Sziasztok!
Igazán, szívből sajnálom, hogy ilyen sokáig húztam a frisset, de az ihletet nem lehet megvenni, ami néha következményekkel jár, de végül meg kellett állítanom a kedvenc filmem, mert olyan ötleteim támadtak, hogy ha azokat nem írom le azonnal, minden elszáll. Szóval köszönve a filmeknek, és hálát adva az ihletnek, most már itt van a 14. Fejezet is. Jó olvasást kívánok nektek! Iliana
Vacsora után rögtön a
vendégszobába vonultam, hogy némileg helyre pofozzam Danielnek. Nem soká anya
is csatlakozott és lázasan pakolászni kezdett. Apa és a bátyám valahol kint
voltak… az újdonsült pasimmal. Ebbe
belegondolva, valahogy már nem tűnt olyan jó döntésnek, hogy egyedül hagytam
őket.
- Lesz még ilyen alaklom? – kérdezte anya a
szekrényben kotorászva.
- Milyen? – álltam fel a földről és visszatoltam
az ágy alá az ágynemű tartót.
- Hogy itt lesz ez a fiú. Nem csak
tanulótársként, hanem barátként.
- Eddig is barátként volt itt.
- De ezúttal itt is alszik. Ráadásul nem
akármilyen barát, hanem barát-barát. Mármint együtt vagytok, ha nem tévedek.
- Nem tudom, anya. Ez az egész… olyan hirtelen
jött, hogy még most sem fogtam fel. Tegnap jóformán még ki sem állhattam, ma
estem meg… Nos hát… - nem tudtam hogy megfogalmazni a dolgot. Mondtam volna,
hogy a nyakába ugrottam és addig csókoltam, amíg nem viszonozta azt? Talán
mégsem ez volna a megfelelő megfogalmazás.
- Csak nem… - fordult felém anya, csillogó
szemekkel, összefűzött ujjakkal. - … ő az, akivel úgy érzed más, mint Jeremy-
vel? Intenzívebb és valóságosabb?
- Öhm. Deee… - nyújtottam el az utolsó hangot,
mintha legalább három szótagú lenn. Így jobban belegondolva, még igaz is.
Daniel úgy érint, ahogy Jeremy soha. – Miből gondolod, hogy…
- Ugyan csillagom. Ott voltam amikor Jeremy
meglátogatott. Láttam, hogy néztek egymásra, ahogy ma is, amikor te és Daniel
beállítottatok a konyhába. Bevallom, soha nem láttam még ahhoz hasonlót ilyen
fiataloknál, ahogy Daniel megérint, ahogy téged figyel. Biztos vagyok benne,
hogy bármelyik pillanatban képes lenne a testével védelmezni téged, az életét
adni érted.
- Jaj, anya, ez csak egy diákszerelem! – De
amint kimondtam, már vissza is kívántam. Jeremy- nek is ezt mondtam és igazam
lett. De ez most más. Igaza van anyának. Valami erősebb, bizalmasabb.
- Hát rendben. Csak a végén nehogy neked legyen
igazad. Kár lenne a boldogságodért.
Kopogtattak
az ajtón és a benyitott Daniel. Abban a pillanatban lehettem olyan piros, mint
még soha. Mosolyogva bentebb jött és megindult felém. Gyors oldalpillantást
vetett anyára, de nem zavartatva magát, magához húzott és megcsókolt. Csak egy
egyszerű, de bizalmas csók volt.
-Ezt miért kaptam? – mosolyogtam fel rá, amikor
a válla felett láttam nyitódni és csukódni az ajtómat. Anya kiment a szobából.
- Talán nem szabad? Vagy ez csak diákszerelem és
ne nagyon éljem bele magam? – kérdezett vissza pimaszul vigyorogva.
- Hallottad? Ó, istenem! – arcomat fehér ingébe
rejtettem szégyenemben. Bármit elviseltem volna, csak ezt nem. – Anya kihozta
belőlem azt, amit nem akartam mondani. Minden mást hallhattál volna csak ezt a
mondatot nem szántam a te füleidnek.
- Akkor jó. Most már nem félek, hogy kosarat
kapok még az éjszaka.
- Nem kell ettől tartanod még egy jó darabig.
- Az igazság az, hogy igenis tartanom kell tőle.
Azért maradok itt, hogy többet megtudj magadról. Ezúttal tényleg. És Chatrine…
- megfogta az ingét szorongató kezeimet és eltolta őket. - …Tudom, hogy
mennyire erős vagy, de amiket látni és hallani fogsz, egyáltalán nem lesznek
szép dolgok. Ígérd meg nekem, hogy a ma este köztünk marad.
