Na így a nyár közepén, az esős napokra itt a következő fejezetem is.
Nem tudom honnan, az agyam melyik zugából pattant ki, de egyszer csak azt vettem észre, hogy ezt is megírtam.
Szeretettel ajánlom ezt a fejit Majának, én kedves barátnőmnek, akivel együtt mentünk mozizni egy bizonyára mindenki által szerette filmre.
Aki pedig még nem látta a Harry Potter befejező részét, annak figyelmébe ajánlom azt is.
Jó olvasást kívánok mindenki új és eddigi olvasómnak is.
By: Iliana
- Mert én nem vagyok a húgod. Másrészt pedig nem áll szándékomban elmondani mi bajom. Csak taposs a gázba és maradj csendben.
- Mondd csak. Van ennek az egésznek valami köze Jeremy Cole- hoz?
- Hogy mondod?
- Ha jól sejtem nem vagy süket. Hallottad mit mondtam. És abból, ahogy lereagáltad, azt szűröm le, hogy nagyon is van köze hozzá. Szóval, mi történt? – kérdezte újból. Ujjaimat tördelve számoltam be neki a történtekről, amik mintha cseppet sem lepték volna meg. Rá akartam én kérdezni, hogy miért nem reagálta le a szavaimat, de csak bólogatott és csendben hallgatott. A végén már csak arra tudtam gondolni, mit megadnék azért, hogy megértsem a férfi logikát.
- Miért érdekel téged ez ennyire? – hagytam félbe az utolsó mondatot. Nem hagyott nyugodni, hogy miért kell mindenről beszámolnom, ha az egyszer nem is fontos.
- Csak kíváncsi vagyok. Mint ilyenkor mindenki más.
- Ez esetben azt ajánlom, már most kezdj ránctalanítani. Nem árthat. – morogtam magamban, amire csak egy jóízű nevetéssel válaszolt. – Komolyan gondoltam.
- Persze, persze. Értem én. Megérkeztünk. – állt meg az erdő szélén. Elgondolkodva bámultam a sűrűn nőtt fák sötétjébe, amikor kinyílt mellettem az ajtó és Daniel udvariasan kisegített, mint reggel az iskola előtt. – Jössz vagy meggondoltad magad?
Farkasok. Az egyetlen igazi gyógyír a bánatomra. Nem gondoltam meg magam, csak nem tudtam elképzelni, hogy az én farkasom pont a házunktól legmesszebbi erdőben bukkanjon fel. Kétlem, hogy találnánk itt akár egy farkast is azok közül, amelyek a parton szoktak időzni. Főleg nem az én világosbarna szépségem. Ha bármivel is összeakadunk az vagy kullancs, vagy egy másik undorító bogár lesz.
Gyanúm beigazolódni látszott, miután több kilométert is megtettünk a fák sűrűjében botladozva. Kételkedve álltam meg mikor végleg meguntam a kutyagolást. Szeretek sétálni, de nem itt és nem ebben a tempóban, amilyenben alig tudom utolérni Danielt. Amíg ő lép egyet, nekem hármat kell, hogy le ne maradjak.
- Már nem kritizálás ként, de nem tévedtünk el véletlenül?
- Nem. Tudom, merre vagyunk. Ismerem ezt az erdőt, mint a tenyeremet. Már nem vagyunk messze. Vagy vissza akarsz fordulni? Szólj nyugodtan, nem kötelező eljönnöd velem. Csak egy felvetés volt, és…
- Tovább akarok menni. Csak gyanítom, hogy nem is tudod, merre van az a nem soká. Biztos nem tévedtünk el?
- Nem bízol bennem…
- Nem! Azaz bízom, csak… hát nem is tudom. Olyan… furcsa megérzésem támadt, amikor beléptünk a fák közé. Nem igazán tudom elmagyarázni, mi ez az érzés. Egyszerűen csak van és aggaszt.
- Szóval félsz?
- Nem igazán ezt a szót használnám. Inkább a dezsavű. Mintha már jártam volna ezen a helyen. – törtem a fejem, hogy mikor lehettem legalábbis ehhez hasonló hely közelében, de nem ugrott be semmi.
- Szóval már érzed… - suttogta maga elé. Biztosra vettem, hogy szavait nem nekem intézte, de mégis meghallottam őket.
- Mit mondasz? Mit érzek? A hideget? Mert azt igen…
- Nem érdekes… Hangosan gondolkodom. Menjünk tovább. Meglátod, nem hiába jöttél velem.
- Daniel! – sikkantottam fel, amikor a háta mögötti fa oldalán megláttam egy hamuszürke farkast. – De gyönyörű vagy.
- Öhm. Kösz. Sokan megjegyezték már, hogy néha milyen bájos mosolyom van. Örülök, hogy te is észrevetted.
- Bolond, nem te. Ő. – mutattam a háta mögé. – Téged még nem láttalak. – lassan térdre ereszkedtem és előre nyújtottam a karom. Egy apró érintésért már megérte rongyosra járni a lábam. A farkas bátortalan lépteket tett felém, míg ujjaim el nem érték puha, selymes bundáját. Durvább volt némileg, mint az én farkasomnak vagy lehet, hogy csak ahhoz vagyok már hozzá szokva. – Hol bujkáltál eddig? Azt hittem ez a pasi csak meg akar tőlem szabadulni és megvárja, míg eltévedek. – a farkas halk vonyítást hallatott, már-már olyan volt, mintha nyöszörögne.
