Nos, minden kételyetek ellenére hoztam a következőt és még benne vagyok a két hétbe.
Kicsit szerencsétlenül alakultak a dolgok, de most már itt vagyok és hoztam magammal a következő frisset, amihez jó szórakozást kívánok.
- Cathrine! – a nevem valahol a tudatom legrejtettebb zugában
csendült fel. Nem mintha bárki is kommunikálni akarna velem, a tegnap délelőtti
incidens után. Senki nem kíváncsi rám. Inkább csak az iskolaújság cikkékez
akarnak infót szerezni. Azt akarják tudni, hogy élem meg ezeket a napokat,
megviseltek- e a történtek, kihat- e ez a mindennapjaim megszokott nyugalmas
rendjére, megváltozok- e a történtek után.
- Nem akarok
senkit megbántani, de most nincs ehhez kedvem. Sajnálom. Majd máskor. – mondtam
automatikusan, de mégsem sikerült leráznom. A nyomomban lépkedett és követett a
testnevelés órámra. Az öltöző előtt megkerült és elállta az utamat. Két karját
kitárta és megtámaszkodott velük a két ajtófélfán. Mézarany szemeit az arcomra
függesztette, szép ívű száját szólásra nyitotta.
- Félre
értesz. Én nem akarok tőled egyebet, mint, hogy meghallgass. Nem tartozom a
szerkesztők közé és ha kell titoktartási szerződést kötök veled. Csak hallgass
végig.
Összehúzott szemekkel biccentettem egy
nagyon aprót. Karjait szép lassan leeresztette teste mellé. Egy pillanatra átfutott
az agyamon, hogy elvágok mellette, de azt mondta, nem akar semmi olyat, amire
én gondolok.
- Nos hát,
azon gondolkodtam, nincs- e kedved megbeszélni valakivel, min mész most
keresztül. De csakis kizárólag baráti beszélgetés volna. Senki nem tudná meg,
ami köztünk elhangzik. Ígérem.
- Miért
mondanám el pont neked? Nem is ismerlek. És mi ez a hirtelen barátkozási kedv?
Eddig valahogy senki nem figyelt fel rám. Most, hogy Jeremy- t a padlóra
küldtem, akkora lett a hírnevem, mint valami Hollywood- i hírességnek.
- Együtt van
irodalmunk, Mr Williams –szel. A nevem Olivia.
Már beugrott. Olivia Florel az iskola –
nem is! a város – „legdögösebb csaja”, a fiúk mondottai szerint. De nem csak
hogy szép, okos és segítőkész is. Az összes tanár nagy kedvence. Nem nagyon
vannak barátai, mivel a lányok inkább féltékenyek az alakjára, a fiúk pedig
csak álmodhatnak róla, mert igen nehezen kapható meg.
- Valóban. Már
emlékszem. De akkor sem változik a felállás. Nem vagyok hajlandó elmondani
senkinek, hogy mi történt. Pletykálhattok nyugodtan, nem nagyon érdekel.
- Tudod jól,
hogy nem vagyok valami nagy pletyka gép. Nincsenek kimondottan nagy barátaim.
Ahogy neked sem.
- Nekem vannak
barátaim, aki egy része ott várnak benn. – mutattam be az öltözőbe. Halkan
felnevetett és arrébb állt.
- Menj csak
nyugodtan, nem akarlak feltartani. De ha meggondolnád magad, tudod, hol
találsz. Na szia. – azzal elment mellettem és kisétált az épületből.
- Ez a csaj
nagyon ijesztő tud lenni. – lépett mellém Flora. Meglepetten néztem rá. Ő meg
mit keres itt? – Mindenki azt mondja kontaktlencse, de szerintem nem az. Valami
nem stimmel vele. Amúgy mit akart tőled?
- Amit
mindenki más. Miért vagy itt?
- Itt lesz
órám. Anyám! Ennyire megfáztál a múltkor? Tesim lesz, csak ugyebár nem veled.
