Hát,
annak alapján, amit olvastam, már vártátok, hogy legyen egy folytatás.
Bevallom, nem gondoltam volna, hogy tényleg lesz második rész,
megfordult a fejemben, hogy Cathrine halálával vége a történetnek, de
örülök, hogy mégsem így lett. :) Remélem a továbbiakban sem pártolnak el
tőlem az olvasóim, bármekkorát is csavarok a cselekményen.
Jó olvasást mindenkinek
xoxo
Rosmine
2. Fejezet:
Mindennek eljön az ideje
~***~ Cathrine N. Flame ~***~
Nem sokkal Daniel távozása után,
újra csengettek az ajtón. Talán még soha nem pattantam fel ilyen hirtelen a
kanapéról, hogy ajtót nyissak. Nem is tudom, mit hittem. Hogy visszajön, és
mégis elárulja, mi nyomja a lelkét? Hiú ábránd. A küszöbön csak drága barátnőm,
Ismirena ácsorgott és hatalmas barna szemeket meresztett rám vöröses haja
mögül. Mosolyogva invitáltam bentebb, biztos voltam benne, hogy ezúttal is
drága vőlegénye akasztotta ki olyannyira, hogy kénytelen volt elmenekülnie
otthonról.
-
Megint Clay? – kérdeztem, miután kiengedtem gyengéd ölelésemből. Morcosan
bólintott, majd besétált a nappaliba és ledobta magát a kanapéra. Lábait
feltette a karfára és eldőlt, mint egy zsák krumpli. – Halljam, ezúttal, mivel
tett keresztbe?
-
Azt mondta, mégis el akar venni, hivatalosan, ahogyan kell.
-
De eddig tartotta magát ahhoz, hogy nem lesz esküvő, mert te sem szeretnéd.
-
Igen és már a szüleimnek is beadtam, hogy nem lesz szertartás. Ha most
odaállítok nekik egy meghívóval, tuti, hogy nem engednek hozzámenni Clay –hez.
Így is azt hittem, anya infarktust kap, amikor közöltem vele, hogy nem leszek
hivatalos, anyakönyves menyasszony.
-
Ne haragudj, de ebben nem tudok neked segíteni. Ti tudjátok, hogy mit akartok
kezdeni együtt. Ha nincs esküvő, nincs mézeshetek és a nevét sem veheted fel.
-
Igen, pont ez az, ami miatt meggondolta magát. El akar vinni nászútra, és látni
akar fehérben. Sehogy nem tudom lebeszélni róla, pedig mindennel próbálkoztam.
Végem van, ha tényleg oltár elé akar vonszolni – nyögött az arca elé szorított
párnába. Nagyon mulatságos volt így látom a mindig határozott nőt, aki semmitől
sem retten vissza csak a házasság, az elkötelezettség gondolatától. Nevetnem
kellett a szituáció láttán, nem bírtam magamban tartani jókedvemet. – Ez
egyáltalán nem vicces.
-
Sajnálom – emeltem magam elé kezeimet, sűrűn kapva levegő után.
-
Hé! Mi van a tenyeredre írva. D-Da-Dani-Daniel?? Ki az a Daniel Fraser? Halljam
csak, miért vagy ilyen jó kedvedben? – olyan hirtelen ült fel, hogy egy
pillanatra azt sem láttam, hol van.
-
Csak egy autószerelő. Tudod, nem jól fog a fékem – mosolyodtam el szélesen,
visszagondolva arra az ostoba hazugságra, amit először ki bírtam nyögni, mikor
megláttam őt. – Nem is lényeges, csak egy…
-
Egy fiú, akivel hajlandó vagy szóba állni ebben az átkozott városban.
-
Ranie, ez csak egy telefonszám a műhelyhez. Semmi az ég adta világon – ahogy
kimondtam, a telefonom rezegni kezdett az asztalon. Mozdulni sem bírtam,
barátnőm már az SMS –t olvasta, amit kaptam.
-
A telefonszámod a műhelyből van,
sajnálom, hogy megint zavarlak. Ha tényleg érdekel, ki volt számomra Ő,
meghívlak ma egy kávéra én is. 17.00 –kor a Bay Grillsben. D. – elhallgatott,
felpillantott rám, és már írta is a választ. – Természetesen ott leszek, ezt
megígérhetem. Örömmel hallgatom, minden szavad. C.
