Tudom, nagyon rég jelentkeztem már ezen a blogomon, de valahogy nem tudtam, hogyan folytathatnám. Aztán egy hónapja, ránéztem a naptárra és megláttam valamit. Március 13 -án volt a blog egy éves. Ezt nem hagyhattam figyelmen kívül és bár nem vittem zökkenőmentesen végig azt az egy esztendőt, úgy gondoltam, megerőltetem magam és leültem a gép elé. Nem kellett sokat várni, az ötlet jött magától.
Ennek örömére itt a 15. Fejezet.
Remélem tetszeni fog, jó olvasást kívánok megmaradt olvasóimnak!
Rosmine
~*~
Télhez képest
kimondottan melegnek ígérkezett az idő. Akarva akaratlanul is kiugrottam az
ágyból, amikor utolért az emlékezetem, hogy Daniel egy szinttel lejjebb alszik,
vagy talán már ébren is van. Gyorsan megmostam az arcom, felfrissítettem a
leheletem és normális ruhát vettem magamra. Biztos örülne, ha egy szál
hálóingen libbennék be hozzá, de nem hiszem, hogy kockáztatni kéne, nehogy
szívrohamot kapjon. Amint elkészültem, leszaladtam a konyhába, követve a
levegőben keringő illatokat. Mondhatni a hasam vitt előre. Érdeklődve léptem be
a konyhába, ahol anya tett-vett, mintha legalábbis értene a főzéshez. Általában
egy palacsinta és pirítós elkészítése nem okoz nagyobb fejtörést számára, de
eddig még soha nem láttam igazi reggelit készíteni. Apa nálunk a konyhatündér.
-Nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom
mondani, de nagyon jól néz ki, anya! – belehajoltam a serpenyőbe, ahol épp rántotta
sült és mellette egy másikban, zöldség párolódott. – Lemaradtam valamiről, hogy
ma te készítesz reggelit?
- Édesem, csak szeretnék jó benyomást kelteni a
fiatalember előtt. Hogy nézne ki, ha apád készítene reggelit, vagy mindenki
pirítóst enne magába, egy nagyon minimális vajjal?
- Miattam nem muszáj ekkora felhajtást csapni. -
Daniel a tarkóját vakargatva állt a konyhaajtóban, félig kigombolt fehér ingben
és a bátyám szürke melegítőjében. Nevetnem kellett a kinézetén, de moderálnom
kellett magam. Visszafogottan mosolyogva léptem elé, átkarolva a derekát.
- Jó reggelt, hétalvó.
- Nagyon borzalmasan nézek ki?
- Nem jobban, mint máskor.
- Kösz szépen, jól esett - elkapta lófarokba
fogott hajam és gyengéden hátrahúzta vele a fejem, hogy a nyakamra adhasson
csókot.
- Au – motyogtam kisebb fáziskéséssel. – Chris!
– kiabáltam át a nappaliba a bátyámnak.
- Mi van Törpilla?
- Nem dobnád meg Danielt egy normális pólóval,
hogy ne nézzen ki ilyen… furán? Kérlek szépen! – tettem hozzá, mikor nem
válaszolt.
- Így már mindjárt jobb – jegyezte meg hátba
vágva Danielt, aki erre csak megforgatta sötét szemeit. – Jössz, öreg? –
fordult vissza a lépcsőről.
- Menj, én addig segítek anyának. Oh. És ha
megkérdezi, hogy lefeküdtünk –e már, mondj igent. Muris lesz az arca – súgtam
neki kuncogva.
- Aha, persze. Biztos örülni fog, ha kijelentem.
- Csak tedd, amit mondtam, akkor békén fog
hagyni.
- Jó, jó. Sietek vissza – gyorsan szájon csókolt
és Cristopher után eredt az emeletre, én meg visszamentem anyámhoz.
Megterítettem az asztalt és befejeztem azt, amit ő elkezdett. Vicces volt,
amikor hallottam a testvérem hitetlenkedő kérdését, amire valószínűleg Daniel
azt válaszolta, amit kértem tőle. Anya tudta, hogy mi történt, mert ugyanezt
eljátszottam már párszor, ha a tesóm haverjai megpróbáltak kikezdeni velem és
másnap megint megjelentek a házunk előtt. Most azonban volna valóság alapja a
dolgoknak.
- Tényleg viccesen reagált – jött le nevetve
Daniel a lépcsőn, egyenesen az asztalhoz, ahol már ott ültem a szüleimmel.