- Persze. Természetesen, bármit megteszek, hogy
könnyebb legyen. Te megmondod, mit tegyek és én megteszem.
- Menj, fürödj le és vegyél valami kényelmesebb
öltözéket. De ha kérhetem ne azt, amibe a múltkor láttalak reggel. –
kiszélesedett a vigyora, amikor elpirultam. Vajon élvezi, hogy ezt csinálhatja?
– Talán mára ennyi elég is lesz a cikizésedből.
- Gondolod? – fintorodtam el.
Miután
vettem egy forró fürdőt, megágyaztam magamnak és egy pillanatra eltűnődtem
azon, miért ragaszkodok én annyira mindenhez. Danielhez, a farkasokhoz, a
szobámhoz. Minden olyan hófehér és tiszta. Nem vagyok tisztaságmániás, de soha
meg se fordult a fejemben, hogy valamin változtassak. Itt mindennek meg van a
helye.
Az
ablakomhoz léptem, hogy behúzzam a sötétítő függönyömet, de valami furcsát
véltem látni az üveg túloldalán. A következő pillanatban fejbevágott a
felismerés és csodálkozva rántottam szét a vékony anyagot. Mosolyogva nyitottam
ki a teraszomra nyíló ajtót és már nevetve léptem ki a hóesésbe. Gyereknek
éreztem magam a viselkedésem miatt, de abban a pillanatban az sem érdekelt.
Széttártam karjaimat és megpördültem. A terasz hideg kövén lépkedtem mezítláb,
nekiütköztem a korlátnak, de még ez sem szegte jókedvemet. Leszaladtam a
lépcsőn a kertbe és tovább forogtam, mint valami őrült. Ekkor azonban valami
másnak mentem neki. Halk sikkantás hagyta el a számat a váratlan ütközéstől.
Érdeklődve fordultam meg és tekintetem találkozott egy sárga szempárral.
- Hát itt vagy, te kis kóborló? – öleltem át
boldogan a farkas nyakát. – Hiányoztál már. De képzeld, mi történt velem. Én
azt hiszem szerelmes lettem – valami morgást hallottam tőle, mire felnevettem
és elengedtem. – Ezúttal valami más. Daniel egy eszméletlenül jó pasi és nagyon
úgy néz ki, hogy már az enyém. Vagyis szeretném, hogy az enyém legyen, de azt
nem tudom miért. Mióta a nagyi… Szóval elment, olyan sok minden történ és
megmentette az életem. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót. Azt hittem egy
falat nem megy le a torkomon a vacsoránál. Igaza van anyának, tényleg képes
lenne bármelyik percben az életét adni értem.
A
farkas elhátrált tőlem és egy fa árnyékába húzódott.
- Most meg hova… - de mielőtt bármit is
mondhattam volna, fehéres fény ölelte körbe. Torkomon akadta a sikítás, nem
bírtam mozdulni. A fehér ködből egyszerre egy emberi alakot láttam megmozdulni.
És amikor szertefoszlott a fény, az alak felém mozdult. Amikor kilépett a fa
árnyékából, a hold gyenge fénye megvilágítottam mosolygós arcát. –
Da-da-daniel? – dadogtam.
- Ne aggódj, nem bántalak – feltartotta a kezét
és tett felé még egy lépést. – Csak én vagyok az. Minden rendben van.
- Ezt… lehetetlen. – Elképedve vettem észre,
hogy talpon állok és hátrálok tőle. Mégis mi ütött belém? Hisz szeretem, nem?
Megállásra késztettem magam, erőt vettem valahonnan a tartalék energiámból és
felnéztem a szeretett arcra. – Képtelenség.
- Nem, nem az. Tudom, hogy nem hiszel nekem, de
az éjszaka végére megérted. Csak hallgass végég, kérlek. Mindent megmagyarázok,
ígérem. Csak…
- Gyerekek? Ti meg mit kerestek odakinn?
Chatrine, rajtad még cipő sincs! – anya hangja valahonnan a közelből hangzott
fel, de képtelen voltam reagálni rá. Daniel sem méltatta őt különösebb figyelemmel,
kinyújtotta felém egyik karját és várta, hogy megérintsem. Sajnos nem bírtam
ellenállni a vonzásnak, a lábaim elindultak előre, míg karnyújtásnyi távolságra
értem. A kezem felemelkedett az oldalam mellől, és Daniel egy könnyed
mozdulattal megfogta azt. Tenyere meleg volt és selymesen puha.
