Iliana^^

Izgatottan vártam az utolsó órám végét. Williams tanár úr pedig csak rontott a helyzetemen. Általában szerettem az irodalmat, de most valahogy még a kelleténél is túl unalmas volt. Nem tudom honnan jött az ötlet, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a kesze-kusza vonalakból egy ismerős alak rajzolódik ki, ami ne volt más, mint az én drága farkasom. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem mit rajzolok. Egyik vonal után húztam a másikat és ez jött ki belőle. A farkasom egész alakja. Még az illata is belopta magát az elmémbe. Olyan volt, mintha itt állna mellettem és hozzábújhatnék. Önkéntelenül dőltem előre, hogy megérinthessem, de nem volt rá esélyem. Még pár óra és találkozhatok vele és társaival.

Megborzongtam mikor a csengő belevisított a csendbe. Ráztam egy aprót a fejemen, hogy kiűzzem elmémből a kellemes illatot, de az nem akart szabadulni. Őrültségnek tűnt, de mintha ott állt volna mellettem, alig egy karnyújtásnyira.

Remegő végtagokkal indultam meg a teremből. Hallottam a lépteit, tudtam, hogy mögöttem lépdel, mégsem fordultam meg, hogy szembenézzek vele. Éreztem hátamba fúródó pillantását, ami lassításra késztetett. Minden porcikám tudta, hogy itt van, mégis, mikor két erős kar a derekamra fonódott, ijedtemben halk sikkantás hagyta el ajkaimat. A szorítás körülöttem egyre erősödött mutatva, elérte, amit akart. Dühösen szuszogva, vesztem el karjai közt, miközben tisztán kivehető volt a háttérben felcsendülő elkeseredett nyöszörgések.

-Nem lehetne ezt máshol? – kérdeztem alig hallhatóan. – Mondjuk az iskola mögött?

- Cathrine… - sóhajtott elbűvölően gyengéd hangján. Éreztem, ahogy minden porcikám szivaccsá válik. – A hétvégén megbeszéltük, nincs több titok. És egyébként is… nem gondolod, hogy így is elég feltűnő a viselkedésünk?

- Jeremy, kérlek. Van nekem más bajom is. Tudod, én nő vagyok és sokkal több problémával kell szembe néznem. Nem kell, hogy még ezt is meg kelljen oldanom. Tudod, mennyire kiakadnának a többiek és… nem is tudom… Szerintem várjunk még ezzel.

- Megegyeztünk. – fordított szembe magával. Szigorúan nézet rám gyönyörű zöld szemeivel. – Tartsd magad ahhoz, hogy bármi is legyen ezek után, bárki bármit is mond rólad vagy rólam, én mindig is szeretni foglak.

        Jeremy Cole az iskolánk legeslegszexisebb, aranyosabb, megértőbb végzőse, aki olyannyira megőrült– legalábbis az én szemszögemből nézve-, hogy belém szeretett, amikor először meglátott. Két évvel idősebb nálam, mivel öt éves osztályba jár, én meg csak négyesbe. Először azt hittem csak apakomplexusa van, amiért folyton velünk lógott, hogy minél több gyerek vegye körül. Aztán tavaly jöttem rá- teljesen magamtól-, hogy belém zúgott. Az a fajta szerelem volt első látásra… Én mindig mondogatom neki, hogy talán nem én vagyok neki a legmegfelelőbb barátnő, de csak legyint és megcsókol.

-Tudom, hogy most még ezt mondod. De ha kiderül… utána mit fogsz mondani? Amikor mindenki azt fogja mondani, hogy én a nyomodba sem léphetek és ki vagyok én, hogy szeress, mikor vannak nálam sokkal, sokkal csinosabb lányok is.

- Akkor is azt fogom mondani, hogy hiába rejtőzöl ezek mögé az egyhangú, szürke, kopott pulóverek mögé, én így is tudom, hogy te vagy a világon a legszebb lány, akit csak láttam.

- Elfogult…- morogtam az orrom alatt. – És egyébként is. Én csak arra akarlak rávezetni, hogy ez csak diákszerelem. Fellángolás, ami idővel elmúlik. Nem kéne megnehezíteni az életünket.

