Itt a saját kis meglepim, ilyet még nem olvasott tőlem senki és remélem, hogy tetszeni fog nektek, igyekeztem mindent beleadni. Lehet, hogy nagyon önimádatnak tűnik, de szerintem ezt írtam meg eddig a legjobban, minden történetemet beleértve. Remélem osztozunk ezen a véleményen, ha nem az sem baj, mindenkinek megvan a maga elképzelése.
Jó szórakozást kívánok minden kedves olvasónak!
Puszi
Ro.
A nagy nap
elérkezésével, számomra minden úgy indult, ahogy általában lenni szokott.
Felébredtem, elgondolkoztam az elmúlt napok eseményein és azon, hogy milyen
lesz ez a nap. Egyelőre semmi szokatlan és Daniel szerint ma nem történhet
olyasmi, ami elrontaná az esténket.
Úgy bizony. A mi, saját esténket. Minden tökéletesen
rendben fog lezajlani és amint minden tudás hatalmában leszek, érvényét nyeri a
védelmem, tanításom, és egyéb most még bonyolultnak látszó kapcsolat.
Hideg érintésre lettem
figyelmes az ágyról lelógó kezemen. Érdeklődve néztem oldalra és a szemem
találkozott egy sötét tekintettel. Meglepődve ültem fel, végig a fekete
szempárba nézve. Nem tudom mi ütött belém hirtelen, de azt akartam, hogy ne így
legyen mellettem.
- Mit csinálsz itt korán reggel? – kérdeztem a
farkasomtól. Fejével a faliórámra bökött, ami nem mutatott olyan korai időt. –
Uh. Már ilyen régóta van ma? De akkor sem válaszoltál. Mit keresel itt? –
ujjaim selymes bundájába futottak, közelebb hajoltam hozzá, hogy beszívhassam
jellegzetes pézsma illatát. Na, igen. Ezt utálta a legjobban, amikor farkas
volt. Hogy állandóan simogatom és szagolgatom. De ha egyszer imádok mindent,
ami ő!- Változz át, ha ennyire zavar. Egy farkast azért mégsem csókolhatok meg – mosolyogtam el magam. Megrázta magát, hogy elengedjem végre és hátrébb állt tőlem, hogy felvehesse az én Danielem, emberi alakját. Az ezüstös köd még el sem kezdett szertefoszlani, mikor én már ugrottam is hozzá egy csókra. Meg voltam bolondulva, ha a közelemben volt, még ha csak telefonon beszéltünk is.
- Boldog születésnapot – ölelte át a derekam.
- Még nem. Majd nap végén – kuncogtam fel, fejemet a nyakába fúrva és mélyen magamba szívtam illatát, még amíg el nem illant.
- Miért csinálod ezt?
- Mert jó illatod van. Szeretem érezni, hogy tényleg létezel – belecsókoltam a nyakába és hagytam, hogy hanyatt döntsön az ágyamon. Visszafogottan nevettem alatta, miközben újra eljátszottuk közös játékunkat – ki ad több csókot a másiknak, egyetlen lélegzettel. Valahogy ezúttal nem akart összejönni nekem a nevetés abbahagyása, ezért most először, hagytam, hogy ő nyerjen. – És te, miért csinálod ezt? – kérdeztem a mellkasát simogatva.
- Mit?
- Miért játszod el, hogy boldog vagy? – nem néztem a szemébe, akkor képtelen lettem volna minden egyes szót kiejteni. – Tudom, hogy te is izgulsz, de nem mutatod ki. Ahogy azt sem, hogy rettegsz valamitől.
- Honnan vetted ezt a butaságot? Én igenis boldog vagyok. Boldog, amiért veled lehetek, és egyáltalán nem félek semmitől. – Hogy szavait nyomatékosítsa, gyengéden homlokon csókolt. – Te talán nem vagy boldog? – emelte fel a fejem.
- De, én is az vagyok, csak… nem is tudom.
- Elbizonytalanodtál.
- Igen, azt hiszem. Afelől semmi kétségem, hogy mit érzek irántad, inkább az a baj, hogy magamban nem bízok. Itt a születésnapom, vele együtt, az átváltozásom és nem tudom, kész vagyok –e rá. Olyan hamar jött, hogy felkészülni sem volt időm. Az szívem azt mondja, ennek így kellett lennie, de az eszem azt, hogy még idő kellett volna.
- Ez az én hibám. Hamarabb is elmondhattam volna. Cassie -nek nem kellene ismernie téged máig. De hamarabb jött, mert késében voltam. Túl sokat jelentettél nekem ahhoz, hogy elijesszelek. Önző dolog tudom, de amíg nem tudtat, hogy farkas vagyok, akaratodon kívül voltál velem. Ahogy most is – kitámasztotta magát, és felkönyökölt. Ahogy eltávolodott tőlem, meghallottam anya dúdolását, amint egyre közeledett a szobámhoz.
- Azt hiszem, jobb, ha most mész. Nem hiszem, hogy örülne, ha itt látna, mikor még meg sem érkeztél hivatalosan.
- Ezen könnyen segíthetünk – felállt, felhúzott magához és egy utolsó csókot nyomott a számra. – Viszlát, egy perc múlva.
- Siess – nevettem rá. Kiosont az erkélyemre, leszaladt a lépcsőn, hogy csendes megkerülhesse a házat. Anya pár pillanat múlva benyitott a szobámba, meglepetten vette észre, hogy nem az ágyamban fekszek és alszok. – Szia, anya, jó reggelt!
- Neked is édesem. Hogy aludtál? – simogatta meg a karom.
- Jól, köszi. Öhm. Akkor ma este elmehetek ünnepelni, Florához? Már említettem, hogy meghívott vacsorára.
- Biztos, hogy nem Daniel volt ilyen figyelmes? – sandított rám.