- Siobhan? – motyogta Daniel, elnézve mellettem. Követtem tekintetét és szemben találtam magam egy hófehér farkassal. Csodálkozva méregettem az ismerős állatot.
- Te meg mit keresel itt? – bukott ki belőlem a kérdés. Biztosra vettem, hogy ezt a farkast minden nap látom a kertben, teljesen egyedül kószálva. Ha viszont jönnek a többiek, mintha elnyelné a föld. De most végre közelebbről is láthatom, nem csak az ablaküvegen keresztül. – Várjunk csak. Te azt mondtad neki, hogy…
- Én csak… izé…
- Nyugi. Én is el szoktam nevezni őket. Könnyebb megjegyezni, hogy ki az, akit már ismerek. Őt például… – lenéztem a hamuszürke farkasra és gondolkodni kezdtem, mi illene rá.
- Ezt inkább hagyjuk. Menjünk vissza a kocsihoz és hazaviszlek. – ajánlotta sürgetően és ide-oda kapta a fejét, mintha attól félne, valaki meglát itt minket.
- De még csak most jöttünk. Miért akarsz máris menni. Ha attól tartasz, megjegyzem az útvonalat, nem kell félned. Az első lépés után már nem néztem merre megyek. – de talán ha nagyon összeszedem magam idetalálok máskor is. Bár erről neki nem kell tudnia. Egyszer csak előre lendült, elkapta a karomat és felrántott magához.
- Menünk kell. – szögezte le és erősebben markolva a felkaromat, vonszolni kezdett maga után. Fájdalmasan nyöszörögve próbáltam lefeszegetni magamról szorító ujjait, de ennyi erővel akár egy vasketrec ajtaját is megpróbálhatnám elhajlítani. Lehet, hogy az sikeresebben végződött volna…
- Mégis mit csinálsz? Au. Daniel, ez fáj! Nem hallod? El akarod törni a karomat?! Engedj már el, az isten szerelmére! – csapkodni kezdtem ahol csak értem, de figyelemre sem méltatta. Csak az autó mellett volt hajlandó elereszteni. Kinyitotta az ajtót és belökött az ülésre, majd ő is beült a volán mögé és indított. Én azonban nem hagytam annyiban. Kilöktem az ajtót és kikászálódtam az autóból.
- Mit csinálsz? – kérdezte éles felháborodással. – Azonnal ülj vissza! – parancsolt rám.
- Nem. – mondtam megkeményítve a hangom. – Haza megyek.
- Ülj vissza. – sziszegte rám meredve. Nagyon nem tetszett amit művelt, ezért hátráltam egy lépést tőle. – Azt mondtam ülj vissza az autóba. Haza viszlek.
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak!!! – kiáltottam rá dühösen. Elegem volt. Nem értettem mi ütött belé az elmúlt tizenöt percben, de bármi volt is, rajtam nem tölti ki a haragját.
- Cathrine…
- Nem. Azt mondtam nem szállok be melléd és nem megyek veled haza. Bármit tehetsz, nem TE fogsz hazavinni ENGEM! – mutattam kettőnkre. – Fogalmam sincs mi a fene van veled, mert eddig teljesen normálisan viselkedtél. Aztán egyszer csak úgy döntesz: „itt ez a lány, azt csinálok vele, amit csak akarok, biztos úgy fog ugrálni, ahogy én fütyülök.” Hát közlöm veled; EZ NEM ÍGY MEGY!!! Nem te fújod az első szelet, bármit gondolj is! – kiabáltam, ahogy csak bírtam, de még csak rám sem nézett. Bámult előre a szélvédőn, mintha ott állnék. Teljes erőmből becsaptam a kocsiajtót és hátat fordítottam őkelmének. Hallottam az ablak leereszkedésének zaját, de nem fordultam meg. Mentem előre, az orrom után. Majd csak hazatalálok egyedül is.
- Cathrine, kérlek állj meg. – szólt utánam fojtott hangon. Dühösen megfordultam és az arcára meredtem.
- Nocsak, mégis hallasz engem?! Szóval nem lettem áttetsző? Ez ám az igazi csoda! Ha hazaértél, lennél oly kedves és elfelejtesz átjönni este? Nagyon megköszönném. – hajtottam fejet cinikus szónoklatom után, majd megpördültem a tengelyem körül és elindultam arra, amerről idejöttünk. Hallottam a mögöttem felpörgő motor hangját, de végül elnyelte a távolság. Ezek szerint az ellenkező irányba tartott, hogy elkerüljön. Pedig lett volna még egy-két szavam hozzá, azt meghiszem. Na de majd ha este mégis meglátogat –márpedig meg fog, mert az összes cuccom a kocsija hátsó ülésén pihen – megmondom neki a magamét.
Na most ennyi lenne egyelőre. Gondoljatok, amit szeretnétek, a folytatást kb. egy-két hét és hozom. Addig is jó nyarat mindenkinek.
Ezer (meg egy) ölelés: Iliana