Huh. Hát ránéztem az utolsó bejegyzésem dátumára és megint csak: Huh.
Olyan gyorsan elrepültek a napok, hogy észre sem vettem, még nincs fenn a következő teljes fejezet. Mert az igazság az, először két részre akartam venni, de aztán mégis egybe írtam. Ezért a sok mulasztásomért cserébe ez most egy kicsit hosszabb fejezet lett. Majd hozom a következőt, és ne feledjétek, még mindig várom a komikat.
Jó szórakozást a frisshez.
***
Még járt a motor, amikor felrántották mellettem az ajtót és Flora
vékony ujjai ragadták meg a csuklómat, hogy aztán kirángathasson az autóból.
Andy mögötte állt és furcsa tekintettel bólintott, majd másfelé nézett.
- Mondd
csak, neked mit jelent a pontosság? Tíz perce itt kéne lenned, erre beesel az
utolsó pillanatban. Mégis mit csináltál ilyen hosszú ideig?
-
Öhm. Öltöztem?
-
Kérdezed vagy mondod? – tette csípőre a kezeit, ahogy mindig, amikor mérges
volt. Egy sötétlila, fodros ruhát viselt, melynek gyöngyökkel díszítették a
térde felett érő fodrok szegélyét és a nem túl ményen dekoltált ívét. Tipikus
Florás ruha.
-
Mondom. – Nyögtem ki, mire kifújta a tüdejében bent tartott levegőt. – Mi
történt, hogy ennyire… nem is tudom… zilált vagy? Megint rosszul sült el a
családi vacsora? – puhatolóztam, mire dühös láng lobbant szemeiben. Azt hiszem
ráhibáztam.
-
Ne is mondd. Soha többé nem leszek olyan szórakozott, és hívom meg magunkhoz
vacsorára Andyt. Múló gyengeség volt a pillanat, amikor rábeszéltem. Mindegy
is. Ha már itt vagyunk, legalább menjünk be! – sóhajtott és belekarolt a
párjába, aki tovább vezette.
-
Ennyit arról, hogy menyire bírja türtőztetni magát Daniel, amikor a húga és
Andy együtt vannak – kuncogtam fel és szembe akartam fordulni Edennel, de a
fránya magas sarkú szandálban elveszítettem az egyensúlyom és a beton vészesen
közeledni kezdett az arcom felé. Felsikoltani sem volt időm, amikor egy erős
kéz kulcsolódott a derekam köré, és szorosan magához húzva talpra állított.
Hálásan néztem fel megmentőm arcába, de azonnal bele is pirultam. Daniel arca
csak centikre volt az enyémtől, arcomon éreztem hűvös leheletét.
-
Ennyit arról, hogy a magas sarkú neked való – villantott fel egy lehengerlő
mosolyt, miközben elengedett. Hallotta, amit róla mondtam. Ekkora pechet.
-
Kösz a segítséget. – Mormoltam szégyenlősen az orrom alatt. Nem hinném, hogy
ennél is süllyedhetek mélyebbre. – Öhm. Te kit hoztál el? – tévedtem. Igenis
lentebb tudok alacsonyodni erről a szintről.
-
Hát, én senkit. Ami azt illeti, szerettem volna elhozni egy lányt, de kicsit
lekéstem róla.
Ahogy rólam is. Miért nem kért fel?
Miért nem akart engem elhozni erre a nyavalyás bálra? Miért nem veszi észre a
nyilvánvalót? Hogy lehet valaki ennyire vak?
Tegnap beszélgettem Florával és azt
mondta neki az első mondatomból feltűnt, mit szerettem volna. Pedig csak annyit
mondtam, Eden hívott el a bálba. Ő nyíltam kimondta, hogy nem is akartam
elmenni vele. Hogy nem is rá vártam, hanem arra a fiúra, akit talán jobban
kedvelek, mint ahogy azt bevallom magamnak. Valami ilyesmit mondott Cassie is,
csak ő kicsit durvábban. De vajon tényleg így van? Valóban nem így akartam
végig csinálni ezt az estét?
- Mi
lenne, ha bemennétek? Nem soká kezdődik ez a köszöntő és az első tánc. Nehogy
lekéssetek róla. – Elhátrált tőlem és biccentett Edennek, aki értem nyújtotta
kezét, hogy tartsak vele. Szó nélkül karoltam belé, de legszívesebben kinn
maradtam volna. Semmilyen tánc nem ér annyit, mint a Daniellel töltött idő,
legyen az akár egy perc, akár néhány óra. Mert lehet, hogy tényleg elszúrtam az
estémet, és igaza van Cassie- nek: vak vagyok.