Egyébként minden rendben van veled?
- Jaj! Ne
kezdd már te is, könyörgök! – sóhajtottam fel és bentebb léptem. Ledobtam a
cuccom egy padra és mellé ültem. Isis felkapta a fejét és hozzám sietett. –
Semmi bajom. Nem kell aggódni. – hárítottam és visszamentem a folyosóra. Az
edző pont ere jött és meglátta, hogy még nem vagyok átöltözve. Gyorsan valami
egyszerű, légből kapott ürügyön törtem a fejem.
- Hope! Miért
nincs magán a testnevelés felszerelése?!
- Tanár úr, a
mai órát kihagynám, ha nincs ellene kifogása.
- Az van egy
listányi. És miért nem kíván részt venni az órámon?
- Hát, női
ügyek. – kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Menstruációs görcsök. – még így, hogy
nem volt igaz is kínos volt. De ez mindig beválik a férfi tanároknál.
- Értem. Akkor
üljön valahová félre. Csak ne legyen láb alatt.
- Igen, Mr
Marcus. – bólintottam. Az edző megvakarta borostás állát, majd tovább állt. Na
ez meleg volt. Nem szokásom kihasználni ezt a kártyát, de most nem volt
választásom. Valami magyarázat kellet és ez volt a legvalószínűbb, hogy
beválik.
Óra után hozzám csapódott Flora és
fecsegni kezdett, hogy Daniel tegnap mennyire kioktatta arról, hogy fiatal még
Andy –hez. A félhangos csacsogás csak háttér zajvolt számomra. Nem is igazán
figyeltem rá. Gondolataimba merülve mentem egyenesen. Az járt a fejemben, hogy
vajon mit fog mondani Daniel nekem, amikor szemrehányást teszek a tegnap
estéről, amikor is rá vártam, de ő nem jött el.
- Chate?!
Figyelsz te rám egyáltalán?! – rázott meg barátnőm, amikor nem válaszoltam
valami idétlen kérdésére. – Reménytelen vagy néha. Komolyan megkérdőjelezem,
hogy épelméjű vagyok- e, hogy próbálok beszélgetést folytatni veled.
- Sajnálom
Flora. Csak elgondolkodtam egy kicsit. Mit is kérdeztél?
- Semmit. Már
nem érdekes. Engem most az érdekelne, TE miért viselkedsz ilyen furcsán
mostanság. Nem válaszolsz a hívásaimra, levegőnek nézed a barátaidat és
kimondottan figyelmetlen vagy. Ez a viselkedés, ugye nem köthető ahhoz a
mamlasz Jeremy –hez?
- Miért nem
tudsz leszállni erről? Semmi bajom, csak ideges vagyok, mert le kell
bonyolítanom egy beszélgetést valakivel, aki elképzelhetően, teljesen
elfelejtkezett egy fontos programunkról. És van egy két elintézni valóm iskola
után is.
- Ez csak
kifogás. Mondd azt, hogy nem akarsz beszélni velem.
- Ez nem igaz
Flora. Régen beszéltünk már egy jót, de nem akarok arról az átverésről
beszélni. Így is… Elveszítettük a nagyit és van elég gondom más is. – nyögtem
ki. Megdöbbenést láttam kiülni a bájos babaarcra.
- Ezt miért
nem mondtad el eddig. Akkor nem feszegettem volna ezt a témát. Sajnálom.
Őszintén. Öhm… Van már jelölted a télköszöntő bálra? – terelte el a témát
gyorsan. Tudtam, hogy értetlenkedni fogok, d nem bírtam visszafojtani a kérdés.
- A mire? Az
most lesz?
- Aham. Jövő
héten, szombaton. Este hatkor lesz a megnyitó. Nektek nem mondták tegnap?