- Hát, félig az ő ötlete volt, de Flora hívott meg. Ugyan azt még nem tudom mi sül ki belőle, de nem akarom megbántani egyikőjüket sem azzal, hogy visszamondom. És egyébként is régen láttam már Florát. – Fél szemöldökét felhúzva ült le az ágyamra, megpaskolta maga mellett az ágyat, majd mikor leültem hozzá kezébe vette az enyémet.
- Mondd csak, nem gondolkodtál még azon, hogy komolyabbra is fordulhat ez a dolog közted és Daniel között? Mármint, nem hiszem, hogy fel kéne világosítani, mert azt a nagyanyád tudtommal megtett. Csak áruld el nekem, szólnál, ha megtörténne? Ha együtt lennétek egyszer? – nem volt ínyemre ez a beszélgetés, mivel pont ő az, aki a legutoljára beszélne velem ilyen dolgokról. És én ehhez hozzá vagyok már szokva annyira, hogy ne neki mondjam el először az első fiúval való érintkezésemet. De ezt így nem közölhetem vele.
- Persze anya. Tudod, hogy bármit elmondok neked, ha eljött az ideje. Mindenen túl fogok egyszer esni, ahogy a szexen is, de most jelen pillanatban nem hiszem, hogy fenyegetne ez a veszély.
- Pedig Daniel és te nagyon szorosra fűztétek a kapcsolatot, és a bátyád helyében, én is elhinném, hogy már voltatok együtt. Annyira őszinték vagytok egymással, mintha nem is fiatal szerelmesek lennétek. Ne érts félre, örülök, hogy boldognak látlak, csak szeretném, ha tudnád, mindig itt vagyok, ha szükséged van rám. Rendben?
- Hát persze, anya – átkaroltam a nyakát, hogy biztosítsam felőle, nem fog csalódni bennem. Igaz, legbelül nem ezt éreztem, de akkor is az én anyám, aki pillanatnyilag nagyon szeretné komolyan végezni anyai teendőit. – Megyek, megfürdök és hajat mosok. Aztán megyek, reggelizek veletek.
- Jól van, kicsim. Várunk – megsimogatta az arcom és magamra hagyott. Jobban bele gondolva, tényleg rám férne most egy frissítő fürdő. Magamhoz vettem egy egyszerű melegítőt és egy fehér pólót, bevonultam a fürdőszobámba. Percekig álltam a tükör előtt és bámultam a saját képmásomat. A kivirult arc szinte nem is hasonlított az enyémhez. Pár hete, ha belenéztem a tükörbe, csak egy lányt láttam, aki küzd az életben maradásér, még akkor is, ha van, ki szereti őt. És most, hogy Daniel itt van, lettem valaki. A tükörből egy teljesen más Cathrine néz vissza rám, mint akkor, Jeremy oldalán. Jobban érzem magam, hogy tudom, ő nem ver át, tényleg szeret engem. Olyasmit adott nekem, amit Jeremy nem adhatott és talán senki más sem adhatna a világon. Beléptem a kádba, bedugtam a lefolyót és megengedtem a vizet. A forró víz átmelengetett tetőtől talpig, a kellemes barack illat csiklandozta az orromat. Teljesen el tudtam végre lazulni, a vízben fekve, végig Danielre gondolva.
Vajon
milyen lenne együtt lenni vele? Néha amilyen szenvedéllyel csókolt, el tudnám
képzelni a folytatást. Nem fantáziálgatok, egyszerűen csak elmerengek azon,
milyen érzés lenne, ha testünk egymáshoz simulna, együtt ringana, a szánk el
sem válna egymástól, egyszerre kapnánk levegő után, egymásba kapaszkodva
hajszolnánk magunk a beteljesülésbe. Megborzongtam a hirtelen rám törő
érzésektől. Lehet, hogy nem tesz jót, ha mindig csak ő jár a fejemben. Nem
szabadna elfelejtkeznem arról, hogy sajnos nem egy álomvilágban élünk. A
valóságban pedig nem igen vannak olyan pillanatok, amikor csak egymásnak
vagyunk. Attól tartok, az elkövetkezendő időben, kevesebbet látom majd, mint
szeretném. Ha pedig így lesz, minden együtt töltött időt ki kell használnom.
Erre
a gondolatra visszatért belém az élet, kinyitottam a szemeimet és kiszálltam a
fürdővízből. A hajamat egy kisebb törölközőbe tekertem, magamat szárazra
dörgöltem és felöltöztem. Lusta voltam megszárítani a hajam, inkább hagytam,
hogy vizesen tapadjon a hátamhoz. Még egy gyors pillantást vetettem a lányra a
tükörben, majd ott hagyva a gondolataimat kiléptem a szobámba, ahol nagy
meglepetésemre, nem várt senki. Gyanúsan néztem ki a folyosóra. Lehet, hogy
mégsem siet annyira hozzám, vagy akadt egy gyors elintézni valója. Vállat vonva
csuktam be az ajtómat és indultam el le a konyhába, hogy elfogyasszam a
szokásos ünnepi reggelimet, ami egy nagy toronynyi palacsintából és
csokiszirupból állt.
Ahogy
leértem a lépcsőn, már tudtam, hogy itt van. Széles vigyorral az arcomon
szökdécseltem be a konyhába, ahol ott várt az asztalnál ülve. Szétvetett
karokkal álltam meg az ajtóba és vártam, hogy megöleljen. Nem kellett sokáig
várnom, felállt a székről hozzám lépett és szorosan a karjába zárt. A válla
felett elnézve láttam, hogy Chris majd leesik a székről azért, hogy lássa,
vajon merre kalandoznak Daniel kezei. Szívesen éreztem volna lentebb őket, de
eddig még nem volt példa, hogy bármely kényesebb részeimet megérintette volna.
Sajnos ezúttal nem tudtam jó napot szerezni a testvéremnek. De nem is baj. Még
mindig azt hiszi, hogy én és Daniel együtt voltunk a fürdőszobámban. Kíváncsi
vagyok, mikor esik le neki végre, hogy nem igaz.
