12. Fejezet:
Önzetlen önzés
~***~ Daniel ~***~
- Evangeline tudja, mivel árthat nekem a legjobban.
Megdermedtem az értetlenségtől.
Cathrine lefehéredve állt mellettem, mintha lélekben valahol máshol járna.
-
Ne beszélj butaságokat, honnan tudhatná ő, hogy összeházasodunk? – néztem rá.
Kék szemei semmit nem árultak el nekem, hiába kutattam bennük válasz után.
-
Onnan, hogy... Óriási ostobaságot követtem el – nagyra tágult szemekkel bámult
vissza rám, mintha értenem kellene, miről beszél. Idegesen tördelte ujjait,
tekintete a terem túlsó oldalába vándorolt, ahol Luna érkezett meg hozzánk.
Éreztem, hogy olyas valamiről van szó, amiről mindketten tudnak, és nem
mellesleg én is érintett vagyok a dologban. Aztán Cathrine megszólalt és
elmondta azt a mondatot, amit soha nem akartam hallani tőle – Daniel... Ne
haragudj, nem tudtam, hogy ez megtörténhet.
-
Miről beszélsz? – még a felelet előtt tudtam, mi a válasz. Csak egyetlen dolog
zökkentheti ki a józanságból, márpedig most egyáltalán nem viselkedett
ésszerűen.
-
Én... Én saját magamat adtam Evangeline kezére.
-
Cathrine – mordultam fel ingerülten és kezeimbe vettem arcát, hogy csak rám
figyeljen végre. Tudni akartam, mit tett, ami miatt nem vehetem el itt és most
azonnal, részese akartam lenni a titoknak, amit ő és Luna rejtegettek előlem,
mióta sebesülten, teljesen megtörve visszahoztak ide. – Most szépen elmondod,
mit műveltél!
-
Ranie –t küldtem el Evangeline –hez, hogy próbálja megszerezni a láncot tőle és
jöjjön rá a gyengepontjára. De álmomban sem képzeltem volna, hogy ő elárulna
engem. A legjobb barátnőm, mióta
magamhoz tértem, ő ismer a legjobban, talán még nálad is jobban – könnyek
csillogtak a szemében, igazi félelem könnyei, olyanok, amiknek megfogadtam,
hogy soha többé nem kell megszületniük, most mégis végiggördültek a hófehér,
hibátlan arcon. – Hidd el, én nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy képes lesz
rá, eszembe sem jutott ilyesmi.
-
Te komolyan meg akarod öletni magad... – elengedtem és ingerülten rontottam ki
a folyosóra, hogy megszabaduljak végre a fojtogató feszültségtől, ami abban a
kis térben a nyakamra tekeredett.
Nem
veszíthetem el még egyszer! Nem hagyhatom, hogy újra elválasszon bennünket egy
hatalommániás vénasszony!
Felrohantam a szobába, ahol felébredtem, leültem az
ágyra, de nem bírtam sokáig a tétlenséget, talpra pattantam és fel-alá kezdtem
mászkálni az alig tíz méteres szabad térben. Valahogy meg kell akadályoznom,
hogy ez megtörténjen. Magamhoz kell láncolnom, nem engedem el sehová, amíg
véglegesen nem lehet az enyém
Hirtelen felindulásból rántottam ki az
éjjeliszekrényem fiókját és kaptam fel a kis ékszeres dobozt a leghátsó
sarkából. Pár percig csak bámultam a fekete dobozt, mintha azt várnám, majd az
válaszol nekem arra a kérdésre: Hogyan
menthetném meg úgy, hogy nem tud róla, ellene játszom ki a lapokat? Nem
állhattam az útjába, feltartott karokkal, hogy marasztaljam, kisujjal
félreállíthat, ha úgy tartja kedve. Valamit ki kellett találnom, hogy úgy
védjem, nem akadályozom a dolgában.
Kopogtak. Az első gondolatom az volt, hogy nem
Cathrine az. Ő nem kopogna, tudná, hogy nem zavar – ő soha nem zavar. Halkan,
már-már gorombán szóltam ki. Az ajtó résnyire kinyílt és egy vörös szempár
tekintett vissza rám.
-
Elisabeth, te meg mit keresel itt? Nem szabadna...
-
Nekem már régen mindegy, hogy hol vagyok és kivel. Ha anyám meg akar találni,
nem okoz neki problémát még egy életet elvenni. És egyébként is, ha valakivel
beszélni akarok, azt meg kell keresnem. És hozzád nem kell testőrökkel jönnöm.
