Kedves olvasóim!

Sajnálom, hogy az utóbbi hosszú időben nem tettem közzé újabb megjegyzést, de igyekszem összeszedni magam a továbbiakban.
Ez alkalommal blogajánlást szeretnék tenni! Privát úton keresett fel egy fiatal blogíró, aki most indította meg első saját oldalát. Nekem tetszik a történet vázlata és az első fejezetek sem utolsóak, melyeket már volt alkalmam az alábbi címen olvasni.
http://www.suntrilogy.blogspot.hu/
Sok-sok szeretettel ajánlom nektek.
További kellemes ünnepeket és eredményekben gazdag, boldog újévet kívánok mindenkinek!

Üdvözlettel
Rosmine

Angyali érintés - 12. Fejezet

12.       Fejezet: Önzetlen önzés

~***~ Daniel ~***~

            - Evangeline tudja, mivel árthat nekem a legjobban.

            Megdermedtem az értetlenségtől. Cathrine lefehéredve állt mellettem, mintha lélekben valahol máshol járna.

- Ne beszélj butaságokat, honnan tudhatná ő, hogy összeházasodunk? – néztem rá. Kék szemei semmit nem árultak el nekem, hiába kutattam bennük válasz után.

- Onnan, hogy... Óriási ostobaságot követtem el – nagyra tágult szemekkel bámult vissza rám, mintha értenem kellene, miről beszél. Idegesen tördelte ujjait, tekintete a terem túlsó oldalába vándorolt, ahol Luna érkezett meg hozzánk. Éreztem, hogy olyas valamiről van szó, amiről mindketten tudnak, és nem mellesleg én is érintett vagyok a dologban. Aztán Cathrine megszólalt és elmondta azt a mondatot, amit soha nem akartam hallani tőle – Daniel... Ne haragudj, nem tudtam, hogy ez megtörténhet.

- Miről beszélsz? – még a felelet előtt tudtam, mi a válasz. Csak egyetlen dolog zökkentheti ki a józanságból, márpedig most egyáltalán nem viselkedett ésszerűen.

- Én... Én saját magamat adtam Evangeline kezére.

- Cathrine – mordultam fel ingerülten és kezeimbe vettem arcát, hogy csak rám figyeljen végre. Tudni akartam, mit tett, ami miatt nem vehetem el itt és most azonnal, részese akartam lenni a titoknak, amit ő és Luna rejtegettek előlem, mióta sebesülten, teljesen megtörve visszahoztak ide. – Most szépen elmondod, mit műveltél!

- Ranie –t küldtem el Evangeline –hez, hogy próbálja megszerezni a láncot tőle és jöjjön rá a gyengepontjára. De álmomban sem képzeltem volna, hogy ő elárulna engem.  A legjobb barátnőm, mióta magamhoz tértem, ő ismer a legjobban, talán még nálad is jobban – könnyek csillogtak a szemében, igazi félelem könnyei, olyanok, amiknek megfogadtam, hogy soha többé nem kell megszületniük, most mégis végiggördültek a hófehér, hibátlan arcon. – Hidd el, én nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy képes lesz rá, eszembe sem jutott ilyesmi.

- Te komolyan meg akarod öletni magad... – elengedtem és ingerülten rontottam ki a folyosóra, hogy megszabaduljak végre a fojtogató feszültségtől, ami abban a kis térben a nyakamra tekeredett.

Nem veszíthetem el még egyszer! Nem hagyhatom, hogy újra elválasszon bennünket egy hatalommániás vénasszony!

Felrohantam a szobába, ahol felébredtem, leültem az ágyra, de nem bírtam sokáig a tétlenséget, talpra pattantam és fel-alá kezdtem mászkálni az alig tíz méteres szabad térben. Valahogy meg kell akadályoznom, hogy ez megtörténjen. Magamhoz kell láncolnom, nem engedem el sehová, amíg véglegesen nem lehet az enyém

Hirtelen felindulásból rántottam ki az éjjeliszekrényem fiókját és kaptam fel a kis ékszeres dobozt a leghátsó sarkából. Pár percig csak bámultam a fekete dobozt, mintha azt várnám, majd az válaszol nekem arra a kérdésre: Hogyan menthetném meg úgy, hogy nem tud róla, ellene játszom ki a lapokat? Nem állhattam az útjába, feltartott karokkal, hogy marasztaljam, kisujjal félreállíthat, ha úgy tartja kedve. Valamit ki kellett találnom, hogy úgy védjem, nem akadályozom a dolgában.

Kopogtak. Az első gondolatom az volt, hogy nem Cathrine az. Ő nem kopogna, tudná, hogy nem zavar – ő soha nem zavar. Halkan, már-már gorombán szóltam ki. Az ajtó résnyire kinyílt és egy vörös szempár tekintett vissza rám.

- Elisabeth, te meg mit keresel itt? Nem szabadna...

- Nekem már régen mindegy, hogy hol vagyok és kivel. Ha anyám meg akar találni, nem okoz neki problémát még egy életet elvenni. És egyébként is, ha valakivel beszélni akarok, azt meg kell keresnem. És hozzád nem kell testőrökkel jönnöm. Legalábbis azt hiszem, te nem akarod még a vesztem – bentebb lépett, becsukta maga mögött az ajtót, de egy centivel sem közelített meg jobban, mintha bármelyik pillanatban rátámadhatnék. Rettentően lefogyott, mióta itt tartózkodik. Alig eszik, az arca beesett, a ruhák lógnak rajta, tökéletes bőrén minden véraláfutás csak úgy világít, szemei alatt sötét karikák húzódnak.

- Borzasztóan nézel ki – jegyeztem meg érte nyúlva. Nem ápoltam szorosabb baráti kapcsolatot a lánnyal, de Cathrine ragaszkodott hozzá, így én nekem is hozzá kellett szoknom a jelenlétéhez, hiába tudtam, nemrég, még az anyja szavára meg akarta öletni szerelmemet.

- Kösz – fintorodott el. Elfogadta felé nyújtott karomat és támaszt találva rajta, tett felém egy lépést, azonban a pillanat tört része alatt összerogyott. Ha nem kapom el időben, még egy tucat lila folttal gazdagítja így is elég szép számú gyűjteményét.

- Hé-hé, jól vagy? – húztam fel és gyengéden felemeltem, hogy az ágyra ültethessem. Újabb fájdalmas fintort kaptam válaszul. – Mi a baj?

- Chate erről nem tudhat, rendben? – nézett rám könyörögve és elővett a bő kardigánja alól egy igen éles kést. Hogy nem vettem ezt észre?

- Mit akarsz azzal tenni?