-
Miért kellett ezt hangosan? – huppantam le a kanapéra. Ha eddigi bénaságommal
nem is, ezzel most biztos elrémítem magamtól szegény fiút. Pedig még csak nem
is én voltam a tettes.
Öt óra után estem be a vendéglőbe,
Daniel már állt is fel, hogy udvariasan kihúzza nekem a széket és megrendelje a
kapucsínót, amit kértem. Torkomban dobogó szívvel vártam, hogy kihozzák a
rendelést és Daniel belekezdjen a beszédbe. Kíváncsi voltam, nagyon kíváncsi,
de nem akartam tolakodónak sem tűnni, így csak ültem és szememmel
körbepásztáztam a többi embert a vendéglőben. Csak ekkor tűnt fel, hogy a
legközelebbi sarokban ott ül barátnőm és vőlegénye. Tudhattam volna, hogy ez
lesz.
-
Én megkértem annak a lánynak a kezét, aki a levelet küldte nekem. Vagyis,
megkértem volna. Az igazság az, hogy nem mindent mondhatok el, mert azt nem
lehet, de miután rájött, hogy mi a tervem ő megh… Igent mondott volna. Ez az
utolsó, amit a halála előtt mondott nekem. Azt, hogy… Igen – kicsit zavaros
volt, de végül is minden benne volt, ami számított valamit. Öröm, veszteség és
gyász. Fájdalom suhant át arcán, mikor kinyitotta eddig ökölbe szorított kezét
és tenyerében megcsillant a karikagyűrű, ami a borítékból bukkant elő délután.
– Túl kell rajta lépnem. El kell felejtenem és új életet kell kezdenem. Tudom,
hogy lehetetlen és egyszerűen képtelennek tartom, hogy sikerülne, de… ahogy te
is mondtad; mindenkinek van második esélye.
-
Igen, van. Mindig és mindenhol van egy esély, ami arra vár, hogy kihasználják.
Csak fel kell fedezni és nem szabad hagyni, hogy elússzon – mosolyogtam rá
bánatosan. Láttam rajta, hogy rosszul esik erről beszélnie, de örültem, hogy
mégis megosztotta velem bánatát. Van, akinek így a könnyebb.
-
És te?
-
Én? – pislogtam rá értetlenül. Ismirena hangosan megköszörülte a torkát a
sarokban. Biztos voltam benne, hogy egy dologra gondolunk. Még nincs itt az ideje.
-
Veled mi történt? Azt mondtad, hogy…
-
Talán majd egyszer én is felkészülök arra, hogy eláruljam, velem mi történt. De
ennek nincs most helye az asztalnál. Ez az este szóljon másról. A
lehetőségekről. Ne értsd félre, örülök, hogy elmondtad nekem, mi történt veled,
de minden másnak később jöjjön el az ideje.
-
Rendben. Akkor a lehetőségekre – emelte fel kávéscsészéjét és az én bögrémhez
koccintotta. Csendesen szürcsölgettem a forró italt, amikor barátnőm jelent meg
mellettünk és egy puszi nyomva az arcomra elköszönt, mintha legalábbis én
akartam volna, hogy jöjjön el. Daniel érdeklődve nézett utána és Clay után,
mikor kisétáltak az ajtón. – Ismered őket?
-
Igen. Hamarosan összeházasodnak és boldogan élnek életük végéig. Tudod Ranie, a
legjobb barátnőm. Sokáig laktunk egymás mellett, de két éve elköltözött ide és
rátalált kedvesére. Úgy gondoltam, talán itt én is új életet kezdhetek. Talán
itt akad lehetőség egy boldogabb befejezésre.
-
Nehéz elhinni, hogy még csak most talált magának párt. Igazán gyönyörű lány.
-
Igen, az. Nem is véletlenül – mosolyodtam el szomorkásan. Már megint kezdem!
-
Tessék?
-
Semmi, semmi. Hangosan gondolkodtam. Kérsz még egy kávét?
