Boldog szülinapot!!

Tudom, nagyon rég jelentkeztem már ezen a blogomon, de valahogy nem tudtam, hogyan folytathatnám. Aztán egy hónapja, ránéztem a naptárra és megláttam valamit. Március 13 -án volt a blog egy éves. Ezt nem hagyhattam figyelmen kívül és bár nem vittem zökkenőmentesen végig azt az egy esztendőt, úgy gondoltam, megerőltetem magam és leültem a gép elé. Nem kellett sokat várni, az ötlet jött magától.

Ennek örömére itt a 15. Fejezet.

Remélem tetszeni fog, jó olvasást kívánok megmaradt olvasóimnak!

Rosmine

~*~

Télhez képest kimondottan melegnek ígérkezett az idő. Akarva akaratlanul is kiugrottam az ágyból, amikor utolért az emlékezetem, hogy Daniel egy szinttel lejjebb alszik, vagy talán már ébren is van. Gyorsan megmostam az arcom, felfrissítettem a leheletem és normális ruhát vettem magamra. Biztos örülne, ha egy szál hálóingen libbennék be hozzá, de nem hiszem, hogy kockáztatni kéne, nehogy szívrohamot kapjon. Amint elkészültem, leszaladtam a konyhába, követve a levegőben keringő illatokat. Mondhatni a hasam vitt előre. Érdeklődve léptem be a konyhába, ahol anya tett-vett, mintha legalábbis értene a főzéshez. Általában egy palacsinta és pirítós elkészítése nem okoz nagyobb fejtörést számára, de eddig még soha nem láttam igazi reggelit készíteni. Apa nálunk a konyhatündér.

-Nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de nagyon jól néz ki, anya! – belehajoltam a serpenyőbe, ahol épp rántotta sült és mellette egy másikban, zöldség párolódott. – Lemaradtam valamiről, hogy ma te készítesz reggelit?

- Édesem, csak szeretnék jó benyomást kelteni a fiatalember előtt. Hogy nézne ki, ha apád készítene reggelit, vagy mindenki pirítóst enne magába, egy nagyon minimális vajjal?

- Miattam nem muszáj ekkora felhajtást csapni. - Daniel a tarkóját vakargatva állt a konyhaajtóban, félig kigombolt fehér ingben és a bátyám szürke melegítőjében. Nevetnem kellett a kinézetén, de moderálnom kellett magam. Visszafogottan mosolyogva léptem elé, átkarolva a derekát.

- Jó reggelt, hétalvó.

- Nagyon borzalmasan nézek ki?

- Nem jobban, mint máskor.

- Kösz szépen, jól esett - elkapta lófarokba fogott hajam és gyengéden hátrahúzta vele a fejem, hogy a nyakamra adhasson csókot.

- Au – motyogtam kisebb fáziskéséssel. – Chris! – kiabáltam át a nappaliba a bátyámnak.

- Mi van Törpilla?

- Nem dobnád meg Danielt egy normális pólóval, hogy ne nézzen ki ilyen… furán? Kérlek szépen! – tettem hozzá, mikor nem válaszolt.

- Így már mindjárt jobb – jegyezte meg hátba vágva Danielt, aki erre csak megforgatta sötét szemeit. – Jössz, öreg? – fordult vissza a lépcsőről.

- Menj, én addig segítek anyának. Oh. És ha megkérdezi, hogy lefeküdtünk –e már, mondj igent. Muris lesz az arca – súgtam neki kuncogva.

- Aha, persze. Biztos örülni fog, ha kijelentem.

- Csak tedd, amit mondtam, akkor békén fog hagyni.

- Jó, jó. Sietek vissza – gyorsan szájon csókolt és Cristopher után eredt az emeletre, én meg visszamentem anyámhoz. Megterítettem az asztalt és befejeztem azt, amit ő elkezdett. Vicces volt, amikor hallottam a testvérem hitetlenkedő kérdését, amire valószínűleg Daniel azt válaszolta, amit kértem tőle. Anya tudta, hogy mi történt, mert ugyanezt eljátszottam már párszor, ha a tesóm haverjai megpróbáltak kikezdeni velem és másnap megint megjelentek a házunk előtt. Most azonban volna valóság alapja a dolgoknak.

