11. Fejezet:
Színjáték
~***~ Cathrine N. Flame ~***~
A szavak ott visszhangoztak a
fejemben, óriási zűrzavart kavarva a gondolataimban. Nem értettem, miért olyan
nehéz igent mondanom neki, hiszen már egyszer megtettem. Csak egyetlen szót
kellett volna mondanom, egy határozott, egyértelmű igent, a hangok azonban nem
születtek meg, az ajkaim nem formálták meg ezt a boldogító választ. És amikor
már úgy talánt, talán mégis meg tudok szólalni, az ajtó kinyílt és Luna lépett
be rajta, kezében egy fehér borítékkal, amin az én nevem állt. Daniel
felsóhajtott, engedte, hogy felüljek és átvegyem a levelet. Mielőtt viszont
kibonthattam volna azt, ő lefogta a kezem, megvárta, míg Luna szó nélkül
távozik és várakozón a szemeimbe nézett.
-
Ezúttal nem hagyom, hogy úgy menj bárhová, hogy nem vagy az enyém – jelentette
ki határozottan, ellentmondást nem tűrő modorral, hangja mégis úgy simogatott,
mint a lágy tavaszi szellő, a hajnali napfelkeltében.
-
Én mindig a tiéd leszek, Daniel... és boldogan mondanék igent, ha nem lenne
elég ennyi is – mosolyogtam rá szelíden, fölé hajoltam és szerelmes csókot
nyomtam kiszáradt, de ennek ellenére puha, mézédes ajkaira. – Remélem,
hagyományosan veszel majd el – súgtam szájának, mielőtt elváltam volna tőle.
-
Ezer örömmel – vigyorodott el végre ő is. A kezemért nyúlt, hogy felhúzza az
ujjamra a gyűrűt, de nem hagyhattam, hogy megtegye. – Mi a baj? Csak nem félsz
tőle?
-
Ugye tudod, hogy ezt nem húzhatod még az ujjamra? – néztem rá rosszallóan.
Önelégült mosolyát látva összezavarodtam. – Amíg ténylegesen össze nem adnak,
én nem is láthatnám ezt a gyűrűt. Itt ez a szokás.
-
Csak, hogy tudd – nézett rám fölényesen. – Én régebb óta élek ebben a világban,
mint te, tudom, hogy kell megkérni valakinek a kezét. És a gyűrűt csak egy
esetben nem hordhatja a menyasszony az esküvő előtt, mégpedig akkor, ha nem
családi ékszer, hanem teljesen új és egyedi munka. Ez pedig itt – emelte fel a
kristályokkal díszített gyűrűt -, egy örökölt gyűrű.
-
Igen? És kitől örökölted, hogy egyszer egy szép napon a választott lány ujjára
húzd?
-
Ha már viseled, talán elmondom. De csak ha nem veszed le azonnal.
-
Akkor hát, tedd meg az utolsó lépést! – kértem, ünnepélyesen felé tartva a bal
kezemet. Elragadtatva bámulta a gyűrűsujjamat, miközben egy gyengéd mozdulattal
fölhúzta rá az eljegyzési gyűrűmet. Valahogy azonnal úgy éreztem, már senki nem
választhat el tőle, örökre és végérvényesen is az övé vagyok. – Hű, ez... Ez
nagyon szép – motyogtam a kövek fényjátékát nézve, ahogy az ablakon beszűrődő
fényben felszikráztak.
-
Anyáé volt. Apám kérte meg a kezét ezzel, és ő adta nekem, amikor anya
elhagyta. Még a néhai nagymamám is ezt viselte, egészen, amíg át nem adta
apunak, hogy ezzel kérje meg örök választottját. Annyira nem is volt örök –
sóhajtotta szomorkásan. Visszacsúsztam mellé, átöleltem a nyakát és szorosan
hozzá simultam.
-
De én örök vagyok. Csak neked, csak érted csak veled élek. És ezen még a halál
sem változtathat – súgtam a fülébe rendíthetetlen önbizalommal. Halk sikkantás
hagyta el a számat, amikor megragadt a derekamat és egy gyors mozdulattal maga
alá fordított, mintha semmi baja nem lenne egyikünknek sem. – Nagyon gyorsan
gyógyulhatsz, ha ilyen mutatványokra vagy képes – nevettem az arcába
felszabadultan.
