Ééés....
tadamm! Itt az utolsó fejezet és az epilógus is egyben. Úgy gondoltam,
ezúttal két bejegyzés is elfér egy helyen, szóval itt van. És sajnos
ennyi volt ez a történet. Gondolkodom, hogy legyen -e második rész, de
egyenlőre nem döntöttem el. A meglepetésre még várni kell. Egy
novellával készültem el, de halasztom októberre, mert így jön ki a
lépés.
Akkor ezennel, kívánok mindenkinek jó olvasást és további szép napokat!
Nagyon sok szeretettel
Rosmine
<3
Isisnek még soha nem kellett könyörögnöm, de ezúttal kénytelen voltam.
Szükségem volt rá, hogy végig tudjam csinálni. Időbe telt, mire meggyőztem,
hogy így mindenkinek jobb lesz. Amint elsajátítottam az újabb technikát, már
siettem is vissza Danielhez. Nem, ez nem igaz. Még soha nem mentem ilyen
lassan, eddig soha nem akartam ennyire nem találkozni vele. A házhoz
visszaérve, hátra pillantottam barátnőmre, aki bíztatóan intett az ajtó felé.
Támogatott, mert megkértem rá, de neki sem tetszett, amire épp készültem. A
házban összehívtam a farkasokat és közöltem velük, hogy ezentúl semmi nem lesz
a régi. Először jót nevettek a tervemen, de amikor könnyek gyűltek a szemembe,
mind elhallgattak. Végre tudatosult bennük, hogy nem viccelek, és valóban
tudom, mit akarok tenni. Elmondtam nekik azt, amit Leandrától megtudtam, ami
csak még jobban lesújtotta őket. De a sorsom ellen sajnos semmit nem tehettem
már. Ahogy elindultam az emeltre, minden lépéssel közelebb kerültem az igazság
bevallásához. A lépteim nehézkessé váltak, a levegőt kapkodtam, a könnyeimet
igyekeztem elfojtani. Daniel a szobánkban várt rám, ragyogó mosollyal és egy
édes csókkal köszöntött, amibe belefájdult a szívem. Megráztam a fejem, még
egyszer átgondoltam, mit akarok neki elmondani, és mit nem, majd felemelt
fejjel a keze után nyúltam.
- Gyere velem,
sétáljunk a parton! – kértem.
- Rendben – még
mindig sugárzott róla az öröm, sötétrózsaszín – már-már pirosnak látszó –
aurája újabb szúrás volt a mellkasomba. Ennél még a halál gondolata is jobban
felvidított. – Mehetünk – szorosan átöleltem és a partra repítettem kettőnket.
Daniel arca még inkább felélénkült, ahogy a fehér köd elpárolgott körülünk. Az
idő változatlan volt, borús és lehangolt. Akárcsak én.
- Szeretnék
beszélni veled – húzódtam el tőle. A mosolya kiszélesedett.
- Én is veled.
- Azért szeretném
én kezdeni – ha hagyom, hogy bármit is mondjon, biztosan meggondolom magam,
amit nem volt szabad engednem. – Találkoztam Leandrával. Álmomban
összekapcsolódott velem és beszéltünk.
- Sikerült?
- Igen. Megtudtam,
hogy van egy végzetem, amit nem változtathatok meg. Csak az én segítségemmel
állítható meg Evangeline. Már azt is tudom, hogyan kell cselekednem, csak
előtte muszáj elintéznem egy-két dolgot.
- Örülök, hogy
végül mégis túlélted a keresését, mert így együtt maradhatunk – egy újabb,
mindennél élesebb szúrás, egyenesen a szívembe. – És most, ha megengeded…
- Nem. Nem engedem
meg. Van még valami, amit szeretnék elmondani. Te és én… Tudnod kell, hogy
mindig szeretni foglak téged, bármi történjen. Bármi.
- Ne beszélj
bolondokat. Úgy beszélsz, mintha búcsúznál, pedig nem kell búcsúznod. Épp
ellenkezőleg! Én… - még mindig nem értette, pedig én annyira próbáltam ettől
megóvni. Nem akartam, hogy így kelljen lennie, de ha nincs más mód, megteszem.
Érte, értem, mindenkiért.
