Angyali érintés - 4. Fejezet

Ezzel a fejezettel kívánok nagyon kellemes karácsonyt és boldog újévet!

 :)

4.       Fejezet: Titkok és átverések, avagy minden egybefügg

~***~  Daniel ~***~

            Cathrine napok múlva sem jelentkezett, a telefonját nem vette fel, mintha nem akarna beszélni velem. Biztos voltam benne, hogy hatottam rá, csak abban nem, hogy hogyan. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna annyira elragadtatnom magam. Mindenestre elhatároztam, hogy megjavulok, és mindenre szakítok egy időt, főként a falkámra, a jelenlegi legfontosabb feladatomra. Persze nem az én falkám lett volna, ha nem veszik észre, valami magváltozott.

- Nem szoktál te ennyire odafigyelni a hibáinkra – jegyezte meg Alan valamelyik nap, amikor összehívtam mindenkit egy kis felkészülésre.

- Igen. Csak nem észhez tértél végre? – kontrázott Nala, szerelmébe kapaszkodva, aki továbbra is várt a reakciómat előző kijelentésére. Végül hosszas hallgatás után Lucas ledobta magát egy fa tövébe és onnan bökte ki kérdését.

- Hogy hívják?

            Mindenki rákapta a szemét, mire védekezőn fentebb csúszott ülésbe. Megráztam a fejem, ami azonnal elárult. Siobhan szája elé kapta kezeit, zöld szemi kerekre nyíltak.

- Mi az? – néztem rá értetlenül.

- Te megint szerelmes vagy!! – sikkantott Cassandra belekarolva platinaszőke barátnőjébe.

- És ha igen? – vontam meg a vállam. – Térjünk vissza az eredeti témára. Evangeline.

- Most nem épp ő a legnagyobb bajunk – szúrta közbe Alan és fejével Lucas felé intett, aki félig lehunyt szemekkel nézett fel ránk. – Ő éjszakázott az este és bebizonyosodott, hogy nem vagyok bolond. Nem képzelődtem.

- Szóval még mindig az állítjátok, hogy valaki...

- Egy lány.

- Oké. Akkor egy lány, az erdőbe vonszolt egy fiatal férfit és beleharapott, majd amikor rá akartatok támadni, hirtelen futásnak eredt és lehagyva titeket eltűnt, hogy két nap múlva, újra... Mit is csináljon?

- Öljön – szólt egyszerre a két fiú.

- Pontosabban táplálkozzon – helyesbítette ki őket Nala.

- Azt ne mondd, hogy te is láttad! – néztem rá leereszkedőn. Fintorogva – mint aki citromba harapott – bólintott. – Akkor áruljátok el nekem, ki ez a lány!

- Már mondtam egyszer – háborgott Alan. – Egy vámpír. Vérszívó gyilkos, aki azért öl, hogy tovább éljen. Mit nem lehet ezen érteni?

- Mondjuk az egészet. Kezdve onnan, hogy vámpírok nem léteznek, és ez tény, amit el kell fogadni.

- Ha szeretnéd, nagyon szívesen átadom neked a mai portyázást – ajánlotta Siobhan. Megütközve kaptam rá a tekintetem. – Ez van. Tudod, a többség dönt.

- Rendben. Akkor meglátjuk, mi lapul a fák mögött...

            Így kezdődött életem legzavarosabb napja.

------0--0--0--0------

            Késő estére járt már, amikor rossz érzésem támadt. Először csak azt hittem azért, mert a többiek rám ijesztettek a meséjükkel, ám amikor valami elsuhant mellettem egy ismerős irányba, gondolkodás nélkül vetettem magam után. Már jártam arra korábban is, nem vezet máshová, mint Cathrine házához. Mielőtt kiléptem volna az erdőből, felvettem emberi alakomat, csak utána indultam el az ajtó irányába. Hármat kopogtam rajta, ám az percek múlva sem nyílt ki. Mélyet szippantottam a levegőből és az állandó levendulaillat mellett felfedeztem valami fémesebb, ismeretlen aromát is. Rémülten fordítottam el az ajtógombot, és amikor benyitottam, megdöbbentő látvány fogadott. Cathrine a kanapén ült, maga mellé nyújtott karral, mellette az ismeretlen, de gyönyörű lány a kávézóból. Felfordult a gyomrom, ugyanis a kanapé mellett egy apró foltban összegyűlt az idegen lány szája mellett kifolyt élénkvörös vér, ami Cathrine csuklójából csorgott ki.