-Jó reggelt – simogatta meg a hátam Daniel,
éreztem, hogy a csípőmnél megtorpan a keze egy pillanatra és inkább visszafordult.
– Hogy aludtál? – kérdezte még mindig nem engedve el.- Kimondottan jól. És te? – érdeklődtem én is. Mindenki a mi kis társalgásunkat figyelte. Apa már nem bosszankodott, amiért Daniel ennyi időt tölt nálunk, mert a nagyi halála óta, ő volt az, aki miatt felkeltem minden nap, és mosolyogtam, ahogy annak lennie kell. Anya pedig már akkor örült, amikor először jött át, még csak azért, hogy együtt tanuljunk. A bátyámat nem kimondottan zavarja, hogy itt lábatlankodik nap, mint nap, jól el van vele ő is.
- Vártam a mai napot. Hogy végre felköszönhesselek – el akart ereszteni, de én szorosabban tartottam. – Csak az ajándékodért szeretnék elmenni – súgta a fülemhez közel.
- Majd a szobámban odaadod. Nem kell annyira sietni az ünnepléssel – húzódtam közelebb hozzá. Még pár percig öleltük egymást, de a gyomrom korgása megzavarta az idilli hangulatot. Morcosan ráncoltam az orrom, amikor eltolt magától és a helyemhez terelt. – Senki más nem eszek? – néztem szét az üres asztalon. Apa látszólag jóllakottan dőlt hátra a székén, a bátyám társaságában. – Remek. Daniel?
- Én nem vagyok éhes, köszönöm. Egyél csak, jó étvágyat.
- Ne már! Utálok egyedül enni, miközben mindenki engem néz. Olyan, mintha kinéznétek a számból az ételt. Valaki egyen már velem valamit! – kértem, különösebb módon a mellettem ülő fiút fixírozva. Szemét forgatva vette kezébe az anya által elé került villát és a tányérom felé nyúlt. Rátűzött egy falatot és végig a szemeimbe nézve bekapta. Elégedetten vigyorogva láttam neki én is a finomságnak. Valójában csak azért akartam, hogy velem egyen, mert tegnap sem evett rendesen, mert a nevelőapja otthon van egy hétig és nem nagyon szeretni, ha olyankor Daniel is házon belül tartózkodik, ráadásul vele egy helyiségben.
- Ma este is otthon lesz Michael? A vacsoránál?
- Sajnos igen – letette a villáját és megtörölte a száját egy szalvétában, a szája sarka azonban csokis maradt.
- Várj, van még egy kicsi itt – megcsókoltam a szája szegletét, hogy eltüntessem az édesség nyomait. – Nem lesz semmi gond. Ha ott leszek, tán csak nem csinál ostobaságot.
- Ne vegyél arra mérget. Még abból is veszekedve jöttünk ki, hogy közöltem vele, amint betöltöm a tizennyolcat, lelépek onnan. Nem hogy örülne, nem lát többé, azon problémázik, hogy nem lesz ki otthon maradjon a húgommal. Mintha neki nem lenn magán élete, amibe én nem tartozom bele. Kezd nagyon elegem lenni belőle. Ha nem lenne anyám, már biztos, hogy…
Megköszörültem
a torkom, kétlem, hogy anyáék hallani akarják csodálatos szókincsét.
Megcirógattam bánatos arcát, és hogy jobb kedvre derítsem, felálltam az
asztaltól.
- Gyere, hadd lássam az ajándékomat –
felrángattam a székről őt is és magam után vonszolva a szobámba vezettem, ott
hagyva a konyhában mindent egyebet. Leültem az ágyam sarkára, vártam, hogy
előhalásszon a kabátzsebéből egy hosszúkás, becsomagolt ajándékot. Izgatottan
nyújtottam érte a kezem, még nem volt ilyen alkalom az életemben. Ajándékot
kaptam már, csak nem a barátomtól.- Remélem tetszeni fog – vont vállat és a kezembe adta a dobozt.
- Miért ne tetszene? – kérdeztem a masnit bontogatva.
- Egyezünk meg egy valamiben – lefogta a kezemet és várta, hogy felnézek rá. – Ha nem tetszene, azonnal mondd meg.
Az
apró, kék, szív alakú medálon megcsillant a fény, egy röpke pillanatra kékre
festve az ujjaimat. Elvarázsolva pislogtam a hajszál vékony ezüstláncra, melyen
a kő függött. Daniel érdeklődve fürkészte az arcomat a legapróbb jelet keresve
arra, hogy nem tetszik az ékszer – na, hát azt még nagyon sokáig keresheti.
Ujjaimmal puhán érintettem meg a zafírszívet. Nem hittem volna, hogy képes lesz
ilyen gyönyörű és drágának mondható ajándékot adni nekem. Meghatottan néztem
fel az arcába, láttam rajta, hogy megkönnyebbült, amiért tetszik a nyaklánc.
Letetettem a dobozt magam mellé és hálásan borultam a nyakába. Erősen kellett
koncentrálnom, nehogy elsírjam magam, még a
végén azt hiszi megbolondultam,
amiért egy ajándék miatt folynak a könnyeim.