- Mondtam én, hogy megéri. De azért nem árultad
el neki, hogy nem igaz? Én is szeretnék nevetni.
- Gondolod, hagytam volna ezt az örömöt csak
magamnak? – újra felnevetett, leült mellém és az asztal alatt megfogta a
kezemet. Lassan Chris is befáradt hozzánk és leült velem szemben. Egész reggeli
alatt engem nézett, amit végül szóvá is tettem.
- Mi a baj? – nézem rá a lehető legbambább képet
vágva. Lenyelte a szájában lévő falatot és halkan megszólalt.
- És hol… csináltátok? – kérdezte, mire anya
megköszörülte a torkát, apa pedig hirtelen felkapta a fejét.
- Mégis mit? – adtam a hülyét. Megköszörülte a
torkát és Danielre nézett mellettem.
- Chatrine fürdőjében. Kellemes ott hangulat egyébként
is, de úgy meg végképp…
Alig
bírtam visszafogni a nevetésem. Apa felvont szemöldökkel nézett rám, anya a
fejét rázta, Chris becsukta a szemét, Daniel pedig kezét a combomra simítva
felém fordult.
- Vagy nem olyan jó a hangulat?
- Mi az, hogy?!! – vigyorogtam rá.
- Mi lenne, ha ezt nem az asztalnál tárgyalnátok
meg? Bizonyára senki nem kíváncsi rá rajtad kívül – szólt ránk anya. Mosolyogva
tettem a kezem Danielére, amikor végre nem rázkódtam az elfojtott nevetéstől. –
Köszönöm.
- Én is szeretném ám tudni, hogy miről van szó,
kislányom.
- Semmiről, drágám, majd reggeli után beavatlak. Addig is további jó étvágyat. – Anya
tényleg nagyon unta már ezt a témát, de olyan jól lehet szórakozni a bátyám
hiszékenységén. Olykor jobb, mint általában véve valaha. És most különösen
nevettető volt a helyzet.
Reggeli
után segítettem elpakolni és igyekeztem a helyén tartani Danielt, aki minden
áron mosogatni akart. Hiába állt a mosogatónál anya, neki az volt a
legfontosabb, hogy ne legyen feladat nélkül. Azonban amikor apa is visszatért
hozzánk, inkább elhallgatott, nehogy neki támadjon a reggelis incidens miatt.
Amint végeztem, felrángattam az asztaltól és bezárkóztunk a szobámba. Semmi kedvem nem volt nekem elmagyarázni a történteket,
csupán ki akartam használni, hogy egyetlen pillanat erejéig kettesben vagyok
Daniellel.
- Mi lesz, ha kiderül, hogy nem is feküdtünk még
le?
- Majd duzzog egy sort, amiért sikeresen
átvágtuk a fejét. Semmi nem fog történni. – Próbáltam figyelmen kívül hagyni, a
„még” szócskát, de valahogy nem ment.
– Még? – kérdeztem az ölébe mászva. Nagyot sóhajtva dőlt el velem együtt az
ágyamon.
- Ha minden jól sül el, akkor még. Aztán elválik, hogy mikor.
- Ezzel akarsz nyugtatni? Mert hidd el, tudom,
hogy nem én vagyok a világ legszebb nője, és sok más lányt megkaphatnál, akire
csak vágysz.
- Legyen annyi elég, hogy nekem te vagy a világ
legszebb nője, mondhat bárki bármit. És ne hidd, hogy bárkit megkaphatok, akit
csak megkívánok. El sem tudod képzelni, mennyire sokat tud nyavalyogni egy
pláza cica.
- Nem kell elképzelnem, minden nap részesülök
benne.
- Na, látod. Nekem ugyan nem lesz egy hisztis
barátnőm, aki azért sír, mert letört a körme. Te vagy a nekem való, Chatrine.
Az meg az én bajom lett volna, ha hagylak elúszni.
- De nem tetted meg.
- Nem bizony – homlokon csókolt, kezével
megfogta az enyémet. – Lassan mennünk kéne. Cassie azt mondta, legkésőbb
tizenegyre legyünk a parkban, onnan megyünk majd fel a hegyekbe.
- Hová? – néztem összekulcsolt kezünkre.
