Angyali érintés - 1. Fejezet

Meg is hoztam a kezdő fejezetet, remélem nem okozok túl nagy csalódást az eddigiekhez képest. Véleményeiteket továbbra is várom megjegyzések formájában, a kövi bejegyzés pedig egy-két hét múlva várható!

Üdv

Rosmine

1.       Fejezet: Második esély

~***~ Daniel ~***~

                        A garázsban tettem-vettem, amikor betoppant egy lány a tűzvörös autójával. Először azt hittem Cassie látogatott meg, de valaki más szállt ki a BMW –ből. Hosszú, barna haját lófarokba fogta, kékeszöld szemeivel megkeresett engem és rám mosolygott.

- Helló! – intett barátságosan. Biccentettem. – Öhm. Időpontra jöttem. Azt mondtad a telefonba, hogy ma meg tudod nézni az autómat.

- Igen, valóban – még egyszer rápillantottam a cetlire, ami az asztalon hevert, de név nem tartozott hozzá. – És mi gondod akad egy ilyen szépséggel? – csaptam egy rongyot a vállamra, amiben a kezemet töröltem meg.

- A fékem. Nem jól fog és nem szívesen járok addig vele – továbbra is kedvesen mosolygott, tekintetét le sem véve rólam. – Nos? Nem tűnsz valami lelkesnek – állapította meg nevetgélve. – Olyan bánatosnak tűnsz. Nem szeretnél…

- Nem szeretnék beszélni róla. Annál inkább megnézni a fékedet.

- Igen, persze. Bocsánat – szabadkozott. Befeküdtem az autó alá és keresgélni kezdtem valami hiba után, de az egész még annyira új volt, hogy azon csodálkoztam volna, ha koszt vagy legalább port találok az alvázon. – Találtál valamit?

- Nem – másztam vissza hozzá, megtöröltem a kezem, mintha legalább is szükséges lett volna. – A fékednek semmi baja. Talán ha erősebben taposnád, rendesen fogna.

- Talán.

- Csak tippelek, de egy éve lehet meg.

- Tizennégy hónapja – bólintott elpirulva. Rosszul esett megint ezt csinálni. Olyannal beszélni, aki hasonlít Rá. – Mennyivel tartozok?

- Semennyivel. Mint mondtam, a kocsidnak semmi baja.

- Tudom, de… - egy bankjegyet csúsztatott az asztalon heverő csavarkulcs alá. –… ezt azért mégis szeretném, ha elfogadnád, amiért raboltam az idődet. Legközelebb mikor találkozunk?

- Ha műszaki vizsgára hozod, vagy totálkárossá teszed egy fékezés alkalmával.

- Oké, értem a célzást – nevetett fel hangosan. – Tudod volt egy bölcs ember, aki azt mondta: Minden nap megszűnik valami…

- Kérlek, ne! Ismerem, de nincs rá szükségem. Kész az autód – álltam el mellőle és hagytam, hogy beszálljon.

- Szeretnék segíteni neked, ha gondolod, megkértek, hogy adjam oda neked ezt a címet – tartott fel egy lezárt, hófehér borítékot. – De persze gondolom egyáltalán nincs rá szükséged – vont vállat. Indított, majd elkezdett kitolatni. A szerviz ajtajában megjelent a húgom, és integetni kezdett nekem. – Szia, Flora! – köszönt neki a lány és eltűnt a kanyarban. Flora meglepődve jött bentebb, maga mögé mutatva.

- Honnan?

- Nem tudom, és nem is érdekel – fordultam meg. Nem volt kedvem egy újabb bátorító csevejhez. – Dolgozom, mit szeretnél?

- Úgy látom, most épp nem dolgozol.

- Flora…

- Daniel, láttam, hogy néztél utána. Nem vagyok vak. Hasonlít rá, igaz? És ez zavar téged annyira – megragadta a kezem és megállásra késztetett. – Beszéljünk róla. Már egy éve, hogy nincs velünk, de te még mindig ugyan olyan vagy és ez nem me….

- A menyasszonyom volt! – kiabáltam rá. Megszeppenve és döbbenten engedett el.