A
hó egyre nagyobb pelyhekben kezdet esni, némileg elhomályosítva a látásomat. De
nem az érdekelt, milyen idő van vagy, hogy megfázok, ahogy anya is megmondta,
hanem az, hogy ki ez az ember itt előttem, aki a kezemet fogja és
elragadottságot tükröző arccal fürkészi az enyémet.
- Köszönöm – suttogta lágyan és csókot lehelt a
kézfejemre. Udvarias gesztus, gyöngéd megszólítás.
- Ki vagy te? – kérdeztem kételkedve, nem bízva
a hangomban.
- Én vagyok az, Daniel. És szeretlek – még
mindig nem hittem neki. Ha ő az, miért reszketek még mindig? Talán csak a hideg
miatt van. Talán nem csak az miatt. –
Gyere – gyengéden megszorította a kezemet, mintha legalábbis porcelánból
lennék, majd lassú mozdulatokkal vezetni kezdett előre, vissza a lépcsőhöz, fel
a szobámba és leültetett az ágyam közepére ő pedig megállt valahol mellette.
- Tényleg, te vagy az? – kérdeztem fojtott
hangon. Nem mertem ránézni, az ágytakarómat babráló ujjaimnak tűztem ki a
figyelmemet. A következő percek csendben, eseménytelenül teltek. Én sem
mozdultam, ő sem.
- Már rég el akartam mondani. Már az elején el
kellett volna mondanom. Azzal, hogy idáig húztam csak rosszabb lett minden. De
először fel kellett térképeznem a helyzetet, és megnéznem, mekkora a kalamajka.
Ami az illeti, sokkal nagyobb, mint a mit gondolni vélem – nevetett fel
feszülten. Még mindig azt vallottam magamban, hogy mindez nem is történik meg.
- Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben
velem, de az hogy hallucináljak, már tőlem is nagyon sok.
- Nem a képzeleted szüleménye vagyok. Hús és
vér, ahogy ebben a házban mindenki más. Csak egy kicsiny apróságban térek el
tőled.
- Apróság?
- Jobban hasonlítunk, mit te azt gondolod. Egy
világból származunk, csak éppen a két végéből. Nem ez a valódi otthonunk, ez
csak egy másodlagos élőhely, ahol nem nagyon akarunk feltűnést kelteni,
miközben az ártatlanokat védelmezzük.
- Sajnálom, de nem értelek.
- Figyelj – ujjaival az állam alá nyúlt és
felemelte a fejemet. Sötét szemei feneketlen kútként vonzották tekintetemet,
nem tudtam, nem akartam elfordulni tőle. – Van egy hely. Egy igazán gyönyörű és
tiszta hely, ahol nem uralkodik más,
csak béke és szeretet. Nincs gyűlölet, gyász, harag vagy szenvedés. Ez a te
világod; Ayla: az angyalok szülőföldje.
- Ayla?
- Igen, pontosan. Ayla.
- De anya nekem soha nem beszélt erről. És apa…
azt sem hiszi el, hogy étezik pokol vagy mennyország.
- Azért nem mesélte egyikőjük sem, mert nekik
sem mondták el. Aki tudott róla, nagy árat fizetett azért, mert elhagyta azt a
világot, hogy itt, a Földön új életet kezdhessen. Azért vagyok most itt veled,
mert nekem kell átadnom azt üzenetét, a tudását, a hatalmát.
- Kérlek, ne akarj jobban összezavarni, mint
amennyire már megtetted. Úgy beszélj, hogy értsem is amit mondasz, ne csak
halljam.
- Na, jó. Akkor fussunk neki még egyszer – elengedte
az arcomat és leült velem szemben, hogy a fejünk nagyjából egy magasságba
kerüljön. – A nagymamád fiatal korában átjött ide, ebbe a világba, a szebb jövő
reményében. Talált magának egy fiút, összeházasodtak, gyermekeik születtek.
Édesanyád és a húga. Amikor a nagyapád meghalt, Penny, a nagymamád, teljesen
összeomlott. Ayla vezetői meglátogatták őt és elmondták neki, hogy mi vár itt
rá, mivel kell még szembenéznie, és hogy az egyik lányának erős kislányt kell
szülnie, ha azt akarja, hogy az átkozott élet ne folytatódjék. Mert Aylaban
csak anyáról leányra szállhat az örökség. Az angyalok nemzedéke csak nőkből áll
és kiválasztottakból. Senki olyan nem
lehet tagja, aki nem örökölt angyalvért.