- Köszönöm, ez gyönyörű szép – mormoltam a
nyakába. Erőt vett magán, felállt velem együtt, és óvatosan az ágyra ültetett,
mint valami gyereket. Visszatérdelt elém, kivette a nyakéket a tartójából és a
nyakamba helyezte, ahová tartozott.- Akárcsak az én szívem, ez is a tiéd. Ez majd emlékeztet, hogy ki voltam és ki vagyok neked. Örülök, hogy tetszik – közelebb hajolt hozzám, de nem csókolt meg. Mintha csak nyújtani akarná a pillanatot. Én azonban nem voltam türelmes kedvemben. Egy egyszerű mozdulattal felhúztam magamra, és szenvedélyesen megcsókoltam. Ő sem tétlenkedett, minden egyes csókomat viszonzott, és még annál is többet adott. Nyelvével végigsimított az alsóajkamon, bebocsátást nyerve az enyém mellé és vad táncba hívta azt. Kezemmel bejártam egész felsőtestét, ám ez nem volt még elég. Ügyetlenül kezdtem el feltűrni a pólóját, tenyeremet a hasára és a mellkasára simítva. Daniel keze külön utat bejárva simogatta végig a derekam, átzongorázott a bordáimon, de ott megtorpant. Fél kezemmel elengedtem tökéletek testét, de csak is annyira, hogy kezére tegyem és bátorítóan elindítsam még fentebb. Ennyi kellett neki. Megbizonyosodott, hogy én is szeretném. A vékony pólón keresztül kezdte cirógatni a mellem, míg másik kezével a derekam mellett támaszkodott. Ujjaim világos tincsei közé futottak, közelebb húzva magamhoz, ami lassan már fizikai képtelenségnek tűnt. Mindezek ellenére, többet akartam. Ennyire még soha nem érintett nyíltan, és élvezni szerettem volna még, amíg csak lehet. Hagytam, hogy kezével feltűrje a pólómat, fel, egészen a mellkasomig, felfedve kebleimet. Elszakadt a számtól és elragadtatva nézett csupasz felsőtestemre, mintha legalábbis a világ legszebb, legértékesebb dolgát tudná épp a birtokában. Kezdem egyre nagyobb zavarban lenni, mikor aztán fölém hajolt és szájával megérintette a nyakam, majd egyre lentebb haladva lágy csókot lehelt a mellemre, melyet többször meg is ismételt. Nem akartam abba hagyni, folytatni akartam, lábaimat felhúztam csípője mellé, hagytam, hogy tovább kóstolgassa testem minden egyes négyzetcentiméterét. Úgy érintett, mintha üvegből lennék, ajkával gyengéden ízlelgette a bőröm, elviselhetetlen vágyat ébresztve bennem. Azt hittem felrobbanok a hirtelen rám törő érzelmek súlya alatt, éreztem, hogy kemény férfiassága nekem feszül. Ő is élvezte, mégis mikor akaratlanul felnyögtem, elhúzódott tőlem. Kétségbeesetten kaptam el a vállait és visszahúztam magamhoz, azt remélve, hogy úgy érint és csókol majd, mint eddig. Azonban ez a csók most lágyabb volt, visszafogottabb, a tűz nem égette benne, a vágy, amit akkor éreztem, egyre lankadt, majd végül teljesen eltűnt. Megbántottan fordítottam el tőle a fejem, és a pólóm után nyúltam. Daniel megfontolt lassúsággal simított végig kinyújtott karomon, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Magam elé húztam a blúzt és eltakartam vele felsőtestemet.
- Chatrine – súgta a nevem, tovább simogatva az arcomat. – Ne haragudj, sajnálom.
- Mit? – néztem rá. Nem kellett volna. A szája szélén mosoly játszott, szemeivel még mindig nem fejezte be előbbi játékunkat, és bár haragudtam rá, az én kezem is megtalálta mellettem támaszkodó karját.
- Tudod te azt jól – nevetett halkan. – De nem a te hibád, csak is az enyém.
- Értem. – Váratlanul jött a felismerés és bárcsak ne jöttem volna rá, miért hagyta abba édes kényeztetésemet. Ahogy legördült rólam, én felvettem a pólómat és inkább átültem az asztalomhoz, onnan figyeltem, míg megigazítja a pólóját és karjait hátra téve, megtámaszkodik. Csak utána kezdett el keresni.
- Most menekülsz előlem? – kérdezte szkeptikusan.
- Én nem… Csak gondoltam, így könnyebb lesz megnyugodnom.
- Megnyugodnod? Miért kéne megnyugodnod?
- Te… Komolyan nem érezted azt az előbb, amit én? Vagy magyarázd meg, mert nem értem. Én már azt hittem, hogy…
- Mit? – Tényleg. Mit hittem? Hogy miközben itthon vannak a szüleim, megtesszük. Hogy lehettem ilyen naiv?!
- Semmit.
- Cathrine – felállt megfogta a kezem és magával húzva visszavezetett az ágyamhoz. Nem tudom mi ütött belém, de ahogy mellém ereszkedett, az ölébe fordultam és újra szájára hajoltam. Tudni akartam, igazam van –e. – Mit csinálsz?
- Mondd, kívánsz te engem? – lehajtottam a fejem és két kezemmel eltakartam az arcom. Nem akartam hallani a választ, azonban az percek múlva sem érkezett meg. Kilestem az ujjaim között, láttam, hogy megint mosolyog. Végleg összezavarodtam. Két kezével megfogta az enyémeket és maga mögé húzta, hogy közelebb legyek hozzá.
- Szerinted, ha nem kívánnálak, takargatom kéne magam a szüleid előtt? Mert nem egyszer hoztál már kínos helyzetbe egy-két érintéseddel. És ha szeretnéd, most is kimondom, hogy a nadrágomban áll a bál az előbbi kis akciód miatt.
Nem
tudtam mit mondhatnék. Zavartan kuncogtam egyet, nem bírtam a szemébe nézni
szavai után. Hogy hihettem, hogy nem kíván? Hiszen nem olyan régen éreztem
magam is.
- És az, hogy nem teszlek magamévá itt és most,
csak és kizárólag azért van, mert nincs nálam semmilyen védekező eszköz,
valamint, nem hiszem, hogy a szüleid örülnének neki, ha hallanák. Főleg
édesapád lenne az, aki azon nyomban ránk törné az ajtót. Ebbe nem gondoltál
bele?- De. Utólag gondoltam rá.
- Utólag, mi? Jaj, te lány!... – szórakozottan összeborzolta még nedves hajamat. – Hidd el, pár napja nagyon is komolyan mondtam, hogy még. Nem kell aggódnod, amint eljön az ideje, megtesszük. Csak várd ki türelemmel.