- Tényleg viccesen reagált – jött le nevetve Daniel a lépcsőn, egyenesen az asztalhoz, ahol már ott ültem a szüleimmel.

- Mondtam én, hogy megéri. De azért nem árultad el neki, hogy nem igaz? Én is szeretnék nevetni.

- Gondolod, hagytam volna ezt az örömöt csak magamnak? – újra felnevetett, leült mellém és az asztal alatt megfogta a kezemet. Lassan Chris is befáradt hozzánk és leült velem szemben. Egész reggeli alatt engem nézett, amit végül szóvá is tettem.

- Mi a baj? – nézem rá a lehető legbambább képet vágva. Lenyelte a szájában lévő falatot és halkan megszólalt.

- És hol… csináltátok? – kérdezte, mire anya megköszörülte a torkát, apa pedig hirtelen felkapta a fejét.

- Mégis mit? – adtam a hülyét. Megköszörülte a torkát és Danielre nézett mellettem.

- Chatrine fürdőjében. Kellemes ott hangulat egyébként is, de úgy meg végképp…

            Alig bírtam visszafogni a nevetésem. Apa felvont szemöldökkel nézett rám, anya a fejét rázta, Chris becsukta a szemét, Daniel pedig kezét a combomra simítva felém fordult.

- Vagy nem olyan jó a hangulat?

- Mi az, hogy?!! – vigyorogtam rá.

- Mi lenne, ha ezt nem az asztalnál tárgyalnátok meg? Bizonyára senki nem kíváncsi rá rajtad kívül – szólt ránk anya. Mosolyogva tettem a kezem Danielére, amikor végre nem rázkódtam az elfojtott nevetéstől. – Köszönöm.

- Én is szeretném ám tudni, hogy miről van szó, kislányom.

- Semmiről, drágám, majd reggeli után beavatlak. Addig is további jó étvágyat. – Anya tényleg nagyon unta már ezt a témát, de olyan jól lehet szórakozni a bátyám hiszékenységén. Olykor jobb, mint általában véve valaha. És most különösen nevettető volt a helyzet.

            Reggeli után segítettem elpakolni és igyekeztem a helyén tartani Danielt, aki minden áron mosogatni akart. Hiába állt a mosogatónál anya, neki az volt a legfontosabb, hogy ne legyen feladat nélkül. Azonban amikor apa is visszatért hozzánk, inkább elhallgatott, nehogy neki támadjon a reggelis incidens miatt. Amint végeztem, felrángattam az asztaltól és bezárkóztunk a szobámba.  Semmi kedvem nem volt nekem elmagyarázni a történteket, csupán ki akartam használni, hogy egyetlen pillanat erejéig kettesben vagyok Daniellel.

- Mi lesz, ha kiderül, hogy nem is feküdtünk még le?

- Majd duzzog egy sort, amiért sikeresen átvágtuk a fejét. Semmi nem fog történni. – Próbáltam figyelmen kívül hagyni, a „még” szócskát, de valahogy nem ment. – Még? – kérdeztem az ölébe mászva. Nagyot sóhajtva dőlt el velem együtt az ágyamon.

- Ha minden jól sül el, akkor még. Aztán elválik, hogy mikor.

- Ezzel akarsz nyugtatni? Mert hidd el, tudom, hogy nem én vagyok a világ legszebb nője, és sok más lányt megkaphatnál, akire csak vágysz.

- Legyen annyi elég, hogy nekem te vagy a világ legszebb nője, mondhat bárki bármit. És ne hidd, hogy bárkit megkaphatok, akit csak megkívánok. El sem tudod képzelni, mennyire sokat tud nyavalyogni egy pláza cica.

- Nem kell elképzelnem, minden nap részesülök benne.

- Na, látod. Nekem ugyan nem lesz egy hisztis barátnőm, aki azért sír, mert letört a körme. Te vagy a nekem való, Chatrine. Az meg az én bajom lett volna, ha hagylak elúszni.

- De nem tetted meg.

- Nem bizony – homlokon csókolt, kezével megfogta az enyémet. – Lassan mennünk kéne. Cassie azt mondta, legkésőbb tizenegyre legyünk a parkban, onnan megyünk majd fel a hegyekbe.

- Hová? – néztem összekulcsolt kezünkre.

