Angyali érintés - 6. Fejezet

 Ezt a fejezetet annak a három lánynak ajánlom, akik nem régen fejezték be a könyvem olvasását, és akiket nagyon megbecsülök, amíg csak élek. Lilla, Kincső és Vivi ez a fejezet most nektek van címezve :))

6.       Fejezet: A legkegyetlenebb

~***~  Daniel ~***~

            Egy évet vártam arra, hogy újra karjaimba öleljem, magamhoz szorítsam és szeressem őt. Ezek után lehetetlennek tartom, hogy egyetlen pillanatra is szem elől veszítsem. Minden lépésénél ott leszek, minden szavát meghallgatom, és nem hagyom, hogy ismét feladja az életét, még ha helyes is lenne. Leandra kezünkbe adott egy kiindulási pontot - amivel fogalmam sincs, mit kezdjek -, aminek segítségével megmenthetem szerelmem a biztos haláltól.

- Tudod már, hogy hol kezdd? – kérdeztem, miközben a sötét, üres és nagyon hosszú folyosón sétáltunk vissza a szobába, ahová először érkeztünk. Elisabeth és Isis szobája egy védettebb szárnyában van a kastélynak, menyen nem egy átok ül Evangeline behatolása ellen. – A kutatást.

- Fogalmam sincs. De csak akkor, és kizárólag akkor fogadom el Leandra segítségét, ha senki olyannak nem esik bántódása, akit védeni próbálnék azzal, hogy feláldozom a saját életem.

- Egyáltalán nem ilyen voltál. Miután megkaptad a hatalmad, megváltoztál ez igaz, de most... rád sem ismerek. Azt mondod, szeretsz, mégis képes lennél elhagyni.

- Inkább hagylak el, mintsem kezeimhez tapadjon a véred. Daniel, ígérd meg nekem, hogy segítesz, bármit találjunk is.

- Csak azt ígérem, amit eddig is. Segítek neked, ha nem a te halálodról van szó. Egyszer már elveszítettelek, nem hagyom, hogy még egyszer megtörténjen. Nem tudok nélküled élni, és szerintem ezt be is bizonyítottam – megálltam, hátra simítottam fekete haját, ami szokatlanul kiemelte fehér bőrének szépségét. – Kérlek! Ne rohanj a vesztedbe!

- Haza viszlek – jelentette ki csendesen.

- Nem. Nem vihetsz haza. Itt maradok veled, ha tetszik, ha nem.

- Nincs szükségem felügyeletre. Cassie és Olivia tökéletesen végzik a feladatukat, biztonságban vagyok, nélküled is – bizonygatta, de még mindig fogalma sem volt, miért akarok vele maradni. Továbbra sem vette tudomásul, az elvesztésébe majdnem beleőrültem, és most, hogy velem van, egy álmom vált valóra.

- És vajon ez így van fordítva is?

- Miről beszélsz? Én vigyázok rád és a falkára is, ahogyan azt kell. Megvédem a világomat és... – ujjamat a szájára tettem, belé fojtva a szót. Szemeiben láttam, hogy minden, amit mond, csak egy újabb centit rak a falra, amit elkezdett maga köré építeni, mióta nem vagyok vele.

- Ne a farkast védd. Légy velem, ahogy lenni kellene, ahogy mindig lennie kellett volna – kértem közelebb hajolva hozzá. Mikor nem húzódott el, ujjamat végig húztam álla vonalán, fejét felemeltem és számat az övére nyomtam. Annyi szenvedés és gyász után, végre újra haza találtam. A magány egy pillanat alatt szertefoszlott, a tátongó üresség a mellkasomban ismét csordultig telt szerelemmel, mikor puha ajkai megnyíltak előttem, s ellenkezés nélkül minden csókom viszonzásra lelt. – Szeretlek.

- Hiányoztál – ölelte át a nyakam, erősen szorítva magához, és a következő pillanatban már a szobájában álltunk, a föld telerakva égő, illatos gyertyákkal, az ágy megvetve arra várt, hogy valaki belefeküdjön. Cathrine minden szó nélkül kezdett el hátra dőlni, leült az ágya szélére, engem s magával vonva. Minden porcikám sajgott a vágytól, hogy hosszú idő után, ismét együtt lehessek vele. Egy pillanatra azt hittem, megfutamodik és eltol magától, de a következő mozdulata rácáfolt erre a gondolatomra. Mélyről jövő sóhaj szökött ki ajkain, ujjai végigfutottak a hátamon, homlokát az enyémnek támasztotta, és mosolyogva elindult kezeivel fölfelé, egészen a vállamig tűrve a pólómat. – Érezd, amit most én... – suttogta behunyt szemekkel, tenyerét a szívem fölé helyezve. Ekkor olyasmi történt, amire soha nem számítottam volna. A bőréből áradó melegség, az illata, szíve minden dobbanásának hangja felerősödött és olyan érzéseket keltett bennem, amit eddig senki. Csak rá vágytam, a közelségére, a szerelmére, megértésére. Az érzékeim kiélesedtek, Cathrine szája, keze érintése mindenhol ott volt, simogatott, ízlelgetett, oly gyengéden és szenvedélyesen, hogy magam sem hittem, ez a valóság. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, csak képzelődök, de ilyet még képzelni is képtelenség.

------0--0--0--0------

            Kellemes simogatásra ébredtem a karomon. Mélyen beszívtam a levegőt, és megbizonyosodtam róla, Cathrine még mindig itt van velem. Karjaim között fekszik, és ellágyult tekintettel nézi, ahogy ébredezem. Ujjai végtelen gyengédséggel, szinte alig érintve a bőröm, cirógattak. Vettem még egy mély lélegzetet, szorosabban öleltem magamhoz egyetlenem, és számat a halántékára szorítva köszöntöttem.