- Nekem nem a várakozással van bajom. Hát nem érted, hogy bármikor, ha megcsókolsz, megfogod a kezem, vagy ha a nevemen szólítasz, elérsz nálam, amit csak akarsz?! Néha olyan könnyen fellobbantod bennem a vágy lángjait, hogy szívesebben végeznék magammal, mint hogy elégjek a pillantásod tüzében. Képtelen vagyok ellenállni neked, Daniel! – fakadtam ki szenvedélyesen.
Csendesen
simogatta a derekam a várt hatást elérve. Ellazultam, a gerincemen végig futó
melegség megborzongatott, a láng magasba csapott bennem, nem bírtam nélkülözni
Danielt. Előre dőltem, pont annyira, hogy egy hajszál választott el tőle, míg
ujjai lágyan cirógattak fel le. Meg kell tanulnom ellenállni, nemet mondani a
kísértésnek, a vágynak. De nem itt és most. Áthidaltam a csekély távolságot,
nyelvem hegyével végigsimítottam alsó, majd felső ajkán, de nem engedett tovább
menni. Nyugodtan ült és simogatott, tűrte a csókjaimat, de amint véletlenül
megmozdítottam a csípőmet, a derekamba markolt és átfordítva a helyzetünket, ő
vette át az irányítást. Nem mintha bántam volna, egészen, amíg el nem engedett,
és fel nem állt felőlem. Morcosan és lihegve bámultam elégedettséget tükröző
arcába, közben próbáltam helyre állítani egyeletlen pulzusom.
- Nem hittem volna, hogy tényleg bejön – dőlt az
asztalomnak vigyorogva. – Valóban ennyire manipulálható vagy?- Ha hiszed, ha nem, csak te vagy rá képes, és kerüljön bármibe, kiderítem mi az oka.
- Előbb szárítsd meg a hajad és tedd rendbe magad. Ötre érted jövök, addigra ha megoldható, legyél kevésbé befolyásolható.
- Sajnos nem olyan könnyű, mint te azt hiszed. Várj, hová mész?! – szaladtam utána. A lépcső tetején értem utol, ahol ugyan is megvárt.
- Elő kell készítenem a terepet az érkezésedre. És még most kiveszekedem magam azzal az… - vett egy mély levegőt és folytatta. – Remélem, semmi nem rontja el az esténket.
- A mi esténket? – kérdeztem felvillanyozódva, talán nem volt alaptalan a viselkedése ma reggel, azt leszámítva, hogy meg akart lepni.
- Csak a mi esténk – lehajolt egy röpke csókra, de azonnal ment is tovább. – Légy jó kislány és még egyszer, szép napot – elköszönt a szüleimtől és elhagyta a házat. Máris egyedül éreztem magam, amin amint az ajtó becsukódott utána. Bezárkóztam a szobámba és megpróbáltam rendbe szedni magam, így előre is.
A
nappaliban ültem és tévét néztem, amikor csengettek. Daniel hamarabb jött.
Felpattantam a kanapéról és lelkesen nyitottam ajtót, azonban előtte nem az
állt, akit vártam. Sokkal inkább olyas valaki látogatott meg, akit a legutolsó
esetben sem keresnék fel. Elisabeth nézett velem farkasszemet, haja egy-egy
fonatban két oldalt, karcsú testét lila, hosszított póló mögé rejtette, lábán
egy pár tűsarkú tündökölt. Ez illett rá. Az állandó divat és smink. Kíváncsi
vagyok, mennyi ideig bíbelődött a hajával, hogy csak mostanra ért ide.
- Mit keresel itt? – sziszegtem.- Szia, Cathrine. Te hogy vagy?
- Nem érdekel miért vagy itt, csak azt kérem, menj el. Nem akarok jelenetet a családom előtt, pláne nem ma. Tűnj el és ne gyere vissza többé, mert már nem vagy szívesen látott vendég.
- Mégis miért nem mehetek be? Köszönnék anyukádnak…
- Én meg a tiédnek. Várjunk, az nem fog menni, mert azt sem tudod, hol van most. Nem igaz? Vagyis tudod, hol van, de nem tudsz oda elmenni és azért jöttél, mert azt hiszed, én, majd elviszlek hozzá. Kérdd nyugodtan, de ne várd, hogy vissza is hozlak onnét. – A szavak megállíthatatlanul dőltek belőlem. Fogalmam sem volt róla miket beszélek, de ahogy elnéztem Liz arckifejezését, arra következtettem, sikerült elérnem, amit akartam.
- Figyelj ide szépen. Nem én vagyok az egyetlen, aki tudja, mire leszel épes. És higgy nekem, nem lesz köszönet abban, amit tőlük kapsz majd. Vannak, aki semmi rosszat nem tettek sem ellened, sem a nagyanyád ellen, mégis száműzve vannak. Halandók és angyalok egyaránt azt várják, hogy elkövesd a legnagyobb hibát és ők kiszabaduljanak. Én tudom mire képesek a rosszakaróid ebben a világban.
- Nem tudsz te semmit. Az anyád csak azt akarja, hogy végre megszűnjön a vérvonalam. És kit küld elvégezni a feladatát? A saját egyetlen lányát, aki mellesleg a legjobb barátnőm volt. Vagy talán tévedek?
Némán
belenyúlt a táskájába és egy becsomagolt dobozt nyújtott át nekem, rajta a
nevemmel.
- Attól, mert anyám akarata ellen semmit nem
tehetek én még nem akartam ártani neked. Pár napja tudtam meg, mire volt jó ez
a játék és megbántam, amit tettem, bármennyire is hihetetlen a dolog.