Legalábbis azt hiszem, te nem akarod még a vesztem – bentebb lépett, becsukta
maga mögött az ajtót, de egy centivel sem közelített meg jobban, mintha
bármelyik pillanatban rátámadhatnék. Rettentően lefogyott, mióta itt
tartózkodik. Alig eszik, az arca beesett, a ruhák lógnak rajta, tökéletes bőrén
minden véraláfutás csak úgy világít, szemei alatt sötét karikák húzódnak.
-
Borzasztóan nézel ki – jegyeztem meg érte nyúlva. Nem ápoltam szorosabb baráti
kapcsolatot a lánnyal, de Cathrine ragaszkodott hozzá, így én nekem is hozzá
kellett szoknom a jelenlétéhez, hiába tudtam, nemrég, még az anyja szavára meg
akarta öletni szerelmemet.
-
Kösz – fintorodott el. Elfogadta felé nyújtott karomat és támaszt találva
rajta, tett felém egy lépést, azonban a pillanat tört része alatt összerogyott.
Ha nem kapom el időben, még egy tucat lila folttal gazdagítja így is elég szép
számú gyűjteményét.
-
Hé-hé, jól vagy? – húztam fel és gyengéden felemeltem, hogy az ágyra
ültethessem. Újabb fájdalmas fintort kaptam válaszul. – Mi a baj?
-
Chate erről nem tudhat, rendben? – nézett rám könyörögve és elővett a bő
kardigánja alól egy igen éles kést. Hogy nem vettem ezt észre?
-
Mit akarsz azzal tenni?
-
Én semmit. Alig bírom el, nem hogy még használjam is – motyogta és a kezembe
nyomta a valóban súlyos fegyvert. – Én és Isis rájöttünk valamire. Ugye Luna
elvette Cathrine védelme alól a farkasokat. Na már most, ez azt jelenti, hogy
nektek lesz szükségetek az ő védelmére – kezdett a magyarázatba. – Akarom
mondani, Nektek semmi bajotok nem eshet, ha hozzá vagytok kötve. Ugyebár ha
segítségre szorultok, neki meg kell jelennie, és nem utolsó esetben, az
életáldozat sem egy rossz dolog.
-
Életáldozat?
-
Te erről nem is tudsz? – nézett rám komolyan.
-
Tudnom kellene?
-
Te vagy Cathrine –nek a legfontosabb. Ha téged elveszítene, abba belerokkanna,
ezt mind a ketten jól tudjuk. Luna kijátszotta a lapjait és úgy formálta a
játékot, hogy azzal ne csak téged és a falkádat, hanem a mi kis angyalunkat is
megmentse a végső ütközetben.
-
Megint csak meg kel állítsalak – tartottam fel az ujjam. Döbbenten konstatálta,
hogy ebbe sem vagyok beavatva.
-
Elképesztő, hogy semmiről sem tudsz – rázta a fejét elkeseredetten. – Cathrine
tényleg azt hiszi, hogy a tudatlansággal megvédhet az anyámtól? Mert akkor
nagyon téved. A nyakláncokról tudsz, nem? – Bólintottam. – Helyes. Na, akkor
most elmondom, mi a nagy bökkenő a medalionokkal. Megvizsgáltam azt, amit a
farkas lány hozott magával és a varázslat, ami köti azt a hármat,
feltörhetetlen és igen, még Cathrine sem lenne képes teljesen megsemmisíteni
őket. Márpedig Leandra komolyan gondolta, amit mondott, csak éppen nem
mindenkinek árulta el a teljes igazságot.
-
Neked elárulta? – sandítottam rá. Kislányos mosolya egy pillanatra visszaadta
régi ragyogását az arcának, de az egész nem tartott tovább egy röpke percig.
Megrázta a fejét és az orrom elé emelte egy fekete követ, ami egy vékony
ezüstláncon függött.
-
Ez itt, a farkas nyaklánca, amit örökölt a felmenőitől. Alaposabban utánajártam
annak a mágiának, amivel a három követ összekötötték. Még csak nem is azzal van
a gond, hogy milyen régi, vagy milyen bonyolult. A bökkenő az, hogy fekete
mágia. Cathrine pedig... nem használhat sötét varázslatot, annak örökre nyoma
maradna és senki nem tudja, miféle.
-
És ezt azért mondod el nekem, mert...