-
Valami gond van talán? – érdeklődte Eden, megállásra késztetve engem is, amikor
elértünk a kapuig.
-
Nem, semmi. Menjünk tovább! – indultam meg, de visszarántott.
-
Chatrine. Annyira rosszul hazudik a tested. Egy mozdulattal képes vagy
megcáfolni a mondatodat. Azt hiszed, vak vagyok? Vagy szerinted nem voltam ott
a parkolóban az előbb? Ismerlek már mióta, nekem azt mondasz el, amit akarsz. – Nézett mélyen a szemembe. Összezavarodva ráztam meg a fejem.
-
Nem értem mire akarsz kilyukadni, de van egy olyan érzésem, hogy az a dolog nem
fog tetszeni.
-
Túl őszinte és kedves vagy ahhoz, hogy észrevedd mit is akarsz igazából. – Eden
mosolya megértő volt és bánatos. Most aztán végképp nem értettem mit akar tőlem
ezzel. – Tudod még most is csak viccnek találom az egészet. Hogy eljössz velem
a télköszöntőre. Mindig mindenhová egyedül járok és ennek meg van az oka. Én is
kényelmetlenül érzem magam és te is.
-
Én nem érzem magam kényelmetlenül melletted.
-
Még nem. De majd fogod, amikor táncra kerül a sor és arra gondolsz, hogy nem is
velem akartál eljönni, hanem Daniellel. – Leesett az állam.
-
Te tudtad? De hát honnan? És… Ó, istenem! Ez annyira… - most valahogy még
jobban akartam, hogy megnyíljon alattam a föld, mint amikor Daniel a karjában
tartott.
-
Nem, nem annyira! – nevetett fel, amikor az arcomat a kezeimbe temettem. – Ez
egyszerűen csak a szíved és az eszed harca.
-
Nem. Ez mutatja, mennyire nem vagyok eszemnél. Észre sem vettem, hogy mit
hagyok minden döntésem után. Ez szörnyű! – és valóban. Most, hogy már tőle is
hallottam, felnyíltak a szemeim. Láttam mit hagytam elúszni az imént, éreztem
mennyire vágyom vissza Daniel védelmező karjai közé…
-
Chate. Legalább hallgasd végig, mit akarok mondani. Akkor talán megérted, hogy
nem az a szörnyű, hogy jót akartál nekem, hanem az, hogy emiatt letagadtad
magadban az igazi vágyaidat és azt a tényt, hogy szereted Daniel Fraser –t! –
magyarázta. Megfogta a kezeimet és megszorította. – Megőrültök egymásért, de ti
ezt még csak észre sem veszitek…
-
Gyertek már, az istenért! – szaladt felénk Flora. – Most lesz vége a tanári megnyitónak és kezdődik a tánc!
Megígérted, hogy ott fogunk táncolni egymás mellett. Akkor tartsd is be a
szavadat! – nézett rám és megfordult. Az ajtóban megragadta Andy karját és
visszamentek a táncteremmé alakított tornaterembe.
Sajgott a szívem, mert így volt igaz.
Már nagyon régóta meg volt ez az ígéret. Ezt most nem hagyhatom veszni. Ha már
az én estém tönkre ment, legalább az övé szép legyen.
-
Igaza van. Megígértem neki, hogy mi négyen ott fogunk táncolni. Ezt… te nem
fogod megérteni. A lényeg, hogy sok mindent rontottam el, amit már nem tudok
jóvátenni. Ennyit muszáj meg tennem Flora -ért. Kérlek, értsd ezt meg! –
kihúztam a kezeimet az erős szorításból és elindultam barátnőm után, hogy még
időben odaérjek a kezdő lépésre. Eden két lépéssel beért és kinyitotta előttem
az ajtót. Gyors lépésekkel haladtunk a táncparkett másik vége felé, ahol Flora
alakja rajzolódott ki. Mindenki az igazgatónőre figyelt, csak ő nem. A sötétben
láttam, hogy Olivia áll mellette és ő az, aki szóval tartja.
-
Annyira sajnálom, hogy úgy beszéltem veled! – borult a karomba Flora, amikor
mellé érkeztem. Kuncogva toltam el magamtól, hogy megmondjam neki az igazat.
- Az nem igazi
barátság, ahol nem vesznek össze legalább egyszer. És egyébként is igazad volt.
Én voltam a hülye. Tényleg megígértem neked a mai napot és csúnya lett volna,
ha elszúrom az első télköszöntődet. – Újra megöleltük egymást, de most sem
tartott tovább pár pillanatnál. Az igazgatónő lelkes beszéde véget ért és a nap
DJ-je bejelentette az első, nyitó dalt.