- Nem voltam
iskolában tegnap. És… - nem jutottam tovább, az csengő éles hangja
félbeszakított és indulásra késztetett. Elbúcsúztam Flora -tól és beszaladtam a
folyosó végén lévő zsúfolt terembe. Szememmel megkerestem Edent, aki mosolyogva
intett a maga mellé, a helyemre. Helyet foglaltam és kipakoltam az irodalom
felszerelésemet a padra.
- Szép jó
reggelt. – üdvözölt halvány mosollyal az arcán. – Régen ültél már mellettem,
mi?
- Sokszor jött
közbe valami fontos dolog. De most itt vagyok. – válaszoltam, nagy
meglepetésemre felszabadultan. – Van valami, amiről lemaradtam ennyi idő után?
- Eljönnél
velem a bálba? – kérdezte vigyorogva. Váratlanul ért, de jól esett. Ezért is
kedvelem igazán Edent.
- Miért is ne?
– azt várta, hogy megkérdezem hová, de cselesen igent mondtam. – Mikorra jössz
értem?
- Mondjuk
negyed hatra?
-
Megbeszéltük. – nevettem fel. Igazán, szívből jött a nevetés. Együtt kacagtunk,
amikor mellettem feltűnt egy ismerős arc. Szemeibe nézve torkomra forrt a
jókedvemet feltüntető hang.
- Bocs, ha
megzavartam valamit. – mosolyodott el halványan. – A tegnapi napról akartam
beszélni veled. – fordult hozzám.
- Nincs mit
megbeszélnünk. – zártam le a vitát itt és most. Nem akarom, hogy valami a
jókedvem útjába álljon, pont most. – És már elkezdődött az óra. Volnál kedves
és helyet foglalnál? Köszi.
Daniel mély lélegzetet vett és elhátrált
a helyéhez, ami mellettem, a másik padsorban volt. Nem került tőlem sokkal
messzebb, de elég távol volt ahhoz, hogy ne kelljen vele foglalkoznom. Percek
múlva megérkezett Williams tanár úr, kezében, néhány videokazettával. Amíg egy
másik osztály dolgozatait javította, nekünk a tévére kellett volna fordítani a
figyelmünket. Ismétlem: csak KELLETT VOLNA. Az óra végét jelző csengő hangjára mindenki
mozgolódni kezdett. Még azok is, akik az egész dokumentumfilmet végig aludták.
Eden szórakozottan felsegített a székemről, megvárta míg elpakolok, és csak
azután indult el kifelé. A terem előtt ketten is vártak rám Eden –en kívül. Az
újonnan szerzett „barátnőm”, Olivia, és a kevésbé szimpatikus Daniel. Rájuk
nézve csak megforgattam a szemem és tovább mentem, az oldalamon lépdelő Eden
–nel.
- Mi volt ez
az egész? Észre sem vetted, hogy rád várnak? Vagy csak nem érdekel mint
akarnak.
- Tudom jól,
hogy mit akarnak. Olivia a tegnap történtekre kíváncsi…
- Ami azt
illeti, arra én is.
- … Daniel
pedig arról akar cseverészni, hogy tegnap miért hagyott majdnem megfagyni a
parkban. – folytattam, mintha semmit nem mondott volna. Senkinek nem akartam
arról beszélni. Így is úgy is kifog derülni, akkor meg minek beszélni róla. –
Honnan jött az ötlet, hogy engem hívsz el a bálba? Ha jól tudom mindig egyedül
mentél.
- Valójában
csak vicces célzásnak szántam, de mivel igent mondtál, gondoltam nem lesz gond,
ha ebben az évben nem egyedül jelenek meg egy iskolai rendezvényen.
- Na meg az
még rendben van, ha egy fiú egyedül megy, de az már ciki, ha egy lány is. Nem
de? – érdeklődtem, mire féloldalasan elmosolyodott. – Tényleg kedves volt
tőled, de ha nem akarod, nem kell elvinned.
- Ugyan már!
