És itt a második is.
Ehhez asszem nincs semmi hozzáfűzni valóm.
Csak annyi, hogy jó olvasást annak aki épen a blogomat látogatja.
Remélem tetszeni fog mindenkinek.
Csak egyet kérek Kommentárt.
Szórakozz jól: Iliana
Még a ház előtt se álltam, anya már felém rohant.(Valószínűleg felismerte a húga autójának hangját. ) Legszívesebben elhajtottam volna mellette, de nem akartam besötétíteni felhőtlen jókedvét. Szabályosan leparkoltam az út szélén, közvetlenül a saját autóm mögött. Remélem Chris nem ejtett rajta egy karcolást sem, különben nagyon megbánja, hogy szó nélkül lenyúlta a kocsimat. Csak egy „Köszi, hugi!” cédulát találtam a konyhaasztalon. Azt hittem felrobbanok, mikor kirohantam a ház elé és az autómnak nyoma sincs.
Abban a pillanatban, ahogy leállítottam a motort, kinyílt mellettem az ajtó és anya kihúzott maga mellé, hogy a lehető legszorosabban megölelhessen. Már tudtam miről volt szó. Az idegesítő nagynéném felhívta anyámat, hogy közölje vele a jó hírt.
- Annyira, leírhatatlanul büszke vagyok rád, kincsem.
- Anya, ez csak egy egyszerű korrepetálás, semmi különleges. Tudod, hogy mennyire szeretek segíteni másoknak, ezért a tanárnő és a drága húgod közös erővel összefogtak és a nyakamba sózták azt a fiút. Ennyi. Semmi másról nincs szó. – kibújtam az erős ölelésből és a szememet forgatva magamhoz vettem a sok cuccot. – Lena majd beugrik délután az autójáért. Addig ezt alaposan dugd el, nehogy Cristopher elvigye ezt is pár körre. – lengettem meg a kocsi kulcsot a levegőben.
- Majd te elteszed, drágám. Én és apád vásárolni megyünk, hogy legyen valami rendes étel estére.
- Jaaj, anya! Ne!- de már késő volt. Hívta apát, homlokon csókolt és beült az autójába. Nem tudom mi lett volna a helyes döntés ebben a pillanatban, de morogva a távolodó jármű után hajítottam egy összetekert újságpapírt.- Miért nem tudnak egyszer az életben nyugton maradni?
- Ugyan, ne edd magad ezen. Én három hét szobafogságot kaptam, amiért elvittem a kocsidat. De ahogy látom neked rosszabb lesz, elvégre az ott nem a te kocsid. - Cristopher elvette tőlem a táskámat és segített becipelni a nappaliba. Ott ledobta a földre, ő meg lehuppant a kanapéra.
- Azt a hülye kocsit az igazgatónő, azaz a nagynéném adta ide délutánra. Ha végzett majd eljön érte. Köszi a segítséget. – sóhajtottam fel és a kerthez vezető üvegajtóhoz fordultam.
- Már megint azokhoz a dögökhöz mész? Nem értem mi olyan jó abban, hogy napi huszonnégy órából, huszonhatot velük töltesz. És ebbe még nincs benne a tanulás sem.
- Megtennéd, hogy leszállsz rólam?! Elegem van ebből a szövegből! Anya is ezt hajtogatja, a tanárnő is, sőt, még a lányok is. Egyedül a nagymama és Flora állnak mellettem. Te, aki azt mondod, mindenben mellettem állsz, pont abban nem segítesz, ami a legfontosabb számomra. Utállak! Ha van még valami mondani valód a „korcsaimmal” kapcsolatban, menj máshová! Hagyj végre békén!- az eddig magamban tartott indulatok a felszínre törtek. Kikívánkoztak már belőlem ezek a szavak. Lehet, hogy nem is pont Chris-nek szántam mindet, de ő volt az akinél betelt a pohár. Nem bírtam tovább hallgatni, hogy a szeretett állataimat ócsárolják. Elegem volt azokból, akikben a legjobban megbíztam és mégis ellenem fordultak egyetlen apró, szenvedélyes rajongás miatt.
Méltóságteljes léptekkel kivonultam a kertbe, hogy üdvözölhessem a nagyit- mivel nem hallottam még a hangját, biztosra vettem, hogy itt lesz kinn. Alig léptem kettőt, a bokrok alól egy világosbarna színű farkas lépett elő. Felém fordította fejét és lassan mellém lépdelt.