- És most
következzen a hagyományos nyitótánc, amit remélhetőleg mindenki élvezni fog a
párjával összebújva. Az idei zene pedig nem más, mint Richard Clayderman,
Memory című zongoradarabja. – Kifutott az arcomból a vér. Azt hittem menten
elájulok, de nem ment. Arra is rájöttem miért. Eden szorosan tartva nézett a
szemeimbe, melyeket megtöltöttek a szomorúság könnyei.
- Menj ki és
keresd meg – szólt nagyon csendes hangon. Megráztam a fejem és felvettem a
kezdő pozíciót.
- Nem az a
gond. Ez a zene szólt a nagyi temetésén. De megleszek. Csak ez a tánc és utána
megyek haza. Sajnálom, ha elrontottam a bálodat, de nem bírom sokáig.
- Cathrine.
Azt mondtam menj ki, és keresd meg Danielt. Nem azt, hogy táncoljunk. Gyerünk,
indulj el kifelé. És ha nem oda mész, meglásd mit kapsz tőlem! Komolyan mondom!
- Ha nem lenne
az, már rég megcsókoltalak volna! – kuncogtam fel sírós hangon. Megforgatta a
szemét és egy gyengéd lökéssel elindított. Szinte már szaladtam a keringő párok
között, hogy minél hamarabb kiérjek ebből a forró légtérből.
El kell mondanom neki, hogy mit érzek, meg kell tudnia, milyen
egy lökött nőszemély vagyok, amiért nem vettem eddig észre, mennyire
belezúgtam. Látnia kell, hogy valójában én sem értem magamat és a hormonjaim is
tombolnak, de tiszta szívemből szeretem és jobban vonz magához, mint eddig
valaha bárki más.
Neki támasztottam a kezem a hideg üvegajtónak, de az nem nyílt
ki. Pánikolva néztem körbe, hogy hátha van valaki a közelben, aki kienged engem
innen, de üres volt a folyosó. Ekkor vettem észre a sarokban egy nagyobb
cserepes virágot. Lássuk, menyire vakmerők a tanárok. Lehajoltam és a virág
leveleit félre lökve a száránál kezdtem matatni. Az ujjaim egyszer csak valami
hideget és keményet tapintottak. Ez elképesztő! Kiemeltem az apró fémkulcsot és
a zárba illesztettem. Elfordítottam és az ajtó kinyílt. Nem hittem volna, hogy
beválik, de ez volt az egyetlen ötletem.
A parkolóban nem volt senki. Sötét volt, hűs szellő kúszott
végig az iskola mentén és megborzongatott. Mi van, ha már nincs is itt? Ha már
elment? Kizárt, hogy végig várja az egész ünnepséget idekint! Kétségbe esve
tipegtem még távolabb az iskolától, hátha látok valami mozgást. Minden észérv
ellenére volt egy olyan érzésem, hogy Daniel itt van valahol.
- Daniel?! –
szóltam a csendbe. Semmi válasz. Újra szétnéztem, de sehol senki. – Daniel? – a
lábaim maguktól indultak el az épület mentén, hátra az udvar felé. Nem tudom
mit is csinálok itt valójában. Nem kéne itt lennem, mert valaki elültette a
fejemben a gondolatot, hogy szeretem Őt. De eszembe jutott mit mondott Cassie,
amikor valamelyik este ő vitt haza: „Csak azt nem tudom, hogy választhattad pont
őt!! Aki teljesen és visszavonhatatlanul beléd szeretett!” Ő is ezt mondta. Hogy Daniel szeret engem.
Mármint szerelemből és én ezt is csak kinevettem. Azt hittem viccel, nem vettem
komolyan.
- Daniel?! Daniel, itt vagy?! Dani… - valaki megragadta a
kezemet hátulról és visszarántott. Felsikoltani sem volt időm, a falnak
perdített, kezeivel megtámaszkodott a fejem két oldalán és egyenesen az arcomba
bámult.
- Cathrine? Te meg mit keresel idekint? – nem volt idegen ez a
hang. A megkönnyebbüléstől akadozva fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt.
- Nem mit. Kit. – Dadogtam, még mindig sokk alatt. – Téged
kereslek. A… azt hittem haza mentél, de mégis meg akartalak találni, mert el
kell mondanom valamit.
- Mégis mi ilyen fontos? Meg akarsz fázni, te kis buta?
- Nem, én… Tudom, hogy hülye voltam, sőt, szavak nincsenek arra,
amit én csináltam, de tudnod kell, hogy soha senki nem volt rám olyan hatással,
mint te – hadartam el. – Azt hittem az egész semmiség, mert te ilyen vagy.