- Mondtam, hogy senki nem láthat meg bennünket,
miközben gyakorolsz. És be kell mutatnom a falkám tagjait, nehogy lepuffantsd
valamelyiket, ha meglátod a kertetekben ólálkodni. Néha kikelnek magukból, de
olyankor mindig megfékezem őket. Néhányukat már ismered is, biztos, hogy
találkoztál velük emberként.
- És mit mondjak a szüleimnek? Hová tűnök el egy
egész napra?
- Mondjuk… Elviszlek egy randira, de mivel
különleges helyre megyünk, egyetlen percet sem pazarolhatunk az időnkből. Mit
szólsz?
- Talán bejön. Csak apát lesz nehéz meggyőzni
bármivel is. Azért egy próbát megér.
- Ebben a ruhában jössz? – ült fel újra és
eltolt magától. – Azt ajánlom, hozz magaddal egy pulóvert, vagy valami olyat,
amit nem sajnálsz, ha koszos lesz, vagy elszakad. És legyen nálad kabát. A nap
végére fázni fogsz.
- Oké, főnök. Még valamit?
- Egy csókot, ide, ni! – mutatott az arcára.
Kisgyerek módjára pusziltam meg az arcát, mire morogva döntött a hátamra, hogy
megmutassa, milyen egy igazi csók. Sajnos nem bírtam megállni, hogy ne
viszonozzak minden egyes puszit, amit a számra, vagy épp az arcomra kaptam –
mikor hol ért el.
~*~
Ahhoz
képest, amit vártam, sokkal hamarabb szabadultam otthonról. Daniel ragaszkodott
a saját autójához, mindenképp ő akart engem is elvinni. A parkban már tényleg
ott várt Cassie és nagy meglepetésemre nem csak ő. Mellette a szőke szépség,
Olivia Florel tündökölt. Hatalmasra tágult szemekkel bámultam az arcába, amikor
melléjük értem.
-Szia, Chatrine – üdvözölt barátságosan
mosolyogva. – A mostoha nővéremet már ismerheted – mutatott a maga mellett álló
barna hajú nőre, aki megforgatta a szemét.
- Te mit keresel itt?
- Én Cassie és a többi őrző vezetője vagyok, a
te védelmeződ egyike. Sajnos el kell viselnünk egymást, amíg ma le nem megy a
nap. Én csak a lemenő nap utolsó sugarával és a te engedélyeddel térhetek
vissza Aylaba.
- De várom én már azt – morgolódott magában
Cassie, mosolyt csalva az arcomra.
- És hová megyünk most?
- Fel a hegyekbe, egy olyan helyre, ami a
halandók szeme előtt rejtett. Sok angyallal fogsz ma találkozni és egy két védenceddel,
akik hajlandóak voltak elfogadni a parancsomat.
- Siobhan is el fog jönni, ne aggódjatok. –
Daniel olyan komoly arccal közölte, amilyennel még soha nem láttam beszélni. –
Az összes farkas jelen lesz. Megszorítottam
a kezét, magamra vonva figyelmét. Mosolyogva fordult felém, kézfejével
végigsimítva értetlen arcomon.
- Mindent megtudsz a maga idejében. Mehetünk,
lányok?
- Ha nagyon muszáj veletek menni… - Cassie -nek
nem nagyon volt ínyére a dolog, bármi is következett. Valószínűleg nagyon várja
már a nap végét. Vagy csak elég nyilvánvaló, hogy Daniel és én együtt vagyunk,
és ez nem tetszik neki. De nem baj. Nem is kell, hogy tetsszen.
- Nem muszáj. Mehetsz gyalog is – vetette oda
Daniel mogorván.
- Viselkedj – rántottam meg a karját. – Inkább
magyarázd el, mi ez az egész. Kezdem nagyon nem érteni. Ahogy azt sem, hogy
hova megyünk, ahol senki nem láthat minket.
- Mondtam, hogy mindent elmondok, ha eljön az
ideje. Ha most rád zúdítom, nem lesz könnyebb. Csak hallgass rám, egyelőre
ennyi a dolgod. Rendben?
Morcosan
ráncoltam az orrom, de kétlem, hogy bármit tehettem volna a várakozás ellen.
Beletörődtem a tudatlanságba és hagytam, hogy vakon vezessen az igazság felé.
Remélem, nem kell sokáig várnom a sötétben, hogy végre megértsem a saját életem
és sorsom.