- Én semmit. Alig bírom el, nem hogy még használjam is – motyogta és a kezembe nyomta a valóban súlyos fegyvert. – Én és Isis rájöttünk valamire. Ugye Luna elvette Cathrine védelme alól a farkasokat. Na már most, ez azt jelenti, hogy nektek lesz szükségetek az ő védelmére – kezdett a magyarázatba. – Akarom mondani, Nektek semmi bajotok nem eshet, ha hozzá vagytok kötve. Ugyebár ha segítségre szorultok, neki meg kell jelennie, és nem utolsó esetben, az életáldozat sem egy rossz dolog.

- Életáldozat?

- Te erről nem is tudsz? – nézett rám komolyan.

- Tudnom kellene?

- Te vagy Cathrine –nek a legfontosabb. Ha téged elveszítene, abba belerokkanna, ezt mind a ketten jól tudjuk. Luna kijátszotta a lapjait és úgy formálta a játékot, hogy azzal ne csak téged és a falkádat, hanem a mi kis angyalunkat is megmentse a végső ütközetben.

- Megint csak meg kel állítsalak – tartottam fel az ujjam. Döbbenten konstatálta, hogy ebbe sem vagyok beavatva.

- Elképesztő, hogy semmiről sem tudsz – rázta a fejét elkeseredetten. – Cathrine tényleg azt hiszi, hogy a tudatlansággal megvédhet az anyámtól? Mert akkor nagyon téved. A nyakláncokról tudsz, nem? – Bólintottam. – Helyes. Na, akkor most elmondom, mi a nagy bökkenő a medalionokkal. Megvizsgáltam azt, amit a farkas lány hozott magával és a varázslat, ami köti azt a hármat, feltörhetetlen és igen, még Cathrine sem lenne képes teljesen megsemmisíteni őket. Márpedig Leandra komolyan gondolta, amit mondott, csak éppen nem mindenkinek árulta el a teljes igazságot.

- Neked elárulta? – sandítottam rá. Kislányos mosolya egy pillanatra visszaadta régi ragyogását az arcának, de az egész nem tartott tovább egy röpke percig. Megrázta a fejét és az orrom elé emelte egy fekete követ, ami egy vékony ezüstláncon függött.

- Ez itt, a farkas nyaklánca, amit örökölt a felmenőitől. Alaposabban utánajártam annak a mágiának, amivel a három követ összekötötték. Még csak nem is azzal van a gond, hogy milyen régi, vagy milyen bonyolult. A bökkenő az, hogy fekete mágia. Cathrine pedig... nem használhat sötét varázslatot, annak örökre nyoma maradna és senki nem tudja, miféle.

- És ezt azért mondod el nekem, mert...

- Mert ha Cathrine megpróbálja egyszerű varázslattal elválasztani egymástól a medálokat, azokon nem fog feltűnni a változás, mindenki azt hiszi majd, hogy sikerült neki. Akkor pedig elkezdődik a végső ütközet, amikor Evangeline szembekerülhetne a barátnőddel. Nem azzal lenne a baj, hogy Cathrine megállná a helyét anyámmal szemben, hanem az, hogy ha megölné, mások is vele vesznének.

            Értetlenül bámultam fakó arcát. Megborzongott, amikor az ajtó váratlanul kinyílt és Cathrine lépett be rajta vizesen, kimerülten, és koszosan. Caleb alapos munkát végezhetett vele, ugyanis először fel sem fogta, hogy bent vagyunk a szobájában, azonnal vetkőzni kezdett. Amikor elkezdte kikapcsolni a melltartóját és ezzel egy időben megszabadult a nadrágjától, megköszörültem a torkomat. Ijedten kapta rám lehetetlenül kék szemeit és zavartan takarta el magát, ahogy szembesült a ténnyel, nincs egyedül.

- Bocsánat. Megyek, megfürdök és... Megyek is... – mutatott maga mögé, fölvett egy köntöst és kicsoszogott a folyosóra. Nem kérdezősködött, nem is érdekelte, miért van itt Elisabeth, vagy épp miért szorongatok egy vadászkést. Elisabeth megérintette a vállamat, felhívva magára a figyelmem.

- Cathrine nem tudhatja, kiknek az életét kockáztatja.

- Mert pontosan kikét? – kérdeztem rá köntörfalazás nélkül. Nem voltam benne biztos, hogy elmondja –e, de a remény hal meg utoljára.

- Cathrine biztosan elmondta, mit beszélt vele Leandra.

- Nem igazán szoktuk megtárgyalni az ilyesmiket – vallottam be őszintén.

- Ha a vértörvényt feloldják, a vérkötés nem tűnik el. A vértörvény pedig arra utal, hogy saját vérét senki nem bánthatja.

- Igen ezekről már én is hallottam. De mi köze ennek ahhoz, hogy valaki meg fog halni?

- Valakik fognak – javított ki gyorsan. – Leandra, Luna és az én vérem elég ahhoz, hogy a Vértörvényt felbontsuk magunk között. Egy szóval, az anyám egy fokkal sérülékenyebb lesz. Ettől függetlenül a Vérkötést, amit hárman, találtak ki magukra, már bonyolultabb. Nem lehet felbontani, az egy örökéletű varázslat. Viszont, ha nem egymással akarnak végezni, akkor nincs is szükség a kötés megbabrálására.

- Úgy érted, hogy a törvény feloldása után, Cathrine megölheti édesanyádat, és még csak az életébe sem fog kerülni?

- Nos, igen. Az övébe nem. Viszont, ha ismered a Vérkötést, akkor tudod, hogy ha egyikük meghal, mindhárman elvesznek. És ők ezt jól tudják, az ő ötletük volt mindez. A Vérkötés azért, hogy egymással ne végezhessenek, a Vértörvény azért, hogy a Leszármazottak se kísérelhessék meg a merényletet. Az egyiket fel lehet bontani, a másikat nem. Nincs kiskapu, és nincs más megoldás.

            Sokáig csámcsogtam ezen. Ha tehát Cathrine végezne Evangelinnel, akkor két másik ártatlannak is elvenné az életét. Mindazonáltal, így nagyobb eséllyel élnénk túl mi többiek, és Ayla is biztonságban létezhetne tovább. Vajon mi ennek az akadálya?

- Miért van a kés? – emeltem fel az említett eszközt.

- Mutatni szeretnék valamit – tartotta fel a kezét. – Csak rövid ideig tudom fenn tartani kettőnk között a hidat, de megérni, hogy szemléltessem, milyen az a bizonyos életáldozat, amivel Luna védelmezne benneteket a falkával. Nagyon figyelj, nem tudom még egyszer megcsinálni.

- Rendben.

- Amikor azt mondom most, vágd meg a tenyered! – utasított és szétnyitotta a saját tenyerét is. Lehunyt szemmel tette szabad kezét az enyém alá, másikat tenyérrel fölfelé maga elé emelte, hogy jól láthassam, mire készül. – Most! – suttogta.