- Ez a valóság, nem pedig Disneyland! – a hangom
egyre kétségbeesettebbek hatott, karjaimmal össze-vissza hadonásztam, hogy
megértessem vele, mit akarok mondani. – Nem egy történet vagy egy könyv! Itt
nem minden végződik Happy End –del! És ez ellen semmit nem lehet tenni! Nevezd
a végzetnek vagy a sorsnak, de ha így kell lennie, legyen így!
- Nem – olyan halkan suttogott, hogy a szájáról
kellett leolvasnom a szót. Szemeiben felismerés csillant, olyas valami, amit el
akartam érni. – Cathrine, ezt… ezt nem…
- Annyira sajnálom. Tudom, hogy ez a legrosszabb,
amit most tehetek, de egyben a leghelyesebb is – már nem voltam kétségbeesett,
küzdöttem a szavakért, amiket mindenáron el akartam fojtani magamban mélyen. A
könnyek már a szememben remegtek, arra várva, hogy kiszabaduljanak. – Az őrzők,
a falkád és Te vagytok nekem a mindenem. Nem bírnám elviselni, ha miattam
történne veletek valami. Tudom, hogy te is tudod, ennek így kell történnie. Te
nem fogadnád el, ha nekem bajom esne és Én sem, ha neked esne bántódásod.
Viszont, ha együtt maradunk, azzal csak bajt okozunk egymásnak. Együtt nem
élnénk túl.
- Ez nem igaz! – csattant fel hangosan. Hirtelen
kitörésére összerezzentem. – Én Nélküled
nem élem túl! Te vagy nekem az élet, minden, amit csak el tudok képzelni,
minden, amire szükségem van! Nem teheted ezt velem! Nem teheted meg velünk!
Amíg csak élünk! Emlékszel?! – közelebb lépett hozzám, mire felemeltem a kezem.
- Maradj ott! – Újabb lépés. Rémülten nyújtottam
előre a karom. Tudom, hogy kell használni az erőm, most mégsem akart eszembe
jutni. – Maradj. Ott.
- Nem – ellenkezett továbbra is. Felerősödött a
szél, a felhők még sötétebbek lettek. Daniel az égre nézett, majd vissza rám. –
Ne csináld.
- Tudod, hogy megteszem. Megtanultam, hogyan kell.
Használni is fogom.
- Cathrine, szeretlek téged.
Szemeimből
az árulkodó cseppek kigördültek, végigfolytak az arcomon, az állam vonaláról a
pólómra cseppenve.
- Tudom – válaszoltam megfeszítve a tartásom.
- Kérlek! Nem tudlak elengedni. Soha nem menne.
- Van más módja, hogy elengedhess engem – suttogtam
letörten. Isis megtanította nekem ma reggel, amikor eldöntöttem, elhagyom
Danielt. Megfontolt lassúsággal léptem hozzá, két kezem közé fogva arcát.
Ürítsd ki az elméd, koncentrálj a
célra. Ha megtaláltad, amit kerestél, engedd, hogy elragadjon. Minden egyes
részletet szívj magadba és ne hagyj nyomot…
Daniel
szemei lassan lecsukódtak, éreztem, ahogy az összes emléke és gondolata rólam,
az ujjaimon keresztül átszivárog a bőröm alá, hogy a karomon végig futva
megtelepedjen az én elmémben. Nem tehettem mást, ez volt a helyén való. Ha
elbukom, így nem engem – azt, aki voltam neki – hanem csak egy lányt fog látni.
Egy angyal maradok számára, akinek a feladata az ő és falkája védelme volt.
Mindkettőnknek könnyebb lesz, ha lezárja a múltat és új laput nyit.
Az
erős férfitest ellazult, ahogy az utolsó emlékképet is elszívtam tőle. Két
karommal szorosan megöleltem, és arra a helyre gondoltam, ahol most a legnagyobb
nyugalom várhatja. Fehér ködbe burkolózott a testünk, majd ahogy szertefoszlott
minden boldogságomat magával ragadta. Óvatosan lefektettem az ágyára, ujjaimmal
utoljára végigsimítottam nyugodt arcán, számat utoljára az övéhez érintettem.
Ha ennyi volt, akkor soha többé nem leszek már igazán boldog, csak vele. Ő az
egyetlen, akivel élni tudtam volna, aki mellett otthonra lelhettem, és ha
meghalok, azzal a gondolattal megyek el, hogy Ő biztonságban van.
- Szeretlek – vallottam neki utoljára, majd a vállamra
dobtam a táskám és elengedtem a kezét. Ennél meghalni is könnyebb lesz.