Kedves, jóképű, segítőkész. De… valaki azt mondta nekem, hogy teljesen vak
vagyok. És igaza van. Komolyan mondom… nem vagyok normális. Mindent elnyomok
magamban, csak hogy másnak jót tegyek. De most… most azt fogom tenni, ami nekem
jó és úgy, ahogy én akarom, szóval… - erőt vettem magamon, előre lendültem és
számat az övére nyomtam. Egy percig mereven állt előttem, majd fokozatosan
felengedve ellazult, átkarolta a derekam és szorosan magához húzott.
Először az alsó, majd a felső ajkamat kóstolgatta,
aztán nyelve a számba kúszott, hogy elmélyítse a csókunkat. Nyelvünk először
csak puhatolózva érintette a másikét, aztán egy pillanat alatt változott meg
minden. Az egyre hidegebb téli szellőcske vadabban kezdett tombolni, egyre
erősödő, fagyos széllé változott és a kósza, szabadon hagyott tincseimbe
tépett. Daniel a falnak préselt, ezzel egy időben a csók gyengédből
szenvedélyessé vált, nyelvünk vad táncot járt. Percek múlva, mikor elváltunk
egymástól, mindketten ziháltunk. Homlokát az enyémnek támasztva kapott levegő
után.
Ez más volt, mint Jeremy- vel. Ez igazi
volt, tele elfojtott vággyal, tiszta érzelmekkel. Ebből megtudhattam mindent,
ami számított. Hogy kik azok, akikért érdemes küzdeni, akiket nem szabad futni
hagyni, azok, akik számítanak. Amit Jeremy művelt velem, nem volt más, mint egy
előadás. De most elvágtam a zsinórokat, amiken rángatott, nem leszek a
marionett bábuja többé. Daniel megadta nekem azt, amit eddig soha senkitől nem
kaptam meg és lehet, hogy nem is fogom ilyen formájában. Ki kell használni azt,
amit a sorstól kapok, bármi legyen is.
- Ez most azt
jelentené, hogy…
- Csss –
tettem a mutatóujjamat a szájára. – Had fogjam fel, hogy mit is tettem az
imént.!– szorosan lehunytam a szemem, fogaimmal az alsó ajkamba martam. - Kicsit…
rád vetettem magam, igaz?
- De előtte
elmagyaráztad, hogy…
- Tudom! Nem
kell megismételni. Ó, anyám, mit tettem! Még soha nem… - nem is tudtam mi a
megfelelő szó erre.
- Nem adtad
ennyire önmagad? – segített ki.
- Pontosan.
Azt hiszem ez emlékezetes télköszöntő lesz.
- Várj! –
fogta meg a csuklómat, amikor el akartam indulni. – Én még nem mondtam el
mindent.
- Ó! Valóban?
Akkor csak tessék. Hallgatom – intettem nagyvonalúan, de csak mert még mindig
sokkoltak az előző tetteim.
- Remélem,
hogy látni foglak, s minden régi visszatér. Mert feledni téged sosem tudlak,
bocsáss meg a könnyekért! – a felismerés mintha fejbe vágott volna. Elképedve,
a döbbenettől megnémulva bámultam az arcába.
- Te voltál? –
kérdeztem elvékonyodott hangon. Mosolya kiszélesedett. – Te voltál – most már
biztos voltam benne, hogy minden levelet ő küldött.
- „A nő
átmeneti lény az ember és az angyal között.”
- Ezt ismerem.
Balzac.
- Pontosan.
Szóvaaal… Haragszol még rám? Mert ha igen…
- Maradj már
csendben! – vágtam a szavába. – Az első idézet. Azon az állt, hogy…
- …SZERETLEK
téged! És ez így igaz. Szeretlek, szükségem van rád, jobban, mint a levegőre,
de tudom, hogy elszúrtam és lemosni már nem tudom magamról, ezzel tisztában is
vagyok… - kezemet a szájára tapasztottam, hogy elhallgasson végre.
- Még mindig
szörnyen sokat beszélsz. Az, istenért is, megmondanád végre, hogy mi a fészkes
fenét csináltunk mi eddig?!
- Azt hiszem,
csókolóztunk. De javíts ki, ha tévednék.
- Kár volt
engednem, hogy megszólalj. Csak mellé tudsz beszélni. És egyébként sem mostanra
gondoltam, az elég nyilvánvaló volt számomra. Azt akartam tudni, hogy a mostani
percekig? Annyit kerültelek, te meg csak vágtad magad alatt a fát azzal, amit
csináltál. Ez olyan… nem is tudom, de a lényeg, hogy elnéztünk egymás mellett.