            Végighúztam kezében tartott tenyeremen a pengét és vártam az éles, kellemetlen fájdalmat, ám az elmaradt. A tenyerem ép és sértetlen volt. Megpróbáltam még egyszer, erősebben, mire Elisabeth keze leesett az enyém alól és a másikhoz kapta. Szemeit lehunyva tartotta, és erősen koncentrált tovább. Ekkor láttam meg, hogy bal kezén patakokban folyik végig a vér könyöke felé kígyózva.

- Elisabeth...

- Semmi gond, már vége is – szemei felpattantak, szétnyitotta kezeit és megmutatta, már semmi baja. Csak a vér és egy nagyon halvány, rózsaszín csík maradt az előbbi vágás helyén bal tenyerében. – Valami hasonló. Csak éppen, teljesen sérthetetlenné, válsz, ha Luna meghal. Így a fájdalmaid és a sérüléseid nagy részét ő nyeli el. Ahogy az előbb én a tiédet. Először én akartam elvállalni, de mint láthattad, hiába vettem el teljesen a te fájdalmaidat, az enyémeket nem tudtam csillapítani.

- Szóval, ha én akkor sérültem volna meg, amikor még Cathrine...

- Te nem tudhatod, ez milyen, de amikor Alan és Marc meghaltak, Cathrine –nek mérhetetlen nagy fájdalmai voltak. Egy ilyet elviselni és csillapítani... Kész őrültség önként elvállalni. És tudom, hogy megbízhatom benned, szóval tudnod kell valamit, mielőtt visszamegyek a védett szárnyba.

- Hallgatlak.

- Ha anyám meghal, Luna és Leandra is követni fogják, fájdalmak nélkül. Ti védettséget élveztek a falkátokkal, olyat, amilyet egyetlen angyal sem élhet át az őrzőjétől. Viszont nekem senkim sincs, aki megvédene. Ne érts félre, ez nem azt jelenti, hogy közvetlen életveszélyben forgok, csak számolnunk kell azzal is, hogy anya ereje akkora, amekkora száz boszorkánnyal is elbírna és halála pillanatában ez az erő felszabadul. Az haldokló teremtmények ereje nem vész el, hanem egy éppen jó időben, jó helyen lévő boszorkány vagy más mágikus lényre száll át, így erősítve őt. Ezt nevezzük fejlődésnek. De ennyi erőszakos halált halt boszorkány és tündér ereje nem fog megnyugvást találni azonnal. Az első közeli hozzátartozó lelkébe eszi magát és addig kínozza őt, amíg az meg nem adja megát a halál megváltásának – elgyengült sóhajt hallatott, megtörölte kezeit a kardigánjába és körmeivel a késre alvadt vért kezdte kapirgálni. – A legközelebbi hozzátartozó én vagyok, Siobhan és... – elcsuklott a hangja, szemeibe könny szökött. Már tudtam, ki az. Akkor rájöttem, amikor azt mondta, hozzátartozó. Ki más lehetne közelebbi hozzátartozó, a lányánál a távoli ágon hozzá köthető unokahúgánál és magánál a Leszármazottnál?

- És Cathrine – fejeztem be helyette, és levontam a legfontosabb következtetést, amire már régen rá kellett volna jönnöm. – És Evangeline –hez a legközelebb tartózkodó személy a Leszármazott lesz. Legközelebbi közeli hozzátartozó.

- Meg akarom őt menteni. Szüksége van rá Aylanak és a világmindenségnek. Ott akarok lenni vele. Mert én vagyok az, aki tényleg a vére vagyok, belőle egy darab. Az erő engem találna meg, és egyébként sem bírnám már sokáig ilyen nyomás alatt. Ha valakinek meg kell halnia, az nem Cathrine.

- Fel akarod magad áldozni?

- Tudom, hogy ez lenne a leghelyesebb, azok után, hogy ő hányszor megmentett és ennyi ideig oltalmazott anyám vérszomjától. Itt az ideje, hogy megháláljam neki azzal, hogy megmentelek benneteket egymásnak. Csak egy dolgot kell tenned: hívni, ha eljött az idő. Ezt akarom, és ha te nem segítesz, akkor majd más fog.

            Az elhatározása megdönthetetlen volt, látszott rajta az akarat, homloka ráncokba szakadt, erősen szorította a tőr markolatát, mikor bólintottam megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Segítek neked – így megmenthetem őt, és még tudnia sem kell róla. Ennél önzőbb és önzetlenebb nem is lehettem volna...

Angyali érintés - 11. Fejezet

11.       Fejezet: Színjáték

~***~ Cathrine N. Flame ~***~

            A szavak ott visszhangoztak a fejemben, óriási zűrzavart kavarva a gondolataimban. Nem értettem, miért olyan nehéz igent mondanom neki, hiszen már egyszer megtettem. Csak egyetlen szót kellett volna mondanom, egy határozott, egyértelmű igent, a hangok azonban nem születtek meg, az ajkaim nem formálták meg ezt a boldogító választ. És amikor már úgy talánt, talán mégis meg tudok szólalni, az ajtó kinyílt és Luna lépett be rajta, kezében egy fehér borítékkal, amin az én nevem állt. Daniel felsóhajtott, engedte, hogy felüljek és átvegyem a levelet. Mielőtt viszont kibonthattam volna azt, ő lefogta a kezem, megvárta, míg Luna szó nélkül távozik és várakozón a szemeimbe nézett.

- Ezúttal nem hagyom, hogy úgy menj bárhová, hogy nem vagy az enyém – jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrő modorral, hangja mégis úgy simogatott, mint a lágy tavaszi szellő, a hajnali napfelkeltében.

- Én mindig a tiéd leszek, Daniel... és boldogan mondanék igent, ha nem lenne elég ennyi is – mosolyogtam rá szelíden, fölé hajoltam és szerelmes csókot nyomtam kiszáradt, de ennek ellenére puha, mézédes ajkaira. – Remélem, hagyományosan veszel majd el – súgtam szájának, mielőtt elváltam volna tőle.

- Ezer örömmel – vigyorodott el végre ő is. A kezemért nyúlt, hogy felhúzza az ujjamra a gyűrűt, de nem hagyhattam, hogy megtegye. – Mi a baj? Csak nem félsz tőle?

- Ugye tudod, hogy ezt nem húzhatod még az ujjamra? – néztem rá rosszallóan. Önelégült mosolyát látva összezavarodtam. – Amíg ténylegesen össze nem adnak, én nem is láthatnám ezt a gyűrűt. Itt ez a szokás.

- Csak, hogy tudd – nézett rám fölényesen. – Én régebb óta élek ebben a világban, mint te, tudom, hogy kell megkérni valakinek a kezét. És a gyűrűt csak egy esetben nem hordhatja a menyasszony az esküvő előtt, mégpedig akkor, ha nem családi ékszer, hanem teljesen új és egyedi munka. Ez pedig itt – emelte fel a kristályokkal díszített gyűrűt -, egy örökölt gyűrű.

- Igen? És kitől örökölted, hogy egyszer egy szép napon a választott lány ujjára húzd?