Nehézkes
léptekkel hagytam el a szobát és a folyosóra lépve egy zöld szempáron akadt meg
a szemem. Semmi kedvem nem volt egy újabb adag gyűlöletre, ki akartam kerülni,
de ő nem hagyta. Megfogta a kezem és megállított. Megfordult a fejemben, hogy
mégis fel kéne robbantanom, de ekkor megszólalt.
- Szerelmes voltam belé – Siobhan olyan könnyedén
ejtette ki a szavakat, hogy először nem hittem neki. – Talán még most is az
vagyok, de féltékenység sokkal erősebb érzés, ami minden más háttérbe
szorított. Csak áruld el nekem, miért tetted?
- Mégis mit? – Siobhan nem volt lent, amikor a
többiekkel tárgyaltam.
- Tudod, mi farkasok is pletykásak vagyunk, és
jogunk van tudni az Alfánkról mindent, ami érint minket. Szóval, elárulod,
miért hagyod el?
- Mert így nagyobb biztonságban van – válaszoltam
közönyösen.
- És szerinted ez be fog válni? Daniel nem képes nem
rád gondolni, és…
- Nem fog rám emlékezni, soha – böktem ki a világ
legfájdalmasabb hangján. – Kitöröltem az emlékeit rólam. Csak egy lány vagyok,
egy angyal. Ennyi.
- Akkor ajánlom figyelmedbe az utolsó napi emlékeit.
Nézegesd vissza és azután válaszolj a kérdésre. TE tudnál nélküle és az emléke
nélkül élni? – szőke haját megigazítva a táskámba nyúlt szabad kezével. Már nyúltam
volna a keze után, de megállított. – Ígérd meg nekem, hogy csak akkor nézed
meg, ha már Daniel emlékein túl vagy. Ez csak egy kis emlékeztető neked, hogy
ne feledd ki voltán neki – még soha nem volt hozzám ilyen kedves. Mióta
ismerem, egyszer nem nézett rám ilyen szemekkel. Talán csak azért, mert
elhagyom Danielt, vagy épp azért, mert mindenkit itt hagyok magam mögött.
- Haza megyek.
- Oké – mosolya kiszélesedett. Mindketten
elindultunk az ellenkező irányba, ő a szobájába, én Isishez, aki vissza tudott
tartani attól, hogy visszaforduljak és sírva magyarázzam el Danielnek, hogy mit
tettem vele.
- Gyere – átölelte a vállam és egészen hazáig
tartotta bennem a lelket. Az új otthonom üresnek tűnt Daniel nélkül, még Elisabeth
és Isis sem tudták betölteni az űrt, ami bennem keletkezett. Leültem a
nappaliba, ölembe vettem a táskám. Ki akartam venni azt, amit Siobhan beletett,
de Isis időben elkapta a kezem. Tudtam, miért csinálta. Előbb az emlékek.
Behunytam a szemem, ellazítottam a testem és Rá koncentráltam. Az ő saját
emlékeire, azokra, amikről még nem tudtam, de most megtudhatom.
„Büszke mosollyal az arcomon léptem át a
küszöböt, kezemben tartva az apró ajándék tasakot. Mindenki érdeklődve és
kíváncsian közelített felém, nem mintha rájuk tartozna a dolog. Na jó, rájuk
pont annyira tartozik, mint rám. Az első ember, akin megakadt a szemem, Siobhan
volt. Az ajtófélfának támaszkodva figyelte, ahogy lassú, megfontolt léptekkel
megyek egyre bentebb.
- Szóval, most
már elmondod, miért léptél le? És hívtál ide minket, hogy vigyázzunk a
szívszerelmedre? Csak azért, mert számomra nem elég kielégítő az a válasz, hogy
volt egy kis elintézni valód – szólalt meg cinikusan.
- Reméltem,
hogy nem így kell elmondanom, de ma mindenképp szeretném elsimítani a dolgokat,
kezdve veled – mutattam a szőke szépségre. Nagyon régen volt, hogy együtt
jártunk, és még az előtt vége lett, hogy megismertem Cathrinet. Mind végig azt
hitte, hogy miatta szakítottam vele, de most tisztázom, hogy ez nem így volt. –
Mivel tudom, hogy mindenki hallani fogja… Siobhan. Tudom, hogy még mindig érzel
irántam valamit, és nem véletlenül utálod a barátnőmet. Szeretném, ha tudnád,
nem miatta lett vége a kapcsolatunknak.
