Angyali érintés - 5. Fejezet

5.       Fejezet: Megoldások

~***~  Cathrine N. Flame ~***~

            (Egy évvel korábban)

            Lebegtem a semmiben, távol a valóságtól, elszigetelve a szeretteimtől, holtan. Mert az voltam, még ha nem is haltam meg igazán. Belül üres voltam, akár egy lufi, amit felfújnak, és hagyják tovaszállni. Az életben nincs már több móka, kacagás, semmi értelme élni, ha egyszer minden, amit szerettem, nem lehet az enyém. Akikben bíztam, és akik számítottak, leírhatatlan távolságban élték megszokottnak látszó életüket. És mi fáj ilyenkor a legjobban? Hogy senki nem tudja: életben vagyok. Ami pedig a legszörnyűbb, hogy tétlenül nézem, ahogy szenvednek miattam. Azért, amit tettem, és nem enyhíthetek a fájdalmukon.

            Miután Luna áthozott Aylaba engem és Elisabethet, mindenkinek annyit mondott, itt végleg nyugalomra lelhetek. Csak az ebben a világban élők tudják, hogy élek és nem haltam meg. Barátnőm egy őrökkel védett kastély egyik szobájában kapott helyet, míg engem a palotába vitettek. Élettelen testemet újra alkották, megtöltötték életerővel és visszakaptam az emlékezetem, ami elveszni látszott. Ez történik, ha az erőm használata közben halok meg. Mindent vissza kell hozni az életbe. Leginkább csak dühöngök, mióta megtudtam, mi történt valójában, miután én magam is azt hittem, vége van.

- Cathrine? – Luna hangja zavarta meg a merengésem. – Remélem, nem zavartalak meg semmiben! – lépett bentebb a szobámba. Minden úgy nézett ki, mintha otthon lettem volna. Semmin nem változtattak, amikor berendezték, minden apró részletre ügyeltek.

- Nem, csupán a többieket figyeltem.

- Tudom, hogy ez még nagyon új neked és hidd el, megértelek, de már nem az vagy, aki régen. Te vagy a vezetőnk, kislány! – simogatta meg felszabadultan a karom. Igen. Ez a felállás, mióta „meghaltam”. Az erőm nagyobb, mint az összes angyalnak együtt. És ahogy azt a törvény megkívánja, a legősibb angyal a vezetőnk, aki jelen állás szerint én vagyok. Nem mintha annyira szükségem volna rá, de el kellett fogadnom.

- Nem akarok az lenni. Én ítélem meg mindenki sorsát, a sajátomról miért nem dönthetek? – fakadtam ki. Csak pár hónapja vagyok az, aki, mégis vissza akarom adni, amit kaptam. – Ha magam helyett választok ki egy örököst, visszamehetnék, nem?

- Szóval megtaláltad a kiskaput – sóhajtott. – Mondd, mennyi ideig gondolkodtál ezen?

- Csak kicsúszott a számon. Nem is gondolkodtam rajta… Mit mondtál?

- Örököst nem, de felhatalmazottat kereshetsz, és akkor elhagyhatod a helyed. Persze akit kiválasztasz, minden nap végén beszámol a történtekről, tehát még mindig minden irányítás a te kezedben lenne. A felhatalmazott a te beleegyezésed nélkül nem rendelkezhet senki és semmi felett, tehát ez megint azt bizonyítja, hogy te parancsolsz. Szükséged lesz egy küldöttre, aki a világok között járhat és tájékoztathat téged és a felhatalmazottat a döntésekről. Ennyi a lényege.

- És mi a buktatója? – sandítottam rá. Tudtam, hogy semmi nem lehet ennyire egyszerű, mint amilyennek leírja.

- Minderre két hónap a várakozási idő. Kihirdeted a felhatalmazott keresését és minden egyes esélyest magad mérsz fel, hogy alkalmas –e a feladatra. Ez egy hónap. Újabb tizenöt nap a küldött keresése és a maradék időben az úgynevezett próba időszak. Átengeded a felhatalmazottnak a korlátozott hatalmat és visszahúzódsz a színfalak mögé. Ha minden rendben megy, elhagyhatod Aylat. Ha pedig mégsem, vagy maradsz, vagy újabb két hónap.

- Kérem a nevek a listáját!

- Biztos, hogy ezt szeretnéd?

- Szeretem Danielt és nem bírom nézni, ahogy szenved. Megpróbálom meggyőzni, hogy minden rendben és hogy vele maradok örökké.