- Mondtam, hogy senki nem láthat meg bennünket, miközben gyakorolsz. És be kell mutatnom a falkám tagjait, nehogy lepuffantsd valamelyiket, ha meglátod a kertetekben ólálkodni. Néha kikelnek magukból, de olyankor mindig megfékezem őket. Néhányukat már ismered is, biztos, hogy találkoztál velük emberként.

- És mit mondjak a szüleimnek? Hová tűnök el egy egész napra?

- Mondjuk… Elviszlek egy randira, de mivel különleges helyre megyünk, egyetlen percet sem pazarolhatunk az időnkből. Mit szólsz?

- Talán bejön. Csak apát lesz nehéz meggyőzni bármivel is. Azért egy próbát megér.

- Ebben a ruhában jössz? – ült fel újra és eltolt magától. – Azt ajánlom, hozz magaddal egy pulóvert, vagy valami olyat, amit nem sajnálsz, ha koszos lesz, vagy elszakad. És legyen nálad kabát. A nap végére fázni fogsz.

- Oké, főnök. Még valamit?

- Egy csókot, ide, ni! – mutatott az arcára. Kisgyerek módjára pusziltam meg az arcát, mire morogva döntött a hátamra, hogy megmutassa, milyen egy igazi csók. Sajnos nem bírtam megállni, hogy ne viszonozzak minden egyes puszit, amit a számra, vagy épp az arcomra kaptam – mikor hol ért el.

~*~

            Ahhoz képest, amit vártam, sokkal hamarabb szabadultam otthonról. Daniel ragaszkodott a saját autójához, mindenképp ő akart engem is elvinni. A parkban már tényleg ott várt Cassie és nagy meglepetésemre nem csak ő. Mellette a szőke szépség, Olivia Florel tündökölt. Hatalmasra tágult szemekkel bámultam az arcába, amikor melléjük értem.

-Szia, Chatrine – üdvözölt barátságosan mosolyogva. – A mostoha nővéremet már ismerheted – mutatott a maga mellett álló barna hajú nőre, aki megforgatta a szemét.

- Te mit keresel itt?

- Én Cassie és a többi őrző vezetője vagyok, a te védelmeződ egyike. Sajnos el kell viselnünk egymást, amíg ma le nem megy a nap. Én csak a lemenő nap utolsó sugarával és a te engedélyeddel térhetek vissza Aylaba.

- De várom én már azt – morgolódott magában Cassie, mosolyt csalva az arcomra.

- És hová megyünk most?

- Fel a hegyekbe, egy olyan helyre, ami a halandók szeme előtt rejtett. Sok angyallal fogsz ma találkozni és egy két védenceddel, akik hajlandóak voltak elfogadni a parancsomat.

- Siobhan is el fog jönni, ne aggódjatok. – Daniel olyan komoly arccal közölte, amilyennel még soha nem láttam beszélni. – Az összes farkas jelen lesz.    Megszorítottam a kezét, magamra vonva figyelmét. Mosolyogva fordult felém, kézfejével végigsimítva értetlen arcomon.

- Mindent megtudsz a maga idejében. Mehetünk, lányok?

- Ha nagyon muszáj veletek menni… - Cassie -nek nem nagyon volt ínyére a dolog, bármi is következett. Valószínűleg nagyon várja már a nap végét. Vagy csak elég nyilvánvaló, hogy Daniel és én együtt vagyunk, és ez nem tetszik neki. De nem baj. Nem is kell, hogy tetsszen.

- Nem muszáj. Mehetsz gyalog is – vetette oda Daniel mogorván.

- Viselkedj – rántottam meg a karját. – Inkább magyarázd el, mi ez az egész. Kezdem nagyon nem érteni. Ahogy azt sem, hogy hova megyünk, ahol senki nem láthat minket.

- Mondtam, hogy mindent elmondok, ha eljön az ideje. Ha most rád zúdítom, nem lesz könnyebb. Csak hallgass rám, egyelőre ennyi a dolgod. Rendben?

            Morcosan ráncoltam az orrom, de kétlem, hogy bármit tehettem volna a várakozás ellen. Beletörődtem a tudatlanságba és hagytam, hogy vakon vezessen az igazság felé. Remélem, nem kell sokáig várnom a sötétben, hogy végre megértsem a saját életem és sorsom.