- Szia! – letérdeltem elé, ujjaimat dús bundájába fúrtam.- Hol a nagyi?- kérdeztem, mintha csak érthetné. Úgy bántam vele, mint egy emberrel, még ha tudtam is, hogy nem az.
- Itt vagy Chate, drágám?
- Igen, nagymama!- válaszoltam. Penny nagyi két farkassal az oldalán jött felénk. – Hogy telt itthon a nap?
- Egészen jól. Bár Annabel egy cseppet túlreagálta a ma esti programodat. Folyton azt hajtogatta: „…Egy fiút, egy fiút.” Bár abban igaza van, hogy ritkaság az apádon és a bátyádon kívül más hímneműbe botlani a házon belül. Még a testvéred is összebarátkozott egy normális lánnyal. Nem értem te miért nem beszélsz soha a fiúkról. A korodbeli lányok, fiúk után mászkálnak. – jellemző. Anya is folyton ezzel jön, mióta betöltöttem a tizenhetet. Nem értem mire jó ha ezen a témán ugrálnak minden nap. Hogy nem unják még…
- Nagyi. Már mondtam. Én nagyon nagy ívben elkerülöm a fiúkat. Minden hím csak magára tud gondolni. – a farkas mellettem halkan morogni kezdett, nedves orrával megbökte az arcomat. – Oh. Bocsánat. De kivétel erősíti a szabályt- nem de?
- Ugyan Chatrine. Te sem gondolhatod komolyan, hogy soha nem nézel egyetlen fiúra sem. Egyszer úgy is szerelembe fogsz esni és akkor már csak nevetni fogsz ezen a bugyuta feltételezésen. –igen, persze. Minden feltételezésemen jót fogok majd nevetni, ha egyszer bekövetkezik. Ismétlem, csak „HA” bekövetkezik. És amilyen makacs tudok lenni, kizárt, hogy bárminek is az ellenkezője valósuljon meg, mint ahogyan én azt elterveztem.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy felhívjam szegény beteges barátnőmet, aki torokgyulladással fekszik otthon. Majd még biztosan beszélgetünk erről. – álltam fel a fűről és a szobám felé vettem az irányt, figyelmen kívül hagyva a kanapén terpeszkedő bátyámat.
Ugyan furcsának találtam, hogy még mindig itthon van, nem szóltam egy szót sem. Általában ilyenkor már a barátnőjéhez rohan, hogy elvigye valami remek szórakozó helyre, amiről én még álmodni sem merek. Nem szoktam esténként eljárni itthonról. Valójában egyáltalán nem járok el semmikor sehová. Egyrészről nincs kivel, másrészről minek. Akad jobb dolgom is, mint részegre inni magam és valamikor hajnaltájt haza keveredni, ki tudja hogyan. Aztán másnap arra sem emlékszik az ember, hogy mit csinált önkívületi állapotában, csak hallja valakitől a sztorit.
Felsiettem a szobámba, bezártam az ajtómat, végignyúltam az ágyon és tárcsáztam Floráék otthoni számát. Florával régóta jó barátok vagyunk. Engem nem is zavar, hogy két évvel alattam jár, és kevés híján három évvel fiatalabb nálam. Az igazság az, hogy meg sem látszik a köztünk lévő korkülönbség. Olyanok vagyunk, mint a testvérek. Azt leszámítva, hogy amíg ő ismeri az egész családomat én csak látásból a nevelőapját és hallásból a bátyját. Róla is csak annyit tudok, amennyit Flora az évek alatt elmesélt. Azok alapján pedig egy jó lelkű ember lehet. Csak a jót hallottam felőle, amíg a nevelőapjáról csak a rosszat. Olyannyira, hogy Flora testvére három évvel ezelőtt, néhány haverjával Alaszkába ment, valami neve nincs középiskolába. Azóta semmi hír róla. Flora majdnem a halálba ment, mikor a testvére elment. Szerinte, ha akkor én nem vagyok ott mellette és nem segítek neki, soha nem teszi túl magát rajta. Átéreztem a fájdalmát. Én is hasonló napokat éltem meg a nagypapa halála után, de talpra kellett állnom és erősnek mutatnom magam a nagymama miatt.