- A kellő elővigyázatosságból, szükséged lesz egy másik személyazonosságra. Névre, házra, és múltra. A hasonlóságokat valahogy el tudod majd magyarázni a környezetednek, de az a legjobb, ha senki nem lát meg, akinek nem kellene.

- Persze. Tudom.

            Visszafordultam az ablakomhoz, széthúztam a függönyt és beengedtem a vakító fehérséget a szobámba. A tisztaság és jóság mindenhonnan áradt. A növények és állatok egyaránt árasztották a szeretetet és nyugalmat, itt minden érintetlen és jó volt. A rossznak sehol nem volt férőhelye, mondhatni, menekült ebből a világból. Egyetlen árnyék lény sem élt Aylaban és ez így volt rendjén. Ezt fenn tartani nem egyszerű, de egy olyannak, mint én, nem is nehéz.

- Daniel – suttogtam, kezemet az ablaküvegre nyomtam, amit a régi világom nyomon követésére használtam, és ahová most Daniel szobája volt kivetítve. A sötétben ült az és magába roskadva görnyedt előre az ágyon. Fájt így látnom őt. – Ha eljön az ideje, enyhítek a fájdalmadon, ígérem…

(Napjainkban)

            Daniel kétségbeesetten ölelt magához, mintha a következő pillanatban eltűnhetnék, akár a délibáb egy forró, nyári napon. Megnyugtatóan simogattam a hátát, de nem sokat értem el vele, még mindig azt hitte, csak álomkép vagyok. Még én sem voltam biztos abban, hogy tényleg itt lehetek vele egy szobában, de minden perccel biztosabbá vált a tény, tényleg együtt vagyunk újra.

- Annyira sajnálom – ismételtem a bocsánatkérést, már legalább ötödjére. Akárhányszor mondtam el, egyáltalán nem tükrözte azt a bűntudatot, amit amiatt éreztem, hogy ennyi ideig nem lehettem mellette. – Tudom, hogy haragszol, de kérlek… kérlek, bocsáss meg!

- Nem haragszom rád, kicsim – rázta a fejét, lecsúszott a kanapéról és még szorosabban ölelt magához. Fejét a vállamra hajtotta, mély lélegzetet vett és magába szívta az illatom. – Szeretlek, Cathrine! Mindig is szerettelek!

- Tudom, tudom. Én pedig minden nap figyeltelek. Állandóan veled voltam, ott melletted, igaz, soha nem láttál vagy éreztél, de vigyáztam rád.

- Hogy csináltad? Hogy tértél vissza hozzám? – tolt el magától könnyes szemekkel. Megtöröltem nedves arcát és megcsókoltam. – Varázslat?

- Nem – ráztam a fejem elhúzódva tőle. – Átváltozás. Ezért nem volt hatalmam. Mert még nem voltam angyal. Meg volt az erőm, de a testem és a lelkem nem volt elég erős ahhoz, hogy mindent felszínre hozzon. És ha belegondolsz, mindenki a halála után válik angyalkává – nevettem halkan. A gyerekeknek mindig ezt mondják a szülők. Hogy aki meghal, angyallá válik és egy jobb helyre kerül. Ebben van valami igazság, az én részemről. – Újjá kellett születnem. Ez a valódi külsőm. Ilyen vagyok, angyalként.

- Gyönyörű vagy, mint mindig – ölelt meg újra röviden. – Még soha nem voltál gyönyörűbb számomra. Még soha nem éltél ennyire az én szemeimben – olyan volt ez, mint egy tündérmese. Csak egy probléma volt, a mesékben a jók nem halhatnak meg, ellentétben a valósággal, amiben élünk. Hiába tértem vissza, addig nem élet az élet, amíg a gonosz létezik. – Miért mondtad, hogy tündér vagy?

- Mert az vagyok. Bonyolult egy dolog az átváltozás, sok mindenen kell keresztül mennem, de mint kiderült egy ősi angyalban nem csak szeretet van. A nagyi például, részben angyal, részben szirén volt. Nehéz elhinni, nem? Pedig tényleg csodásan énekelt. Én vagyok az első angyal, aki tündérként is tért vissza. Egyben, ez egy szörnyű véletlen, ugyanis Evangeline tudomást szerzett arról, hogy létezik egy tündér, aki képes őt átengedni Aylaba.

- Te vagy az. Aki mind életében, mind élete után is képes átjárót nyitni.