- Te jártál
vele? – hangzott a kérdés.
- Igen Lucas,
jártam vele – válaszolt helyettem Siobhan. – De ha nem miatta, akkor miért?
Boldog voltam és te is az voltál. Mondd el, miért kellett véget érnie!
- Mert nem te
voltál az, akire vártam. Szerettelek téged, ezt nem tagadhatom, de ez amolyan
szükség kapcsolat volt közöttünk. Neked szükséged volt egy társra, nekem pedig
egy támaszra. Nem volt igazi érzelem a háttérben. Ezt te is tudod jól. Akkor is
a barátom vagy és bízom benned. Épp ezért szeretném, ha te lennél az, aki az
áldást adja ránk. Rám és Cathrinere.
- Szereted őt
igaz? Úgy, ahogy engem nem.
- Igen.
- Én nagyon…
örülök annak… hogy boldog vagy… vele – nyögte ki nehézkesen. Megkönnyebbülve
léptem hozzá és öleltem meg. – De miért kell ez?
- Mert
szeretném megkérni a kezét – feleltem boldogan. Mindenki tapsolni kezdett és
sorban gratuláltak nekem, mintha legalábbis olimpiát nyertem volna. Ahogy
felfelé haladtam a lépcsőn, csak arra tudtam gondolni, hogy kérjem meg. Nem
akarok túl ünnepélyes vagy tolakodó lenni, de azt szeretném, ha ez lenne élete
legboldogabb napja. Mielőtt benyithattam volna, az ajtó kinyílt és életem
szerelme meglepődve nézett fel rám. Mosolyogva csókoltam meg, kezdetnek ez is
megteszi. De ő azonnal el is húzódott.
- Ne haragudj, van egy kis dolgom – hadarta, de még mindig nem akartam
elengedni. Előbb legyen a menyasszonyom, utána oda megy, ahová csak szeretne.
- Nem bír ki tíz percet? – kérdeztem felhúzva legelbűvölőbbnek hitt
mosolyomat. Eddig egyszer sem tudott ellenállni, nem értem most mi ütött belé.
- Most nem. De sietek vissza – ígérte komoly. – Szeretlek.
- Én is – szóltam utána, mielőtt eltűnt volna a lépcsőfordulóba. Ha
visszajön, leviszem a partra és sétálás közben kerítek sort a leánykérésre.
Addig is várok és kiötlöm, mit mondjak neki. Siobhan ragaszkodott hozzá, hogy a
gyűrűt addig is adjam oda neki és ő majd vigyáz rá…”
Sírva görnyedtem össze ültömben, ha
nincsenek a lányok, biztosan lefordulok a kanapéról. Ezért akart beszélni
velem, ezt akarta elmondani. Meg akarta kérni a kezem, magához akart kötni,
mielőtt elkezdődik a hajsza. Isis elhúzta tőlem Lizt, amikor félrelöktem a
kezüket. Kiborítottam a táskámat, megkerestem az apró bársonyos tapintású
dobozt és kinyitottam. Ott csillogott benne az aprócska gyémánt aranyba
foglalva. Még soha nem zokogtam ennyire kétségbe esetten. Senki nem tudott
volna most megvigasztalni. Elszúrtam életem első és utolsó eljegyzését. Már
soha nem lesz alkalmam a szeretett férfi szemeibe nézni és igent mondani.
- Bár el tudnám
felejteni én is – sírtam a tenyerembe
- Itt a válasz a
kérdésre – térdelt mellém Isis.
- Nem. Nem tudnék
nélküle és az emlékeim nélkül élni. De nem tehettem mást… - zokogtam.
- Én tudok
segíteni neked. Nem felejtenéd el, de könnyíthetek a terheden. Csak kérned
kell. Egy apró varázslat és kész.
- Akkor Evangeline
ránk talál – fordult hozzá Isis rémülten.
- Tedd meg –
kértem szipogva. – És amint itt lesz, beteljesítem a végzetem. Ha meg kell
halnom, történjen minél hamarabb. Már semmi nem áll az utamba. Nekem is
könnyebb lesz és ennek az egésznek is hamarabb vége lesz. Hazudni tudok, és
remélem ti is megteszitek értem, a szüleimnek. Könnyítsd meg nekem, hogy
mindenkinek könnyebb legyen.