            A hegyekbe csak egy darabon mentünk autóval, egy ösvénynél megálltunk és gyalog folytattuk az utat egy kis tisztásig, ahol Olivia letelepedett a fűre, Cassie pedig egy közeli fának dőlve figyelt minket. A réten végig szaladt a téli szellő, felkúszva a hátamon, megborzongatva engem. Közelebb húzódtam Danielhez, karjaimmal átkulcsoltam derekát, fejemet a vállára döntöttem.

- Ugye azért elviszel majd valamikor egy igazi randira? – néztem fel az arcába.

- Hát persze szépségem – megsimogatta a karom és a fák árnyékát fürkészte. – Megjöttek, a többiek is. – Szorosabban fonódott körém izmos karja, amikor egy platina szőke lány lépett ki az erdőből. – Siobhan… - szólt rá Daniel, amikor felém fordulva elnyomott egy fintort. Értetlenül néztem, ahogy fejet hajt előttem és tovább áll. A következő percben még három fiú és egy fiatal lány lépett elő a semmiből, aki szintén megálltak előttem, meghajoltak és hátráltak egy lépésnyit. – Hol van Cassandra?

- Sajnos nem tudott ma megjelenni. Szörnyen sajnálja a dolgot, és tisztában van a következményekkel, de te is tudod, milyenek a szülei. Nem kockáztathatja, hogy lebukjon és vele együtt mi is – szólalt meg az egyik szálkás srác. Őt már ismertem. Azon az estén, a mikor, Daniellel kellett volna találkoznom, ő jött el, helyette.

- Lucas? Lucas Knight. Te mit keresel itt? – néztem rá meglepődve. Vigyorogva pillantott Danielre, aki szemforgatva húzott magához még közelebb.

- Ennyi erővel, akár én is otthon maradhattam volna – fújtatott a Siobhan nevű lány. Érdeklődve néztem rá, mire leereszkedően megszólalt. – Ez lenne az utolsó kiválasztott? – mutatott rajtam végig. – Hamarabb nézném szolgáló lánynak, mint hatalmas erővel és tudással bíró angyalnak. De ha jobban megnézem, talán még szobalánynak sem venném hasznát.

- Elég volt. Tűnj el és jobban teszed, ha nem is jössz egy darabig.

- Ha azzal kell együtt működnöm, nem kell kétszer mondanod – és már ott sem volt. A lehető legkisebbre húztam magam össze, kicsinek éreztem magam, egy senkinek, a lány szavai után. Mindenki döbbenten kísérte a szemével, amit nem értettem. Minden joga meg volt rá, hogy megmondja, amit gondol rólam. Talán csak egy kicsit volt gorombább a kelleténél. Daniel bátorítóan megszorította a karomat, de még ekkor sem voltam teljesen magamnál.

- Nem kell foglalkoznod vele. Mi sem tesszük. Keresztülnézünk rajta, ahogy ő is rajtunk. Kölcsönösen ki nem állhatjuk egymást. De akkor kezdjük az elején. Ők itt a falkám – vezetett közelebb a sorban álló fiatalokhoz és egytől egyig bemutatta őket, kezdve a lánnyal az elején. – Ő itt Nala Sheen. Az egyetlen, aki még normálisnak mondható a csapatban.

- Köszi, haver – horkant fel a mellette álló fiú.

- Nos, igen. Lucast már ismered. Ő az, akit a poénjai miatt, már nem egyszer akartunk kihajítani valahol az erdőben. Alan Black – mutatta tovább, de nem fűzött hozzá megjegyzést. – És Mark Larsen. Valamint még egy kedves, tiszta szívű lány, akivel biztos jól kijössz majd, de most nem ért rá. Cassandra Ross. Nem sokára láthatod őket farkasként is, de először néhány arany szabály. Senkinek nem beszélsz erről, még a szüleidnek sem. Ha hívnak, csak a leglehetetlenebb helyzetben hagyhatod ki a tanácskozást és mindezek felett, a fő feladatod a mi védelmünk.

- Jelen pillanatban, nekem lenne szükségem védelemre, nem nektek – suttogtam neki, gondolatban, még mindig Siobhan szavait elemezgetve. Miért olyan ellenszenves velem? Tudtommal semmi megvetni valót nem tettem.