- Nem érdekel, mit gondolnak mások. – szögezte le és ajkaimra hajolt. Mit mondhatnék, nem is tudtam neki ellenállni. Hallottam az egyre hangosodó döbbent sikolyokat, amelyeket éles fény és halk kattanás követett. Fényképezőgép lehetett… talán… nem igazán figyeltem arra. Rendkívül figyelmetlen tudok lenni, ha egyszer mással vagyok elfoglalva. És most pont nem volt aktuális, hogy mi történik körülöttünk. Jeremy azt mondta szeret, bárki bármit gondoljon is rólam. Ez pedig épp elég volt, hogy megfeledkezzek a külvilágról. Legalábbis addig, amíg el nem húzódik.

- Holnap benne leszek az iskolaújságban. – jegyeztem meg mikor lágyan végig simított kipirult arcomon.

- Oda se neki! – legyintett jókedvűen. – Elértem, hogy az iskolában is lássanak minket együtt. Neked se okozzon fejtörést az a kis cikk. Ráadásul, ha te benne leszel, szerinted engem kihagynak? Biztosan nem. Minden okés lesz, ne aggódj.

- Öhm… Megengeded, hogy ma hamarabb lelépjek? Van még egy két dolgom, mielőtt megérkezik a tanulótársam.– mint például, hogy vele töltöm a délutánomat valami számomra ismeretlen helyen. Színpadias mozdulattal szájához emelte mutatóujját és csücsörítve gondolkodni kezdett. Megforgattam a szemem, mire ráncokba szakadt a homloka. – Be lehet fejezni, Mr Cole. Csak válaszoljon.

- Nem is tudom. – hümmögött tovább. Akkor vágott fejbe a felismerés. Arra várt, hogy cserébe én is adjak neki valamit. Az a valami pedig csakis egy dolog lehetett. Nagyot sóhajtva vettem el kezét ajkai elől és helyére a számat csúsztattam.

- Légy szíves! – suttogtam ajkainak. Karjaimat nyakába fontam és a lehető legnagyobb erővel lehúztam magamhoz, tekintve, hogy másfél fejjel magasabb volt nálam. Erős karjait derekam köré kulcsolta és úgy szorított magához. A következő döbbent sikoltást már felismertem. Kapálózva próbáltam szabadulni Jeremy öleléséből. Mire végre elengedett, a hátam mögött álló lány hátat fordítva nekünk robogott végig a folyosón. – Bocs. Este majd felhívlak. Mennem kell. – hadartam el egy szuszra, majd a menekülő lány után rohantam. Megragadtam vékony csuklóját és hátra húztam. – Liz, ez nem az, aminek látszik. Ez csak…

- Akkor mi?! Nem hittem volna, hogy pont te fogsz hátba döfni! Azt hittem te meg fogsz érteni! Hogy csak jó barátságban vagy vele! Hogy tehetted ezt velem?! Azt mondtad a barátnőm vagy!...

- Az vagyok…

- Nem! Azt se tudom, hogy bízhattam meg benned! Gyanús volt nekem ez az egész, de nem foglalkoztam vele, mert azt hittem, te nem vagy olyan, mint a többiek. De tévedtem. Pontosan olyan vagy, mint azok a ribancok az osztályban. Sőt, még rosszabb is! – Elisabeth magából kikelve kiabált velem. Emlékeimben ott élt a pillanat, amikor Jeremy először jött oda hozzánk és megszólított minket. Bemutatkozott és néha velünk lógott. Elisabeth elmondta nekem, hogy mennyire tetszik neki Jeremy és, hogy már levelet is küldött neki névtelenül. Én még akkor megígértem neki, hogy segíteni fogok, de akkor még nem tudtam, mi fog kisülni belőle.