Szeretném, ha tudnád, az elkövetkezendő időkben nem leszek a magam ura, azt sem
fogom tudni, mit teszek, mert az nem én leszek. Ha bármit elkövetnék, előre is
megbántam. Boldog születésnapot, Chate.- Kösz – nem tudtam mi mást mondhatnék, nem bíztam meg benne, valami azt súgta, ez az, amit nem saját akaratából tesz. Hátat fordított nekem és elment. Egyszer sem fordult vissza, még akkor sem, amikor Daniel megállt mellett az út szélén. Nem láttam a szélvédőn keresztül, de biztos voltam benne, hogy beszél hozzá. Ismertem annyira, hogy tudjam, nem hagy semmit szó nélkül. Még megvártam, hogy beálljon az autóval a kapunk elé, aztán bentebb álltam a verandáról és résnyire nyitva hagytam neki az ajtót. Kezemben a tenyérnyi dobozzal visszasétáltam a nappaliba és ott kezdtem el bontogatni. Egy kép volt benne. Egy kép róla és rólam, még elsőben. Leraktam az asztalra, a keretet kihajtottam és megtámasztottam, hogy jól láthassam. Mi változott meg? Miért kellett mindennek így alakulnia? Az egyik legjobb barátnőm most a legnagyobb ellenségem, mindez azért, mert a nagymamám és az édesanyja között évekig harc dúlt. Ezért kell hátat fordítanom neki?
- Minden rendben van? – Daniel kezei a vállamra csúsztak.
- Elsőben egyszer megszöktünk az iskolából. Csak a közeli boltba mentünk el és nem is jött rá senki, de jó buli volt. Másodikban én húztam ki a pácból, amikor nem volt matek házija. Kicseréltük a füzeteket és én kaptam volna a karót, de könnyen kimagyarázott belőle. Mindketten megúsztuk. Még abban az évben az osztálykiránduláson alkoholt csempészett az én cuccaim között a fiúknak, aki cserébe meghívtak mindkettőnket a saját kis bulijukba. Akkor csókolóztam először. Bár nem igazán emlékszem rá, mert volt bennem egy kevés alkohol. Elisabeth pedig akkor táncolt életében először egy asztal tetején, egyenesen a fiúknak, akik persze csodálattal figyelték. Idén pedig semmit nem csináltunk együtt. Ő elment vásárolni, én hazamentem és a végén már ő sem volt odáig a farkasokért. Pedig egy időben sokat lógott velem. Mindez azért, mert én nem vagyok olyan, mint ő, és a nagymamám száműzte az anyját? Ennyi lett volna a sok közös emlék? A nagy barátság? Mert akkor már azt sem hiszem, hogy ami közöttünk volt, barátságnak mondható.
- Tudod, hogy nem kell így lennie. Ha elszakadna végre attól a nőtől, nem kéne egymás ellen harcolnotok. De ehhez az kell, hogy ő változzon meg.
- Nem fog. Hiányzik neki az anyja. Épp annyira, hogy beleőrüljön. Egész eddig senkije nem volt rajtam kívül, most pedig szemben állunk egymással. Mondd, mi ebben olyan jó, hogy nekem ezt végig kell csinálni?
- Nem mondtam, hogy jó dolog. És azt sem, hogy csupa vidámság, kacagás. Pont annyira komoly, mint amilyennek hangzik. Tudom, hogy most nehéz, de nemsoká itt az éjfél és minden megvilágosul. Könnyebb lesz, idővel minden elfogadhatóvá válik majd. És én is itt leszek, ha szükséged van segítségre. Védjük egymást, még ha nem is az én feladatom. Cassie, Olivia, a falkám, mindenki azon van, hogy segítsen neked a jövőben. Képes leszel rá, érzem. Erős vagy, Cathrine.
- Bár lenne erőm végigcsinálni, de kétlem, hogy menne. Nem tudok a barátnőm ellen harcolni, bármennyire bántott meg. – Ez volt az igazság. Hiába akart tönkre tenni, nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy mennyi időt töltöttünk el együtt és milyen szoros barátság alakult ki köztünk.
Daniel
megkerülte a fotelt és elém térdelt, két keze közé szorítva az enyémet. Nem
mondott semmit, de nem is kellett, szavak nélkül is megértettük egymást. Biztos
voltam benne, hogy tényleg mellettem lesz a végsőkig, de nem várhatom el tőle,
hogy azt tegye, ami nem is az ő feladata. Nem óvhat meg egyszerre mindentől,
bármennyire szeretné, ha lehetséges lenne. Ezt ő is tudta jól, ahogy azt is,
hogy egyszer eljő az idő, amikor külön kell válnunk. Ezt még soha nem mondta
eddig, de abból, ahogy néha rám néz, megérint engem, látom, mekkora
erőfeszítésbe telik visszafognia magát. Elég egy mozdulat, hogy olyat áruljon
el, amit nem szeretné, ha tudnám. Minden nap elbúcsúzik, és minden alkalommal
üdvözöl. Mi lesz, ha egyszer elköszön, és soha többé nem látom őt viszont? Még
belegondolni is borzasztóan hangzik.
Végül
anya zavarta meg csendes társalgásunk. Bátortalanul lépett közelebb hozzánk,
szemei megtalálták a képet az asztalon, amit ott hagytam. Eddig nem tűnt még
fel neki, hogy mennyire kevés időt töltök a régi barátaimmal.
- Mivel már nem vagy olyan kicsi, mint eddig,
apáddal úgy gondoltuk, ha tovább szeretnél tanulni, szükséged lesz egy saját
kis zugra. Nekem pedig megszakadna a szívem, ha anya házát el kellene adnom,
szóval arra gondoltam, hogy mivel olyan sok időt töltöttél már el ott, biztos
szívesen fogadnád el tőlünk… és Tőle
is – könnybe lábadt szemekkel nyújtott felém egy fekete ajándékzacskót. – Csak
ne bulizzatok minden egyes nap, nehogy a szomszédok rendőrt hívjanak – nevetett
fel sírós hangon. Meghatottan pislogtam a zacskó alján nyugvó kulcsokra.
Tudtam, hogy valamikor eljön ez az idő. De miért kellett ilyen hamar?- Jaj, anya! – vetettem magam a karjai közé. – Ez csak egy szám. Semmivel sem vagyok több, mint egy nappal ezelőtt – szorítottam magamhoz erősebben. – Mindig is azt hittem, hogy nekem kell majd követelnem, hogy külön költözhessek. Nem gondoltam volna, hogy ti küldötök majd el.