- Ezt nem is mondtad eddig. És mikor…?

- Aznap. Pár perccel előtte. Erre voltál kíváncsi? Ezt akartad elérni? Hogy újra emiatt emésszem magam? Gratulálok a héten az öt napból, ötször sikerült elcseszned a kedvem! – a sarokba hajítottam az olajos ruhát és egyedül hagytam a garázsban. Feldúltan ültem be a kocsimba, és haza hajtottam. Eszembe sem jutott, hogy fog haza kerülni a húgom, vagy mit kapok, hogy eltűntem egy órával hamarabb, de nem is nagyon érdekelt. A műszerfalon egy cetlit rezegtetett a huzat, amit biztosan nem én raktam oda. A papírdarabkán egy cím szerepelt, és nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, kié. – Mit akar ez a lány? – kíváncsian fordultam meg az utca végén és elindultam a lakás keresésére.

Kezdtem úgy érezni, valahogy megfigyelnek engem. Mire a ház elé értem, már egy szőke hajú lány várt rám a ház ajtajában és mosolyogva üdvözölt.

- Már vártalak – hívott bentebb a házba. – Tudom, megrémiszt a dolog, de engedd, hogy megmagyarázzam. Én egy angyal vagyok, akinek a feladata és új végzete, hogy megvédjen téged és a falkádat. Ez talán még érthető is.

- Figyelsz engem?

- Igen. Egy éve.

- Te tudod, hogy mi…

- Igen. És most, jobb lenne, ha leülnél egy kicsit – helyet foglalt az egyik fotelben a nappali közepén, míg én egy másikba ültem bele. – Nem nézem túl jó szemmel, hogy még mindig szenvedsz. Minden lány, aki egy kicsit is hasonlít… rá… feltépi a sebedet. Nem akarlak többé ilyen gyengének látni, mint amilyen most vagy, szóval…

- Ne te mondd meg, hogy mit tehetek és mit nem! – felálltam és már mentem volna el, mikor előttem termett és figyelmeztetően megemelte a kezét.

- A helyedben én nem mennék sehová sem. Hidd el. Ha jót akarsz magadnak, leülsz a kanapéra, és csendben maradsz, amíg beszélek. Nem akarlak sem megbántani, sem megsebesíteni, csupán azért kerestelek meg, mert szeretném, ha tudnád… Vannak még olyanok a világban, akik talán újra visszahoznak téged az életbe. Kérlek, hallgass rám. Ha nem vagy elég erős, Evangeline újra hatalomra tör és akkor az emberiség lesz a legnagyobb veszélyben.

- Te most komolyan azt hiszed, hogy kérésre elfelejtem az elődödet? A volt menyasszonyomat? Az egyetlen nőt, akire társamként tudtam tekinteni? Mert akkor azt ajánlom, alaposabban gondold át a kis tervedet, ugyanis maximum van 1% esélyed arra, hogy beválik – közöltem dühösen és kiviharzottam a nappaliból. Éppen, mikor kiléptem volna az ajtón, az kinyílt és az a lány lépett be rajta, amelyik a műhelyben járt ma délután. Nem csak én lepődtem meg, ő is döbbenten hőkölt hátra.

- Te meg… Jaj nekem! – nyögött fel elfintorodva. – Megint nyitva hagytam az ajtót igaz? Még csak két hete lakom itt, de már négyszer felejtettem el bezárni. Várjunk csak. Te nem…

- De igen – böktem ki nagy nehezen. – Ki vagy te?

- Cathrine Nathalie Flame. De te hogy kerültél ide? Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt lakom?

- Nekem fogalmam sem volt. Megyek is, bocsánat.

- Nem maradsz itt egy kávéra? – szólt utánam kedveskedve.

            Fogadd el a meghívást, Daniel! Emlékezz, mi a neve!!