- Ha már viseled, talán elmondom. De csak ha nem veszed le azonnal.

- Akkor hát, tedd meg az utolsó lépést! – kértem, ünnepélyesen felé tartva a bal kezemet. Elragadtatva bámulta a gyűrűsujjamat, miközben egy gyengéd mozdulattal fölhúzta rá az eljegyzési gyűrűmet. Valahogy azonnal úgy éreztem, már senki nem választhat el tőle, örökre és végérvényesen is az övé vagyok. – Hű, ez... Ez nagyon szép – motyogtam a kövek fényjátékát nézve, ahogy az ablakon beszűrődő fényben felszikráztak.

- Anyáé volt. Apám kérte meg a kezét ezzel, és ő adta nekem, amikor anya elhagyta. Még a néhai nagymamám is ezt viselte, egészen, amíg át nem adta apunak, hogy ezzel kérje meg örök választottját. Annyira nem is volt örök – sóhajtotta szomorkásan. Visszacsúsztam mellé, átöleltem a nyakát és szorosan hozzá simultam.

- De én örök vagyok. Csak neked, csak érted csak veled élek. És ezen még a halál sem változtathat – súgtam a fülébe rendíthetetlen önbizalommal. Halk sikkantás hagyta el a számat, amikor megragadt a derekamat és egy gyors mozdulattal maga alá fordított, mintha semmi baja nem lenne egyikünknek sem. – Nagyon gyorsan gyógyulhatsz, ha ilyen mutatványokra vagy képes – nevettem az arcába felszabadultan.

- Érted sok mindenre képes vagyok, édesem – furcsa fény csillant a szemeiben, a nyakamba hajolt és ajkával megkereste a nyakam tövénél a bőröm azon részét, ami a legérzékenyebb az érintésre – legfőképp az övére.

- Daniel, valaki levelet küldött nekem, illetlenség volna tőlem, ha nem olvasnám el.

- Na ne mondd, hogy nem bír ki egy órát – mordult fel és kezeivel elindult a combom külső oldalán, egyre lentebb, majd a térdhajlatomnál megfogva a lábam, a derekára kulcsolta. Fájdalmasan szisszentem fel, ahogy az oldalamon lévő seb húzódni kezdett. – Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni neked – emelte fel fejét és óvatosan visszatette a lábamat az ágyra.

- Úgy érzem, neked sem ártana, egy újabb kötés – kihúztam kettőnk teste közé szorult kezemet és az ujjaim hegyén élénkpiros vért pillantottam meg. – Szólok Mariának.

- Te csak ne menj sehová – szólalt meg azonnal.

- Levelet kell olvasnom. Tíz perc, és itt vagyok én is.

- Tíz perc – egyezett bele, és legördült rólam.

            A levelet egy bizonyos Calebtől kaptam, akinek a nevét még soha nem hallottam, pedig elég sok embert ismerek már innen. Azt kérte, amilyen hamar csak tudok, menjek le hozzá a Barlangba, hogy kezelésbe vehessen. Mivel Wade kicsit könnyen elragadtatta magát, ezzel megsebezve engem – mintha legalábbis csak az ő hibája lett volna – lecserélték valaki másra. Bizonytalanul néztem az ajtóra, ahonnan a gyógyító épp kilépett és mosolyogva fejet hajtott előttem. Vissza kellene mennem, ebben teljesen biztos voltam, hisz megígértem, hogy csak pár percig leszek távol, de ezt az üzenetet nem hagyhattam figyelmen kívül, és bár még nem voltam teljesen felépülve, tudni akartam, mire számítsak. Elindultam hát a Barlangba, hogy látogatást tegyek új kiképzőmnél – ami végül épp ellenkezőleg sült el, mint ahogy azt előre vártam.

            Caleb a Barlang közepén ült és egy tőrt élezett, miközben én halkan becsuktam magam mögött az ajtót és lentebb sétáltam a néhány lépcsőfokon. Az oldalam feszült, ahogy a bőrömmel együtt a friss sérülésem is húzódott. A férfi érdeklődve nézett föl rám és amint meglátott, különös fényt láttam megcsillanni lehetetlenül sötét szemeiben.

- Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan helyre pofoznak – vigyorodott el veszélyesen.

- Mert nem is. Csak meg szeretném ismerni az új segítőmet.

- Nem vagyok én a te segítőd, aranybogár – nevetette el magát mély torokhangon. Kellemetlenül éreztem magam, azt hittem, valamivel tisztelettudóbb emberrel lesz dolgom, de úgy tűnik, ezúttal tévedtem. – Én a legeslegrosszabb rémálmod vagyok. Hidd el, Wade barátunk hozzám képest egy tündéri pofa – kirázott a hideg. Ha tényleg olyan, amilyennek mondja magát, akkor nem értem, miért őt bízták meg a feladattal, hogy segítsen felkészülnöm.

- Leghamarabb egy hét múlva tudok kezdeni. Addigra teljesen rendbe jövök.

- Egy hét? Ha el tudtál jönni idáig, képes voltál lemászni a csigalépcsőn ebbe a pöcegödörbe, akkor nem hiszem, hogy egy hétbe telik a gyógyulásod. Nem is értem, miért ne tudnál most azonnal kezdeni – tárta szét karjait, izmai megfeszültek, mire elállt a lélegzetem. Ha azokkal a kezekkel egyszer elkap, összetöri minden csontomat.

- Hidd csak el. Most egyáltalán nem vagyok olyan állapotban, hogy küzdeni tudjak.

- Mi van? Csak nem virágnyílás? – utalgatott jelentőségteljesen pislogva rám. Elvörösödtem, mikor rájöttem, miről beszél és lányos zavaromban megráztam a fejem. Röhögve ült vissza a földre és megragadta a tőrt, majd felém hajította, alig egy centire a vállam mellett állt bele a falba.

- Meg vagy húzatva?! – sipítottam rémülten. – És ha eltalálsz?!!

- Nem találtalak volna el – nézett rám önelégülten és felém nyújtotta a karját. Dühösen rántottam ki a kést a falból és egyenesen felé hajítottam felé, egy pillanatig sem aggódva, hogy esetleg eltalálom. Az utolsó pillanatban mozdította meg a karját és a pengét megmarkolva elkapta a tőrt, mielőtt a vállát találta volna. – Nem is olyan rossz. Csak nem árt arra számítani, hogy talán az ellenfeled gyorsabban mozog, mint egy csiga.

- Majd meglátjuk, ki mozog úgy, mint egy csiga. Csak tegyenek helyre, rendbe szedlek téged is – fenyegetőztem sötéten, de cseppet sem vett engem komolyan.

Dühösen fújtatva trappoltam végig a folyosón és rántottam fel a szobám ajtaját. Daniel ijedten rezzent fel álmából, amikor bevágtam magam mögött az ajtót.

Vettem egy mély lélegzetet és bocsánatkérőn pillantottam ágyban fekvő szerelmemre.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.