- Rendben. Gyere –
megfogta a kezem, behunyta a szemét és egy másik nyelven kezdett el mormolni
valamit. Ólomsúlyú álmosság nehézkedett a szemeimre, nem bírtam, és nem akartam
küzdeni ellene. Mély álomba merültem.
~*~
Hónapokig nem történt semmi. Végig
jártuk az utolsó iskolai évünket, sikeres érettségit tettünk, büszkék voltunk
magunkra, és boldogan éltük a hétköznapokat. Nem gondolkodtam a
továbbtanulásról, a szüleimnek azt mondtam, meglepetés, hová adtam be a
jelentkezési lapomat, de ez is csak hazugság volt. Sehová nem jelentkeztem. Liz
minden nap közelebb érezte hozzánk Evangelinet, erre készültünk inkább. Daniel
boldognak tűnt, tényleg boldognak, nem úgy, mint én. Nappal megjátszom, este
sírok. Ennek minél hamarabb véget kell vetnem.
Összejövetelt tartottunk a kis
csapattal, az őrzők és farkasok már sokkal jobban kijöttek egymással, Siobhan
megbékélt végre velem, és ő is boldogabbnak tűnt. Daniel néha furcsán nézett
rám, féltem, mégis hagytam valami nyomot magam után. Amikor rákérdeztem, mi az,
csak annyit mondott, túl fiatal vagyok angyalnak. Eszébe sem jutott, hogy
esetleg nem csak angyalnak vagyok fiatal.
Épp egy beszélgetés közepén jártunk,
mikor Liz megdermedt és felpattant a plédről. Rémülten álltam fel én is, majd
sorra mindenki. Szemeinkkel az erdőt pásztáztuk, és akkor orr volt. Pont úgy
nézett ki, mint Elisabeth, csak egy kicsit idősebben. Ajkain mosoly játszott,
elégedettnek tűnt.
- Lányom. És az
angyal. Őrzők és alakváltók. Minő meglepő fordulat – csilingelte magas hangon.
A mögötte felsorakozott boszorkányok csak a parancsra vártak. Kevesebben
voltak, mint mi, de egy boszorkány elbírt volna mindenkivel. – Anna, Abigal! A
Leszármazottra!
- Nem kell! –
kiáltottam el magam. – Megadom magam, ha senkinek nem esik bántódása – feleltem
érdeklődő arckifejezésére. A két lány mellém lépett és közre fogva, megragadták
egy-egy karomat. – Esküszöm, hogy nem akarok harcolni. Beletörődtem. Nem elég
nagy a hatalmam, hogy legyőzzelek, ezt mindenki tudja. De nem akarok vérontást.
- Két valakinek
pedig folyni fog a vére, kedvesem. Neked és a lányomnak.
Isisre néztem. Bólintott és egy
gyors mozdulattal átkarolta Lizt, majd ezüstös ködbe burkolózva egy
szempillantás alatt eltűnt. Megfeszítettem a karomat, mire a két szorítás
erősödött. A farkasok sorra változtak át, hogy megvédhessék magukat, Egyetlent
kivéve.
- Daniel, mit
művelsz?! Azonnal változz át! – hadakoztam a lányokkal mellettem. Másik két
boszorkány jelent meg a semmiből, lefogva a fiút. Rémülten próbáltam
kiszabadulni, de semmit sem értem el. – Daniel!!
- Miért adod meg
magad? Harcolnod kéne. Legyőzhetnéd!
- Nem! Kérlek,
kérlek, változz át!
- Miért aggódsz
értem ennyire?
- Ó! Csak nem
belerontottam valamibe? – kérdezte Evangeline, közelebb sétálva hozzám.
Elcsípett egy könnycseppet, ami végig gördült az arcomon. Miért tette ezt?
Miért nem változott át, ahogy megbeszéltük? Nem akarom, hogy baja essen. Így is
többet rontottam, mint javítottam. – De bizony. Itt valami van.
- Cathrine? –
Daniel kétségbe esve nézett rám. Haboztam. Ha elmondom, nem tudom mi fog
történni. Isis említette, hogy mindig van egy szó, amivel minden elszívott
emléket visszaadhatok neki. De egyszerűen nem akart eszembe jutni, itt mivel
akartam ezt helyettesíteni.
- Sajnálom. Én
tettem. Csak óvni szerettelek volna, de nem tudok úgy élni, hogy hazudok neked.