-
Érted sok mindenre képes vagyok, édesem – furcsa fény csillant a szemeiben, a
nyakamba hajolt és ajkával megkereste a nyakam tövénél a bőröm azon részét, ami
a legérzékenyebb az érintésre – legfőképp az övére.
-
Daniel, valaki levelet küldött nekem, illetlenség volna tőlem, ha nem olvasnám
el.
-
Na ne mondd, hogy nem bír ki egy órát – mordult fel és kezeivel elindult a
combom külső oldalán, egyre lentebb, majd a térdhajlatomnál megfogva a lábam, a
derekára kulcsolta. Fájdalmasan szisszentem fel, ahogy az oldalamon lévő seb
húzódni kezdett. – Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni neked – emelte fel
fejét és óvatosan visszatette a lábamat az ágyra.
-
Úgy érzem, neked sem ártana, egy újabb kötés – kihúztam kettőnk teste közé
szorult kezemet és az ujjaim hegyén élénkpiros vért pillantottam meg. – Szólok
Mariának.
-
Te csak ne menj sehová – szólalt meg azonnal.
-
Levelet kell olvasnom. Tíz perc, és itt vagyok én is.
-
Tíz perc – egyezett bele, és legördült rólam.
A levelet egy bizonyos Calebtől
kaptam, akinek a nevét még soha nem hallottam, pedig elég sok embert ismerek
már innen. Azt kérte, amilyen hamar csak tudok, menjek le hozzá a Barlangba,
hogy kezelésbe vehessen. Mivel Wade kicsit könnyen elragadtatta magát, ezzel
megsebezve engem – mintha legalábbis csak az ő hibája lett volna – lecserélték
valaki másra. Bizonytalanul néztem az ajtóra, ahonnan a gyógyító épp kilépett
és mosolyogva fejet hajtott előttem. Vissza kellene mennem, ebben teljesen
biztos voltam, hisz megígértem, hogy csak pár percig leszek távol, de ezt az
üzenetet nem hagyhattam figyelmen kívül, és bár még nem voltam teljesen
felépülve, tudni akartam, mire számítsak. Elindultam hát a Barlangba, hogy
látogatást tegyek új kiképzőmnél – ami végül épp ellenkezőleg sült el, mint
ahogy azt előre vártam.
Caleb a Barlang közepén ült és egy
tőrt élezett, miközben én halkan becsuktam magam mögött az ajtót és lentebb
sétáltam a néhány lépcsőfokon. Az oldalam feszült, ahogy a bőrömmel együtt a
friss sérülésem is húzódott. A férfi érdeklődve nézett föl rám és amint meglátott,
különös fényt láttam megcsillanni lehetetlenül sötét szemeiben.
-
Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan helyre pofoznak – vigyorodott el
veszélyesen.
-
Mert nem is. Csak meg szeretném ismerni az új segítőmet.
-
Nem vagyok én a te segítőd, aranybogár – nevetette el magát mély torokhangon.
Kellemetlenül éreztem magam, azt hittem, valamivel tisztelettudóbb emberrel
lesz dolgom, de úgy tűnik, ezúttal tévedtem. – Én a legeslegrosszabb rémálmod
vagyok. Hidd el, Wade barátunk hozzám képest egy tündéri pofa – kirázott a
hideg. Ha tényleg olyan, amilyennek mondja magát, akkor nem értem, miért őt
bízták meg a feladattal, hogy segítsen felkészülnöm.
-
Leghamarabb egy hét múlva tudok kezdeni. Addigra teljesen rendbe jövök.
-
Egy hét? Ha el tudtál jönni idáig, képes voltál lemászni a csigalépcsőn ebbe a
pöcegödörbe, akkor nem hiszem, hogy egy hétbe telik a gyógyulásod. Nem is
értem, miért ne tudnál most azonnal kezdeni – tárta szét karjait, izmai
megfeszültek, mire elállt a lélegzetem. Ha azokkal a kezekkel egyszer elkap,
összetöri minden csontomat.
-
Hidd csak el. Most egyáltalán nem vagyok olyan állapotban, hogy küzdeni tudjak.