- Ezt meg tudnám szokni – mosolygott fel rám és kezét a tenyerembe fektetve, összefűzte ujjainkat. Igazság szerint én is meg tudnám szokni.

- Akkor van egy jó hírem – füléhez hajoltam, és belesúgtam hajába. - Minden reggeled így fog eltelni – nyomtam egy csókot a nyaka hajlatába, mire megborzongott. Eszemben sem volt elengedni őt most, hogy már a karjaimba zárhattam tökéletes testét, de neki valószínűleg nem ez volt a terve. Gyengéden megpróbált kiszabadulni ölelésemből, de nem engedtem. – Hova ilyen sietősen?

- Csak megmenteni a világot – válaszolta nemes egyszerűséggel.

- Nem ér rá még tíz percig?

- Sajnos nem, de szólok, ha megüresedett valamelyik tíz percem. Akkor folytathatod, amit elkezdtél – maga köré csavarta a lepedőt, kikelt az ágyból és eltűnt egy hófehér ajtó mögött, hogy a következő pillanatban felöltözve, újult erővel jelenjen meg. – Te nem jössz? Rájöttem, hol találjuk meg Evangeline családfáját.

- Azt hittem, sikerült elfeledtetnem veled ezt a témát az estére – vakartam meg a tarkómat. Fintorogva ráncolta össze orrát, mint egy morcos kisgyerek.

- Ma reggel jutott eszembe – öltötte ki rám nyelvét. – Itt van néhány ruha, ha esetleg meggondolod magad, és velem tartasz. Öt perced van felöltözni.

- Igenis, tábornokasszony – feleltem csúfolódva. Vágott egy grimaszt, ledobta az ágyra a ruháimat, majd megint elvonult a titokzatos fehér ajtó mögé.

            Mire visszaért, már felöltözve, készen vártam, hogy elinduljunk megmenteni az életét és rájöjjünk, ki lép helyette a színre. A hosszú, üres folyosókon keringve rájöttem, hogy én még soha életemben nem jártam ebben a kastélyban, jobban belegondolva, kívülről is csak akkor láttam egyszer, amikor Luna elmagyarázta, mi történik velem. Cathrine azonban tökéletesen kiismerte magát az egyforma kinézetű, unalmas, szürke folyosókon.

- Hová is megyünk pontosan?

- Hát... a zárt szárnyba. Ott tartják azokat a papírokat, könyveket és kristálygömböket, ami rossz kezekbe kerülve, nagy kárt tudnak okozni. Nem véletlenül zárt – nevetett fel halkan. Amikor elértünk egy hatalmas, ismeretlen mintákkal díszített tölgyfaajtót, Cathrine felemelte jobb kezét, és a kusza vonalak egyikén végigfuttatva ujját, kirajzolta a jól ismert, derekát ékesítő jelet. Az ajtó hangosan recsegve és nyikorogva kinyílt, utat engedve nekünk a titkok legmélyére. Kicsit feszülten követtem szerelmem az őrök mellett sétálva, akik mind alaposan szemügyre vettek minket, bizonyára nehogy betolakodók legyünk. Az utolsó, kevésbé szigorú megjelenésű férfi szerelmem elé állt, mélyen meghajolt és intett, hogy kövessük.

- A neve Wade, biztosan emlékszel rá, a barátnőm vőlegénye a kávézóból. Ő a titkaink felhatalmazottja. Ő védi ezt a termet, akár az élete árán is.

- Nem tűnik valami... sebezhetetlennek – jegyeztem meg, átkarolva a derekát.

- Az erő nem csak testi erő lehet, ifjú farkas – szólalt meg mély hangon a rendületlenül előre tartó férfi, szeme sarkából rám pillantva. – A keresett tárgy pedig, Lady Hope? – megütközve néztem szerelmemre, aki nem tűnt meglepettnek a megszólítást illetően, sőt, inkább meg volt elégedve a tisztelettel.

- Evangeline Candle családfája, és minden, ami hozzá köthető.

- Ó. Akkor, kérem, kövessenek! – hirtelen változtatott irányt, és egy újabb ajtóhoz vezetett bennünket. Ez valamivel kisebb volt, mint amin az előbb bejöttünk, de ugyanakkor egy elég tágas termet rejtett maga mögött. – Olyan anyagból van elég. Fáradjanak bentebb! – intett karjával előre. A helyiség volt legalább akkora, mint az előbbi és zsúfolásig tele volt papírral, vaskos könyvekkel és nagyobbnál nagyobb üveggömbökkel, nem beszélve a szekrénysorokról, amik mind az ablakok elé fértek csak, szinte az összes fényt eltakarva, ami bejuthatott volna.

- Nem semmi – füttyentettem álmélkodva, mire Cathrine felkuncogott, Wade azonban rosszalló pillantással mért végig tetőtől talpig.

- Ha még nem lenne tisztában a történelemmel, Evangeline egész boszorkánygenerációkat irtott ki, ami nem csak háromemberes történet, több száz boszorkány és varázsló alkot egy generációt. Ha csak kettőt elpusztít, már tele a fél terem. Egyéb kérdése az úrnak? – tette hozzá mogorván.

- Neki nincs, de nekem szükségem volna a segítségedre. Olyasmi után kutatunk, amelynek köze van Evangeline közeli környezetéhez és a gyengepontjához. Minden féltett titkáról tudni akarok, ami csak létezik.