A
hegyekbe csak egy darabon mentünk autóval, egy ösvénynél megálltunk és gyalog
folytattuk az utat egy kis tisztásig, ahol Olivia letelepedett a fűre, Cassie
pedig egy közeli fának dőlve figyelt minket. A réten végig szaladt a téli
szellő, felkúszva a hátamon, megborzongatva engem. Közelebb húzódtam Danielhez,
karjaimmal átkulcsoltam derekát, fejemet a vállára döntöttem.
- Ugye azért elviszel majd valamikor egy igazi
randira? – néztem fel az arcába.
- Hát persze szépségem – megsimogatta a karom és
a fák árnyékát fürkészte. – Megjöttek, a többiek is. – Szorosabban fonódott
körém izmos karja, amikor egy platina szőke lány lépett ki az erdőből. –
Siobhan… - szólt rá Daniel, amikor felém fordulva elnyomott egy fintort.
Értetlenül néztem, ahogy fejet hajt előttem és tovább áll. A következő percben
még három fiú és egy fiatal lány lépett elő a semmiből, aki szintén megálltak
előttem, meghajoltak és hátráltak egy lépésnyit. – Hol van Cassandra?
- Sajnos nem tudott ma megjelenni. Szörnyen
sajnálja a dolgot, és tisztában van a következményekkel, de te is tudod,
milyenek a szülei. Nem kockáztathatja, hogy lebukjon és vele együtt mi is –
szólalt meg az egyik szálkás srác. Őt már ismertem. Azon az estén, a mikor,
Daniellel kellett volna találkoznom, ő jött el, helyette.
- Lucas? Lucas Knight. Te mit keresel itt? –
néztem rá meglepődve. Vigyorogva pillantott Danielre, aki szemforgatva húzott
magához még közelebb.
- Ennyi erővel, akár én is otthon maradhattam
volna – fújtatott a Siobhan nevű lány. Érdeklődve néztem rá, mire leereszkedően
megszólalt. – Ez lenne az utolsó kiválasztott? – mutatott rajtam végig. –
Hamarabb nézném szolgáló lánynak, mint hatalmas erővel és tudással bíró
angyalnak. De ha jobban megnézem, talán még szobalánynak sem venném hasznát.
- Elég volt. Tűnj el és jobban teszed, ha nem is
jössz egy darabig.
- Ha azzal kell együtt működnöm, nem kell
kétszer mondanod – és már ott sem volt. A lehető legkisebbre húztam magam
össze, kicsinek éreztem magam, egy senkinek, a lány szavai után. Mindenki
döbbenten kísérte a szemével, amit nem értettem. Minden joga meg volt rá, hogy
megmondja, amit gondol rólam. Talán csak egy kicsit volt gorombább a
kelleténél. Daniel bátorítóan megszorította a karomat, de még ekkor sem voltam
teljesen magamnál.
- Nem kell foglalkoznod vele. Mi sem tesszük.
Keresztülnézünk rajta, ahogy ő is rajtunk. Kölcsönösen ki nem állhatjuk
egymást. De akkor kezdjük az elején. Ők itt a falkám – vezetett közelebb a
sorban álló fiatalokhoz és egytől egyig bemutatta őket, kezdve a lánnyal az
elején. – Ő itt Nala Sheen. Az egyetlen, aki még normálisnak mondható a
csapatban.
- Köszi, haver – horkant fel a mellette álló
fiú.
- Nos, igen. Lucast már ismered. Ő az, akit a
poénjai miatt, már nem egyszer akartunk kihajítani valahol az erdőben. Alan
Black – mutatta tovább, de nem fűzött hozzá megjegyzést. – És Mark Larsen.
Valamint még egy kedves, tiszta szívű lány, akivel biztos jól kijössz majd, de
most nem ért rá. Cassandra Ross. Nem sokára láthatod őket farkasként is, de
először néhány arany szabály. Senkinek nem beszélsz erről, még a szüleidnek
sem. Ha hívnak, csak a leglehetetlenebb helyzetben hagyhatod ki a tanácskozást
és mindezek felett, a fő feladatod a mi védelmünk.
- Jelen pillanatban, nekem lenne szükségem
védelemre, nem nektek – suttogtam neki, gondolatban, még mindig Siobhan szavait
elemezgetve. Miért olyan ellenszenves velem? Tudtommal semmi megvetni valót nem
tettem.