- Neked is van, természetesen. Cassie és Olivia, valamint még többen is, akikről nem gondolnád. – Mélyen elhallgatott, vártam a folytatást, de nem szólt többet. - A helyzet az, hogy most jönne az a rész, hogy mi lelépünk, de nem hiszem, hogy itt merlek hagyni a két lánnyal. Ha egymásnak esnek, valakinek szét kell őket szedni.

- Pedig hidd el, hogy tudok uralkodni magamon – szólalt meg Cassie, közelebb jőve hozzám. Rosszul esett így látni, hiszen nem olyan rég, még teljesen jól kijöttünk egymással. Olivia továbbra is mosolyogva figyelte a történéseket, mintha arra várna, mikor avatkozhat bele a folyamatokba.

- Nem maradhatnál mégis? – kapaszkodtam bele a karjába, hogy marasztalhassam még egy kis ideig.

- Te mondod meg, hol a helyem – nézett rám kedvesen. Nem kellett gondolkodnom a válasz jött magától.

- Mellettem.

- Remek. Egy kutyával több – morgolódott újdonsült tanítóm. Tényleg nem tetszhetett neki a kettősünk. Na de ennyire ellenezni a boldogságomat…

- Ti elmehettek – Daniel sokkal kedvesebb hangot megütve adta ki az utasítást, mire a kis csapat megindult az erdőbe, minden szó nélkül. Ha ez néha nálam is működne, én lennék a világ legboldogabb embere. – Kezded te, vagy közöljem vele én az állást? – fordult Oliviahoz, mire ő felpattant és közelebb táncolt hozzánk. De komolyan. Valósággal hozzám táncolt a lány.

- Mivel azt bizonyára már tudod, hogy én azért élek, hogy védjelek, ebbe nem nagyon kell belebonyolódnunk. Mit tudsz a nagymamádról?

- Öhm. Aylaból jött ide, és miután meghalt én örököltem minden hatalmát, vagy mit.

- Ennyi egyelőre elég lesz. És Ayla vezetőivel hogy állsz?

- Még nem mondtam el neki semmit – szólt közbe Daniel és elengedte a kezem. Értetlenül néztem rá, amikor odament Cassiehez és váltott vele néhány szót. A lány kelletlenül ellökte magát a fától és szembe fordult az erdővel. – Kösz.

- Ne hidd, hogy érted teszem.

- Sajnos kevesebbet tudsz, mint gondoltam. Kezdjük az elején. Cassie most ide hívja a királynőt, avagy a vezetők egyikét. Ő Luna. A hold és az éjféli fény istennője. A második legnagyobb hatalommal bíró lény egész világunkban. Tisztelnünk kell, mert ha ő nincs, nem léteznek angyalok, sem kiválasztottak – mellettem elnézve Danielre pillantott. – Aphrodité?

- A szerelem istennője – vágtam rá azonnal.

- Ügyes. De nem csak a szerelemé. A szépség és a Vénusz istennője. Ha pontos akarok lenni, este nézz az égre, szólj pár szót az esthajnalcsillagnak és ő majd válaszol rá.

- Úgy érted… Aphrodité egy csillag?

- Mondhatjuk így is – bólogatott lelkesen. – Na, szóval. Ők ketten testvérek és egyaránt nagy erejűek. Tőlük függ szinte mindenki sorsa, halandóé öröklétűé egyaránt. Arra figyelj, hogy soha ne sérts meg egy olyan hatalmú angyalt, aki csak rangban áll feletted. – Zavartan ráztam a fejem, nagyon igyekeztem, hogy megértsem, mire gondol. – Luna királynő és Aphrodité hercegnők, csupán feletted állnak, mert a nagymamád eljött Aylaból. Ha maradt volna, most te lehetnél a hercegnő. Hatalmasabb az erőd, mint nekik egyszerre. Ezért vagy fontos nekünk, Cathrine. Ha te itt vagy a Földön, az egyensúly áll a két világ között. Az egyezség, amit a vezetők kötöttek Pennyvel, kimondja, hogy az egyensúlyt meg kell tartani. A világok között akkor jársz, amikor kedved tartja, de jóformán száműzöttek vagytok.