- A nagymamája gondoskodott róla, hogy Evangeline egész élettörténete helyet kapjon itt. A titkai, és életének egyes mérföldköve, mind ide vannak bezárva, még olyanok is, amikről maga a nő nem is tud. Személyemnek még nem adatott meg a lehetőség, hogy végigtanulmányozzam, de ha kéri, örömmel segítek, amiben csak tudok.

            Nekem egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy itt lábatlankodjon valaki, aki még csak öt perces ismeretség után levegőnek néz, de Cathrine elfogadta a segítő felajánlást. Elképzelésünk sem volt, hol kezdjük a keresést, így először az élettörténetébe lestünk bele. Nekem jutott a legjobb rész, a családfa elemzése. Ez csak azért volt bonyolult, mert a papír, amire kézzel másolták a nevek sorrendjét, nemcsak hogy régi volt, de néhány helyen kiégett és elszenesedett.

- Nincs ebből egy másik, nyomtatott példány? – kérdeztem viccelődve Cathrinet, aki vette a lapot és beállt mellém segíteni. Ketten is csak annyit értünk el, amennyit én egyedül. Megtaláltuk Elisabethet az össze-vissza vonalak és ágak között.

- Az évszázadok során összegyűjtött ismeretek Evangeline életéről, a te nagymamád keze által írt kötetben van elzárva. Ahhoz viszont más hozzáférésre lesz szükség, ugyanis amivel védve van, az nem egy feltörhető szekrény.

- Hadd lássam – lépett el mellőlem Cathrine és a legközelebbi állványon elhelyezett ládához indult. – Azt hiszem, kulcs kell hozzá. Vagyis... csak ez – nyúlt a nyakában függő lánchoz. A medált belehelyezte egy aprócska résbe, majd kihúzta és visszahelyezte nyakába. Érdeklődve néztem, ahogy felnyílik a láda teteje és kiemelkedik belőle egy megviselt, vaskos könyv. Cathrine érte nyúlt, megelőzve Wade kezeit, aki megbabonázva figyelte a régiségnek számító könyvet. – Daniel, segítenél?

- Persze – lesöpörtem az asztalt, ami előtt álltam, elvettem tőle a nehéz könyvet és óvatosan elhelyeztem a rozoga faasztal sima lapján. Szerelmem kíváncsian hajolt felé, de mielőtt kinyithattam volna, megállított és felnézett kísérőnkre.

- Wade, köszönjük a segítséget. Minél kevesebben tudnak erről, annál jobb. Távozhatsz!

- Természetesen – újfent meghajolt, nekem biccentett egyet, majd eltűnt.

- Nem szimpatikus alak.

- Nekem sem, de ő jobban ismeri ezt a helyet, és meg bízatok benne. Na, lássuk, mit rejtegetett nagymama mindenki elől – felemelte a fedelét, lefújt a lapokon megtelepedett port és belemerült az olvasásba. – Hmm. Úgy látom, ez a születésétől kezdve jegyez fel mindent. Érdekes, nem is tudtam, hogy ilyen régóta él ez a némber.

- Pontosan mióta?

- Azt még nem tudom, de a nagyi szerint, még nagyon az elején született a varázslatnak. Hmm. Érdekes olvasmány lesz.

            Kellemetlen, jól ismert bizsergés futott végig a gerincem mentén, ökölbe szorítottam a kezem és megpróbáltam ellenállni a hívásnak. Valakinek a valóságban megint szüksége van rám, ezt pedig Cathrine is észrevette becsukta a súlyos könyvet, rám emelte kékeszöld szemeit, hideg ujjaival végigsimított a karomon, piros ajkai mosolyra görbültek. Tudtam, mi következik most, és nagyon nem szerettem volna itt hagyni, de ezúttal ő bizonyult az erősebbnek. Tekintete elhomályosult, fátyolos szemekkel nézte tovább az arcomat és szavak nélkül búcsúzott tőlem, hogy érintése eltávolodjon tőlem és a következő pillanatban hazarepítsen, ahol Nala halálra vált tekintettel fogadott az ajtó túloldalán.

~***~  Cathrine N. Flame ~***~

            Éreztem a szúrást a gyomrom tájékán, de a tudatom, csak percekkel később dolgozta fel az információt, miután Danielt haza küldtem valós otthonába. Kiáltva rogytam össze a rozoga asztal mellett, az elviselhetetlen fájdalom átjárta a testemet, a hátamon felizzott a jel. Körmeimet a fapadlóba vájtam és sikoltva görnyedtem előre, homlokomat a földre döntve. Luna rémült hangja tompán ért el hozzám hangos kiáltásaim közepette, a világot alig érzékeltem magam mögött, elvesztem a kárhozat gyászos, sötét tengerében, ahonnan nincs többé kiút. Verejték és sós könnyek csorogtak végig az arcomon, apró tócsákat képezve körülöttem, és valahol a távolban felhangzott a süvítő szél, mi felém hozta az eső illatát. Vér dobolt a fülemben, szédültem, a szemem előtt fényes karikák táncoltak, félig nem voltam magamnál. Éreztem a meleg érintést a hátamon, de képtelen voltam válaszolni, képtelen voltam a fájdalmas kiáltáson kívül más hangot kiadni a számon.

            A józan énem végül felülkerekedett minden más érzésemen és darabokra összetört lelkemen, zokogásom csillapodott, az élet lassacskán visszatért belém, a hangom szívszaggató visszhangja elhalt a távolban, görcsösen összeszorított ujjaimmal felkapaszkodtam az asztal mellet és talpra küzdöttem magam. Luna zavart tekintete összeállt előttem egy egységes egésszé, rémült, aggódó hangja hallhatóvá vált végre.