            Bosszúsan próbáltam kizárni a fejemből az ismeretlen angyal hangját. Viszont ekkor rádöbbentem, mire utalt. Cathrine Nathalie Flame. A fájdalom, ami akkor és ott belém hasított, elviselhetetlen volt. Képtelen voltam nemet mondani a meghívásra, megfordultam és visszaaraszoltam a házba a lány mögött. Hiába tudtam, hogy soha nem lehetek boldog senki mellett, egy idegen erőtől vezérelve követtem a lányt a konyhába és leültem egy székre.

- Annyira feledékeny vagyok néha, hogy azt csodálom, még a fejem nem hagytam el valahol – nevetett keserűen, miközben bekapcsolta a kávéfőzőt és az egyik szekrényből elővett két porceláncsészét. – Mivel iszod? – pillantott rám a szeme sarkából.

- Én csak… feketén – mit akartam mondani neki? Hogy csak azt a kávét iszom meg, amit életem értelme készített? Hogy ő édesítette meg a keserű és folyékony energiát?

- Oké, feketén. De biztos, hogy cukrot sem kérsz bele?

- Talány egy kicsit –hagytam rá. Miért ülök itt? Miért jöttem vissza, ha egyszerűen nemet mondva elmehettem volna? Miért hallgattam egy olyan emberre, akit még csak nem is ismerek, és annyira sem kedvelem, hogy elviseljem? Mi ütött belém?

- És, elárulod, hogy kerültél ide? – kérdezte, miközben elém tette a gőzölgő csészét, majd leült az asztal másik oldalára, velem szemben. – Nem mintha zavarnál, csak furcsának találom, hogy újra találkoztunk.

- Ez a cím volt, amit az autómba csempésztél – közöltem tárgyilagosan.

- Ó, hát azt erősen kétlem, mivel az a boríték még mindig itt van nálam. Meg is tudom mutatni – felállt, kisétált az előszobába, majd kezében a fehér borítékkal, visszatért hozzám. – Egy fiatal, szöszi lány nyomta a kezembe ma reggel. Azt mondta, hogy menjek be a műhelybe és adjam oda annak a fiúnak, aki a legletörtebb ott. Azt hiszem, ezután jobb lenne megnézni, nem? – tolta elém vékony ujjaival. Unottan téptem fel a fehér papírt, és tartalmát az asztalra borítottam. Valami hangos kopogással esett le a csempézett padlóra és valahol az asztal alatt állt meg. Vendéglátóm azonnal lehajolt és a keresésébe kezdett. Egy összehajtogatott papírlap hevert előttem. Remegő kézzel hajtottam szét, a nekem címzett levelet.

                Daniel!

Úgy érzem, ezt vissza kell neked adnom, és bár tudom, késve kapod meg, biztos vagyok benne, egyszer még hasznodra fog válni. Sajnálom, hogy nem élhettem veled boldogan, amíg meg nem…

                                                                                  Örökké szeretni foglak

C.

A szívem abban a pillanatban újra kettétört. A lány előttem felegyenesedett és meglepetten pislogott a kezében tartott karikagyűrűre, amit aztán letett az asztalra és felém tolta. Nem bírtam magamban tartani, felpattantam és kétségbeesetten kutattam menekülési út után.

- Harmadik ajtó balra az emeleten – szólalt meg csendesen mellettem. Nem zavarta, hogy elrohantam, egyetlen szóval sem fejezte ki megbántottságát. Felrohantam a megadott irányba, bezártam magam mögött az ajtót és zokogva rogytam össze a kád mellett. Nem vagyok gyönge, sem puhány, ahogy azt mások most gondolnák rólam, egyszerűen muszáj volt kiengednem valahogy magamból a fájdalmat, és ha máshogy nem ment, kénytelen voltam így tenni.

            Percekbe telt mire visszanyertem az önuralmam, és maszkot erőltettem az arcomra. Pár mély lélegzetvétel után elindultam a földszintre, és csatlakoztam a levelet fürkésző lányhoz. Mikor beléptem az ajtón, úgy nézett rám, mintha valami főbenjáró bűn elkövetése közben kaptam volna rajta.