-
Mi van? Csak nem virágnyílás? –
utalgatott jelentőségteljesen pislogva rám. Elvörösödtem, mikor rájöttem, miről
beszél és lányos zavaromban megráztam a fejem. Röhögve ült vissza a földre és
megragadta a tőrt, majd felém hajította, alig egy centire a vállam mellett állt
bele a falba.
-
Meg vagy húzatva?! – sipítottam rémülten. – És ha eltalálsz?!!
-
Nem találtalak volna el – nézett rám önelégülten és felém nyújtotta a karját.
Dühösen rántottam ki a kést a falból és egyenesen felé hajítottam felé, egy
pillanatig sem aggódva, hogy esetleg eltalálom. Az utolsó pillanatban
mozdította meg a karját és a pengét megmarkolva elkapta a tőrt, mielőtt a
vállát találta volna. – Nem is olyan rossz. Csak nem árt arra számítani, hogy
talán az ellenfeled gyorsabban mozog, mint egy csiga.
-
Majd meglátjuk, ki mozog úgy, mint egy csiga. Csak tegyenek helyre, rendbe
szedlek téged is – fenyegetőztem sötéten, de cseppet sem vett engem komolyan.
Dühösen fújtatva trappoltam végig a folyosón és
rántottam fel a szobám ajtaját. Daniel ijedten rezzent fel álmából, amikor bevágtam
magam mögött az ajtót.
Vettem egy mély lélegzetet és bocsánatkérőn
pillantottam ágyban fekvő szerelmemre.
-
Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.
-
Semmi gond – vont vállat és felhajtotta a takarója szélét. Én ahelyett, hogy
elfogadtam volna a felajánlást elővettem a szekrényből egy plédet, magam köré
csavartam és leültem egy ágy melletti hintaszékbe. – Ha megkérdezem, mi a gond
elárulod és idejössz hozzám?
-
Nem – vágtam rá durcásan és karba fontam kezeimet a mellkasom előtt, így
próbálva lehiggadni. Még, hogy aranybogár! Csak gyógyuljak meg teljesen,
megmutatom neki, ki az erősebb ebben a világban. Csak szóljon be még egyszer
tuti, megszabadítom legnemesebb részétől és a kezébe adom. – Aludj tovább! –
morogtam az orrom alatt.
-
Nélküled? Aligha menne. Naa...! Gyere ide! – hívogatott továbbra is, de
makacsul ráztam a fejem és tartottam magam. Ha most bebújnék mellé, abból nem
lenne sem alvás, sem pihenés. És amilyen feldúlt vagyok, csak még többet
ártanék mindkettőnk egészségének. Mikor megunta a noszogatásomat, nyakig
betakarózott, hátat fordított nekem és nyögve az oldalára feküdt, hogy aludjon.
Nem megbántani akartam, inkább csak féltettem magamtól, így is elég nagy
galibát okoztam már neki, isten ments, hogy miattam sérüljön meg újra – vagyis
még jobban.
Daniellel kijelentettük, hogy az
elkövetkezendő egy hónapban fog elvenni feleségül, ebben a világban. Nem
kellett gondolkodnom, hogy mikor lenne a legalkalmasabb, minél hamarabb, annál
jobb. Valamint ketten egymás között megállapodtunk, hogy ha valamelyikünknek
túl sok egyszerre burkoltan üzenjük a másiknak, hogy avatkozzon közbe. Nekem ez
azért kellett, mert kizártnak tartottam, hogy még egyszer megállom tétlenül a
sértő szavakat Caleb irányából.
Egy héttel utolsó találkozásunkat
követően, ismét megjelentem a Barlangban és nem túl nagy meglepetésemre ott
találtam új tanáromat a szemközti fal mellett ácsorogva. Ahogy megláttam,
elöntött a düh. Csak ki kell mondanom azt a szót és Daniel máris itt terem –
ugyanis a megállapodásunk szerinti szóra tabut helyeztem, ami annyit tesz, ha
valamelyikünk hangosan kiejti, a másik azonnal érzékeli és pár másodpercen
belül egy fehér fényködből kilép kedvesem mellé.
-
Szóval helyre jöttél, szépségem?
-
Nem vagyok a szépséged – sziszegtem.