- Cathrine?!  Cathrine mi történt? Istenem, válaszolj már...! – ragadta meg vékony kezeivel a vállaimat. Vörös haja csurom vizes, bizonyára hozzám sietve elázott odakint, mikor meghallotta, a kiáltásomat. – Mi ez az egész?

- Alan és... Mark...

- Mi folyik itt? Mi van velük?

- Evangeline... – suttogtam megtörten. – Tudja, hogy mire készültek. Istenem, Daniel és... és Nala... Én éreztem őket. A fájdalmat, amit ők éltek meg, amit az utolsó pillanatban éreztek...

- Nem lehet...

- Megöltek őket!!! Megölte Alant és Markot!!! – kiabáltam kétségbeesetten kapaszkodva kezeibe. – Gondolkodás nélkül végzett velük!!!

- Cathrine, nyugodj meg! Semmi baj! Csss! Semmi baj... – húzott magához és szorosan átölelte reszkető vállaimat.

- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – zokogtam vállába – Azért vagyok, hogy ez ne történhessen meg. Elvesztettem őket. Hagytam, hogy áldozatul essenek Evangeline kegyetlenségének. Engedtem, hogy a közelükbe férkőzzön...

- Nem tehettél ellene semmit, ezt te is tudod. Nem hívtak, nem akarták, hogy megmentsd őket. Ha csak feláldozták magukat, semmit sem tehettél volna. Evangeline csalinak szánta, hogy kicsalogasson téged a rejtekhelyedről, de nem tudta, hogy a fiúk nem kérnek segítséget. Tudtukon kívül mentettek meg téged.

            Megráztam a fejem, ellöktem magam tőle, dühösen ragadtam meg a legközelebbi üveggömböt és a falhoz vágtam. A gyűlölet elhatalmasodott fölöttem a kint tomboló szél felerősödött és erőt adott, hogy megtegyem, amit meg kell. Megnyitottam az elmém, láttam magam előtt Evangeline önelégült mosolyát, tudtam, hol van most. Oda akartam menni, meg akartam ölni, kitépni a szívét és a pokol legmélyebb tűzébe dobni, ahová tartozik, de valaki megállított. Egy erős kéz kulcsolódott a derekamra, szorosan maga mellett tartva, nem engedve, hogy elhagyjam a szobát. Küzdöttem ellene, menni akartam, bosszút állni a kegyetlen tette elkövetőjén, most azonnal, de nem voltam rá képes.

- Nyugalom virágszál – hangzott az ismerős, csitító hang. Meglepetten engedtem el Evangeline jelenlétét és döbbenten néztem az előttem álló fiú arcába. Lucas Night komoly képpel tartott karjaiban és nem úgy nézett ki, mint akinek szándékában áll elengedni. – Ugyan, Cathrine! Ne légy ostoba, elég nekünk a két fiút gyászolni, ne adj okot Danielnek arra, hogy miattad is összetörjön.

- Honnan tudod?

- Csak akkor láttam Danielt mosolyogni, amikor veled volt. Ne hidd, hogy nem vettem észre a hasonlóságot közted és a régi éned között. Ó, és valakit be kellett avatni a titkos részletekbe is. – Szorítása enyhült, majd karjait lassan – nagyon lassan – maga mellé ejtette vissza.

- Miattam haltak meg.

- Nem. Maguk miatt. Alan részéről ez két esélyes, ő a barátnőjét védte. Te viszont ne akard a halálba küldeni az egész világot. Mindkettőt, ha úgy tetszik jobban. Ígérd meg, hogy nem csinálsz butaságot. Eltitkoltam a legjobb barátom elől, hogy élsz, ennyit te is megtehetnél értem és a többi szeretteidért. Okés? – váltott vissza laza stílusba. – Kérdeztem valamit.

- Rendben. De árulj el valamit. Mindenki tudja, hogy életben vagyok?

- Nem. Egyelőre csak ketten Daniellel, de amint rájössz, hogyan végezzünk a kegyetlenség istennőjével, természetesen, mindenkinek elmondjuk, akire szükség lesz. Most viszont... állj neki a kutatásnak, hogy megtehesd, amire vágysz.

- Segítesz?

- Vissza kell mennem. Csak azért jöttem, mert Luna engem hozott ide, hogy megállítson a kis magánakciódban. Tudja, hogy én nem félek tőled és engem nem is tudsz bántani. Szóval... Sok sikert, én veled vagyok.

- Kösz. Mintha ez olyan sokat számítana.

- Ja, és még valami. Ne hozd ide Danielt, hacsak nem élet-halál kérdése.

- Értettem – mosolyogtam rá keserűen. Ennek a kérésnek úgy sem tudok eleget tenni, Daniel nélkül nem hiszem, hogy menni fog az indulataim féken tartása, persze, meg kell tanulnom kezelni a dühömet, mert nem mindig előnyös, ha a bosszú vezérel, ezt már meg tanultam.

- Akkor, mehetek? – nézett hátra Lunára, aki egy intéssel haza küldte. Fellélegeztem, magamhoz vettem a nagyi könyvét és felnéztem a bizonytalanul rám szegeződő szempárba.

- Kiderítem, hogyan végezhetek vele, de akkor már semmi nem állhat az utamba. Megölöm és véget vetek a rettegésnek egyszer, s mindenkorra.

- Tudom – bólintott elszomorodva, aminek az okát nem értettem, de inkább figyelmen kívül hagytam. Nem akartam több kérdést mára, egyelőre azt kell feldolgoznom, hogy két olyan embert vesztettem el, akikkel alig találkoztam, mégis mindent tudtam róluk, és akiket meg kellett volna védenem. Úgy tűnik, az évezredes rend, az én hatalmam idején fog felborulni, és ennek ékes-éktelen bizonyítéka a több száz kiontott élet, melyhez újabb kettő csatlakozott.