- Neked is van, természetesen. Cassie és Olivia,
valamint még többen is, akikről nem gondolnád. – Mélyen elhallgatott, vártam a folytatást,
de nem szólt többet. - A helyzet az, hogy most jönne az a rész, hogy mi
lelépünk, de nem hiszem, hogy itt merlek hagyni a két lánnyal. Ha egymásnak
esnek, valakinek szét kell őket szedni.
- Pedig hidd el, hogy tudok uralkodni magamon –
szólalt meg Cassie, közelebb jőve hozzám. Rosszul esett így látni, hiszen nem
olyan rég, még teljesen jól kijöttünk egymással. Olivia továbbra is mosolyogva
figyelte a történéseket, mintha arra várna, mikor avatkozhat bele a
folyamatokba.
- Nem maradhatnál mégis? – kapaszkodtam bele a
karjába, hogy marasztalhassam még egy kis ideig.
- Te mondod meg, hol a helyem – nézett rám
kedvesen. Nem kellett gondolkodnom a válasz jött magától.
- Mellettem.
- Remek. Egy kutyával több – morgolódott
újdonsült tanítóm. Tényleg nem tetszhetett neki a kettősünk. Na de ennyire
ellenezni a boldogságomat…
- Ti elmehettek – Daniel sokkal kedvesebb hangot
megütve adta ki az utasítást, mire a kis csapat megindult az erdőbe, minden szó
nélkül. Ha ez néha nálam is működne, én lennék a világ legboldogabb embere. –
Kezded te, vagy közöljem vele én az állást? – fordult Oliviahoz, mire ő
felpattant és közelebb táncolt hozzánk. De komolyan. Valósággal hozzám táncolt
a lány.
- Mivel azt bizonyára már tudod, hogy én azért
élek, hogy védjelek, ebbe nem nagyon kell belebonyolódnunk. Mit tudsz a
nagymamádról?
- Öhm. Aylaból jött ide, és miután meghalt én
örököltem minden hatalmát, vagy mit.
- Ennyi egyelőre elég lesz. És Ayla vezetőivel
hogy állsz?
- Még nem mondtam el neki semmit – szólt közbe
Daniel és elengedte a kezem. Értetlenül néztem rá, amikor odament Cassiehez és
váltott vele néhány szót. A lány kelletlenül ellökte magát a fától és szembe
fordult az erdővel. – Kösz.
- Ne hidd, hogy érted teszem.
- Sajnos kevesebbet tudsz, mint gondoltam.
Kezdjük az elején. Cassie most ide hívja a királynőt, avagy a vezetők egyikét.
Ő Luna. A hold és az éjféli fény istennője. A második legnagyobb hatalommal
bíró lény egész világunkban. Tisztelnünk kell, mert ha ő nincs, nem léteznek
angyalok, sem kiválasztottak – mellettem elnézve Danielre pillantott. –
Aphrodité?
- A szerelem istennője – vágtam rá azonnal.
- Ügyes. De nem csak a szerelemé. A szépség és a
Vénusz istennője. Ha pontos akarok lenni, este nézz az égre, szólj pár szót az
esthajnalcsillagnak és ő majd válaszol rá.
- Úgy érted… Aphrodité egy csillag?
- Mondhatjuk így is – bólogatott lelkesen. – Na,
szóval. Ők ketten testvérek és egyaránt nagy erejűek. Tőlük függ szinte
mindenki sorsa, halandóé öröklétűé egyaránt. Arra figyelj, hogy soha ne sérts
meg egy olyan hatalmú angyalt, aki csak rangban áll feletted. – Zavartan ráztam
a fejem, nagyon igyekeztem, hogy megértsem, mire gondol. – Luna királynő és
Aphrodité hercegnők, csupán feletted állnak, mert a nagymamád eljött Aylaból.
Ha maradt volna, most te lehetnél a hercegnő. Hatalmasabb az erőd, mint nekik
egyszerre. Ezért vagy fontos nekünk, Cathrine. Ha te itt vagy a Földön, az
egyensúly áll a két világ között. Az egyezség, amit a vezetők kötöttek
Pennyvel, kimondja, hogy az egyensúlyt meg kell tartani. A világok között akkor
jársz, amikor kedved tartja, de jóformán száműzöttek vagytok.