-
Azért nem kell mindent ilyen komolyan venni – lökte el magát a faltól és
közvetlenül elém sétált, alig egy karnyújtásnyira megállva tőlem. – No, lássuk
csak. Ühüm... Hmm... – hümmögve került meg, keményen megbökve a hátam közepét,
a lapockámat és a vállaimat. – A kisujjamba is több erő szorult, mint beléd.
-
Ebből elegem van... – megfordultam és olyan erőseb pofon vágtam, hogy még az én
fülem is csengeni kezdett. Caleb szája felrepedt és egy vékony csíkban vér
csordogált le az állára. Hitetlenkedve törölte meg száját és megmozgatta az
állkapcsát. – Ha ne fogod vissza magad, megmutatom, hogy mennyi erő szorult
belém.
-
Azt már tudjuk, hogy hirtelen haragú vagy – jegyezte meg és időben kapta el a
kezem, amikor újból felé lendítettem. – Kezdjük a szabályokkal. Első szabály: Nem bántjuk a tanárurat.
-
Te minden vagy, csak épp úr nem.
-
Második szabály: Nem is sértegetjük Őt.
-
Majd ha ő sem fog engem – vágtam vissza és kirántottam kezemet szorításából.
Elégedetten lépett hátra, végigmért tetőtől talpig, szemei megállapodtak egy
ponton. Hirtelen lendült előre, elkapta a karomat és a hátam mögé csavarta.
Fájdalmasan nyögve próbáltam kiszabadulni.
-
Ahha. Szóval ezért nem tudsz megmozdulni. Nem csodálom, ez aztán tényleg nehéz
lehet – éreztem, ahogy a jegygyűrűmet csavargatja az ujjamon. Ez csapta ki
nálam a biztosítékot.
-
Ha nem engedsz el, felrobbanok... –
morogtam indulatosan. Nem kellett sokat várnom, a szorítás a csuklómon
váratlanul enyhült, majd egy erős rántást követően teljesen megszűnt és egy
sokkal gyengédebb érintés követte. Daniel.
Lelkesen fordultam meg és bújtam közelebb életem értelméhez. Fél karjával
átölelte a vállamat, ajkát a halántékomra szorította, hogy megnyugtasson. – Na,
ez milyen érzés? – nem akartam nagyon fölényesen, leereszkedőn beszélni vele,
elvégre nem az én érdemem, hogy földre került, de azért jól esett nevetni
rajta.
-
Ha még egyszer hozzáérsz a menyasszonyomhoz, nagyon megbánod – kacsintott rá
Daniel és kivezetett a barlangból azon az ajtón, ahol az imént besietett
hozzám. – Te pedig, jobban tennéd, ha nem jönnél ide többet. Nem fáj – emelte
fel a kezemet és egy csókot nyomott a tenyeremre. – Hol a gyűrűd? – nézte
értetlenül az ujjaimat, hátha valahol rátalál az ékszerre.
-
Na, most megfojtom...
-
Ugyan már, nem kell olyan komolyan venni minden viccet. És egyébként is, csak
meg szerettem volna vizsgálni a gyűrűt. Ha a kisfiú nem avatkozik közbe, az
ékszered még meglenne – hangzott mögöttem a karcos férfihang. Az agyamat
elborította a vörös köd, ha Daniel nem fog le, bizonyára tényleg megölöm ott
helyben.
-
Add vissza! – követleltem türelmetlenül.
-
Nincs nálam, babám. Rémlik, hogy a Barlang másik végébe lettem hajítva?
Fogalmam sincs, hová repült – vonta meg a vállát és egyszerűen elvonult.
-
Nyugalom, csak öt perc és visszaveheted – mosolygott rám Daniel kedvesen.
Lementünk a kiképzőtermembe és közel fél óra alatt az egész helyet
felforgattuk, a gyűrűm azonban nem lett meg. Kivert a víz, miközben Daniel is
belátta, nincs itt a jegygyűrűm. Ha gyűrűvel kérték meg a kezemet, viselnem
kell az esküvő alatt, ha nincs meg, akkor...
-
Nem, nem, nem!! Itt kell lennie! – fakadtam ki és a bőrömből áradó fehér
ragyogás betöltötte egy pillanatra az egész Barlangot, elvakítva az ajtón
belépő Lunát. – Nem veszhetett el!!!