- Ez így nem teljesen igaz, Olivia. – A női hangra mögöttem összerezzentem. Olivia meghajolt, de nem előttem. Ahogy megfordultam, egy magas, vörös hajú nő mosolygott rám. Karcsú, vékony teste hófehér, lenge ruhába bújtatva, haját könnyedén lengette a szél, mégis csak valami délibábnak tűnt tökéletessége miatt. Követtem Olivia példáját és fejet hajtottam. – Cathrine, neked nem kell meghajolnod. Tudom, hogy mennyit tudsz és mennyit kell még tudnod. De hamarosan, minden tudás birtokába lépsz majd. Ebben az évben, a születésnapod éjszakáján, egy különleges esemény tanú lehettek itt, a Földön. A vörös telihold százévente egyszer látható, pontban éjfélkor. Ez lesz a te éjszakád. Amikor végre közénk lépsz.

- A születésnapom éjszakáján?

- Igen. És Olivia szavaira visszatérve, nem vagytok száműzve. A nagymamád csupán azt tette, amit helyesnek gondolt. Az egyezségünk pedig annyit takar, célunk legyen a két világ közötti kapcsolat és egyensúly megtartása. Egyensúly alatt pedig az értendő, hogy van még egy világ. A halandók csak pokolként emlegetik. Amikor kimondják, ördögökre gondolnak szarvakkal, és vasvillákkal. De mi mind tudjuk, mik élnek a sötétségbe zárva.

- Mik? – kezdtem beleélni magam a dolgokba. Luna olyan átéléssel mesélt, hogy éreztem, mekkora súlya van a mondottaknak.

- Száműzöttek. Szellemek, démonok, elkárhozottak. A legveszedelmesebb teremtmények, aki, ha egyszer közel férkőznek valakihez, nem hagyják menekülni, amíg teljesen ki nem szipolyozzák belőle az életet és nem marad más belőle, csak a roncs, amit a gyász tett velük. Mindent elkövetnek, hogy kitörhessenek a börtönből, amit a nagymamád hozott létre. Úgy nevezte el… a Végtelen. Mert nincs se vége, se eleje a világuknak.

- Elég a rémtörténetekből – Daniel érintésére a karomon ugrottam egyet. Luna és Olivia összenéztek, mintha egyre gondoltak volna.

- Ki volt a barátod eddig? – kérdezte Luna.

- Jeremy Cole. Miért?

- És miért is hagytad el?

- Én nem hagytam el. Ő volt az, aki csak játszott velem. A legjobb barátnőmet vele együtt veszítettem el. De ennek semmi köze Danielhez.

- Hozzá nincs, viszont Elisabeth Candle –hez, igen is van. Ő egy olyan nő gyermeke, aki a nagymamád rosszakarója volt. És egy olyan valaki, akinek nevében a lánya tért vissza, bosszúért.

- A legjobb barátnőm akart… nem értem. Elisabeth az utóbbi időben vált egyre gorombábbá. Semmi sem volt, amit ellenem követett volna el, csak az utóbbi egy.

- De az elég volt ahhoz, hogy meg akard magad ölni és eldobd magadtól az ékszert, ami most a nyakadban ékeskedik. Hidd el lányom, láttam, amit láttam, és elég összetört voltál. Ha akkor nincs itt Daniel és a csapata, akkor minden máshogy alakult volna. Te megszűntél volna létezni és azzal együtt a világodnak is vége lett volna.

- Most már tényleg elég. Nem ezt kell vele közölni, hanem felkészíteni a szertartásra. Vagyis az átalakulásra – Daniel szorosabban fogta a karom, éreztem, hogy ennek is megmarad a nyoma, de nem tettem szóvá. Inkább közelebb léptem hozzá és megsimítottam dühösen összeráncolt homlokát. – A meséket én is eltudom neki mondani, de felkészíteni nem vagyok elég. – Nem figyelt rám, továbbra is Lunahoz intézte szavait.

- Hé. Én is itt vagyok – próbáltam mosolyt csalni arcára, de továbbra is keresztülnézett rajtam. – Jó. Eressze el és menj haza. – végre bevált valami. Értetlenül fürkészte a tekintetem, elszakadva a másik két nőtől. – Ezek szerint szigor kell azért, hogy észrevegyél?