- Ez így nem teljesen igaz, Olivia. – A női
hangra mögöttem összerezzentem. Olivia meghajolt, de nem előttem. Ahogy
megfordultam, egy magas, vörös hajú nő mosolygott rám. Karcsú, vékony teste
hófehér, lenge ruhába bújtatva, haját könnyedén lengette a szél, mégis csak
valami délibábnak tűnt tökéletessége miatt. Követtem Olivia példáját és fejet
hajtottam. – Cathrine, neked nem kell meghajolnod. Tudom, hogy mennyit tudsz és
mennyit kell még tudnod. De hamarosan, minden tudás birtokába lépsz majd. Ebben
az évben, a születésnapod éjszakáján, egy különleges esemény tanú lehettek itt,
a Földön. A vörös telihold százévente egyszer látható, pontban éjfélkor. Ez
lesz a te éjszakád. Amikor végre közénk lépsz.
- A születésnapom éjszakáján?
- Igen. És Olivia szavaira visszatérve, nem
vagytok száműzve. A nagymamád csupán azt tette, amit helyesnek gondolt. Az
egyezségünk pedig annyit takar, célunk legyen a két világ közötti kapcsolat és
egyensúly megtartása. Egyensúly alatt pedig az értendő, hogy van még egy világ.
A halandók csak pokolként emlegetik. Amikor kimondják, ördögökre gondolnak
szarvakkal, és vasvillákkal. De mi mind tudjuk, mik élnek a sötétségbe zárva.
- Mik? – kezdtem beleélni magam a dolgokba. Luna
olyan átéléssel mesélt, hogy éreztem, mekkora súlya van a mondottaknak.
- Száműzöttek. Szellemek, démonok,
elkárhozottak. A legveszedelmesebb teremtmények, aki, ha egyszer közel
férkőznek valakihez, nem hagyják menekülni, amíg teljesen ki nem szipolyozzák
belőle az életet és nem marad más belőle, csak a roncs, amit a gyász tett
velük. Mindent elkövetnek, hogy kitörhessenek a börtönből, amit a nagymamád
hozott létre. Úgy nevezte el… a Végtelen. Mert nincs se vége, se eleje a
világuknak.
- Elég a rémtörténetekből – Daniel érintésére a
karomon ugrottam egyet. Luna és Olivia összenéztek, mintha egyre gondoltak
volna.
- Ki volt a barátod eddig? – kérdezte Luna.
- Jeremy Cole. Miért?
- És miért is hagytad el?
- Én nem hagytam el. Ő volt az, aki csak
játszott velem. A legjobb barátnőmet vele együtt veszítettem el. De ennek semmi
köze Danielhez.
- Hozzá nincs, viszont Elisabeth Candle –hez,
igen is van. Ő egy olyan nő gyermeke, aki a nagymamád rosszakarója volt. És egy
olyan valaki, akinek nevében a lánya tért vissza, bosszúért.
- A legjobb barátnőm akart… nem értem. Elisabeth
az utóbbi időben vált egyre gorombábbá. Semmi sem volt, amit ellenem követett
volna el, csak az utóbbi egy.
- De az elég volt ahhoz, hogy meg akard magad
ölni és eldobd magadtól az ékszert, ami most a nyakadban ékeskedik. Hidd el
lányom, láttam, amit láttam, és elég összetört voltál. Ha akkor nincs itt
Daniel és a csapata, akkor minden máshogy alakult volna. Te megszűntél volna
létezni és azzal együtt a világodnak is vége lett volna.
- Most már tényleg elég. Nem ezt kell vele
közölni, hanem felkészíteni a szertartásra. Vagyis az átalakulásra – Daniel
szorosabban fogta a karom, éreztem, hogy ennek is megmarad a nyoma, de nem
tettem szóvá. Inkább közelebb léptem hozzá és megsimítottam dühösen
összeráncolt homlokát. – A meséket én is eltudom neki mondani, de felkészíteni
nem vagyok elég. – Nem figyelt rám, továbbra is Lunahoz intézte szavait.
- Hé. Én is itt vagyok – próbáltam mosolyt
csalni arcára, de továbbra is keresztülnézett rajtam. – Jó. Eressze el és menj
haza. – végre bevált valami. Értetlenül fürkészte a tekintetem, elszakadva a
másik két nőtől. – Ezek szerint szigor kell azért, hogy észrevegyél?
- Én csak…
- Nem kell ennyire védelmezni, ráadásul, ha jól
emlékeszem, az nem is a te hatásköröd. Szóval nyugodj meg szépen, és hagyd,
hogy megosszák velem azt, amiért itt vannak.