- Tévedés,
csak te néztél levegőnek engem. Én próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni
azért, hogy észrevegyél, de aztán minden máshogy sült el, mint ahogy én azt
elterveztem. Valójában, te nem is tudtad, de én akkor is ott voltam veled,
amikor azt hitted, végre egyedül vagy. Egyáltalán nem tűnt fel neked, de
figyeltelek. Megkerestem a kerteteket és mindig ott voltam, amikor nem akadt
semmi dolgom. Nem vehettél észre, de érezhetted a közelségem. Talán tudtad is,
hogy valahol ott vagyok veled, de nem vetted figyelembe a jeleket. Csak néhány
apróság, de azért fontos. – Úgy érezem magam, mint elsőbe, amikor megláttam az
első tanáromat, aki mindenről beszélt, csak arról nem, amit én értettem volna.
- Lefordítanád
ezt az én nyelvemre is, kérlek?
- Persze, de
itt, nem tanácsos ezt megvitatni. Mi lenne, ha… - elhallgatott. Elsötétült a
tekintete és megrázta a fejét. – Nem. Inkább nem vinnélek most haza hozzánk.
Jobb, ha nem tudod, milyen a nevelőapám.
- Volt már
hozzá szerencsém.
- De nem az én
jelenlétemben. Hidd el, majd máskor talán megmutatom, de most nem rontanám el
az estét.
- Azt már én
megtettem. – Nem neki szántam, de meghallotta.
- Most mit
akarsz ezzel mondani? Nem rontottál el az ég adta világon semmit. Mégis miért
gondolod azt, hogy amit tettél azt én nem szeretem volna megtenni?
- Én… Mit
mondtál? – kaptam észhez. Ez az este ennél már tényleg nem lehet furcsább.
- Amikor nem
tudtam már követni, hogy mit hordasz össze, megfordult a fejemben, hogy
megcsókollak, de én nem voltam annyira bátor, hogy meg is tegyem. – vonta meg a
vállát, a szája szegletében mosoly bujkált. Nem tudom honnan vettem ezt a
hirtelen közvetlenséget, de karjaimat a dereka köré fonva, szorosan átöleltem.
Percekig álltunk így, aztán vacogni kezdtem. Nem tudom, hogy miért, hiszen
Daniel meleg ölelésében tökéletesen jó éreztem magamat.
- Fázol. Nem
hoztál magaddal kabátot? – kérdezte, ám nem engedett el. Némán megráztam a
fejem és visszasimultam a mellkasára. – Gyere csak – gyengéd erőszakkal eltolt
magától, kibújt a kabátjától és a hátamra terítette. – Haza vigyelek?
- Aha. Azt
megköszönném. De… Flora. Megígértem neki, hogy…
- Csss. Tudom.
Majd megbékél. Na, gyere, erre van az autóm. – úriemberhez méltón
előrenyújtotta a karját, hogy belékaroljak. Felszabadultan mosolyogva követtem
a fekete Mercedesig, ahol megálltam egy pillanatra és kibújtam a bélelt
kabátból és visszaadtam gazdájának. – Biztos nincs már rá szükséged? Nekem itt
van az öltöny, meg minden. Ha mégis fáznál, beteszem hátra.
- Nyugalom.
Nem vagyok én olyan gyönge virágszál.
- De azért
csak szólj. – majdnem felnevettem, amikor besegített és miután becsukta az
ajtót megtörölte a homlokát. Ennyire azért csak nem volt vészes!
- Meddig
szándékoztad azt az üzenősdit folytatni? Vagy arra hajtottál, hogy az őrületbe
kergess? – érdeklődtem, amikor indított.
- Nem tudom.
Ebbe nem gondoltam bele. Csak azt akartam, hogy tudd, vannak olyanok, akik
igazán… szeretnek téged. Amikor kiraktalak az út szélén… tudtam, hogy mi lesz a
vége, ha egyáltalán elviszlek oda magammal. De nem akartam, hogy bármi bajod
essen. Én csak… - összeszorította a száját, ujjai elfehéredtek miközben a
kormányt markolta.
- Ígérd meg,
hogy elárulod, mi az, amit ennyire titkolsz. – és ekkor rájöttem. Tudtam, miért
vonzott ennyire magához. Annak a titoknak, amit rejteget, én is a része vagyok,
még akkor is, ha csak egy apró töredéke érint. Benne vagyok és ezt akartam
tudni minden áron. Tudatalatti üzenet volt, én pedig boldogan követtem a saját
agyam által küldött utasításokat.
- Én… muszáj,
hogy tudd. Mindvégig el akartam kerülni ezt, de ez a te sorsod, ahogy nekem is.
- Már alig
várom. – felvillanyozott a tény, hogy most lerántom mindenről a leplet, végre
megtudom az igazat. – Szép kis estének nézünk elébe. – mosolyogtam rá, amikor
befordultunk az utcánkra.