Angyali érintés - 5. Fejezet

5.       Fejezet: Megoldások

~***~  Cathrine N. Flame ~***~

            (Egy évvel korábban)

            Lebegtem a semmiben, távol a valóságtól, elszigetelve a szeretteimtől, holtan. Mert az voltam, még ha nem is haltam meg igazán. Belül üres voltam, akár egy lufi, amit felfújnak, és hagyják tovaszállni. Az életben nincs már több móka, kacagás, semmi értelme élni, ha egyszer minden, amit szerettem, nem lehet az enyém. Akikben bíztam, és akik számítottak, leírhatatlan távolságban élték megszokottnak látszó életüket. És mi fáj ilyenkor a legjobban? Hogy senki nem tudja: életben vagyok. Ami pedig a legszörnyűbb, hogy tétlenül nézem, ahogy szenvednek miattam. Azért, amit tettem, és nem enyhíthetek a fájdalmukon.

            Miután Luna áthozott Aylaba engem és Elisabethet, mindenkinek annyit mondott, itt végleg nyugalomra lelhetek. Csak az ebben a világban élők tudják, hogy élek és nem haltam meg. Barátnőm egy őrökkel védett kastély egyik szobájában kapott helyet, míg engem a palotába vitettek. Élettelen testemet újra alkották, megtöltötték életerővel és visszakaptam az emlékezetem, ami elveszni látszott. Ez történik, ha az erőm használata közben halok meg. Mindent vissza kell hozni az életbe. Leginkább csak dühöngök, mióta megtudtam, mi történt valójában, miután én magam is azt hittem, vége van.

- Cathrine? – Luna hangja zavarta meg a merengésem. – Remélem, nem zavartalak meg semmiben! – lépett bentebb a szobámba. Minden úgy nézett ki, mintha otthon lettem volna. Semmin nem változtattak, amikor berendezték, minden apró részletre ügyeltek.

- Nem, csupán a többieket figyeltem.

- Tudom, hogy ez még nagyon új neked és hidd el, megértelek, de már nem az vagy, aki régen. Te vagy a vezetőnk, kislány! – simogatta meg felszabadultan a karom. Igen. Ez a felállás, mióta „meghaltam”. Az erőm nagyobb, mint az összes angyalnak együtt. És ahogy azt a törvény megkívánja, a legősibb angyal a vezetőnk, aki jelen állás szerint én vagyok. Nem mintha annyira szükségem volna rá, de el kellett fogadnom.

- Nem akarok az lenni. Én ítélem meg mindenki sorsát, a sajátomról miért nem dönthetek? – fakadtam ki. Csak pár hónapja vagyok az, aki, mégis vissza akarom adni, amit kaptam. – Ha magam helyett választok ki egy örököst, visszamehetnék, nem?

- Szóval megtaláltad a kiskaput – sóhajtott. – Mondd, mennyi ideig gondolkodtál ezen?

- Csak kicsúszott a számon. Nem is gondolkodtam rajta… Mit mondtál?

- Örököst nem, de felhatalmazottat kereshetsz, és akkor elhagyhatod a helyed. Persze akit kiválasztasz, minden nap végén beszámol a történtekről, tehát még mindig minden irányítás a te kezedben lenne. A felhatalmazott a te beleegyezésed nélkül nem rendelkezhet senki és semmi felett, tehát ez megint azt bizonyítja, hogy te parancsolsz. Szükséged lesz egy küldöttre, aki a világok között járhat és tájékoztathat téged és a felhatalmazottat a döntésekről. Ennyi a lényege.

- És mi a buktatója? – sandítottam rá. Tudtam, hogy semmi nem lehet ennyire egyszerű, mint amilyennek leírja.

- Minderre két hónap a várakozási idő. Kihirdeted a felhatalmazott keresését és minden egyes esélyest magad mérsz fel, hogy alkalmas –e a feladatra. Ez egy hónap. Újabb tizenöt nap a küldött keresése és a maradék időben az úgynevezett próba időszak. Átengeded a felhatalmazottnak a korlátozott hatalmat és visszahúzódsz a színfalak mögé. Ha minden rendben megy, elhagyhatod Aylat. Ha pedig mégsem, vagy maradsz, vagy újabb két hónap.

- Kérem a nevek a listáját!

- Biztos, hogy ezt szeretnéd?

- Szeretem Danielt és nem bírom nézni, ahogy szenved. Megpróbálom meggyőzni, hogy minden rendben és hogy vele maradok örökké.

- A kellő elővigyázatosságból, szükséged lesz egy másik személyazonosságra. Névre, házra, és múltra. A hasonlóságokat valahogy el tudod majd magyarázni a környezetednek, de az a legjobb, ha senki nem lát meg, akinek nem kellene.

- Persze. Tudom.

            Visszafordultam az ablakomhoz, széthúztam a függönyt és beengedtem a vakító fehérséget a szobámba. A tisztaság és jóság mindenhonnan áradt. A növények és állatok egyaránt árasztották a szeretetet és nyugalmat, itt minden érintetlen és jó volt. A rossznak sehol nem volt férőhelye, mondhatni, menekült ebből a világból. Egyetlen árnyék lény sem élt Aylaban és ez így volt rendjén. Ezt fenn tartani nem egyszerű, de egy olyannak, mint én, nem is nehéz.