- Sajnálom, de Flora nem tud most a telefonhoz jönni. – éles női hang szólalt meg a vonal másik végén.
- Mrs. Fraser, kérem. Csak a házit szeretném átadni Florának. Most van egy kis dolgom, ezért nem tudok átmenni. Lediktálhatnám Önnek?
- Sajnálom, nem érünk most rá mi sem. Szia Chatrine. – Flora édesanyja kedvel engem, de most igen hamar sikerült leráznia. Máskor ő lóg a nyakamban, hogy valahogy meghálálja azt, amit a lányáért teszek.
Unottan raktam magam mellé a telefont és hajtottam fejem a párnára. Ma senki nem akarja, hogy segítsek neki. Csak az a titokzatos, idegen fiú, akit akaratom ellenére korrepetálnom kell.
-Cathrine?! Elvihetem a kocsidat délutánra?! - kopogott be az ajtómon Chris. Nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam és nézzem komplett idiótának. – Chate?
- Nem zavar, hogy rajtad röhögök? Miből gondoltad, hogy a reggeli incidens után még hajlandó vagyok bármikor is a kezedbe adni a kulcsokat? – tudtam, hogy általában lassan esik le neki a tantusz, de az, hogy ennyire lassú a felfogása, már egy kicsit engem is meglepett.
- Ne csináld már hugi. Reggel is megköszöntem előre. Csak fél tízig kellene. Utána hoznám haza.
- Nem, Chris. Kopj le végre.
- Akkor most gyalog menjek Ginger- hez? Mit mondok neki, hol a kocsim?
- Az igazat. Összetörted és az én autómmal furikázod mindenhová, már vagy két hónapja. Hátha megérti.
- Kösz. Ezzel minden problémámat megoldottad. Őszintén szólva, nem csodálom, hogy nincs egy normális pasi a világon, aki szóba állna veled. Nem te taszítod el őket, egyszerűen csak jobbnak tartják az osztálytársnőidet. Ők nem bújnak minden áldott nap szürke pulóverbe, hanem kihangsúlyozzák nőies alakjukat. Lehet, hogy fiúnak néznek.
- Tudod jól, hogy nem véletlenül bújok a pulóvereim mögé. Ennyire bunkó még te sem lehetsz. – tudtam, hogy tudja mire gondoltam. – Vidd el a kocsimat, mit bánom én! Csak ne lássalak a mai nap. – már a sírás szélén álltam, amikor hallottam távolodó lépteit és megcsörrent a telefonom. Megtöröltem az arcom, vettem egy mély levegőt és a telefonomért nyúltam, mire az elhallgatott. Ha valami fontos, úgy is visszahív. Zsebre vágtam a készüléket és lementem a nappaliba. Nagy meglepetésemre Cristopher ott ült és engem bámult. Figyelmen kívül hagytam bűntudatos arckifejezését és mellette elrobogva kilibbentem a hátsó kertbe.
Világos barna színű farkasom azonnal megjelent a bokroknál és hozzám ügetett. Szomorkás mosoly futott szét ajkaimon. Leültem egy közeli szomorúfűz tövébe és magabiztosan átöleltem „legjobb barátomat”.
-Miért van az, hogy a férfiak kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százaléka nem tud rendesen bánni a nőkkel?! Még akkor sem, ha a testvérük. Nem is beszélve egy kapcsolatról! Bár nem mintha nekem valaha lett is volna olyanban részem. Csak a lányoktól hallok néha egy-két dolgot, de nem valami meggyőzők…- ezt úgy mondtam, mintha a farkas bármit is tudna ez ellen tenni. Azon kívül, hogy a jelenléte kimondottan megnyugtató, nem hiszem, hogy bármi másra képes lenne. – Remélem, te legalább normálisan viselkedsz egy nőstény közelében. Legalább annyira, mint velem.
- Cathrine?! Hol vagy kincsem?!
- Ez anya. –ijedten pattantam fel a földről. Talán ő az, akit a legjobban zavar, ha idekint vagyok, a farkasokkal. Fél tőlük, mióta világ a világ. Amikor az előző tulaj bejelentette, hogy itt mászkálnak a kertben minden nap, majdnem tovább költöztünk. Aztán apa és a nagyi megnyugtatták, hogy nem fognak bejönni a házba, mert jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük.
