Ízelítő

Tudom, tudom. Megint elmaradtam, de ígérem, hamarosan hozom a teljes, befejezett fejezetet.

Addig pedig, hogy tovább csigázzam a fantáziátokat, itt egy parányi részecske a 16.Fejezetből

Puszi mindenkinek!

Ahogy leértem a lépcsőn, már tudtam, hogy itt van. Széles vigyorral az arcomon szökdécseltem be a konyhába, ahol ott várt az asztalnál ülve. Szétvetett karokkal álltam meg az ajtóba és vártam, hogy megöleljen. Nem kellett sokáig várnom, felállt a székről hozzám lépett és szorosan a karjába zárt. A válla felett elnézve láttam, hogy Chris majd leesik a székről azért, hogy lássa, vajon merre kalandoznak Daniel kezei. Szívesen éreztem volna lentebb őket, de eddig még nem volt példa, hogy bármely kényesebb részeimet megérintette volna. Sajnos ezúttal nem tudtam jó napot szerezni a testvéremnek. De nem is baj. Még mindig azt hiszi, hogy én és Daniel együtt voltunk a fürdőszobámban. Kíváncsi vagyok, mikor esik le neki végre, hogy nem igaz.

-Jó reggelt – simogatta meg a hátam Daniel, éreztem, hogy a csípőmnél megtorpan a keze egy pillanatra és inkább visszafordult. – Hogy aludtál? – kérdezte még mindig nem engedve el.

- Kimondottan jól. És te? – érdeklődtem én is. Mindenki a mi kis társalgásunkat figyelte. Apa már nem bosszankodott, amiért Daniel ennyi időt tölt nálunk, mert a nagyi halála óta, ő volt az, aki miatt felkeltem minden nap, és mosolyogtam, ahogy annak lennie kell. Anya pedig már akkor örült, amikor először jött át, még csak azért, hogy együtt tanuljunk. A bátyámat nem kimondottan zavarja, hogy itt lábatlankodik nap, mint nap, jól el van vele ő is.

- Vártam a mai napot. Hogy végre felköszönhesselek – el akart ereszteni, de én szorosabban tartottam. – Csak az ajándékodért szeretnék elmenni – súgta a fülemhez közel.