- Eszemben sincs senkit elküldeni. Nézd csak meg a testvéred. Egy napig sem boldogulna nélkülünk, ezért is nem volt hajlandó elmenni innen. De te már kész nő vagy. Az én kicsi lányom felnőtt. Van egy szerető barátod, aki nem csak egy egyszerű diákszerelem miatt van melletted. Sokkal többet jelentetek egymásnak és ezt meg kell értenünk, ha tetszik, ha nem. De persze nem muszáj sietni a kipakolással.
- Hidd el, eszemben sincs, sietni – nevettem vele együtt. – De ígérd meg, hogy ha elkezdek pakolni, te is segíteni fogsz nekem.
- Édes kincsem, én leszek az első, aki a csomagjaidat cipeli.
- Akkor jó – öleltem meg újra szorosan. – Beszélhetek anyával egy kicsit? – pillantottam Danielre anyám válla fölött. Megértően bólintott, rám mosolygott, majd kiment a nappaliból.
- Minden rendben?
- Lehet, hogy ma éjszaka… nő válik… belőlem – motyogtam egyre jobban elvörösödve. Anya nem volt meglepve, hogy ezt hallja, és nagyjából az okokat is el tudtam képzelni. Megsimogatta a fejemet, eltolt magától és homlokon csókolt.
- Akkor te leszel az én egy szem nagy lányom. És olyan büszke leszek rád, mint egykor a bátyádra, hogy felelősségteljesen hozta meg ezt a döntést, nem sietett el semmit és azzal, akivel együtt volt a mái napig teljes szívéből szereti. Nem lesz ez máshogy veletek sem, édesem. Nem kell aggódnod, minden rendben lesz, akkor is ha holnap teljes nőként jössz haza. Szeretlek, kicsim.
- Én is szeretlek téged, anya – még egyszer utoljára megöleltük egymást, utána kikísért az ajtóig, kétszer arcon csókolt és hagyott elmenni Daniellel, aki alig várta, hogy megkérdezhesse miről beszéltünk.
-És? Beavattad anyukádat a részletekbe is, vagy csak addig biztos az estédben, hogy eljössz
hozzánk vacsorára. – Flora épp annyira bele akart mászni a magánéletembe, mint
a bátyám. Habár úgy viselkedünk, mint két testvér, szóval azt hiszem ez nem
meglepő nála. – Daniel azt mondta, a mai este lesz életed legszebb estéje és…
- Mi lenne, ha nem mondanál el neki mindent?! –
kiabált be a folyosóról.
- Átkozott falak. Baromi vékonyak, minden
kihallatszik – puffogott magában.
- Nem is gond. Addig jó, amíg nem tudom, mi a
terve. Addig sem fogom tudni megakadályozni benne. A vacsora csak a kezdet, még
koránt sincs vége a napnak előttünk az este, gondolom tele váratlan
fordulatokkal.- Az biztos!
- Visszaadod végre a barátnőmet, vagy bilincseljem magamhoz és szigeteljem el tőled? – nyitott be bosszúsan Daniel. Percenként ki akar innét szabadítani, nem mintha rászorulnék. – Egyébként is, én már odaadtam neki az ajándékomat, mint látod, viseli is. A tiédet mikor kapja meg?
- Ha ennyire sürgetsz, soha nem kapod vissza.
- Elég legyen már – vetettem véget a testvéri vitának. – Flora, én sem tudom már sokáig féken tartani magam, szóval, hol az a bizonyos ajándék? – pillantottam rá.
- Na, jól van. Most az egyszer hagyom, hogy együtt legyetek – durcásan előhalászott egy dobozkát a szekrénye aljából és felém nyújtotta. – Valami egyedit szerettem volna adni és akkor eszembe jutott, hogy tavaly együtt voltunk nyaralni és részt vettünk egy búvároktatáson, csak azért, hogy lemerülhessünk korallokat nézegetni és egy csomó kisebb nagyobb kagylót szedtünk akkor össze. Azokat fűztem neked karkötőbe.
Óvatosan
az ujjaim közé fogtam a törékeny ékszert és a levegőbe emeltem. Ennél jobb
ajándékot keresve sem találhatott volna nekem. Annyi emlék köt össze vele, hogy
ez inkább valami ereklye már, mint ajándék. Mosolyogva mentem oda hozzá és
szorosan karjaim köré zártam. Olyan sokáig öleltem, hogy kénytelen legyen
viszonozni a gesztust, majd megkértem, hogy csatolja fel nekem a csuklómra.
- Örülök, hogy tetszik.- Ugyan, hogy ne tetszene? Ez egy örök emlék, Flora.
- Na, menj a bátyámmal, mielőtt kiveri itt nekem a hisztit – a gondolatra, hogy Daniel plázacicákat megszégyenítő módon hisztizni kezd felnevettem. Megfogtam a kezét és vele tartottam a folyosó másik végébe, ahol a szobája volt. Már jártam itt, de akkor nem volt alkalmam jobban szétnézni a kényelmes kis kuckóban. Valójában nem is volt olyan, mint egy fiú szobája. Az én testvéremében el is lehet veszni, akkora a rumli. Csak néha napján hajlandó elpakolni. Itt viszont mindennek meg volt a maga helye. Ruhák a szekrényben, könyvek, CD-k a polcon, gitár a sarokban. Még az íróasztalán is kimondottan nagyobb rend volt, mint Cristopher asztalán.
- Játszol nekem valamit? – fordultam vele szembe, miután becsukta az ajtóját. Kisfiúsan mosolyogva megrázta a fejét és a falnak támaszkodott. – Akkor kapcsolsz valami zenét? – faggattam tovább, még kevesebb szerencsével. – Ez esetben megyek vissza a húgodhoz, ő sokkal szórakoztatóbb volt.