- Daniel – suttogtam, kezemet az ablaküvegre nyomtam, amit a régi világom nyomon követésére használtam, és ahová most Daniel szobája volt kivetítve. A sötétben ült az és magába roskadva görnyedt előre az ágyon. Fájt így látnom őt. – Ha eljön az ideje, enyhítek a fájdalmadon, ígérem…

(Napjainkban)

            Daniel kétségbeesetten ölelt magához, mintha a következő pillanatban eltűnhetnék, akár a délibáb egy forró, nyári napon. Megnyugtatóan simogattam a hátát, de nem sokat értem el vele, még mindig azt hitte, csak álomkép vagyok. Még én sem voltam biztos abban, hogy tényleg itt lehetek vele egy szobában, de minden perccel biztosabbá vált a tény, tényleg együtt vagyunk újra.

- Annyira sajnálom – ismételtem a bocsánatkérést, már legalább ötödjére. Akárhányszor mondtam el, egyáltalán nem tükrözte azt a bűntudatot, amit amiatt éreztem, hogy ennyi ideig nem lehettem mellette. – Tudom, hogy haragszol, de kérlek… kérlek, bocsáss meg!

- Nem haragszom rád, kicsim – rázta a fejét, lecsúszott a kanapéról és még szorosabban ölelt magához. Fejét a vállamra hajtotta, mély lélegzetet vett és magába szívta az illatom. – Szeretlek, Cathrine! Mindig is szerettelek!

- Tudom, tudom. Én pedig minden nap figyeltelek. Állandóan veled voltam, ott melletted, igaz, soha nem láttál vagy éreztél, de vigyáztam rád.

- Hogy csináltad? Hogy tértél vissza hozzám? – tolt el magától könnyes szemekkel. Megtöröltem nedves arcát és megcsókoltam. – Varázslat?

- Nem – ráztam a fejem elhúzódva tőle. – Átváltozás. Ezért nem volt hatalmam. Mert még nem voltam angyal. Meg volt az erőm, de a testem és a lelkem nem volt elég erős ahhoz, hogy mindent felszínre hozzon. És ha belegondolsz, mindenki a halála után válik angyalkává – nevettem halkan. A gyerekeknek mindig ezt mondják a szülők. Hogy aki meghal, angyallá válik és egy jobb helyre kerül. Ebben van valami igazság, az én részemről. – Újjá kellett születnem. Ez a valódi külsőm. Ilyen vagyok, angyalként.

- Gyönyörű vagy, mint mindig – ölelt meg újra röviden. – Még soha nem voltál gyönyörűbb számomra. Még soha nem éltél ennyire az én szemeimben – olyan volt ez, mint egy tündérmese. Csak egy probléma volt, a mesékben a jók nem halhatnak meg, ellentétben a valósággal, amiben élünk. Hiába tértem vissza, addig nem élet az élet, amíg a gonosz létezik. – Miért mondtad, hogy tündér vagy?

- Mert az vagyok. Bonyolult egy dolog az átváltozás, sok mindenen kell keresztül mennem, de mint kiderült egy ősi angyalban nem csak szeretet van. A nagyi például, részben angyal, részben szirén volt. Nehéz elhinni, nem? Pedig tényleg csodásan énekelt. Én vagyok az első angyal, aki tündérként is tért vissza. Egyben, ez egy szörnyű véletlen, ugyanis Evangeline tudomást szerzett arról, hogy létezik egy tündér, aki képes őt átengedni Aylaba.

- Te vagy az. Aki mind életében, mind élete után is képes átjárót nyitni.

- Igen – mosolyogtam rá kedvesen. – Annyira sajnálom... hogy nem voltam itt, de nem tehettem mást. Ha elmondom, hogy életben vagyok, azzal elgyengítlek. Nem akartalak veszélybe sodorni, mert már elég erős vagyok mások és a magam védelméhez is. Luna megesketett, nem árulom el neked ki vagyok, csak hagyom, hogy teljes és boldog életet élj valakivel, akiről szinte semmit sem tudsz, de mégis úgy vonz magához, mint egy mágnes. Tudnod kell, én örökké veled leszek, soha nem hagylak el téged. Soha – ismételtem szorosan átölelve a nyakát.

- Szeretlek – súgta a fülem mellett nagyon halkan.

- Ezért éltem túl. Mert szerettelek, mert te szerettél.

            Imádkoztam. Érte, magamért, a világért. Azért, hogy senkinek ne essen baja a hibám miatt, amit ebben a percben követek el. Azt kívántam, bár örökké tartana ez a pillanat. Azt kívántam, soha ne kelljen elhagynom őt. Azt kívántam, az érzés, ami ebben a pillanatban is hozzá köt, soha ne tűnjön.

- Néha a szerelem legyőzi a halált, képes életben tartani akkor is, amikor minden veszni látszik. Azt akarom, hogy ilyennek emlékezz rám, hogy mindig boldognak láss, ha eszedbe jutok. Ígérd meg, hogy senkinek nem szólsz rólam. Senki nem tudhatja, hogy életben vagyok, azzal kitörne a háború és ártatlanok vesznének oda. Kérlek, ígérd meg, hogy nem árulsz el – ujjaimmal beletúrtam tarkójánál a hajába, mindkét kezemmel szorosan magam mellett tartva.

- Soha nem tennék olyat, amivel árthatok neked. Mindig védeni foglak, nem engedem, hogy márki bántson. Soha nem engedtem volna.

- Tudom. Így volt helyes, így kellett lennie. Mennem kell – markoltam meg hátán a pulóvert. Éreztem, hogy ölelése erősödik, karjait szorosabban fonja körém.

- Nem engedlek el. Velem kell maradnod... itt. Ebben a világban. Nem hagyom, hogy elmenj, soha többé nem hagyom, hogy elválasszanak tőlem – fejét a nyakamba fúrta, kezeivel vasbilincset verve a derekamra, hogy mozdulni sem tudjak.