- Inkább
mondanám zsúfoltnak és durvának. – lassított, majd a házunk előtt megállt.
Kivette a gyújtásból a kulcsot és zsebre vágta, de utána nem mozdult
tovább. Az utcai lámpák halvány
fényében kezdtem a lámpa kapcsolója után matatni. Amikor megtaláltam, újra Danielre
néztem, de mintha ott se lettem volna, tovább bámult a házsorok között, így
volt merszem feloltani a lámpát. Értetlenül kapta rám a tekintetét, de nem
szólt egy szót sem. Gyors mosolyt varázsoltam az arcomra, hátha megszólal, de
továbbra is némán nézett rám.
- Na, jó. Most
már elmondod, miért nem szólsz egy szót sem?
- Csak
elgondolkodtam. – Sóhajtott fel és előre hajolt, hogy arcon csókoljon. Hát nem
épp ezt a reakciót vártam tőle.
- Nem akarunk
bemenni? Vagy itt tervezted tölteni az este hátralevő részét?
Nem válaszolt. Szemei a nyakam bal
oldalára tapadtak, ajkai elnyíltak a csodálkozástól. Kezei elindultak felém, de
mielőtt megérinthettek volna, a sajátommal megállítottam őket.
- Nem tudom
miért, de úgy rémlik, itt a múltkor még…
- Pontosan.
Ott volt és még most is ott van. Csak…
- Chatrine?! –
anya hangja szakított félbe a mondandómban. A veranda felé kaptam a fejemet és
ott állt kinn. Láthatta, hogy valaki áll a feljáró előtt. Elengedtem az erős
kezeket és kiszálltam az autóból. Megvártam, amíg Daniel is követi a példám,
végül vele a nyomomban megindultam a házhoz. – Mit keresel itthon? Mármint, még
csak most mentetek el egy órája. Na jó, talán kettő, de ezt akkor sem értem.
Azt hittem éjfélig nem is hallunk rólad.
- Hamarabb el
akartam jönni. Daniel hazahozott és beszélgetni kezdtünk. Még van egy-két
dolog, aztán ő is elmegy, de addig is a szobámban leszünk. – kiléptem a
szandálomból és gyorsan körbenéztem, hogy nem- e itt van még Cassie, mert most
nagyon nem akartam egy vita kellős közepén találni magam. Felszökdeltem a
lépcsőn, be egyenesen a szobámba. Miután Daniel is bentebb merészkedett,
kulcsra zártam az ajtómat, „semmi szükség nézőközönségre”- címszó alatt.
- Elég gyorsan
leráztad édesanyád. – Jegyezte meg Daniel mellékesen és az ágyam mellé lépett,
mint valami testőr.
- Öhm. Azt
hiszem ott jártunk, hogy valójában mi is ez a heg a nyakamon.
- Tényleg. Az
hová is tűnt onnan? – simított végig a kulcscsontom azon részén, ahol a hegem
rejlett, mire apró borzongás futott rajtam végig.
- Csak alapozó.
– kihúztam a szekrényem legfelső fiókját, hogy egy zsebkendővel letörölhessem a
nyakam tövéről a vékony sminkréteget. – Elég feltűnő és úgy gondoltam eltakarom
valamivel. Páran tudják csak, minek a nyomát viselem.
- Akkor hát
szeretném én is tudni.
- Mit kapok,
ha elmondom? – kérdeztem kacérkodva.
- Majd
fizetek, ha a végére értünk – vonta meg a vállát, fél karjával átölelte a
derekam és puhatolózva megszólalt, amikor az ágyra ülve ölébe akart vonni. –
Ugye nem gond?
- Nem –
mosolyogtam el magam. Új volt ez az egész, nemcsak nekem, neki is. Elvégre igen
ritka alkalom, amikor az embert egyszer csak, minden figyelmeztetés nélkül
letámadják.
- Akkor foglalj
helyet. – vont a mellére, gyengéden átölelve a csípőmet. – Szóval, mi az a
hatalmas titok, arról az aprócska hegről?