-
Mert ha Cathrine megpróbálja egyszerű varázslattal elválasztani egymástól a
medálokat, azokon nem fog feltűnni a változás, mindenki azt hiszi majd, hogy
sikerült neki. Akkor pedig elkezdődik a végső ütközet, amikor Evangeline
szembekerülhetne a barátnőddel. Nem azzal lenne a baj, hogy Cathrine megállná a
helyét anyámmal szemben, hanem az, hogy ha megölné, mások is vele vesznének.
Értetlenül bámultam fakó arcát.
Megborzongott, amikor az ajtó váratlanul kinyílt és Cathrine lépett be rajta
vizesen, kimerülten, és koszosan. Caleb alapos munkát végezhetett vele, ugyanis
először fel sem fogta, hogy bent vagyunk a szobájában, azonnal vetkőzni
kezdett. Amikor elkezdte kikapcsolni a melltartóját és ezzel egy időben
megszabadult a nadrágjától, megköszörültem a torkomat. Ijedten kapta rám
lehetetlenül kék szemeit és zavartan takarta el magát, ahogy szembesült a
ténnyel, nincs egyedül.
-
Bocsánat. Megyek, megfürdök és... Megyek is... – mutatott maga mögé, fölvett
egy köntöst és kicsoszogott a folyosóra. Nem kérdezősködött, nem is érdekelte,
miért van itt Elisabeth, vagy épp miért szorongatok egy vadászkést. Elisabeth
megérintette a vállamat, felhívva magára a figyelmem.
-
Cathrine nem tudhatja, kiknek az életét kockáztatja.
-
Mert pontosan kikét? – kérdeztem rá köntörfalazás nélkül. Nem voltam benne
biztos, hogy elmondja –e, de a remény hal meg utoljára.
-
Cathrine biztosan elmondta, mit beszélt vele Leandra.
-
Nem igazán szoktuk megtárgyalni az ilyesmiket – vallottam be őszintén.
-
Ha a vértörvényt feloldják, a vérkötés nem tűnik el. A vértörvény pedig arra
utal, hogy saját vérét senki nem bánthatja.
-
Igen ezekről már én is hallottam. De mi köze ennek ahhoz, hogy valaki meg fog
halni?
-
Valakik fognak – javított ki gyorsan. – Leandra, Luna és az én vérem elég
ahhoz, hogy a Vértörvényt felbontsuk magunk között. Egy szóval, az anyám egy
fokkal sérülékenyebb lesz. Ettől függetlenül a Vérkötést, amit hárman, találtak
ki magukra, már bonyolultabb. Nem lehet felbontani, az egy örökéletű varázslat.
Viszont, ha nem egymással akarnak végezni, akkor nincs is szükség a kötés
megbabrálására.
-
Úgy érted, hogy a törvény feloldása után, Cathrine megölheti édesanyádat, és
még csak az életébe sem fog kerülni?
-
Nos, igen. Az övébe nem. Viszont, ha ismered a Vérkötést, akkor tudod, hogy ha
egyikük meghal, mindhárman elvesznek. És ők ezt jól tudják, az ő ötletük volt
mindez. A Vérkötés azért, hogy egymással ne végezhessenek, a Vértörvény azért,
hogy a Leszármazottak se kísérelhessék meg a merényletet. Az egyiket fel lehet
bontani, a másikat nem. Nincs kiskapu, és nincs más megoldás.
Sokáig csámcsogtam ezen. Ha tehát
Cathrine végezne Evangelinnel, akkor két másik ártatlannak is elvenné az
életét. Mindazonáltal, így nagyobb eséllyel élnénk túl mi többiek, és Ayla is
biztonságban létezhetne tovább. Vajon mi ennek az akadálya?
-
Miért van a kés? – emeltem fel az említett eszközt.
-
Mutatni szeretnék valamit – tartotta fel a kezét. – Csak rövid ideig tudom fenn
tartani kettőnk között a hidat, de megérni, hogy szemléltessem, milyen az a
bizonyos életáldozat, amivel Luna védelmezne benneteket a falkával. Nagyon
figyelj, nem tudom még egyszer megcsinálni.
-
Rendben.
-
Amikor azt mondom most, vágd meg a tenyered! – utasított és szétnyitotta a
saját tenyerét is. Lehunyt szemmel tette szabad kezét az enyém alá, másikat
tenyérrel fölfelé maga elé emelte, hogy jól láthassam, mire készül. – Most! –
suttogta.