- Igen – mosolyogtam rá kedvesen. – Annyira sajnálom... hogy nem voltam itt, de nem tehettem mást. Ha elmondom, hogy életben vagyok, azzal elgyengítlek. Nem akartalak veszélybe sodorni, mert már elég erős vagyok mások és a magam védelméhez is. Luna megesketett, nem árulom el neked ki vagyok, csak hagyom, hogy teljes és boldog életet élj valakivel, akiről szinte semmit sem tudsz, de mégis úgy vonz magához, mint egy mágnes. Tudnod kell, én örökké veled leszek, soha nem hagylak el téged. Soha – ismételtem szorosan átölelve a nyakát.

- Szeretlek – súgta a fülem mellett nagyon halkan.

- Ezért éltem túl. Mert szerettelek, mert te szerettél.

            Imádkoztam. Érte, magamért, a világért. Azért, hogy senkinek ne essen baja a hibám miatt, amit ebben a percben követek el. Azt kívántam, bár örökké tartana ez a pillanat. Azt kívántam, soha ne kelljen elhagynom őt. Azt kívántam, az érzés, ami ebben a pillanatban is hozzá köt, soha ne tűnjön.

- Néha a szerelem legyőzi a halált, képes életben tartani akkor is, amikor minden veszni látszik. Azt akarom, hogy ilyennek emlékezz rám, hogy mindig boldognak láss, ha eszedbe jutok. Ígérd meg, hogy senkinek nem szólsz rólam. Senki nem tudhatja, hogy életben vagyok, azzal kitörne a háború és ártatlanok vesznének oda. Kérlek, ígérd meg, hogy nem árulsz el – ujjaimmal beletúrtam tarkójánál a hajába, mindkét kezemmel szorosan magam mellett tartva.

- Soha nem tennék olyat, amivel árthatok neked. Mindig védeni foglak, nem engedem, hogy márki bántson. Soha nem engedtem volna.

- Tudom. Így volt helyes, így kellett lennie. Mennem kell – markoltam meg hátán a pulóvert. Éreztem, hogy ölelése erősödik, karjait szorosabban fonja körém.

- Nem engedlek el. Velem kell maradnod... itt. Ebben a világban. Nem hagyom, hogy elmenj, soha többé nem hagyom, hogy elválasszanak tőlem – fejét a nyakamba fúrta, kezeivel vasbilincset verve a derekamra, hogy mozdulni sem tudjak.

- Hunyd be a szemed! – kértem erőtlenül. Ezt a csatát, már akkor elvesztettem, amikor belekezdtem. Nem lennék képes ezek után magára hagyni egyetlen pillanatra sem, de itt maradnom még veszélyesebb, mint elhagynom. Hogyan tudnék helyesen cselekedni, mégis szabályt szegni egyszerre? Nekem kell fenntartanom az egyensúlyt, most azonban egy egyszerű döntést nem tudok meghozni. – Csak hunyd be!

            Éreztem a vállamon bólintását, mindkét tenyeremet hátára simítottam és mély levegőt szívtam a tüdőmbe. Minden rendben lesz, amint elhagyom ezt a világot. Még soha nem csináltam társas utazást, de mivel az erőm és a tudásom megvolt hozzá, meg kellett próbálnom. Átadtam magam a hazatérés vágyának és hagytam, hogy a sűrű köd mindkettőnk testét magába szívva Aylaba repítsen, a biztonságot adó otthonomba.

------0--0--0--0------

            Hibát követtem el, és vállalnom kellett a következményeket. Mire a szobámba

érkeztünk, Luna már várt ránk – jobban mondva, rám. Szemeiben harag lángolt, mely nem volt alaptalan, még irányt téveszteni látszott. Ahelyett, hogy engem korholt volna, Danielt célozta minden dühös szavával. Mikor aztán túlment minden határon, egyetlen mozdulattal elhallgattattam, s néma tátogással fordult hozzám.

- Én hoztam ide őt, nem önszántából jött. Szavaid engem illetnek, nekem mondd hát.

- Cathrine, ha... – Daniel igyekezett a segítségemre sietni, azonban az ő szava most semmit nem ért volna a vitában. Luna percekig csak bámult rám, majd engedett feszült tartásán, s miután visszaszolgáltattam neki hangját, csak meghajolt előttem, megragadta a kezemet és kivezetett a szobából.

- Egyáltalán nem érted, mekkora veszély fenyegeti a világunkat. Azzal, hogy idehoztad, azzal, hogy elárultad a titkodat csak mindent felkavartál. Lehet, hogy erősebb és különlegesebb vagy bárki másnál, de nem jelenti azt, hogy felelőtlen döntésekkel minden ártatlan halálra ítélhetsz.