- Cathrine. Anyáék megjöttek. –lépett ki az ajtón Chris.– Felállhatnál már attól a dögtől. –fintorgott rám, mire a farkasom rávicsorgott. – Oké. Asszem én megyek is.
- Senki nem volt kíváncsi a megjegyzésedre. Inkább rohanj a barátnődért. Már biztos nagyon vár rád.–morogtam gúnyosan. Megrázta a fejét és visszament a házba.–Látod? Erről beszéltem. Válaszolni sem képes. Legyen szép estéd.–lágy puszit leheltem az orrára, majd elindultam a ház felé. Mielőtt beléptem volna az ajtón, visszafordultam, de a farkas addigra eltűnt. Érezhette, hogy ma már nem jövök ki többet a kertbe.
- Chate, drágám. Ugye megint kint voltál vele…- anya csalódottan megrázta a fejét és rám emelte sötétkék szemeit. – Hát nem tanultál abból az esetből? Hogy nem olyan ártatlanok, mint ahogy te azt hiszed? Tudod, hogy mennyire örülök annak, ha boldog vagy, de ha ne csillapodik nálad ez a megmagyarázhatatlan szenvedély, muszáj lesz beváltanom az ígéretem. Anya azt mondta a régi háza nagyon jó állapotban van és…
- Senki nem tudja, mennyit jelent nekem ezeknek az állatoknak a közelsége. Bármit mondhatok, senki ne érti meg a szavaim jelentőségét.
- Drágám, én nem azt mondtam, hogy …
- Nem érdekes. Fenn leszek a szobámban, ha valaki keresne.
- Rendben. Majd máskor beszélünk. Sok szerencsét az estéhez. – homlokon csókolt és hagyott elmenni. Pontosan erről beszéltem. Ha érdekelné, amit mondtam, nem érné be ennyivel. Meghallgatna és dűlőre jutnánk valahogy. De ehelyett engedi, hogy magamba fordulva elvonuljak csendes magányomba. Hát ilyen egy szerető anya? Elengedi a füle mellett a szavaimat? Hagyja, hogy teljesen összeomoljon a gyermeke?
Éreztem,hogy már nincs sok amit elbírok. Még valami történik és soha többé nem leszek „normális”. Magamba zuhanok és senki nem tud majd mit tenni ellene. Az utolsó ember, akiben igazán, szívből megbízhatok az a nagymamám. Ha ő nem lenne, én se lennék már.
*
- Chatrine! Csengetek! Tele van a kezem!- anya a földszintről kiabált fel az emeltre nekem. Mintha senki más nem lenne rajtam kívül a házban. Sokszor eljátszottuk már ezt. Csak azt nem értem, miért, mivel lent van rajtam kívül az egész család. Nehogy már én rohangáljak, ha valaki jön.
- Én meg nem látok ki a papírok tömkelegéből! – szóltam vissza. Majd valaki csak észbe kap, hogy még mindig nem nyitottak ajtót. Erre a gondolatomra hallottam is a választ. Lent nyílt az ajtó és apa udvariasan üdvözölte a vendéget. Remélem még csak Lena az, mert a tanárnő úgy adta ide a matek anyagokat, hogy nincsenek csoportosítva és még nem végeztem mindegyikkel.
Halk kopogás zavarta meg a koncentrációmat. O-ó! Nálunk nem szokás a kopogás. Általában mindenki ráront a másikra. Vagy óriási bajban vagyok vagy nem a nagynéném jött meg az autójáért. Hangulatomat tükröző unottsággal nyitottam ajtót. Pillantásom találkozott egy ismeretlen, sötét - már-már majdnem fekete – szempárral. Hátrahőköltem a hirtelen közelségétől. Egy magas, szálkás, irtó helyes srác állt az ajtó másik oldalán. Egy pillanatra azt hittem, csak álmodom, de akkor elnyílt szép ívű ajka és halk hangon megszólított.
-Cathrine, igaz? A szüleid azt mondták balra a negyedik ajtó. Remélem, jó helyen járok. – mosolygott rám szelíden. Nehezemre esett nem eltátani a számat, de végül sikerült uralkodnom az arcvonásaimon.