- Hunyd be a szemed! – kértem erőtlenül. Ezt a csatát, már akkor elvesztettem, amikor belekezdtem. Nem lennék képes ezek után magára hagyni egyetlen pillanatra sem, de itt maradnom még veszélyesebb, mint elhagynom. Hogyan tudnék helyesen cselekedni, mégis szabályt szegni egyszerre? Nekem kell fenntartanom az egyensúlyt, most azonban egy egyszerű döntést nem tudok meghozni. – Csak hunyd be!

            Éreztem a vállamon bólintását, mindkét tenyeremet hátára simítottam és mély levegőt szívtam a tüdőmbe. Minden rendben lesz, amint elhagyom ezt a világot. Még soha nem csináltam társas utazást, de mivel az erőm és a tudásom megvolt hozzá, meg kellett próbálnom. Átadtam magam a hazatérés vágyának és hagytam, hogy a sűrű köd mindkettőnk testét magába szívva Aylaba repítsen, a biztonságot adó otthonomba.

------0--0--0--0------

            Hibát követtem el, és vállalnom kellett a következményeket. Mire a szobámba

érkeztünk, Luna már várt ránk – jobban mondva, rám. Szemeiben harag lángolt, mely nem volt alaptalan, még irányt téveszteni látszott. Ahelyett, hogy engem korholt volna, Danielt célozta minden dühös szavával. Mikor aztán túlment minden határon, egyetlen mozdulattal elhallgattattam, s néma tátogással fordult hozzám.

- Én hoztam ide őt, nem önszántából jött. Szavaid engem illetnek, nekem mondd hát.

- Cathrine, ha... – Daniel igyekezett a segítségemre sietni, azonban az ő szava most semmit nem ért volna a vitában. Luna percekig csak bámult rám, majd engedett feszült tartásán, s miután visszaszolgáltattam neki hangját, csak meghajolt előttem, megragadta a kezemet és kivezetett a szobából.

- Egyáltalán nem érted, mekkora veszély fenyegeti a világunkat. Azzal, hogy idehoztad, azzal, hogy elárultad a titkodat csak mindent felkavartál. Lehet, hogy erősebb és különlegesebb vagy bárki másnál, de nem jelenti azt, hogy felelőtlen döntésekkel minden ártatlan halálra ítélhetsz.

- Nem értesz engem igaz? – kérdeztem higgadtan. – Ha Daniel tudja, hogy életben vagyok, erősebb lesz, küzdeni fog, nem pedig a halálba rohan. Kérlek, nézz a döntésem mögé. Ezt nem csak azért tettem, mert szeretem őt. Hanem azért, hogy megóvjam a haláltól, hogy végezzem a feladatom és védelmezzem a falkáját. Ezt kell tennem, nem? Az ő angyala vagyok és egyben Ayla vezetője. Védem az itt élőket, és védem a farkasokat. Képes vagyok végezni Evangelinnel, meg van hozzá az erőm

- Itt nem erről van szó, hanem arról, hogy Evangeline minden átjáró megnyitásával, amit te hajtasz végre, közelebb ér. És nem szeretném, ha ezúttal is úgy végződne, ahogy először. Ő is erősödött, minden kiontott élettel egyre erősseb, és fogalmad sincs, mire képes, ha valamit meg akar szerezni. Tudod jól, hogy a kirakós utolsó darabja Elisabeth, ha megtalálja, mindennek vége, mind elvesztünk, és ha te akkor akarnád... – ujjamat szájára helyeztem és csendre intettem. – Mondd el neki.

- El fogom.

- Jó éjt – köszönt el, még egy utolsó pillantást vetve a csukott ajtómra. Miután befordult a folyosó legvégén, csendesen beléptem a szobába, ránéztem Danielre, és egészen egy pillanatig átsuhant a fejemben a gondolat, hogy nem kellett volna megkeresnem. Elkeseredetten csaptam tenyeremmel az ajtómra és zokogva rogytam a földre. Szerelmem azonnal felpattant, de láthatatlan pajzsot magam köré vetítve megakadályoztam, hogy a közelembe jöhessen.

- Cathrine? – tenyerét az átlátszó burokra simította, mintha csak az én arcom lenne ott. – Hadd segítsek! – megráztam a fejem és elfordultam tőle. Megtanultam elfojtani az érzéseimet, szükségesnek éreztem azok után, hogy Evangeline kiolvasta a tekintetemből, hogy szeretem Danielt. – Kérlek!

- Valamit nem mondtam még el – kezdtem bele, lenyelve a könnyeimet. – Evangeline erős, nagyon erős, de nálam még nem. Elisabeth nem Aylaban van, máshol rejtettük el. Ha Evangeline, megtalálja a lányát, elég erős már ahhoz, hogy a Vértörvényt kikerülve, végezzen vele. Akkor pedig, átveszi az ő erejét, és végleg elpusztíthatatlanná válik. Ahhoz, hogy ezek után végezzek vele, mert képes lennék rá, nagy árat fizetnék.

- Miféle árat?

- Én belehalnék ekkora erőátvitelbe.

- Nem. Az... az nem lehet.

- Sajnálom. De ez az igazság. Ezért nem jöttem vissza eddig, mert tudtam, hogy újra elveszíthetnél, és nem akartam ennél is nagyobb fájdalmat okozni neked. Emlékszel, hogy mondtam?

- Amikor a kávézónál megcsókoltalak, te azt mondtad, nem akarsz megbántani, hogy megadod nekem a második esélyt is. Végig tudtad, hogy az életedbe is kerülhet, ha velem vagy, de maradtál és idehoztál. Miért?