- Nem, Cathrine, igaza van. Nekem az a dolgom,
hogy elmondjam, születésed napján beteljesül az örökséged és megkapod
mindenidők legnagyobb erejét. A fontos az, hogy szabad ég alatt légy és senki
ne lásson. Ha ez elintézhető, csak a nyakláncodra lesz szükséged és a
türelmedre. Amint minden rendeződik, újra találkozunk. Akkor talán már te jössz
el hozzánk.
- Ennyi?
- kell még több? – nevetett fel csilingelő
hangon. Kezét Olivia vállára téve elbúcsúzott tőlem. – A legközelebbi viszont
látásra. Olivia, ha készen állsz, és elengednek, magammal viszlek én és nem
kell még órákat várnod.
- Én készen állok. Cathrine? – aranyszín szemeit
rám emelte és várt. Csak percek múlva jöttem rá, mire.
- Persze, menj, ha szeretnél – intettem
nagyvonalúan. Gyorsan arcon csókolt és belekapaszkodott Luna karcsú karjába.
Elbűvölve figyeltem, ahogy ragyogó, fehér ködbe burkolózik a két test, majd a
kápráztató fehérség szertefoszlásával ők is eltűntek. Kíváncsivá váltam.
Valahogy most még jobban vonzott az a másik világ, látni akartam, olyan
gyönyörű- e, mint ahogy elképzeltem. Daniellel összefűztem ujjainkat, vártam,
hogy tegyen vagy mondjon valamit, de nem tette. Ezek szerint ő sem értheti
miért mentek el ilyen hamar. Még csak pár órája érkeztünk meg, mégis vége
lenne? Arra számítottam, hogy este úgy kell majd könyörögnöm, hogy
hazamehessek. – Várunk még valakit?
- Nem, csak elgondolkodtam. Azt hittem, sokáig
tart majd meggyőzni téged mindenről, mégis azonnal elhitted a szavakat. Még én
sem voltam ilyen könnyű eset. Napokig mutattak minden félét, mire rájöttem,
igazuk van. Nem kaptál véletlenül sokkot?
- Nem. De érthető, hogy mindent elhiszek,
tekintve, hogy jelenleg az, akit mindennél jobban szeretek nem is ember.
- Pedig most elég emberi vagyok.
- Úgy értem vannak idők, amiket farkasként tölt
el. Nem mintha ellenemre lenne emberi mivoltod, de hiányzik a farkasom –
megrebegtettem a szempillámat, de csak szemforgatást kaptam válaszul. –
Komolyan mondom ám. Mi lenne, ha esetleg…
- Akkor ki vezetne haza?
- Én, ki más?! Vagy Cassie, biztos bevállalná,
nem? – körbe forogtam, hogy lássam, benne van- e, de sehol nem találtam. – Hová
lett? Őt nem láttam elmenni. – Elengedtem a kezét és a keresésére indultam. Nem
jutottam sokáig, mert Daniel elkapta a derekam és visszarántott az erdőből.
- Hagyd, hadd legyen most egyedül. Majd azt is
elmondom, miért. Gyere, haza viszlek, és elmondok néhány történetet, amit nem
árt tudnod, mielőtt betöltöd a tizenhetet.
Tehetetlenül
követtem, hagytam, hogy vezessen előre, pedig szívem szerint megkerestem volna
vigyázómat, hogy beszélhessek vele. Nem láttam ilyennek, amíg Olivia nem volt a
közelében. Lehet, hogy ez a probléma? A
mostoha húga jelenléte váltottam volna ki belőle ezt a viselkedést? De hát
miért nem szólt egy szót sem egész idő alatt? Annyi kérdés volt, de választ
egyikre sem leltem. Érdekelt, hogy mi van vele, mert éreztem iránta valami
bizalmas, baráti kapcsolatot, amit az embertársaim iránt is, mint például
Florával. De talán félre ismertem, és mégsem olyan, mint amilyennek mutatja
magát. Ki tudja. Lehet, hogy nem kell jóban lennem vele, ahhoz, hogy
megtanítson majd bánni az erőmmel.
1 megjegyzés:
Nem is tudom mit mondjak. Vagyis boldog szülinapot a blognak és csak így tovább, mert ez egyre jobb lesz. Remélem nem lesz még egyszer ilyen sok idő kihagyásod, hiányoztál már... :)
Sok-sok sikert továbbra is!
Mira
Megjegyzés küldése