- Semmi gond – vont vállat és felhajtotta a takarója szélét. Én ahelyett, hogy elfogadtam volna a felajánlást elővettem a szekrényből egy plédet, magam köré csavartam és leültem egy ágy melletti hintaszékbe. – Ha megkérdezem, mi a gond elárulod és idejössz hozzám?

- Nem – vágtam rá durcásan és karba fontam kezeimet a mellkasom előtt, így próbálva lehiggadni. Még, hogy aranybogár! Csak gyógyuljak meg teljesen, megmutatom neki, ki az erősebb ebben a világban. Csak szóljon be még egyszer tuti, megszabadítom legnemesebb részétől és a kezébe adom. – Aludj tovább! – morogtam az orrom alatt.

- Nélküled? Aligha menne. Naa...! Gyere ide! – hívogatott továbbra is, de makacsul ráztam a fejem és tartottam magam. Ha most bebújnék mellé, abból nem lenne sem alvás, sem pihenés. És amilyen feldúlt vagyok, csak még többet ártanék mindkettőnk egészségének. Mikor megunta a noszogatásomat, nyakig betakarózott, hátat fordított nekem és nyögve az oldalára feküdt, hogy aludjon. Nem megbántani akartam, inkább csak féltettem magamtól, így is elég nagy galibát okoztam már neki, isten ments, hogy miattam sérüljön meg újra – vagyis még jobban.

            Daniellel kijelentettük, hogy az elkövetkezendő egy hónapban fog elvenni feleségül, ebben a világban. Nem kellett gondolkodnom, hogy mikor lenne a legalkalmasabb, minél hamarabb, annál jobb. Valamint ketten egymás között megállapodtunk, hogy ha valamelyikünknek túl sok egyszerre burkoltan üzenjük a másiknak, hogy avatkozzon közbe. Nekem ez azért kellett, mert kizártnak tartottam, hogy még egyszer megállom tétlenül a sértő szavakat Caleb irányából.

            Egy héttel utolsó találkozásunkat követően, ismét megjelentem a Barlangban és nem túl nagy meglepetésemre ott találtam új tanáromat a szemközti fal mellett ácsorogva. Ahogy megláttam, elöntött a düh. Csak ki kell mondanom azt a szót és Daniel máris itt terem – ugyanis a megállapodásunk szerinti szóra tabut helyeztem, ami annyit tesz, ha valamelyikünk hangosan kiejti, a másik azonnal érzékeli és pár másodpercen belül egy fehér fényködből kilép kedvesem mellé.

- Szóval helyre jöttél, szépségem?

- Nem vagyok a szépséged – sziszegtem.

- Azért nem kell mindent ilyen komolyan venni – lökte el magát a faltól és közvetlenül elém sétált, alig egy karnyújtásnyira megállva tőlem. – No, lássuk csak. Ühüm... Hmm... – hümmögve került meg, keményen megbökve a hátam közepét, a lapockámat és a vállaimat. – A kisujjamba is több erő szorult, mint beléd.

- Ebből elegem van... – megfordultam és olyan erőseb pofon vágtam, hogy még az én fülem is csengeni kezdett. Caleb szája felrepedt és egy vékony csíkban vér csordogált le az állára. Hitetlenkedve törölte meg száját és megmozgatta az állkapcsát. – Ha ne fogod vissza magad, megmutatom, hogy mennyi erő szorult belém.

- Azt már tudjuk, hogy hirtelen haragú vagy – jegyezte meg és időben kapta el a kezem, amikor újból felé lendítettem. – Kezdjük a szabályokkal. Első szabály: Nem bántjuk a tanárurat.

- Te minden vagy, csak épp úr nem.

- Második szabály: Nem is sértegetjük Őt.

- Majd ha ő sem fog engem – vágtam vissza és kirántottam kezemet szorításából. Elégedetten lépett hátra, végigmért tetőtől talpig, szemei megállapodtak egy ponton. Hirtelen lendült előre, elkapta a karomat és a hátam mögé csavarta. Fájdalmasan nyögve próbáltam kiszabadulni.

- Ahha. Szóval ezért nem tudsz megmozdulni. Nem csodálom, ez aztán tényleg nehéz lehet – éreztem, ahogy a jegygyűrűmet csavargatja az ujjamon. Ez csapta ki nálam a biztosítékot.

- Ha nem engedsz el, felrobbanok... – morogtam indulatosan. Nem kellett sokat várnom, a szorítás a csuklómon váratlanul enyhült, majd egy erős rántást követően teljesen megszűnt és egy sokkal gyengédebb érintés követte. Daniel. Lelkesen fordultam meg és bújtam közelebb életem értelméhez. Fél karjával átölelte a vállamat, ajkát a halántékomra szorította, hogy megnyugtasson. – Na, ez milyen érzés? – nem akartam nagyon fölényesen, leereszkedőn beszélni vele, elvégre nem az én érdemem, hogy földre került, de azért jól esett nevetni rajta.

- Ha még egyszer hozzáérsz a menyasszonyomhoz, nagyon megbánod – kacsintott rá Daniel és kivezetett a barlangból azon az ajtón, ahol az imént besietett hozzám. – Te pedig, jobban tennéd, ha nem jönnél ide többet. Nem fáj – emelte fel a kezemet és egy csókot nyomott a tenyeremre. – Hol a gyűrűd? – nézte értetlenül az ujjaimat, hátha valahol rátalál az ékszerre.

- Na, most megfojtom...

- Ugyan már, nem kell olyan komolyan venni minden viccet. És egyébként is, csak meg szerettem volna vizsgálni a gyűrűt. Ha a kisfiú nem avatkozik közbe, az ékszered még meglenne – hangzott mögöttem a karcos férfihang. Az agyamat elborította a vörös köd, ha Daniel nem fog le, bizonyára tényleg megölöm ott helyben.

- Add vissza! – követleltem türelmetlenül.

- Nincs nálam, babám. Rémlik, hogy a Barlang másik végébe lettem hajítva? Fogalmam sincs, hová repült – vonta meg a vállát és egyszerűen elvonult.

- Nyugalom, csak öt perc és visszaveheted – mosolygott rám Daniel kedvesen. Lementünk a kiképzőtermembe és közel fél óra alatt az egész helyet felforgattuk, a gyűrűm azonban nem lett meg. Kivert a víz, miközben Daniel is belátta, nincs itt a jegygyűrűm. Ha gyűrűvel kérték meg a kezemet, viselnem kell az esküvő alatt, ha nincs meg, akkor...

- Nem, nem, nem!! Itt kell lennie! – fakadtam ki és a bőrömből áradó fehér ragyogás betöltötte egy pillanatra az egész Barlangot, elvakítva az ajtón belépő Lunát. – Nem veszhetett el!!!