- Még akkor
történt, amikor ideköltöztünk. Tizenhárom éves voltam, fiatal és imádtam a
tengert. Minden este kiültem a földszinti teraszra, hogy a lámpa fényénél
olvashassam a kedvenc könyvemet, a tenger zúgását hallgatva. A születésnapom
estéjén is kimentem, csak úgy hallgatni a természet hangját. Elnyúltam az
üvegfal mellett felállított hintaágyon és behunytam a szemem. Már majdnem
elnyomott az álom, amikor valami furcsa zajra lettem figyelmes. Én lüke
felálltam és elindultam hátra a kertben a neszt okozóját keresve. – Úra átéltem
azt a hátborzongató téli estét. Éreztem a hűs szellő simogatását az arcomon, a
tenger sós illatát az orromban és hallottam közeli morgást. Mély, torokhangú,
állatias morgás volt. Úgy éreztem magam mint a tálcán felkínált áldozati
bárány. Sűrűn kaptam levegő után, szívem a bordáimat püfölte, szédültem, az
ájulás kerülgetett. És akkor egyszer csak előttem termett… - Minden bokor mögé
benéztem, tudni akartam, mi az a hang. Állati volt, de mégis olyan emberi.
Horrorfilmekben sem hallani ahhoz hasonlót. Aztán megláttam. Vissza akartam
fordulni, bemenekülni a házba, ahol biztonságban vagyok a szüleim mellett. De
megláttam a sárga szempárt. Fenyegető volt, harag, düh villámlott benne, mégsem
tudtam eldönteni, hogy fussak, sikítsak, vagy ott helyben összeessek a
félelemtől. Végül talpon maradtam és egyenesen a rám szegeződő gyilkos szemekbe
meredtem. Sokáig gondolkodtam, mivel állok szemben. Nagyjából velem egy magas
lehetett, de azok a szemek sehová nem illettek be. Hátráltam egy lépést, amikor
az alak közelíteni kezdett felém. Ösztönös cselekvés volt, de várt hatás
elmaradt. A morgás felerősödött és nem torpant meg. Kilépett a fák árnyékából,
a hold ezüstös fénye körbe vonta hatalmas a lakját. A sikítás a torkomra forrt,
az izmaim megmerevedtek, egész testemben remegni kezdtem. Olyan termetes volt,
amilyet még soha életemben nem láttam. A farkas korom fekete bundája beleolvadt
az éjszaka sötétjébe. Mindkét kezemmel a szám elé kaptam, pedig végre éreztem
magamban annyi erőt, hogy felkiáltsak. Az állat rám vicsorgott és felém ugrott.
Hallottam a mögöttem felhangzó vérfagyasztó sikolyt, anya a teraszon állt és
végig nézte, amint a farkas leterít a földre és belém mélyeszti fogait.
Behunytam a szemem, hogy kirángassam
magam az emlékből. Úgy élt bennem, mintha csak tegnap történt volna. Daniel
karjai szorosabban fogtak magához. Percekig csendben ültem tovább, hallgattam
egyenletes lélegzetvételeit, majd halkan folytattam.
- Egy hónapig
voltam kórházban. Hamar rendbe jöttem, de nemcsak a sérülésem miatt tartottak
bent, hanem az irracionális viselkedésem miatt is. Váltig állítottam, hogy az a
farkas beszélt hozzám. Furcsa álmaim voltak angyalokról és farkasokról. A
nyugtatók nem hatottak, az altató nem segített. Az engedélyezettnél is nagyobb
adagban kaptam a morfiumot, mégsem lett jobb. Pszichológushoz küldött a
főorvos, ahonnan a doktornő végül sírva küldött el azzal, hogy nem vagyok
normális. Olyan dolgokat tudtam róla, amiket nem lett volna szabad. Aztán
hazaengedtek. Nem tudom igazán mi volt az oka, de elengedtek. A helyzet nem
javult sokat. Alva jártam, felriadtam a rémálmok közepén. Pár nappal utána
későig fenn maradtam tévézni. Mikor felmentem aludnia film végén ott volt a szobámban.
Lehajtotta busa fejét, szomorú szemeit az enyémekbe fúrva ült a nyitott
erkélyajtóban. Rettegés fogott el, mégis odamentem hozzá és anélkül, hogy le
kellett volna hajolnom, szorosan átöleltem a nyakát. Azóta valami miatt
mindennél jobban kötődöm azokhoz az állatokhoz. Főleg az én kis egyetlenemhez,
egy világosbarna hímhez.
- Nagy
termetű, fekete farkas? Ez igazán érdekes. – morfondírozott maga elé meredve.
- Te is
bolondnak tartasz, mint a pszichológusnő?
- Nem. Épp
ellenkezőleg. Hiszek neked, mert pontosan tudom mi történt veled. Az, ami velem
is. Annyiban különbözök tőled, hogy engem kiválasztottak, te pedig ebbe a
világba születtél. Egy olyan világba, ami teljesen szürreális, mégis létezik.
Erről akartam elmondani mindent, amikor a parkba hívtalak, de a te vigyázód szerencsésen
közbeavatkozott, hogy közölje a nézeteit.
- Mondd el
most! – kértem, szinte már könyörögve. Izgatott lettem, végre megtudhatom, mi
közös bennünk. Jól esett, hogy most már ő is tudja azt, amit jóformán senki a
családomon kívül.