- Én sajnálom, csak…

- Semmi gond. Én is kíváncsi lettem volna a helyedben. Azt hiszem, ideje lenne… mennem. Majd még biztosan találkozunk, ha…

- Várj! – szólt utánam, felpattanva helyéről. – Nem vagy egyedül. Én… elvesztettem valakit, aki nagyon fontos számomra és talán soha többé nem kaphatom vissza, egyetlen félreértés miatt. Mindenkinek van egy második esélye. Talán, ha beszélsz róla, könnyebb lenne.

- Nem tudok róla beszélni, sajnálom.

- Nem kell a legszemélyesebb dologba beavatni, hiszen nem is ismerjük egymást, de nyugodtan elmondhatod nekem, azt, ami rám is tartozhat – biztatott tovább. Egy pillanatra elfordult tőlem, majd felém nyújtotta a gyűrűt és egyetlen szerelmem utolsó, régi levelét.

- Talán majd máskor, ma még nem.

- Rendben. Egy telefonszámot esetleg kérhetek tőled? – kérdezte félénken, mintha a következő pillanatban nekieshetnék. – Vagy legalább a nevedet áruld el!

            Gondolkodás nélkül kezdtem diktálni a számomat, amit ő a tenyerére írt fel. Boldog mosollyal nyugtázta, hogy nem utasítom el úgy, mint a műhelyben. Kedvesen kikísért és ajtót nyitott nekem, mintha valóban szívesen látott vendég lennék már számára.

- Daniel Fraser – néztem hátra félúton az autómhoz menet. Nevetve biccentett, majd bezárta az ajtót. El sem hiszem, hogy tényleg ilyen kedvesen tudtam bánni vele, és nem ordítottam az arcába, hogy hagyjon már békén. Habár kétlem, hogy egyhamar találkozni fogok vele a mai nap után, de mindenesetre jó tudni, hogy nem csak az én életem ment tönkre egyetlen nap leforgása alatt.

            Flora már otthon volt, mire én is haza értem. Anya egyből nekem esett, hogy miért nem vigyáztam rá, miért hagytam egyedül a műhelyben. Nehezemre esett csak egy kicsi megbánást is mutatni a tettem iránt és ez csak még jobban dühítette őt. Mióta összeházasodott Michaellel, kicsivel több időt fordít rám, de továbbra sem szól bele a vitába közöttünk, csak ha már nagyon eldurvul. Flora miatta próbálja megtalálni az egyensúlyt, de mostanában nem igazán sikerült neki bármit is elérnie. Azzal, hogy kijelentette, nem hagy egyedül elköltözni otthonról, csak annyit tett, hogy továbbra is nevelőapám árnyékába kell szorulnom.

- Daniel, kérlek szépen, ne hagyd még egyszer a húgodat egyedül hazajönni! Tudod, hogy utálok veszekedni veled, de ezt nem engedheted meg magadnak – csendesen beszélt, igyekezett visszafogni magát.

- Miért van az, hogy amint én elveszítek valaki, aki fontos volt nekem, te azonnal körberajongsz, addig viszont rám sem nézel? Tudom jól, hogy csak azért nem akartad, hogy elköltözzek tőletek, mert képtelen lennél egyedül vigyázni a lányodra, és kell valaki, aki felügyel rá helyetted.

- Daniel, ne mondj ilyet! Én ugyanúgy szerettem azt a lányt, mint te – bizonygatta.

- Azt a lányt? Tudod egyáltalán annak a lánynak a nevét? Annak a lánynak, aki majdnem a menyed lett?! – kérdeztem egyre ingerültebben. Hihetetlen volt számomra, hogy még csak a nevére sem emlékszik.

- Micsoda?

- Igen anya, képzeld! El akartam venni feleségül! De érdekelt ez téged?!  - nevettem kényszeredetten. Anyám szemei elkerekedtek, de mielőtt folytathattam volna, valaki megérintette a hátamat. Unottan néztem húgom szemeibe, amik már könnyben úsztak. Leráztam magamról Flora kezét, majd felrobogtam a szobámba, ahol már vártak rám mások. Siobhan rosszalló szemekkel nézett végig rajtam, Lucas és Nala pedig elképedve álltak az ablakom előtt. – Remek. Ma már egyedül sem lehet az ember.