Végighúztam kezében tartott
tenyeremen a pengét és vártam az éles, kellemetlen fájdalmat, ám az elmaradt. A
tenyerem ép és sértetlen volt. Megpróbáltam még egyszer, erősebben, mire Elisabeth
keze leesett az enyém alól és a másikhoz kapta. Szemeit lehunyva tartotta, és
erősen koncentrált tovább. Ekkor láttam meg, hogy bal kezén patakokban folyik
végig a vér könyöke felé kígyózva.
-
Elisabeth...
-
Semmi gond, már vége is – szemei felpattantak, szétnyitotta kezeit és
megmutatta, már semmi baja. Csak a vér és egy nagyon halvány, rózsaszín csík
maradt az előbbi vágás helyén bal tenyerében. – Valami hasonló. Csak éppen,
teljesen sérthetetlenné, válsz, ha Luna meghal. Így a fájdalmaid és a
sérüléseid nagy részét ő nyeli el. Ahogy az előbb én a tiédet. Először én
akartam elvállalni, de mint láthattad, hiába vettem el teljesen a te
fájdalmaidat, az enyémeket nem tudtam csillapítani.
-
Szóval, ha én akkor sérültem volna meg, amikor még Cathrine...
-
Te nem tudhatod, ez milyen, de amikor Alan és Marc meghaltak, Cathrine –nek
mérhetetlen nagy fájdalmai voltak. Egy ilyet elviselni és csillapítani... Kész
őrültség önként elvállalni. És tudom, hogy megbízhatom benned, szóval tudnod
kell valamit, mielőtt visszamegyek a védett szárnyba.
-
Hallgatlak.
-
Ha anyám meghal, Luna és Leandra is követni fogják, fájdalmak nélkül. Ti
védettséget élveztek a falkátokkal, olyat, amilyet egyetlen angyal sem élhet át
az őrzőjétől. Viszont nekem senkim sincs, aki megvédene. Ne érts félre, ez nem
azt jelenti, hogy közvetlen életveszélyben forgok, csak számolnunk kell azzal
is, hogy anya ereje akkora, amekkora száz boszorkánnyal is elbírna és halála
pillanatában ez az erő felszabadul. Az haldokló teremtmények ereje nem vész el,
hanem egy éppen jó időben, jó helyen lévő boszorkány vagy más mágikus lényre
száll át, így erősítve őt. Ezt nevezzük fejlődésnek. De ennyi erőszakos halált
halt boszorkány és tündér ereje nem fog megnyugvást találni azonnal. Az első
közeli hozzátartozó lelkébe eszi magát és addig kínozza őt, amíg az meg nem
adja megát a halál megváltásának – elgyengült sóhajt hallatott, megtörölte kezeit
a kardigánjába és körmeivel a késre alvadt vért kezdte kapirgálni. – A
legközelebbi hozzátartozó én vagyok, Siobhan és... – elcsuklott a hangja,
szemeibe könny szökött. Már tudtam, ki az. Akkor rájöttem, amikor azt mondta,
hozzátartozó. Ki más lehetne közelebbi hozzátartozó, a lányánál a távoli ágon
hozzá köthető unokahúgánál és magánál a Leszármazottnál?
-
És Cathrine – fejeztem be helyette, és levontam a legfontosabb következtetést,
amire már régen rá kellett volna jönnöm. – És Evangeline –hez a legközelebb
tartózkodó személy a Leszármazott lesz. Legközelebbi közeli hozzátartozó.
-
Meg akarom őt menteni. Szüksége van rá Aylanak és a világmindenségnek. Ott
akarok lenni vele. Mert én vagyok az, aki tényleg a vére vagyok, belőle egy
darab. Az erő engem találna meg, és egyébként sem bírnám már sokáig ilyen
nyomás alatt. Ha valakinek meg kell halnia, az nem Cathrine.
-
Fel akarod magad áldozni?
-
Tudom, hogy ez lenne a leghelyesebb, azok után, hogy ő hányszor megmentett és
ennyi ideig oltalmazott anyám vérszomjától. Itt az ideje, hogy megháláljam neki
azzal, hogy megmentelek benneteket egymásnak. Csak egy dolgot kell tenned:
hívni, ha eljött az idő. Ezt akarom, és ha te nem segítesz, akkor majd más fog.
Az elhatározása megdönthetetlen
volt, látszott rajta az akarat, homloka ráncokba szakadt, erősen szorította a
tőr markolatát, mikor bólintottam megkönnyebbülten felsóhajtott.
-
Segítek neked – így megmenthetem őt, és még tudnia sem kell róla. Ennél önzőbb
és önzetlenebb nem is lehettem volna...