- Mert nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna titokban azért, amit veled tettem. Daniel, meg kell értened, hogy ha nem élem túl, legalább ti biztonságban lesztek. Soha többé nem kell tartanotok Evangeline pusztításától – megtöröltem az arcom, és leengedtem a magam köré vont pajzsot, ám ő már nem küzdött azért, hogy a közelembe férkőzzön. Csak ült a földön, maga elé meredve a semmibe. – Sajnálom.

- Kell lennie más megoldásnak – hebegte kétségbeesetten.

- Nincsen más. Ha elkésünk, én elvesztem.

- Kell lennie más megoldásnak!! – pattant talpra immár kiabálva. Elkeseredetten ráztam a fejem, tudtam, hogy nem lett volna szabad elmondanom neki, ki vagyok, el kellett volna hagynom, még amíg lehetőségem volt rá. – Nem halhatsz meg! Nem veszíthetlek el újra!! Lennie kell valaminek!

- Van valami – az ismeretlen női hangra én is felugrottam, és védelmezőn álltam szerelmem elé. Ide senki nem kívánatos nem juthat be, ha mégis, az élete utolsó rossz döntését hozta meg. – Nem bántalak benneteket, nem kell máris támadni – a sötét sarokban egy árnyék mozdult meg, de rögtön az utolsó pillanatban éreztem a karomon egy meleg, megnyugtató érintést.

- Ki vagy te? – hunyorogtam, de még mindig sehol nem láttam senkit. Daniel megragadta a csuklómat, és megpróbált megkerülni, hogy maga mögött tarthasson.

- Van nálad valami, ami az enyém. – Valami megcsillant az ágyamon. Rögtön odakaptam a tekintetem és észrevettem, hogy a bőrszíjon függő kerek smaragd visszaveri az ablakon besütő hold halvány fényét. – Kérlek, Daniel, állj félre az utamból! – Daniel a következő pillanatban a fal mellett állt, és hiába akart felém mozdulni, képtelen volt rá.

- Hagyd őt békén, Leandra!

- Bocsánat, néha hajlamos vagyok túlzásba esni. Tudjátok, ez a korral jár – a fekete hajú nő kilépett az árnyékból, sápadt bőre még fakóbbnak tűnt a hold fehér fényében, meggypiros ajkain bocsánatkérő mosoly játszott. – Biztos emlékszel, nálad hagytam ezt a medált. Nem hittem volna, hogy megtartod, de a jó oldalát nézve, segített eltalálnom hozzád.

- Te nem jössz kérésre. És nem is hívtunk. Ekkor baj még nem lehet.

- Ne butáskodj. Kell annál nagyobb baj, hogy a halálodon vagy? Már bocsánat, hogy így előrerohantam, de ami igaz, az igaz. Elisabeth öt perc múlva belép az ajtódon a kis barátnőddel együtt. Szeretném, ha nem küldenéd el ebből a világból többé. Nem mintha sokkal nagyobb biztonságban lenne itt, ha Evangeline meg akarja találni, megtalálja. De legalább pár nappal meghosszabbíthatod az életét. Persze nem kell így lennie. Mindenki életben maradhat, ha azt a megoldást választjuk, ami felmerülhet még – fiatalos lendülettel átszelte a köztünk lévő távolságot és leült velem szembe az ágyam végébe. Daniel azonnal mellettem termett.

- Nem kell a segítséged, tudom, mit kell tennem és...

- Halljuk! – szakított félbe Daniel. Leandra elégedetten bólintott és a fiúra nézett.

- Daniel Fraser. Alfa és egyben a leszármazottam egyetlen szerelme. Hmm. Cathrine neked köszönheti, hogy életben marad a jövőben. Neked és az ösztöneidnek. Nos, ha mindketten elfogadjátok a segítségem, talán megmenthetjük a világot és lehet, hogy egy ártatlant sem küld Evangeline közben halálba.

- Mi arra a biztosíték, hogy Evangeline nem öl többé? – kérdeztem összeszűkült szemekkel. – Mert csak akkor megyek bele, ha senkinek nem kell meghalnia többé.

- Ezt nem garantálhatom.

- Mit?

- Hogy Evangeline elpusztításával senki nem hal meg. Egy valakinek meg kell majd.

- Kinek? – kérdezte azonnal Daniel. Tudtam, bármit megtenne annak érdekében, hogy engem megmentsen. De van, amin nem lehet változtatni.

- Cathrine? Te sem tudod?

- Ha nem én vagyok az, akkor nem – válaszom teljesen egyértelmű volt, neki mégis ráncokba szakadt a homloka. Kíváncsian vártam válaszát, ő azonban csendbe burkolózva ült tovább az ágyamon. Lehet, hogy ő sem tudja?

- Ha pontos akarok lenni, akkor valójában két embernek kell meghalnia, de az a két ember hajszál híján egyet alkot. Tudni akarjátok? Járjatok utána. Keressetek meg, ha már minden világos a történetről. Kezdjétek Evangeline családfájával. Onnan egykettőre kiderítitek – mire pislogtam egyet, már sehol nem volt, az ajtó mögöttem azonban kinyílt és két régen látott arc jelent meg a résben, majd mindkét lány felém repült és lesöpörve a lábamról a nyakamba ugrottak. Nevetve öleltem magamhoz kedves barátnőimet, s közben egy dolog járt a fejemben. Talán tényleg van még egy megoldás. Talán mégis életben maradhatok, és két életen kívül mind ép maradna. De vajon kik ők, és mi közük Evangeline családfájához?