- Lassan haza
kell mennem. Anya így is ki lesz akadva, ha megtudja, ott hagytam Florát az
iskolánál.
- Szerintem
Andy szíves örömest hazafuvarozza őt, ha bocsánatot kérsz tőle és KEDVESEN
megkéred, hogy hazudjon egy nagyon aprócskát neked.
- Gondolod,
hogy a vacsorai incidens után bármit is megtesz nekem? A riasztót pedig
tizenegy után bekapcsolják. Képtelenség bejutni a házba, tekintve, hogy halvány
sejtésem sincs, mi a kód.
- Majd kerítek
neked valahol egy ágyat. A földszinten van egy vendégszoba. Elpakolok anyával
és meg is van oldva. Biztos megengedik, hogy itt maradj ma éjszakára.
- Rendben.
Megpróbálom.
- Légy jó fiú
és gondolj arra, hogy olyan lány kedvéért teszed, aki igen egyedi módszerekkel
hozza tudtodra az érzéseit.
- Azaz rám
ugrik? – kacsintott rám cinkosan, majd maga mellé ültetett és az öltönye
zsebében kezdett kotorászni.
- Nem akarod
ezt levenni? – pöcköltem meg a gallérját, mire ördögi vigyort villantott fel.
- Bármit
leveszek, amit szeretnél. Csak kérned kell.
- Mocsok! –
fintorogtam rá. Harsányan felnevetett, de azért kibújt a fekete zakójából. –
Hol járnak a te gondolataid?
- Csak is te
körülötted, nekem elhiheted – elővarázsolta a zsebéből a telefonját és már
tárcsázott is. – Szia Flora! Várj, először én. Beszélni szeretnék Andyvel. Nem,
nem kiabálni. – Rövid szünet, Daniel megforgatta a szemét és türelmesen várt. –
Helló! Daniel vagyok. Először is, szeretnék bocsánatot kérni a vacsora elrontása
miatt. Másodszor pedig szükségem lenne, egy apró szívességre. Vidd haza Florát
és mondd azt kérlek anyámnak, hogy én bíztam rád, bocsánatom jeléül. Oké, kösz.
Visszaadnád még a húgomnak? Szeretne mondani valamit nekem.
- Most már
elmondanád, miért léptél le minden szó nélkül a legjobb barátnőmmel?! – Daniel tágra
nyílt szemekkel tartotta el a fülétől a telefont. Tisztán hallottam minden
szavát, pedig nem volt kihangosítva a mobil. – Eden elmondott mindent, de azért
szólhattál volna, hogy leléptek.
- Ne aggódj,
nem rontom meg! – szóltam bele gyorsan.
- Ő is ott
van? Ez remek! – nevetett fel. – Na, és mit mondjak anyának? Mikorra jössz
haza?
- Nem megyek
haza, majd csak holnap reggel.
- Már az első
nap? Atyám Daniel, neked aztán jól megy! – sipított fel a vékony hang.
- Már
megbocsáss, de még mindig itt vagyok. – kértem ki magamnak. Na megállj! Kapsz
te még tőlem hétfőn, csak érjek be az iskolába.
- Jó éjt hugi!
- Neked meg… -
még mielőtt befejezhette volna, kikaptam Daniel kezéből a telefont és bontottam
a kapcsolatot. Nagyon nem voltam most kíváncsi a képzelete szüleményeire.
- Remélem nem
akartál már mondani neki semmit.
- Nem – vette
el tőlem a mobilját és félre rakta. Összeborzolta világos haját, majd egyik
karjával mögöttem megtámaszkodva, közelebb hajolt hozzám. – Ha már a húgom
ennyire belemászott a dolgokba, nem bánod, ha lopok egy csókot?
Válasz helyett felnevettem, miközben
hanyatt dőltem az ágyon. Nem tudtam megállni, hogy ne húzzam le magam mellé és
át ne öleljem. Annyira jól szórakoztam most rajta.
- Sajnálom.
Tényleg. Nem rosszindulatból nevettelek ki, és igen, nyugodtan lophatsz, akár
többet is.
- Csak ha
elmondod, mi ilyen mulatságos. – Könyökölt fel és kezével az arcomat kezdte
simogatni.
- Annyira
aranyos, hogy engedélyt kérsz minden érintéshez. Vagyis, nem mindegyikhez. – Fogtam meg a kezét. – De a bizalmasabbakhoz igen. Komolyan édes vagy olyankor.
- Ez van. – Vont vállat, azzal ajkát az enyémre nyomta és végtelenül gyengéden fedezte fel
szájával az enyémet.