-
Nem. Igazság szerint, ideje volna mennem már. A húgom biztos vár már otthon. Te
esetleg, iszol még valamit? – megráztam a fejem és öltözködni kezdtem, míg ő
kifizette az italokat és vállára csapta a dzsekijét.
-
Köszönöm a meghívást – motyogtam miközben az autóm mellett toporogtam.
-
Szívesen, máskor is – mosolygott rám szélesen. Vajon mire vár, mit kellene most
tennem? Nem borulhatok a nyakába, mint aki már évek óta ismeri, az már tényleg
sok lenne számomra. – Tényleg komolyan gondoltad, hogy itt újra kezdhetsz
mindent? Az egész életedet?
-
Igen, ezt reméltem ettől a várostól. Majd meglátom, kapok –e valami égi jelet,
hogy eljött az ideje egy új, boldogabb életnek. Ha pedig nem, akkor hagytam
elúszni, egy nagyon jó lehetőséget.
-
Nos, lehet… hogy én már rég hagytam elúszni. Egy év telt el és én még mindig
egy álomvilágban élek. Észre sem vettem, mekkora kárt hagytam minden lépésem
után. Romba döntöttem az életem. Ezek után nincs olyan ember, aki még egy
esélyt adna nekem.
-
Nem mondj ilyet! – hajoltam hozzá közelebb, hogy mélyen a szemeibe nézhessek.
Abban a pillanatban értettem meg, mit mondott mindeddig Ranie. „A szerelem csak egy pillanat műve. Belenézel
abba a szempárba, és soha többé nem menekülsz perzselő tüze elől.” A kék
szemek elnyeltek, magukba szippantottak, és úgy éreztem, soha többé nem
szabadulok a fogságából. Biztos voltam benne, hogy ő is észrevette, milyen
nyíltan fedtem fel az összes titkom neki. De nem. Az összeset talán még nem.
-
Ki lenne olyan balga, hogy a kezembe helyezze az életét? – kérdezte, hangja
alig volt hangosabb a suttogásnál.
-
Én megadom neked a második esélyt is, ha ezzel segítek neked visszatérni a
jelenbe. Elég meggondolatlanságot műveletem már az életben, ennyi még belefér,
ha azzal végre örömet okozhatok neked.
-
Miért mondod ezt?
-
Mert tudom jól milyen anélkül, akit igazán szerettél. Először gyászolsz, majd
ha visszatértél az életbe, fájni kezd, égetni. Amikor le akarod zárni,
felemészt. Mert te is tudod, hogy bármennyire igyekszel, nem láthatod újra. Csak
egy kiskapu van és azt megtalálni, szinte lehetetlen. Ha csak nem tudod, hol
keresd – olyan közel hajoltunk egymáshoz, hogy már majdnem összeért az arcunk,
de még mindig olyan távol éreztem magamtól, mintha méterekre lennék tőle.
Annyit vártam erre a pillanatra, annyira szerettem volna elmondani neki az
igazat magamról, hogy már majdnem belekezdtem, vettem egy mély lélegzetet és
ekkor…
-
Kell az a második esély – súgta milliméterekre a bőrömtől, majd szájával
végigcirógatta az enyémet, alig ért hozzám, mégis tökéletes volt. Olyan
tökéletes, hogy a következő pillanatban a lámpa fényével megvilágított úton az
árnyékunk egyszer csak összeért. Még időm sem volt felfogni, mit csinálok, már
az összes gyengéd csókját viszonoztam. Lágyan türelmesen becézgette ajkaimat,
karjaival gyöngéden átölelte a derekamat, de még csak véletlenül sem szorított
magához erősen.
Édes, minden bánatot elfeledtető
csókot váltottunk egymással, percekig álltunk egymásba kapaszkodva. Tudtam,
hogy ennek még nagyon nincs itt az ideje, de nem tehettem róla, ha tovább
húzom, abba csak beleőrülök, és talán örökre elveszítem. Ezt pedig nem
hagyhattam annyiban.
Majd máskor elárulom neki, mi az igazi titkom.
Egyelőre azonban még várhat. Momentán kisebb gondja is nagyobb nálam, akkor meg
minek zaklatnám?