- Igen, én vagyok Cathrine. Öhm. Gyere csak beljebb… - tártam ki az ajtót előtte. – És benned kit tisztelhetek?
- Oh. Az én nevem Daniel.
- Örülök, hogy megismerhettelek. Akkor gyere csak, foglalj helyet és kezdhetjük is. – ahogy léptem volna hátra, kivágódott az ajtó és a drágalátós bátyám vigyorogva tessékelte bentebb magát. Persze. Most bezzeg nincs a barátnőjével, ahogy minden este…
- Ha nem látom saját szememmel, el sem hiszem, hogy a te autód áll a feljárón, amit senki sem hasnál, csak ha valami nagyon fontos vendég jön.
- Helló, Chris!- Daniel- szintén mosolyogva -kezet rázott a testvéremmel.
- Daniel Fraser-t az én farkasimádó kishúgom fogja felzárkóztatni. Ez óriási!
Döbbenten nyílt el a szám a név hallatán. Az nem lehet, hogy tényleg Ő az! Hisz nincs az államokban! Nem lehet pont most itt! Az én szobámban!
- Szereted a farkasokat?- fordult felém kérdő tekintettel Daniel. Gyorsan megtaláltam a hangom, amikor felfedeztem benne Flora néhány ismerős jellemzőjét, főként a kíváncsi szemek csillogását, ahogy engem fürkész.
- Te Flora bátyja vagy? – kérdeztem vissza azonnal, a válaszadás helyett. Jobban érdekelt, hogy tényleg Ő az, mint Őt, hogy odáig vagyok a farkasaimért.
- Chris, magunkra hagynál, kérlek? Ideje volna hozzá kezdenünk az anyaghoz. – Furcsa módon a bátyám szófogadóan kihátrált a szobából és még az ajtót is becsukta maga után, ami végképp nem szokása. Még mindig hitetlenséget sugározva meredtem Danielre. Hangtalan szoborrá dermedve vártam válaszát, melybe idővel sikerült belekezdenie. – Igen, jól gondolod. Itt vagyok és nem Alaszkában a „haverjaimmal”. Flora bátyja vagyok. Még mielőtt kiraknál az ajtódon kívülre, szeretném meg magyarázni egy apró tévedést. Nem tettem semmi rosszat a húgommal azon kívül, hogy elutaztam és haza se telefonáltam. Mindvégig vele voltam, még ha nem is tudott róla én ott voltam mellette.
- Ennél azért ésszerűbb választ vártam Tőled. Tudod te azt, hogy az a szegény teremtmény miken ment keresztül, miután eldobtad magadtól, mint valami rongyot? Még én, a legeslegjobb barátnője, sem tudtam a földön tartani néha. Pedig olyanok vagyunk, mint két testvér. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha én nem vagyok neki. – nem tudtam mit mondhatnék neki, hogy teljes mértékben visszaadjam neki azoknak a napoknak az élményeit. Mikor Florát a repülőtéren kaptuk el nehogy utána menjen. Képes lett volna autó elé vetni magát, hogy a halálhírével haza csábítsa Őt.
- Igen, tudom, menyit jelentesz neki. Ugyan csak most találkozok veled először, mindent tudok rólad. Flora mesélt rólad és a szoros kapcsolatotokról. Tőle már bocsánatot is kértem amiért azt tettem, amit. Amikor megtudtam, hogy veled leszek tanulótárs, tudtam, hogy … Arra akarok kilyukadni, hogy köszönöm és bocsánat.
Érdeklődve hátráltam egy lépést és leültem az egyik fotelba. Gyanúsan méregettem pár percig majd beleegyezően felsóhajtottam. Tudni akartam igazán megbánta-e amit tett.
-Hallgatlak.
Háláspillantást vetett rám majd szemlesütve megkezdte.
- Köszönöm, hogy segítettél a húgomnak megtalálni önmagát, és vigyáztál rá, amíg távol voltam. Bocsánat pedig azért, mert tudtom nélkül a nyakadba akasztottam Florát. Tudom, hogy mekkora ostobaságokra képes és biztos, hogy nem egyet ki is próbált. Reméltem, hogy gyorsan talpra áll és túllép rajtam, te pedig sokat segédkeztél ebben. Hálával tartozom ezért. Őszintén köszönök mindent.