Elvettem az emlékeidet, mindet, amit rólam őriztél. Az összeset. Hogy
szerettél, hogy szerettelek, hogy el akartál venni – hadartam egy levegővel.
Evangeline szemei megvillantak. Daniel ki akart szabadulni, ide akart hozzám
jönni, de még mindig nem láttam szemeiben a felismerést.
- Ebből elég. Nem
ezért vagyok itt. Ez sok így egyszerre. Hol a lányom? – fordult hozzám.
- Nem tudom. Isis
elvitte innen nagyon messzire. És ha tudnám, se mondanám el.
- Rendben, akkor vigyél
át Aylaba, vagy végzek a kis barátoddal.
- Ne! Amíg én…
amíg én élek, nem juthatsz át a kapun. Én vagyok az akadálya. Ha… ha én nem
vagyok, az egyensúly felborul és… - hazudni próbáltam, bármit, amivel
megmenthetem szerelmem.
- Tudom, mi lesz,
csillagom. Egyszer már végig jártam azt az utat, de ha te nem vagy, nincs többé
Hope vérvonal sem. Szóval… Abigal, tedd, amit tenned kell. Anna, te segítesz
megtalálni a lányom. Ha majd visszaszerzem azt, ami az enyém volt, talán
megkereslek és feltámasztalak, hogy leélhesd halandó éveidet. Addig viszont,
viszlát, Leszármazott – sátáni nevetésétől kirázott a hideg. Kezével még
intett, mielőtt eltűnt volna a fekete ködben, szemeivel utoljára végigmért és
elmosolyodott. A győztes vigyora letörhetetlennek tűnt, magabiztos volt, azt
hitte nyert.
Aztán minden olyan gyorsan történt.
Anna eleresztett, Abigal keze a magasba lendült, Daniel felkiáltott, miközben
én a hasamban érzett hirtelen szúrástól a földre rogytam. Ziháltam, színes
fények villództak a szemeim előtt, a verekedés hangja tompán jutott el az
agyamig. Éreztem a ruhámat eláztató langyosságot, de beletelt pár percbe, mire
rájöttem, a vérem az. Forgott velem a világ, erőtlenül oldalra dőltem, képtelen
voltam másfajta mozgásra. Daniel hozzám sietett, kezeit a vérző hasamra
szorította és olyanokat suttogott, hogy ne aludjak el, minden rendben lesz, de
számomra más volt a fontos.
- Szeretlek,
Daniel – ez volt az, amire szükségem volt most. És ekkor megláttam a
felismerést, azt, amire ez idáig vártam. Ott szikrázott a szemében minden, amit
elvettem tőle, minden, amitől óvni akartam. A fájdalom, ami akkor éri, mikor
elveszít.
- Cathrine? Kicsim,
semmi baj. Itt vagyok veled, nem soká itt a segítség, a többiek úton vannak
ide. Minden rendben lesz, ígérem. Amint rendbe jössz, még revánsot veszek az
emlékeimért – próbált viccelődni, de hiába. Én már nem jövök rendbe többé. Nem
látom a mosolyt az arcán, nem leszünk boldogok együtt.
- Igent mondtam
volna – kuncogtam fel, de csak egy fájdalmas nyögés lett belőle. Egy pillanatig
gondolkodott, majd az ő szemeiben is megjelentek a könnyek. Ne, ne! Csak ezt
ne! Kérlek, Istenem, ne hagyd, hogy sírjon! Ne, ne, ne!!
- Én pedig
elvettelek volna rá egy hétre, vagy ha kell egy napra – szipogta. – Ne hagyj
le! Kérlek szépen, ne hagyj el!
- Szeretlek –
ismételtem erőtlenül. Ujjaimmal végigsimítottam az álla vonalát. Szabad kezével
megfogta az én reszkető kezemet és csókot nyomott a tenyeremre.
- Szerelmem. Én
egyetlen angyalom… – suttogta sírva a csuklómba. Utolsó lélegzetvételemmel még
viszonoztam utolsó, legtöbb érzelmet egybesűrített csókját, majd lassan magára
hagytam, míg végül a szívem egy utolsót dobbanva megállt, nem pumpálva több
vért az ereimbe.
Meghaltam.
Magam mögött hagytam a létet, az egész átkozott világot, a barátaimat,
és a két perces vőlegényemet.