- Daniel, valamit meg kell beszélnünk. Eddig nem érdekelt, mit csinálsz, de most meglátogatott minket valaki – kezdte Siobhan nagyon komolyan. – Evangeline valahol megbújt, de továbbra is keresi a lányát. Tisztában vagyunk azzal is, hogy csak két ember tudja, hol van Elisabeth. Ebből az egyik vele bujkál, a másik pedig… Úgy gondoljuk, Cathrine hagyott valami üzenetet, hogy hol van Isis és Elisabeth.

- Sajnálom, hogy nem tudok nektek kielégítő információval szolgálni erről. De csak hogy mindenkinek tiszta legyen, egészen a haláláig azt sem tudtam, ki a menyasszonyom. Utána pedig, mint mindenki tudja, már egyetlen szót sem tudtunk váltani egymással. Dereng már valami?

- Ne légy ennyire bunkó! – csattant fel Nala. – Mi csak találgatunk!! Helyetted is elvégezzük a munkát, kedves ALFA!! – kiabálta az arcomba. Feszülten pillantottam az ajtómra, féltem, valaki meghallotta, miről veszekszünk. – Még mindig az a feladatunk, hogy megtaláljuk, és végleg elpusztítsuk Evangelinet, de te még csak arra sem vagy képes, hogy normális hangszínen beszélj velünk, vagy hogy egyáltalán egy szót is szólj hozzánk!

- Nala, nyugi – csitítgatta Lucas, megrovó pillantást vetve rám. Ennyire megváltoztam volna? Ennyire elhanyagolnám az igazi családomat? – Hé, tesó! Inkább mondd azt, hogy kiszállsz, és akkor mi is eltűnünk, nehogy valamiben megakadályozzuk gyötrődésedet nap, mint nap.

- Ne haragudjatok – szóltam csendesen, elengedve fülem mellett Lucas szavait. – Én próbálom helyre rázni magam, de időre van szükségem. Az elmúlt egy évben tényleg nagyon magam alatt voltam, és a dühömet rajtatok vezettem le. Igyekszem többet foglalkozni mostantól a csapattal. Ha Evangeline támad, mi résen leszünk és visszavágunk.

- De hogy akarod mindezt megcsinálni? A többiek azért nem jöttek most ide, mert tudják, hogy egy épkézláb ötleted sincs, és inkább edzik magukat, hogy egy kicsit felkészüljenek az összecsapásra. Daniel, tenned is kéne valamit, nem csak beszélni. Az ígéretekkel nem jutunk előrébb – Nala első és talán az egyetlen ilyen szónoklatát adta most elő. Már pedig, ha ő így beszél, akkor igazán komoly a dolog. – Cathrine… ő elment és most egy jobb helyen van. Kétlem, hogy boldog lenne, ha látná, mit művelsz. Tudod te is hogy ez így nem mehet tovább. Túl kell lépned rajta, bármennyire is nehéz. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ha nem felejted el végre azt a lányt, kilépek.

- Nala…

- Nem, Daniel. Vannak mások is, akik szeretnek, vagy szeretnének megismerni. Ha neked nem elég, hogy mi és a családod itt vagyunk neked, akkor nem tehetek mást, mint hogy itt hagylak, és végleg kilépek a falkából. Te döntesz. Szabadon választhatsz köztünk és az álomvilágod között. Egy hetet kapsz, hogy rendbe szedd magad, utána vége – felemelt fővel távozott, kikerülve engem. Igaza volt, bármennyire is fájt hallani. Lucas megveregette a vállam, Siobhan tőle szokatlan módon, sután átölelt és követte másik két társát. Majd ahogy az ajtó becsukódott, valami történt bennem. Belül, a lelkem legmélyén bezárult egy kapu, ami mögött sikítozva próbáltak kiszabadulni a régi emlékek, a gyász és a fájdalom. Nem tehetem meg a családommal, hogy ilyen helyzetben magára hagyom. Vagyok valaki. Valaki, akire szükség van ahhoz, hogy megmentsük az ártatlanokat. És ehhez az első lépés, az újrakezdés, egy második esély.