- Nem értesz engem igaz? – kérdeztem higgadtan. – Ha Daniel tudja, hogy életben vagyok, erősebb lesz, küzdeni fog, nem pedig a halálba rohan. Kérlek, nézz a döntésem mögé. Ezt nem csak azért tettem, mert szeretem őt. Hanem azért, hogy megóvjam a haláltól, hogy végezzem a feladatom és védelmezzem a falkáját. Ezt kell tennem, nem? Az ő angyala vagyok és egyben Ayla vezetője. Védem az itt élőket, és védem a farkasokat. Képes vagyok végezni Evangelinnel, meg van hozzá az erőm

- Itt nem erről van szó, hanem arról, hogy Evangeline minden átjáró megnyitásával, amit te hajtasz végre, közelebb ér. És nem szeretném, ha ezúttal is úgy végződne, ahogy először. Ő is erősödött, minden kiontott élettel egyre erősseb, és fogalmad sincs, mire képes, ha valamit meg akar szerezni. Tudod jól, hogy a kirakós utolsó darabja Elisabeth, ha megtalálja, mindennek vége, mind elvesztünk, és ha te akkor akarnád... – ujjamat szájára helyeztem és csendre intettem. – Mondd el neki.

- El fogom.

- Jó éjt – köszönt el, még egy utolsó pillantást vetve a csukott ajtómra. Miután befordult a folyosó legvégén, csendesen beléptem a szobába, ránéztem Danielre, és egészen egy pillanatig átsuhant a fejemben a gondolat, hogy nem kellett volna megkeresnem. Elkeseredetten csaptam tenyeremmel az ajtómra és zokogva rogytam a földre. Szerelmem azonnal felpattant, de láthatatlan pajzsot magam köré vetítve megakadályoztam, hogy a közelembe jöhessen.

- Cathrine? – tenyerét az átlátszó burokra simította, mintha csak az én arcom lenne ott. – Hadd segítsek! – megráztam a fejem és elfordultam tőle. Megtanultam elfojtani az érzéseimet, szükségesnek éreztem azok után, hogy Evangeline kiolvasta a tekintetemből, hogy szeretem Danielt. – Kérlek!

- Valamit nem mondtam még el – kezdtem bele, lenyelve a könnyeimet. – Evangeline erős, nagyon erős, de nálam még nem. Elisabeth nem Aylaban van, máshol rejtettük el. Ha Evangeline, megtalálja a lányát, elég erős már ahhoz, hogy a Vértörvényt kikerülve, végezzen vele. Akkor pedig, átveszi az ő erejét, és végleg elpusztíthatatlanná válik. Ahhoz, hogy ezek után végezzek vele, mert képes lennék rá, nagy árat fizetnék.

- Miféle árat?

- Én belehalnék ekkora erőátvitelbe.

- Nem. Az... az nem lehet.

- Sajnálom. De ez az igazság. Ezért nem jöttem vissza eddig, mert tudtam, hogy újra elveszíthetnél, és nem akartam ennél is nagyobb fájdalmat okozni neked. Emlékszel, hogy mondtam?

- Amikor a kávézónál megcsókoltalak, te azt mondtad, nem akarsz megbántani, hogy megadod nekem a második esélyt is. Végig tudtad, hogy az életedbe is kerülhet, ha velem vagy, de maradtál és idehoztál. Miért?

- Mert nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna titokban azért, amit veled tettem. Daniel, meg kell értened, hogy ha nem élem túl, legalább ti biztonságban lesztek. Soha többé nem kell tartanotok Evangeline pusztításától – megtöröltem az arcom, és leengedtem a magam köré vont pajzsot, ám ő már nem küzdött azért, hogy a közelembe férkőzzön. Csak ült a földön, maga elé meredve a semmibe. – Sajnálom.

- Kell lennie más megoldásnak – hebegte kétségbeesetten.

- Nincsen más. Ha elkésünk, én elvesztem.

- Kell lennie más megoldásnak!! – pattant talpra immár kiabálva. Elkeseredetten ráztam a fejem, tudtam, hogy nem lett volna szabad elmondanom neki, ki vagyok, el kellett volna hagynom, még amíg lehetőségem volt rá. – Nem halhatsz meg! Nem veszíthetlek el újra!! Lennie kell valaminek!