-
Kicsim, nyugalom! Higgadj le, mielőtt felrobbantasz valamelyikünket! – szaladt
hozzám Daniel és lefogta a kezeimet, hogy ne hadonásszak mindenfelé. Itt ugyan
nem működik a mágia, de a belőlem áradó erő elég erős lenne ahhoz, hogy
teremben tartózkodókban nagyobb kárt tegyek.
-
Nem, nem érted!
-
Mégis mit?
-
Amíg nincs meg a gyűrűm, amivel megkértél, nem vehetsz el! – bukott ki belőlem
a hisztérikus nevetés. Ha Caleb elvette a gyűrűmet, csak egyetlen célja
lehetett, nem akarta, hogy hozzámenjek szerelmemhez, és csak egy valaki akarná
hátráltatni az előkészületeket.
-
Evangeline tudja, mivel árthat nekem a legjobban.
-
Ne beszélj butaságokat, honnan tudhatná ő, hogy összeházasodunk? – nézett rám
értetlenül. Egészen egy pillanatig elhittem neki, hogy annak a nőne ehhez semmi
köze, de eszembe jutott valami.
-
Onnan, hogy... Óriási ostobaságot követtem el – nagyra tágult szemekkel
bámultam a sötét szemekbe előttem, majd a tekintetem Lunára vándorolt, aki már
értette, mi történhetett. – Daniel... Ne haragudj, nem tudtam, hogy ez
megtörténhet.
-
Miről beszélsz?
-
Én... Én saját magamat adtam Evangeline kezére.
-
Cathrine – mordult fel ingerülten és kezeibe vette arcomat, hogy csak rá
figyeljek végre. – Most szépen elmondod, mit műveltél!
-
Ranie –t küldtem el Evangeline –hez, hogy próbálja megszerezni a láncot tőle és
jöjjön rá a gyengepontjára. De álmomban sem képzeltem volna, hogy ő elárulna
engem. A legjobb barátnőm, mióta
magamhoz tértem, ő ismer a legjobban, talán még nálad is jobban – már majdnem
sírtam. – Hidd el, én nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy képes lesz rá,
eszembe sem jutott ilyesmi.
-
Te komolyan meg akarod öletni magad – elengedett és dühösen fordított nekem
hátat, hogy aztán kirohanjon az ajtón, észre sem véve Lunát.
Mély levegőt vettem, felnéztem a
sajnálatot tükröző arcba és majd megszakadt a szívem. Nem tehetem ezt azzal az
emberrel, akit szeretek.
-
Szerinted elhitte? – kérdeztem, és megtöröltem az arcomat, amit befeketítettek
a hamis könnyek. Luna becsukta az ajtót és a ruhája egyik rejtett hajtókája alá
nyúlt.
-
Nagyon reménykedned kell benne. De szerintem nagyon jó színésznő lehetnél.
-
Ez egyáltalán nem volt vicces. És Caleb legközelebb finomabban is elvehetné,
amit akar. Azt hittem eltöri a csuklómat. Mindegy. Kérem! – nyúltam felé és
elvettem a gyűrűmet. Ajkaimhoz emeltem, nyomtam rá egy fáradt csókot, majd a
zsebembe süllyesztettem. – Remélem, nem kell többé játszanom magam előtte. Nem
csak őt bántom vele.
-
Hidd el, ez így volt a legjobb. Mindketten jobban jártok így, hogy nem
házasodtok még össze. Persze könnyebben ment volna, ha egyenesen nemet mondasz
neki, de mint mindannyian tudjuk, erre képtelen lettél volna. Amint vége ennek
a káosznak azonnal összeadnak benneteket, erről biztosítani tudlak.
-
Ha ennek az egésznek vége, én visszamegyek a saját világomba. Lemondok erről a
sok összevisszaságról. A nagyi csinálta jól. Még akkor kilépett, amikor
tehette.
-
Ez már a te problémád.
-
Nem. Ha én lemondok, megint te kerülsz hatalomra.
-
Erre nem mernék fogadni – és a következő pillanatban köddé vált.
Be kell látnom, ha rendes életet akarok élni, családot
alapítani, akkor a lehető leghamarabb el kell tűnnöm innen.