- Én csak…

- Nem kell ennyire védelmezni, ráadásul, ha jól emlékeszem, az nem is a te hatásköröd. Szóval nyugodj meg szépen, és hagyd, hogy megosszák velem azt, amiért itt vannak.

- Nem, Cathrine, igaza van. Nekem az a dolgom, hogy elmondjam, születésed napján beteljesül az örökséged és megkapod mindenidők legnagyobb erejét. A fontos az, hogy szabad ég alatt légy és senki ne lásson. Ha ez elintézhető, csak a nyakláncodra lesz szükséged és a türelmedre. Amint minden rendeződik, újra találkozunk. Akkor talán már te jössz el hozzánk.

- Ennyi?

- kell még több? – nevetett fel csilingelő hangon. Kezét Olivia vállára téve elbúcsúzott tőlem. – A legközelebbi viszont látásra. Olivia, ha készen állsz, és elengednek, magammal viszlek én és nem kell még órákat várnod.

- Én készen állok. Cathrine? – aranyszín szemeit rám emelte és várt. Csak percek múlva jöttem rá, mire.

- Persze, menj, ha szeretnél – intettem nagyvonalúan. Gyorsan arcon csókolt és belekapaszkodott Luna karcsú karjába. Elbűvölve figyeltem, ahogy ragyogó, fehér ködbe burkolózik a két test, majd a kápráztató fehérség szertefoszlásával ők is eltűntek. Kíváncsivá váltam. Valahogy most még jobban vonzott az a másik világ, látni akartam, olyan gyönyörű- e, mint ahogy elképzeltem. Daniellel összefűztem ujjainkat, vártam, hogy tegyen vagy mondjon valamit, de nem tette. Ezek szerint ő sem értheti miért mentek el ilyen hamar. Még csak pár órája érkeztünk meg, mégis vége lenne? Arra számítottam, hogy este úgy kell majd könyörögnöm, hogy hazamehessek. – Várunk még valakit?

- Nem, csak elgondolkodtam. Azt hittem, sokáig tart majd meggyőzni téged mindenről, mégis azonnal elhitted a szavakat. Még én sem voltam ilyen könnyű eset. Napokig mutattak minden félét, mire rájöttem, igazuk van. Nem kaptál véletlenül sokkot?

- Nem. De érthető, hogy mindent elhiszek, tekintve, hogy jelenleg az, akit mindennél jobban szeretek nem is ember.

- Pedig most elég emberi vagyok.

- Úgy értem vannak idők, amiket farkasként tölt el. Nem mintha ellenemre lenne emberi mivoltod, de hiányzik a farkasom – megrebegtettem a szempillámat, de csak szemforgatást kaptam válaszul. – Komolyan mondom ám. Mi lenne, ha esetleg…

- Akkor ki vezetne haza?

- Én, ki más?! Vagy Cassie, biztos bevállalná, nem? – körbe forogtam, hogy lássam, benne van- e, de sehol nem találtam. – Hová lett? Őt nem láttam elmenni. – Elengedtem a kezét és a keresésére indultam. Nem jutottam sokáig, mert Daniel elkapta a derekam és visszarántott az erdőből.

- Hagyd, hadd legyen most egyedül. Majd azt is elmondom, miért. Gyere, haza viszlek, és elmondok néhány történetet, amit nem árt tudnod, mielőtt betöltöd a tizenhetet.

            Tehetetlenül követtem, hagytam, hogy vezessen előre, pedig szívem szerint megkerestem volna vigyázómat, hogy beszélhessek vele. Nem láttam ilyennek, amíg Olivia nem volt a közelében. Lehet, hogy ez a probléma?  A mostoha húga jelenléte váltottam volna ki belőle ezt a viselkedést? De hát miért nem szólt egy szót sem egész idő alatt? Annyi kérdés volt, de választ egyikre sem leltem. Érdekelt, hogy mi van vele, mert éreztem iránta valami bizalmas, baráti kapcsolatot, amit az embertársaim iránt is, mint például Florával. De talán félre ismertem, és mégsem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Ki tudja. Lehet, hogy nem kell jóban lennem vele, ahhoz, hogy megtanítson majd bánni az erőmmel.