- Kicsim, nyugalom! Higgadj le, mielőtt felrobbantasz valamelyikünket! – szaladt hozzám Daniel és lefogta a kezeimet, hogy ne hadonásszak mindenfelé. Itt ugyan nem működik a mágia, de a belőlem áradó erő elég erős lenne ahhoz, hogy teremben tartózkodókban nagyobb kárt tegyek.

- Nem, nem érted!

- Mégis mit?

- Amíg nincs meg a gyűrűm, amivel megkértél, nem vehetsz el! – bukott ki belőlem a hisztérikus nevetés. Ha Caleb elvette a gyűrűmet, csak egyetlen célja lehetett, nem akarta, hogy hozzámenjek szerelmemhez, és csak egy valaki akarná hátráltatni az előkészületeket.

- Evangeline tudja, mivel árthat nekem a legjobban.

- Ne beszélj butaságokat, honnan tudhatná ő, hogy összeházasodunk? – nézett rám értetlenül. Egészen egy pillanatig elhittem neki, hogy annak a nőne ehhez semmi köze, de eszembe jutott valami.

- Onnan, hogy... Óriási ostobaságot követtem el – nagyra tágult szemekkel bámultam a sötét szemekbe előttem, majd a tekintetem Lunára vándorolt, aki már értette, mi történhetett. – Daniel... Ne haragudj, nem tudtam, hogy ez megtörténhet.

- Miről beszélsz?

- Én... Én saját magamat adtam Evangeline kezére.

- Cathrine – mordult fel ingerülten és kezeibe vette arcomat, hogy csak rá figyeljek végre. – Most szépen elmondod, mit műveltél!

- Ranie –t küldtem el Evangeline –hez, hogy próbálja megszerezni a láncot tőle és jöjjön rá a gyengepontjára. De álmomban sem képzeltem volna, hogy ő elárulna engem.  A legjobb barátnőm, mióta magamhoz tértem, ő ismer a legjobban, talán még nálad is jobban – már majdnem sírtam. – Hidd el, én nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy képes lesz rá, eszembe sem jutott ilyesmi.

- Te komolyan meg akarod öletni magad – elengedett és dühösen fordított nekem hátat, hogy aztán kirohanjon az ajtón, észre sem véve Lunát.

            Mély levegőt vettem, felnéztem a sajnálatot tükröző arcba és majd megszakadt a szívem. Nem tehetem ezt azzal az emberrel, akit szeretek.

- Szerinted elhitte? – kérdeztem, és megtöröltem az arcomat, amit befeketítettek a hamis könnyek. Luna becsukta az ajtót és a ruhája egyik rejtett hajtókája alá nyúlt.

- Nagyon reménykedned kell benne. De szerintem nagyon jó színésznő lehetnél.

- Ez egyáltalán nem volt vicces. És Caleb legközelebb finomabban is elvehetné, amit akar. Azt hittem eltöri a csuklómat. Mindegy. Kérem! – nyúltam felé és elvettem a gyűrűmet. Ajkaimhoz emeltem, nyomtam rá egy fáradt csókot, majd a zsebembe süllyesztettem. – Remélem, nem kell többé játszanom magam előtte. Nem csak őt bántom vele.

- Hidd el, ez így volt a legjobb. Mindketten jobban jártok így, hogy nem házasodtok még össze. Persze könnyebben ment volna, ha egyenesen nemet mondasz neki, de mint mindannyian tudjuk, erre képtelen lettél volna. Amint vége ennek a káosznak azonnal összeadnak benneteket, erről biztosítani tudlak.

- Ha ennek az egésznek vége, én visszamegyek a saját világomba. Lemondok erről a sok összevisszaságról. A nagyi csinálta jól. Még akkor kilépett, amikor tehette.

- Ez már a te problémád.

- Nem. Ha én lemondok, megint te kerülsz hatalomra.

- Erre nem mernék fogadni – és a következő pillanatban köddé vált.

Be kell látnom, ha rendes életet akarok élni, családot alapítani, akkor a lehető leghamarabb el kell tűnnöm innen.

Angyali érintés - 10. fejezet

 Na, hát nagyon sok késéssel ugyan, de íme megérkezett a következő fejezet, kimondottan barátnőm, Vivi születésnapja alkalmából. Nagyon sok boldog születésnapot kívánok neked még egyszer, remélem megelégszel a fejezet tartalmával, és legfőként a végével. Puszi neked, drága!
Ro

 10.       Fejezet: Szerelem mindenek felett

~***~ Cathrine N. Flame ~***~

            Utáltam így látni. Elgyengülve, megtörten, sápadtan, és ami még a látványnál is rosszabb, az a tudat, hogy mindez az én hibám. Azért, mert úgy próbáltam védeni, hogy közben hónapokig kizártam őt az életemből, pedig megígértem neki, hogy többé nem veszíthet el. Most mégis, majdnem megtörtént, márpedig abba beleőrültem volna, ha el kell engednem őt.

            Üldögéltem az ágy mellett és meredten bámultam elfehéredett arcát – mintha egy szobrot néznék a parkban. Mozdulatlanul feküdt két napja, semmi életjelen nem mutatva. Csak onnan tudtam, hogy még életben van, mert a mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt.

            A felkelő nap, aranyló sugarai bevilágítottak az ablakon, sárgára festve a hófehér szobácskát. Épp csak egy pillanatra szundíthattam el, még mindig őrülten fáradtnak éreztem magam, de azonnal észrevettem, hogy valami nem stimmel. Tegnap este még a székben üldögéltem, most azonban az ágyon feküdtem Daniel mellett, fejemet a vállának támasztva, félig-meddig ügyetlenül betakargatva. Óvatosan emeltem fel a fejem, nehogy valami kárt tegyek szerelmemben. Amit akkor láttam, soha nem felejtem el, Daniel ellágyult tekintete örökre bevéste magát az emlékezetembe. Mindazok után, amit tettem vele, még képes volt így nézni rám, képes volt olyan szerelemmel a tekintetében rám nézni, amitől minden porcikám elolvadt.

- Daniel... – kezdtem volna a monológba, de lehunyta a szemét, jelezve, a legkevésbé sem kíváncsi rá. Így hát kénytelen voltam egyetlen szóba belesűríteni minden mondanivalómat. – Szeretlek.

            Felnézett rám pillái alól és halványan elmosolyodott.

- Tudom.

            Feltoltam magam ülésbe és elhúzódtam mellőle. El akartam neki mondani mennyire sajnálom, de tudtam, nem hallgatna meg. Meg akartam osztani vele mindent, amit tudok, de nem tehettem. Azt szerettem volna, ha tudja, rám mindig számíthat, mindig itt leszek neki, ha szüksége van rám, de hiába tenném, nem érnék el vele semmit.

- Soha többé ne csinálj ilyen butaságot – a hangom halk, nem volt erőm hangosabban beszélni. – Azt hittem elveszítelek.

- És én? Szerinted én mit éreztem? – hosszú csend következett. Én nem válaszoltam, ő nem folytatta még. - Azt, hogy semmit nem tudok rólad. Hogy messze vagy tőlem és nem érlek utol, bárhogy próbálkozom, bármennyire loholok utánad.