Ekkor kapta meg azt a nyakláncot, amit tovább kell adnia az örökösének –
mutatott a nyakamra. Ujjaim közé szorítottam az apró medált. – A nyakék
lehetővé teszi, hogy a világok közötti kaput meg tudd nyitni, illetve a mindkét
világban hatalommal bírhass. A kő, ami ezüstbe van foglalva, Holdkő. Nem is véletlenül. A születésed
napja december nyolcadika, ha jól emlékszem.
- Igen.
- És azt megtudod mondani, mivel ütközik?
- Nem.
- A téli holdfogyatkozással. Ahogy eddig is minden
évben. Nincs igazam?
- Várj egy pillanatot! Hogy lehet, hogy mindig
ugyanarra a napra esik egy csillagászati esemény? Ez fizikailag képtelenség. Két-háromévente
esetleg el tudnám képzelni, de így elég hihetetlen.
- Igen. De a csillagászok megállapították, hogy
minden évben ezen a napon holdfogyatkozás van, pontban éjfélkor. Mond ez neked
valamit?
- Anya azt mondta, hogy csodával határos módon, éjfélt
ütött az óra, amikor megszülettem. Mesébe illő, de igaz. Tényleg létezik ez a…
Ez a másik világ? Ahonnan a nagyi átjött?
- Igen. Hidd el nekem, nagyon sok mindent kell
még megbeszélnünk erről. Engem választottak ki erre a feladatra, még évekkel
ezelőtt. A farkas, aki megjelölt, ősi szellem, az angyalok védőállata. Szörnyen
fájdalmas volt, miután megtámadott, de a nagymamád meggyógyított. Amikor rám
talált, már tudta, hogy nincs annyi ideje, hogy ő avasson bele a titokba és
kijelölt engem a feladatra. Megbízott bennem, és meggyőzte a vezetőket, hogy az
én kezeim között biztonságban leszel.
- És mi van Cassie -vel? Ő honnan tud rólam?
- Nos, igen. Ez egy lánc. Mi, kiválasztottak, alakváltók, nevezd
aminek akarod, az ártatlanokat védelmezzük a Földön. Ti, tisztavérű angyalok, szintén az ártatlanokat őrzitek és minket, farkasokat. Cassie pedig a te segéded,
őrződ, kiképződ egy személyben.
- Rájuk nincs valami kifejezés?
- Vicca.
- Atyám. Ennyi dolgot egyszerre úgysem jegyzek
meg.
- Ezeket már rég tudod. Mióta a nyaklánc
birtokában vagy, a tudás is a birtokodban van. Minden, amit a nyaklánc átélt,
jóformán te is átélted. Vagy legalábbis a véred átélte.
- De én akkor ki vagyok? Daniel, bármi is legyél
te, én nem vagyok semmi. Csak egy lány, aki örökölt egy nyakláncot. És egy
lány, aki azt hiszi szerelmes –
lehajtottam a fejem és az ökölbe szorult kezeimre néztem. Tündérmese. Csak ez
jutott eszembe a beszélgetésünkről. Esetleg, még a fantázia és az álomvilág, de
nekem nem ez volt az álmom. A matrac hullámzott egyet, amikor Daniel súlya
eltűnt róla, majd mellettem besüppedt újra és két erős kar húzott magához
közelebb.
- Én pedig egy fiú, aki tudja, hogy szerelmes. – Szorosan körülölelte a derekam és lágy
csókot lehelt a nyakamra, ahol a hegem feküdt. Borzongás futott végig a
gerincemen. – Bármit gondolj is most, szerintem akkor is te vagy a világon a
legelképesztőbb, legcsodálatosabb lány.
- Elfogult – mormogtam magamban. Szép lassan kinyújtóztattam
az ujjaimat, már fájtak a sok görcsös szorongatástól. – És most mi lesz?
- Holnap találkozol Cassie –vel és valahogy
megpróbálunk együtt dolgozni.
- Itthon?
- Az ki van zárva. Nem kockáztathatjuk, hogy
bárki is megtudja hol él az utolsó Leszármazott.
Bármi történjék, senkinek nem mondhatod el, hogy mi vagy? Senkiben nem bízhatsz
meg alaptalanul mától kezdve. Amikor egy hét múlva betöltöd a tizenhetedik
életévedet, minden megváltozik. De addig túl kell élned a napokat, különben
elszabadul a pokol. Szó szerint értve.
- Aham. Szóval: Ayla, kiválasztottak – alakváltók
- farkasok, angyalok, Holdkő, Vicca, pokol, Leszármazottak. Van még valami,
amit nem tudok?
- Egy csomó név, fogalom és egyéb nyalánkságok, angyalom…