- Van valami – az ismeretlen női hangra én is felugrottam, és védelmezőn álltam szerelmem elé. Ide senki nem kívánatos nem juthat be, ha mégis, az élete utolsó rossz döntését hozta meg. – Nem bántalak benneteket, nem kell máris támadni – a sötét sarokban egy árnyék mozdult meg, de rögtön az utolsó pillanatban éreztem a karomon egy meleg, megnyugtató érintést.

- Ki vagy te? – hunyorogtam, de még mindig sehol nem láttam senkit. Daniel megragadta a csuklómat, és megpróbált megkerülni, hogy maga mögött tarthasson.

- Van nálad valami, ami az enyém. – Valami megcsillant az ágyamon. Rögtön odakaptam a tekintetem és észrevettem, hogy a bőrszíjon függő kerek smaragd visszaveri az ablakon besütő hold halvány fényét. – Kérlek, Daniel, állj félre az utamból! – Daniel a következő pillanatban a fal mellett állt, és hiába akart felém mozdulni, képtelen volt rá.

- Hagyd őt békén, Leandra!

- Bocsánat, néha hajlamos vagyok túlzásba esni. Tudjátok, ez a korral jár – a fekete hajú nő kilépett az árnyékból, sápadt bőre még fakóbbnak tűnt a hold fehér fényében, meggypiros ajkain bocsánatkérő mosoly játszott. – Biztos emlékszel, nálad hagytam ezt a medált. Nem hittem volna, hogy megtartod, de a jó oldalát nézve, segített eltalálnom hozzád.

- Te nem jössz kérésre. És nem is hívtunk. Ekkor baj még nem lehet.

- Ne butáskodj. Kell annál nagyobb baj, hogy a halálodon vagy? Már bocsánat, hogy így előrerohantam, de ami igaz, az igaz. Elisabeth öt perc múlva belép az ajtódon a kis barátnőddel együtt. Szeretném, ha nem küldenéd el ebből a világból többé. Nem mintha sokkal nagyobb biztonságban lenne itt, ha Evangeline meg akarja találni, megtalálja. De legalább pár nappal meghosszabbíthatod az életét. Persze nem kell így lennie. Mindenki életben maradhat, ha azt a megoldást választjuk, ami felmerülhet még – fiatalos lendülettel átszelte a köztünk lévő távolságot és leült velem szembe az ágyam végébe. Daniel azonnal mellettem termett.

- Nem kell a segítséged, tudom, mit kell tennem és...

- Halljuk! – szakított félbe Daniel. Leandra elégedetten bólintott és a fiúra nézett.

- Daniel Fraser. Alfa és egyben a leszármazottam egyetlen szerelme. Hmm. Cathrine neked köszönheti, hogy életben marad a jövőben. Neked és az ösztöneidnek. Nos, ha mindketten elfogadjátok a segítségem, talán megmenthetjük a világot és lehet, hogy egy ártatlant sem küld Evangeline közben halálba.

- Mi arra a biztosíték, hogy Evangeline nem öl többé? – kérdeztem összeszűkült szemekkel. – Mert csak akkor megyek bele, ha senkinek nem kell meghalnia többé.

- Ezt nem garantálhatom.

- Mit?

- Hogy Evangeline elpusztításával senki nem hal meg. Egy valakinek meg kell majd.

- Kinek? – kérdezte azonnal Daniel. Tudtam, bármit megtenne annak érdekében, hogy engem megmentsen. De van, amin nem lehet változtatni.

- Cathrine? Te sem tudod?

- Ha nem én vagyok az, akkor nem – válaszom teljesen egyértelmű volt, neki mégis ráncokba szakadt a homloka. Kíváncsian vártam válaszát, ő azonban csendbe burkolózva ült tovább az ágyamon. Lehet, hogy ő sem tudja?

- Ha pontos akarok lenni, akkor valójában két embernek kell meghalnia, de az a két ember hajszál híján egyet alkot. Tudni akarjátok? Járjatok utána. Keressetek meg, ha már minden világos a történetről. Kezdjétek Evangeline családfájával. Onnan egykettőre kiderítitek – mire pislogtam egyet, már sehol nem volt, az ajtó mögöttem azonban kinyílt és két régen látott arc jelent meg a résben, majd mindkét lány felém repült és lesöpörve a lábamról a nyakamba ugrottak. Nevetve öleltem magamhoz kedves barátnőimet, s közben egy dolog járt a fejemben. Talán tényleg van még egy megoldás. Talán mégis életben maradhatok, és két életen kívül mind ép maradna. De vajon kik ők, és mi közük Evangeline családfájához?