- Eliz, kérlek. Én nem akartam, hogy így derüljön ki. Ne haragudj rám. Vigyáztam, hogy semmi ne történjen közöttünk, de egyszer csak megtörtént és most itt járunk. Esküszöm, hogy nem ellened irányult, nem tudom, hogy fogalmazzak, de…

- Mióta? – faggatott. Mély levegőt vettem, mintha gondolkodnék. Pedig nap és dátum szerint emlékszem (Június 21.), amikor Jeremy először csókolt meg.

- Másfél éve. – nyögtem ki végre.

- Kösz, hogy szóltál, nincs esélyem. Ilyen egy barátnő? Mert ha igen, nem akarok az lenni. – tétován nyúltam felé, de ellökött magától. – Ne érj hozzám! Nem akarlak látni többé! – azzal elviharzott, nyomasztó csendet hagyva maga mögött. Utána akartam menni, de végül megfordultam, sokat mondó pillantással néztem vissza Jeremy bűntudatos arcába. Úgy állt ott, mint aki a világ legnagyobb bűnét követte el. Megráztam a fejem és elindultam a kijárat felé. Egyenesen haza, be az ágyba és álomba sírni magam. Elisabeth – volt- az egyik legjobb barátnőm és most már látni sem akar többé.

-Minden rendben?- kérdezte Daniel mikor hallótávolságon belül kerültem.

- Öhm… Persze… minden oké. – szipogtam és becsúsztam az ülésre.

- Hé, te sírsz? – hajolt közelebb. Bosszúsan töröltem le az árulkodó jeleket. Nem mintha ezzel bármi mást el tudnék simítani. Egyszerűen nem akartam, hogy bárki vigasztalni próbáljon, és azt mondja nem az én hibám. Mert ez igenis csak azén hibám, és sikerült úgy elszúrnom, hogy Eliz soha többé nem lesz hajlandó szóba állni velem. Legjobb barátnők lettünk elsőben és azóta szinte el sem lehet választani minket egymástól. Legalábbis mostanáig így gondoltam.

- Nem. – motyogtam, de Daniel nem hagyta annyiban.

- Nem vagyok vak. Ha az lennék is felismerném a hangodról. Mi történt?

- Semmi. Nem akarok róla beszélni. – ki bámultam az ablakon és néztem, amint a mellettünk elsuhanó táj egyetlen színes pacává olvad össze. Nem volt valami nagy hideg, bár a nap nem sütött. Ez Florida egyik legszörnyűbb tulajdonsága. Még ilyenkor sem lehet az ember igazán lehangolt, bármennyire is erőlködik…

- Majd felvidulsz. Gondoskodom róla, ne félj.

Máris mosolyba szaladt a szám, pedig csak valami – szinte – lehetetlent ajánlott. Hálás voltam a próbálkozásért, hisz alig ismert, mégis mintha jól tudná, hogyan reagálom le egyes cselekedeteit. Bárhonnan is sejtette, mindig bejött neki. Akármit tesz, mindig örömmel nyugtázza, megint sikerült elérnie, amit akart, bármi volt is az. Látom az arcán, hogy igenis tudja mit, miért, hogyan cselekszik. Csak arra nem jöttem még rá, honnan ismert meg ennyire, nem több mint egy nap leforgása alatt. Érthetetlen a vonzódás, ami köt hozzá. Nem olyan, amit Jeremy iránt érzek. Ez valami más és sokkal erőteljesebb. Nem tudom honnan vagy miért jött ez az ismeretlen érzelem, de megrémít, hogy esetleg ez is lehet olyan, ami mostani barátomhoz is köt. Ha igazam volna és ténylegesen is olyan, netán az a kötelék lenne, hát azt nem élném túl. Így is van annyi problémám, hogy lassan már magamra sem lesz időm. Ott van például a legfrissebb sebem: Elisabeth barátságának és bizalmának visszaszerzése. Ha az érzéseimmel is szembe kell szállnom, hogy dűlőre jussak… Rágondolni is szörnyű, hogy akár Jeremyt és Danielt is elveszíthetem. Mindketten jelentenek számomra valami olyasmit, amit más soha nem tölthet be rajtuk kívül. Hogy bárki mást elveszítsek, aki számít, egyszerűen nem történhet meg. Nem engedhetem…