- Tényleg mindent megpróbált, amit csak tudott. Fárasztó egy munka őt felügyelni. – motyogtam magamnak. A hallottak alapján tökéletes helyzetleírást kaphatott a húgától. Aztán eszembe jutott még valami. A mostoha apjuk. Ő ki nem állhatja Danielt és Flora is sokat mondogatta, hogy ha haza jön a testvére, nem tudja mi lesz a családjával. Mrs Fraser szereti a gyerekeit, de a párját, Michaelt sokkal jobban. Florával is sokkal többet foglalkozik, mint Daniellel és őt még Michaeltől se védi meg. – De most mi lesz? – kérdeztem rá nyíltan. – Michael ki nem állhat.
- Tudom. Még csak ma hajnalba értem haza, de már összevesztünk. Szegény Flora sírva könyörgött, hogy hagyjuk abba. – mesélte a távolba révedve. – De ezt majd én megoldom. Ha nem találkozok azzal a… Akkor nem kerülök összetűzésbe se vele és élhetünk, mint egy boldog család.
Boldog. Nekem a boldogságról nem az jut eszembe, hogy kerülöm, akit csak lehet. Ez így nem mehet tovább. Flora se fogja sokáig bírni ezt. Még csak kilencedikes. Két évvel jár alattam és én mér most nem bírom hallani sem, hogy mik zajlanak náluk. Akkor ő, hogy bírhatja?...
-De most már tényleg kezdjünk hozzá. Nem akarok sokáig zavarni és fáradtnak látszol.
- Oké. Gyere, akkor először megnézzük azt, amit holnapra még át kéne nézned. – Felállt, mellém húzott egy széket és szemeit az előttem fekvő lapokra szegezte. El se mertem volna képzeli róla, hogy Flora bátyja. Ő soha nem említette, hogy mindenkivel ennyire megértő, figyelmes és ilyen jóképű és…
Miket beszélek?! Nem is szabadott volna észrevennem ezeket a tulajdonságait. Mikor lettem én ilyen jó megfigyelő? Bár el kell ismerni jó pasi alapanyag. Jól néz ki, mindenkire odafigyel, és semmi nem kerüli el a figyelmét. Még egy olyan apróság sem, mint a kialvatlanságom. Hát nem ilyen fiúra vágyik minden nő nemű lény ezen a Földön?
-Cserébe az estékért, elvihetlek reggelente az iskolába? – ajánlotta nagylelkűen. Ez is rá vallott. Segít, hol csak tud.
- Ha ezt szeretnéd. – visszafordítottam a fejem a témakörhöz, amit most veszünk matematikából.
- Ez a fair. Te itt én ott.
- Nekem mindegy. Ha reggel értem jössz, elvihetsz. – most, hogy ezt kimondtam, értelmet nyert minden Flora által ismert történet. És bővült a jó tulajdonságainak a listája is: kedves is és határozott is tud lenni egyszerre. Ez sem megy minden fiúnak. Ilyen fiú, mint Ő, nem terem minden fán. Biztos van barátnője vagy legalábbis bomlanak utána a nők. Bele se merek gondolni mi lesz holnap, amikor megérkezik az iskolába. Az egész iskola a lányok sikongatásaitól fog zengeni. Ott van például a kis elkényeztetett banda az osztályunkban: Rebeca, Sunday, Beth, Regina és a fő liba a csapatban Samantha Robins. Uram, atyám! Mi lesz itt?!
- Rendben, megegyeztünk. Hatra itt leszek érted. Cristopher-t is el kell vinni valahova?
- Ne fáradj. Megérdemli, ha nem lesz fuvara. - kuncogtam fel sötéten. Végre megkapja, ami jár neki.
- Vacsora. – kiáltott fel anya a földszintről. Remek. Eddig éltem. A nyugodt, gondtalan tanulásnak ezzel vége. Miért van nekem ilyen gondoskodó szülőkre szükségem? Nem elég, hogy olyan dolgok derültek ki az este folyamán, amikről álmodni sem mertem volna, még a saját anyám is tesz a tetejére egy adaggal: kiskori történetek, jelenbéli boldogságok, és jövőbeli reménységek. Mindezt annak az embernek, akit a legjobban nem ismerek, mégis mindent tudok róla. A srácnak, aki a legjobb barátnőm egyetlen testvére, akire a legjobban számíthat.