- Én tudtam, hogy jól vagy.

- Nem tudhattad, hogy lelkileg hogy vagyok. A fizikális hogylétemet lehet, hogy érzed, de mást nem. Pedig eddig nem volt probléma az sem. Mióta elvesztettünk két tagot, senki nem tudja, mihez kezdjen. Nala összeomlott, Lucas villámhárító köztem és Sandra között, Siobhan pedig nincs velünk. Ez már rég nem csak rólad szól.

- Eddig sem csak rólam szólt. Értsd meg, minél többet tudsz annál valószínűbb, hogy te leszel a következő. Nem akarlak elveszíteni, és ha ehhez az kell, hogy távol tartsalak magamtól, hát megteszem. Mert így óvni tudlak, ez a lényeg.

- Ez nem megoldás.

- De nincsen más lehetőség.

- Már hogy ne lenne...?

- Vagy ellöklek, vagy magamhoz húzlak. De te csak az egyiket éled túl. Melyiket választanád, ha a helyemben lennél? – néztem rá elkeseredetten, de ő nem fordult felém. A hátán feküdt, karjait maga mellett pihentette, szemeivel a plafont pásztázta.

- Ha én lennék, minden időmet veled próbálnám tölteni, ami ebben a kavarodásban csak jut. Ezért mentem a házadba. Hogy elérjem, maradj velem mindörökre. De úgy tűnik, neked éppen más terveid vannak. Inkább hagysz el, mintsem boldog légy.

            Könnyek mardosták a szemem. Nem sírhattam el magam, most nem. Legalább előtte erősnek kell látszanom. Megráztam a fejem, felálltam és elindultam az ajtó felé.

- Most megbántottalak? – kérdezte, mikor nyitottam az ajtót, hogy elmehessek. Háttal álltam neki, de tudtam, hogy engem néz. – Sajnálom.

- Nem – megtöröltem az arcom, eltüntetve az alattomban kicsorduló könnyeimet. Vettem egy mély lélegzetet. – Majd visszajövök később. Pihenned kell.

- Két napja az teszem.

- Akkor nem lesz akadály még egy nap.

- De igen, ha nélküled kell végigcsinálnom.

- Sajnálom, de nem megy – kiléptem a folyosóra, becsuktam magam mögött az ajtót.

            Wade egy, kastély föld alatt berendezett sötét és nedves teremben várt rám. Csak két dolog volt a falra akasztva ezek közül az egyik a fiú pólója volt, a másik pedig egy kisebb tőrnek nézett ki. Fogalmam sem volt, miért pont itt kellett találkoznunk, de úgy éreztem, ha várok egy kicsit, ki fog derülni.

- Ez a terem eredetileg a Barlang nevet kapta, nem véletlen az elnevezés – mosolyodott el, amikor megforgattam a szemem. Mintha én nem tudtam volna kitalálni. – Valójában menedéket nyújt a kastélyban tartózkodóknak, ha esetlen valaki megtámadna bennünket. A lényeg a következő. Biztosan érzed, hogy az erőd nem úgy működik itt, mint fenn.

- Ami azt illeti, ez eddig nem tűnt fel. Gondolom, ez oda-vissza működik.

- Pontosan. Mágia innen ki nem mehet, és kintről be nem jöhet. Szóval a következőt fogjuk csinálni. Megtanítalak bánni ezzel a kicsikével – vette kezébe a fegyvert. – Erre azért van szükség, hogy megtapasztald, milyen, ha Evangelinnel küzdesz. Ahogy a pozitív és a negatív töltések kiegyenlítik egymást, úgy a ti erőtök is kioltják egymást. Ha végezni akarsz vele, mindenre fel kell készülnöd.

- És ezért olyan fegyvert adsz a kezembe, amivel ön és közveszélyessé válok?

- Ne aggódj, vigyázok rád – vigyorodott el szélesen.

- Ezzel még nem nyugtattál meg teljesen – mormoltam az orrom alatt, amikor megfogta a kés pengéjét és markolatát felém nyújtotta. Innentől kezdődött az egész veszélyessé válni.

            Négy órán keresztül tanultam a mozdulatokat, ebből tíz perc kivételével mindig én voltam padlón. Wade rengetegszer kiabált rám, hogy nem koncentrálok eléggé a feladatra, és ha így folytatom, még a végén tényleg komolyan megsérülök – persze hiába ismételgette magát, végül sikerült beszereznem egy nagyobb találatot az oldalamon. Az acél könnyedén szakította fel a ruhámat és mélyedt el a húsban a derekam fölött. Tüdőmbe szorult a levegő, összegörnyedtem és a padlóra zuhantam fájdalmasan nyögve. Fényes körök ugráltak a szemem előtt, miközben ideiglenes edzőm lehajolt mellém, és óvatosan megfogta a tőr markolatát, majd egy gyors rántással kihúzta belőlem a pengét. Élesen szívtam be a párás, hideg levegőt, éreztem, hogy a kezem alatt a vágásból szivárog a vérem, átnedvesítve a pólóm derék részét.

- Jól érzed magad? – hajolt hozzám Wade és a kezem felé nyúlt.

- Nehogy, hozzám érj, mert felrobbantalak – sziszegtem rá teljesen komolyan, annak ellenére, hogy mindketten tudtuk, nem bántanám.

- Felviszlek Mariához, hogy nézzen meg – karolta át a csípőmet és óvatosan felemelt magához. Karjaiba kapott és gondoskodón felcipelt a második emeletre, ahol személyi gyógyítóm tartózkodott, valószínűleg éppen Danielnél. Wade lerakott egy szobában, majd kifelé menet bezárta rám az ajtót. Már tudtam, hogyan vizsgáljam meg magam, azonban a gyógyításhoz nem igazán értettem. Ez nem mágia okozta sérülés, ez egy vágás, ami nem gyógyul olyan gyorsan, mintha valaki igéje telibe talált volna – kénytelen voltam megvárni Maria segítségét.

            Amikor rendbe tették a sérülésemet, és kaptam jeget a vállamra, amit beborítottak a különböző lilás véraláfutások, visszaindultam Danielhez. Nem akartam veszekedni vele, csak hozzá szerettem volna bújni és aludni mellette, ahogy régen is volt. Minden vágyam, hogy vele lehessek, hogy legyen egy nyugodt óránk, de abban az állapotban, ami most uralkodik a világokban, sajnos nem engedhetem meg magamnak az ilyesfajta luxust. Kinyitottam a fehéren izzó ajtót és beléptem a meleg szobába.

            Daniel az ágy végében ült, hátát a falnak vetve bámult ki az ablakon. Amikor becsuktam az ajtót, rám emelte tekintetét és minden érzelem nélkül el is fordult tőlem. Meghasadt a szívem.