- Na, jó. Mit szeretnél csinálni? – adta be a derekát, közelebb sétálva hozzám.
- Felsoroltam a lehetőségeket, lehet választani. Mindenképpen szeretnék valami zenét hallgatni.
- Oké, de ne feledd, hogy te akartad! – figyelmeztetett és végigfutotta a CD-ket egytől-egyig, majd kivett egyet a sok közül, és berakta a lejátszóba. Pimasz mosollyal az arcán fordult meg velem szembe, amikor felhangzott a zene. Az hittem megfulladok a rám törő nevetéstől, „Joe Cocker - You can leave your hat on” számát felismerve. Daniel értem nyújtotta a kezeit, egy táncra hívva, miközben az énekessel szinkronban énekelt. Egyikek kezemet megfogta, másikat a vállára helyezte, majd szabad kezével a derekamnál fogva szorosan magához rántott. Együtt ringatózunk a zene ritmusát felvéve, egyre érzékibb mozdulatokat csempészve a táncba. A szám végére érve megpörgetett a tengelyem körül, karjaival védelmezőn és biztosan tartva hátra döntött és úgy csókolt meg.
- Eszméletlenül jól táncolsz – jegyeztem meg, kifújva magam.
- Csak nem elfáradt a kishölgy?
- Nem, inkább lenyűgöztél a tudományoddal és a csodálkozástól nem kapok levegőt. Még egyszer? – kérdeztem új erőre kapva.
- Nincs az a pénz – hárított vigyorogva és visszaállt az ajtó elé. Talán attól félt, hogy valaki benyit? – Egyéb sóhaj?
- Legyél velem, ne csak mellettem – mellé léptem, kezemet az arcára simítottam és újra meg akartam csókolni, csakhogy ő elhajolt, nem kis meglepetést okozva nekem. Értetlenül bámultam az arcába, megdermedve mozdulat közben.
- Ne kísérts, Cathrine!
- Micsoda?
- Ne mondd, hogy nem vetted észre, mit csinálsz?
- Pedig nem. Valamit elrontottam volna, miközben táncoltunk? – próbáltam visszaemlékezni, hátha rosszul mozdultam, de semmi nem akart beugrani.
- Semmit nem rontottál el, kedvesem – mosolygott rám szelíden, majd elkomorult.
- Akkor?
- Én vagyok az, aki ezúttal a gyenge láncszem. Sokkal nagyobb kísértést jelentesz, mint eddig bármikor. Valami… megváltozott… - feszülten túrt a hajába. Egyszeriben megvilágosodtam. Vigasztalóan simogattam meg a karját.
- Szóval legyek, kevésbé kívánatos?
Hirtelen
mozdult felém, és mire észhez tértem, már a falnak préselődve álltam, Daniel
kezei a fejem két oldalán támaszkodtak, szája alig egy centire volt az
enyémtől, nehezemre esett visszafogni magam. Egyik kezét a derekamon át
leengedte a combomra, hogy azon felfelé végigsimítva beférkőzzön a ruhám alá.
Lábamat a derekához húzta, ezzel még közelebb simulva hozzám.
- El nem tudod képzelni, mennyire szeretném
megtenni, itt és most. Hogy mennyire izgató vagy ebben a rövid, lenge ruhában –
lehelte a szám mellett. – Esküszöm, csak az tart vissza, hogy még nem lehet.- Miért ne lehetne?
- Te… - nem fejezte be.
- Én?
- Nem tudom, mit hittem…
- Azt gondoltad, hogy én nem akarom?
- Talán.
- Mégis hol a csudában voltál ma reggel, amikor közöltem, hogy alig bírok magammal, ha szerény személyed a közelemben van?! – kérdeztem felháborodást színlelve. Nevetve hajolt a nyakamba, még mindig magához szorítva a lábam, amit egyáltalán nem tudtam most bánni. Ki tudja, mennyit bírok még, de ideje megtanulnom, hogyan tartsam magam kordában.
- Az az igazság, hogy én mindent elterveztem mára. Egyetlen dolgot kivéve. Hogy ennyire szeretnélek magamnak – sóhajtotta a bőrömbe. Megborzongtam.
- Tudod, én minden nap ezzel birkózom. De egy valamiben biztos lehetsz. Kivárom azt az időt, amíg kész nem leszel rá. Türelmes is tudok néha lenni. Érted legalább is megteszem – tettem hozzá hitetlen nyögésére.
- Az a vicces, hogy más ismerőseim csak azt tudják mondani, hogy a csajuk mennyire bizonytalan és egy év után sem érzi magát késznek. Én késznek érzem magam, mióta ismerlek, csak abban nem vagyok biztos, hogy te hogyan viszonyulsz a dologhoz.
- Úgy érted, félsz, hogy ha megtesszük, meg fogom bánni?
- Igen. Ez is benne van a pakliban – óvatosan elengedte a lábam, és tenyerét a derekamra simította, a másikkal együtt.
- Akkor tájékoztatlak, hogy ez nem fog bekövetkezni. Szeretlek, és utána is szeretni foglak. Ha nem hiszed, az a te bajod. Maximum tovább kínzod magad – kiszabadítottam egyik kezem és ujjaimmal a tarkóját kezdtem simogatni. Ujjaink egy ritmusra jártak, pedig már nem szólt a zene sem.
- Tudod, mit? Mivel mindent elterveztem, már nem mondhatom vissza a vacsorát, mert anya szeretne téged jobban megismerni, nem csak, mint a húgom barátnőjét, de utána el akartalak vinni a falka szállására, ahol nyugodtan lezajlik majd az erőd felvétele. Előtte pedig, van majdnem öt egész óránk, szóval… - úgy elhúzta az utolsó szót, mintha legalább négy szótagos lenne. – Megpróbálhatjuk.
- Megpróbáljuk – ismételtem kijelentő módban, bizonytalannak hangzó mondatát.
- Igen. Meg…