- Mi a fene...?

- Daniel – Cathrine először csak bámult rám, majd elhúzta a kezét és egy kendőt csavart a csuklója köré, hogy eltakarja a két apró lyukat, amit a vámpír fogai ejtettek rajta. – Én... – undorodva hátráltam egy lépést, nem mintha nem lett volna részem ennél undorítóbb élményben, mégis úgy éreztem, kibillent a lábam alól a talaj.

- Mi ez?

- Cathrine, nem engedheted el! – pattant fel a lány a kanapéról, vörös fürtjei szanaszét röpültek arca körül, kék szemeiben rettegés csillant.

- Engem te ne akarj itt tartani – morogtam rá ingerülten, védekező állásba görnyedve.

- Daniel, kérlek, hallgass meg! Ő a legjobb barátnőm. Nem bánt engem. Hallod? Nem ártalmas. Soha nem ártana senkinek, csak akkor támad, ha veszélyben érzi magát. Kérlek szépen, hallgass meg! – fogta meg kezeivel az enyémet, és megpróbált bentebb húzni. A vörös hajú lány elszörnyedve hátrált el tőlem, amikor összegörnyedtem, eltűntem az ezüst ködfelhő mögött és hagytam, hogy a harag hullámai végig kúszva a gerince mentén, állati alakkal ruházzon fel.

~***~  Cathrine N. Flame ~***~

            Daniel farkassá változva nem maradhatott Ranie közelében, annak a vége sérülés lehetett volna és nem biztos, hogy éppen ők, én sem voltam elég távol tőlük, hogy biztonságban legyek. Muszáj volt használnom az erőmet, másként nem állíthattam le őket, emberi erő erre képtelen. Felemeltem a kezem és megnyitottam az átjárót Ayla és az itteni világ között, hogy elküldjem barátnőmet, ugyanakkor itt tartsam Danielt. Mire az átjáró bezárult, Daniel emberi alakot öltve, elszörnyedt kifejezéssel állt a nappali küszöbén. Meg kell, hogy tudja, el kell mondanom neki az igazat, de abba beleőrülne. Nem tehetem meg, amíg nincs vége a vérontásnak.

- Azt hiszem, van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk – intettem a kanapéra. A kötést levettem a csuklómról, és feltöröltem a padlóra csepegett vérem a kendővel, majd szembe helyezkedtem el vele. Nem látszott, hogy dühös lenne, inkább csak összezavarodott. – Higgy a szemednek. Amit az előbb láttál, valóságos. Ismirena három éve vámpírrá változott, de erről az ég adta világon senki nem tud. Sem a családja, sem más emberek. A vőlegénye szerelemből tette azzá, aki.

- Embereket öl. Igenis bántja a városban élő férfiakat és nőket. Nem érdekel mit mondasz, neki vesznie kell.

- Engem is meg akarsz ölni, Daniel?! Én sem vagyok ember! Én a véremet adtam annak a lánynak ahelyett, hogy karót döftem volna a szívébe menten. Nem olyan, amilyennek elképzeled, ők is tudnak érezni, sőt, mi több, éreznek is! Te nem lehetsz olyan, mint a többiek. Értsd meg, ő nem bántja az embereket.

- Láttuk, hogy mit tesz...

- Ha azt tenné, nem élhetne itt! – magyaráztam hevesen kapkodva a fejem jobbra balra. – Daniel, itt nem élnek olyan vámpírok, akik embereket ölnek. Valaki azt akarja, hogy azt higgyétek, igen, de nem így van! Értsd meg, ha őt akarod, engem is nyugodt szívvel megölhetsz!