- Nem akarok semmit, csak veled lenni. Szeretném, ha az a pár óra, ami a napból hátra maradt, csak kettőnkké lenne – magyaráztam halkan, hátha megérti, miért nem lehet velem a nap minden percében. – Nagyon fáradt vagyok, de ha attól jobban érzed magad, kérdezz bármit, én felelek.

- Bármit?

- Amit csak szeretnél – mosolyodtam el, hiába nem nézett rám továbbra sem. Leültem az ágy szélére, és vártam, hogy szóljon valamit, de amikor mégsem tette, felmásztam hozzá, felemeltem a takarója szélét, és olyan szorosan simultam hozzá, amennyire csak lehetett. Karjának támasztottam a fejem és lehunytam a szemem.

- Miért nem mondtad el, hogy életben vagy? – kérdezte váratlanul.

            Tudhattam volna, hogy ez fogja leginkább érdekelni. A valódi indok.

- Erősnek kellett maradnod, nem zavarhattam meg a figyelmedet. És idő kellett, mire elhagyhattam ezt a világot, hogy találkozhassak veled. De minden erőmmel azon voltam, hogy siettessem a dolgok lefolyását és mihamarabb újra veled lehessek.

- És most, hogy tudom, életben vagy, miért nem lehetek veled?

- Mert rád nem ebben a világban van szükség, rám viszont igen. És azt se feledjük el, hogy nem neked kell védened engem, hanem épp ellenkezőleg. Vagyis, Luna egyelőre megfosztott ettől a tisztségtől, de ígérem, amint lehet, visszaszerezlek benneteket magamnak.

            Kihúzta karját a fejem aló, és óvatosan átölelte a derekamat. Nagyot sóhajtva bújtam mellkasához, tenyeremet a hasán átkötött puha anyagra simítva. Még mindig bántott, hogy miattam ártott magának, de inkább nem rontottam ezzel a hangulatát. Épp eleget mondtam reggel.

- Nala teljesen magába zuhant – szólt csendesen, alig hangosabban a suttogásnál. Szegény lány, nem csodálom, hogy maga alatt van. Én sem nagyon bírtam a Daniel nélkül töltött időt, pedig akkor még a tudatában voltam annak, hogy életem szerelme biztonságban van és él. Tudom, hogy a kettőnk helyzete még csak nem is hasonlít egymásra, mégis átéreztem azt a lelki fájdalmat, amit most ő érezhet.

- Tudom, hogy elmondtad neki, hogy életben vagyok – húztam el a számat. Daniel hangosabban szívta be a levegőt és a megszokottnál élesebben fújta azt ki. Szóval azt hitte, megússza.

- Valahogy meg kellett nyugtatnom, és ez az egy dolog jutott eszembe. Talán, ha tudja, hogy mindenkinek van második esély, jobban el tudja majd viselni a gyászt.

- Te el tudtad? – emeltem fel a fejemet, hogy szemébe nézhessek, amikor válaszol. Tudtam, mit fog mondani, de a tekintete számomra a legfontosabb. Olykor könnyebben kiigazodok rajta, ha látom, hogyan reagál, és nem rejti el előlem az érzéseit.

- Nem. Nem igazán – mosolyodott el bánatosan, távolabbi kezét az arcomra simította és lágyan megcsókolt. Olyan volt ez a csók nekem, mint szomjazónak a víz, fuldoklónak a levegő, rabnak a szabadság. Egy rövid, szerelmes ajándék, amit csak tőle kaphatok meg, és amit nem cserélnék el másért soha. – Nem akarok nélküled élni – súgta milliméterekre az ajkamtól, félig nyitott pillák alól nézve az arcomat. – Nem tudok nélküled élni – pontosított, erősebben szorítva magához, mire akaratlanul is felnyögtem a fájdalomtól. Meg is felejtkeztem, hogy a derekamat ölelő kar éppen a frissen szerzett sebesülésem fölött pihent. – Cathrine?

- Semmi baj – ráztam a fejem.

- Mi történt?

- Csak egy ostoba baleset. Rosszul mozdultam, és az emberi sérüléseim nem gyógyulnak olyan gyorsan, mint szeretném – magyaráztam a lehető leghihetőbb mosolyomat felvillantva. Daniel kitakarózott, nagyon óvatosan föntebb tolta magát és kérdés nélkül tűrte fel a trikóm alját, hogy lássa, mivel van dolga. – Kérlek...!

- Ez nem rossz mozdulat. Mi történt veled?

- Edzenem kell Daniel, és nem minden veszély nélkül. Ez ezzel jár, el kell fogadnom. Ha néhány fájdalmas horzsolás az ára annak, hogy legyőzzem minden idők leggonoszabb boszorkányát, állok elébe. Nem kell aggódnod, tudok magamra vigyázni, mindig is harcos voltam, sok mindent kellett már túlélnem egyedül.

- De már itt vagyok, nem kell egyedül végig csinálnod.

- Daniel, ez nem ilyen egyszerű. Ha tudnád, mennyire szeretném... de nem lehet – nyögtem elfúló hangon, amikor a szemeiben megláttam saját, elgyötört arcú képmásomat. Nem tudom, ő mit láthatott az én arcomon, de azt tudtam, hogy én az övén sajnálatot és mérhetetlen nagy szerelmet véltem felfedezni.

- Ha tudnád, milyen egyszerű lenne, ha engednéd, hogy én is segítsek neked. Ha csak egy kis részét felvállalhatnám annak a nagy súlynak, ami most a te vállaidra nehezedik.

- Szeretlek téged annyira, hogy pontosan ettől akarjalak megvédeni. Nem kevernélek annál nagyobb bajba, mint amilyenbe már az által belekeveredtél, hogy egymásba szerettünk.

- Tudod, mit? Én azért szeretnék még jobban belekeveredni. – Fájdalmasan fintorogva nyújtózott az éjjeli szekrénye felé, majd úgy, hogy ne lássam, mit vett a kezébe, visszafeküdt mellém. Érdeklődve bámultam a mély, sötét szemekbe, kiutat keresve ebből az őrült helyzetből.

- És mégis hogyan tervezted ezt? – kérdeztem kábán, elgyengülten elveszve a szenvedélyesen kavargó sötét tekintetben. Felkönyökölt, tenyerébe vette arcomat és elnyomva egy fájdalmas fintort elmosolyodott. Érdeklődve bámultam rá, képtelen lettem volna most elfordulni tőle, valahogy úgy éreztem, most mindenhogy vele akarok lenni és egy percig sem tudnék eltávolodni tőle, még ha nagyon szeretnék sem. És akkor szétnyitotta ujjait és tenyerére pillantott...

            ...elsuttogott három szót...

            ...várakozón nézett rám...

            ...elmosolyodott, úgy, ahogy senki nem képes...

            Majd egyszer csak eljutott az agyamig az a három rövid szó és lassan értelmet nyertek számomra.

- Légy a feleségem!