- Mi vagy te? Hogy voltál képes átjárót nyitni Aylaba? Arra szinte senki nem képes. Egyetlen embert ismerek, akinek hatalmában áll, de ő...

- Én képes vagyok rá. Minden tündér és angyal képes rá.

- Mi vagy te? – kérdezte újra, elképedve. Tudtam, mit hitt először, hogy mi volt az első gondolata rólam. – Halljam! – kiabált rám ingerülten, amikor nem válaszoltam.

- Te-természettündér – dadogtam reszketve. Nem is ismer, azt sem tudja, mire vagyok képes, fogalma sincs, mekkorát hibázik azzal, ha nem bízik meg bennem. Daniel arca elkomorult, dühösen ugrott talpra. Nem engedhettem, hogy így menjen el, magának és nekem is ártana azzal, ha véletlenül vagy éppen szándékosan kikotyogná az ittlétemet. Igaz semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy szembe kerüljek az igazi gonosszal, de nem azon az áron, hogy abban a küzdelemben ártatlanok is megsérülhetnek.

- Mit művelsz? – kapta ki kezét az enyéim közül.

- Nem engedem, hogy ilyen zaklatottan menj el. Senki nem tudhatja, hogy itt vagyok! Senki, még a falkád sem – az arcán átsuhanó döbbenet láttán elszomorodtam. Ezt talán még nem lett volna szabad felhoznom, nekem nem is kellene tudnom arról, hogy ő micsoda. – Kérlek, hallgass meg!

- Honnan tudsz rólam? – lépett el bizonytalanul tőlem egy lépéssel hátrébb. Igen, most jön az általam legjobban utált rész. Hazudni valakinek, aki soka jelent.

- Nálunk is gyorsan terjednek a hírek – húztam grimaszba a számat, de nem voltam elég meggyőző. Gyanúsan mért végig tetőtől talpig, de egy szóval sem jegyezte meg sanda gyanúját, miszerint, nem mondok igazat. – Kérlek szépen, bízz bennem. Mi nem vagyunk annyira ellenkező álláspontom, mint, ahogy azt most hiszed. Ugyanazt akarjuk. Megszabadulni Evangelinetől – a név említésére lángolni kezdette a hátamra rajzolt jel. Kirázott a hideg, végigborzongatta minden porcikámat a düh és a félelem. Vajon ezzel is megszegem a magamnak tett ígéretemet? – Ha egy tündér erőszakos halált hal, azt a társai abban a pillanatban megérzik. Minden élőlény, akivel Evangeline végzett, érző lény volt, semmit nem tett, csupán rosszkor volt rossz helyen. Mi tündérek mind képesek vagyunk átjárót nyitni Ayla világába, ám azon Evangeline nem tud átlépni. Arra csak egy valaki volt képes az egész Földön – ebben a percben eldöntöttem, nem érdekel semmilyen szabály, ha belehalok, vagy soha többé nem látom őt, akkor is el kell mondanom, mi a legnagyobb titkom.

- És mégis ki?

- Te azt jól tudod. Nem véletlenül volt minden egy átverés a kezdetekkor. Ha azt hiszi, nincs senki, aki az útjában áll, vagy állhat, akkor bármit megtehet. De mi van, ha pont azt az egyetlen személyt viszi a sírba, aki segíthetne neki?

- Miről beszélsz?

- Arról, hogy bárkit is veszítettél el, nem olyan biztos, hogy soha többé nem láthatod őt – mosolyogtam rá bánatosan. Ha mást nem is mondhatok neki, ha ebből nem jön rá, veszett ügy az egész.

- Őt ne keverd bele!

- Még mindig nem érted, igaz? Semmi gond, talán egyszer rájössz, hogy a második esély, néha csak folytatása az elsőnek.

- Az nem lehet... – hangja alig volt halkabb suttogásnál, ökölbe szorított kezei elernyedtek, sötét szemeiben felismerés csillant.

Óriási árat fogok ezért fizetni.

------0--0--0--0------

Ui.: Előre is elnézést kérek az esetleges gondolatokért, de nem bírtam megállni.  :P