Egy baráti gesztust soha nem vonok vissza. És szeretném éreztetni, hogy vannak
kevésbé seggfej barátaid is, mint az a Jeremy, vagy ki. Nem is tudom mért
hagytad magad. Egy lány sose legyen könnyen kapható. – átkarolta a vállam és
tovább vezetett az emeletre. – Nem hinném, hogy igazi az olyan barát, aki
titokban végig ellened van. Ha nem is szándékos volt, hogy Liz hazudott neked,
megtette. Tudta, hogy nem tudja sokáig titkolni előled az igazságot, de azt
remélte, ha ki is derül, nem fogod megutálni érte.
- Beszélt
veled igaz? Segítséget, tanácsot kért tőled. – bólintott, az én igazamat
igazolva. – Hát persze. Ez a dolog nem épp úgy sült el, ahogy ő akarta. –
sóhajtottam és kibújtam a karja alól, amikor felértünk a másodikra. – Nekem itt
lesz órám.
- Tudom.
- Cathrine! –
kiabálta a nevem valaki a folyosó másik végéről.
- Elbírsz
vele, vagy maradjak? – ajánlotta, de tudta mit fogok válaszolni, mert már mg is
fordult és el is tűnt a lépcsőkanyarban. Nekem pedig szembe kellett néznem
Oloviával, aki valószínűleg alaposan tájékoztatott az órarendemről. Ha megtudom
kitől tudja hol vannak az óráim, nem éli túl senki, aki benne van a buliban.
- Helló,
Olivia. Miben lehetek segítségedre? – fordultam szembe a szőke szépséggel. Több
diák visszafordult, hogy meggyőződjön róla, nem hallucinál, tényleg a minket
látnak beszélgetni egymással.
- Valójában jó
hírekkel szolgálhatok. Már ha kíváncsi vagy rájuk, természetesen.
- Na mi az a
fergeteges hír, ami miatt idáig követtél?
- Kaptam egy
SMS- t az egyik hátvédtől irodalom óra alatt. Nem akartalak zavarni, ezért
gondoltam megvárlak a terem előtt. Na, de ha már itt vagyunk nem azzal kezdem.
– vágott a saját szavába. Olyan volt, mint egy kétszemélyes pletyka fészek. Az
egyik fele ezzel akarta kezdeni, a másik fontosabbnak találta amazt. – Na
szóval. Daniel azt mondta, ma este átmenne hozzátok a szokott időben, tanulni.
- És mi a
másik remek hír a hátvédedtől?
- Jeremyt
kirúgták, mert mindenki úgy látta, kívül tágasabb neki. Nem volt a mai edzésen
a toppon, és Elisabeth is a pálya szélén álldogált, ami elvonta a figyelmét a
játékról. Na? Mit szólsz?
- Azt, hogy
baromira nem érdekel, mi történt vele. Az se érdekel, ha átmegy rajta az
úthenger. Inkább akkor szólj, amikor senki nem hajlandó felfigyelni rá és kedves
szerelmére. Az pont elég lesz.
- Hát,
belekukkanthattam az iskolaújság vázlatába és ha valóban kiadják… Nem nagyon
lesz, akit érdekelni fognak. – olyan felhőtlen vigyor ült ki a lány arcára,
amit bárki megirigyelhetne. Én csak a jókedvére voltam irigy. Mert nekem nem
ment ennyire kikapcsolni az agyam és elfelejteni a terhet a vállamon. – De
ehhez szükség van némi részletre. Mert nem azt akarják tudni hogy érzel most,
arról már letettek. Arra kíváncsi mindenki, hogy viselkedett veled Jeremy. Mit
mondott, hogy nézett rád, hogy viselkedett veled.
Belegondoltam egy pillanatra, hogy
milyen érzés lenne, ha most igent mondanék. Lehet, hogy jobb lenne, ha
valakinek tényleg beszélnék erről. Ha kiönteném a lelkem. Ennyivel könnyebb
lehetne teher, ami a vállamat nyomja.
- Nos?
- Csak egy
feltétellel vagyok hajlandó bármit is mondani. – várakozón nézett rám csillogó
szemeivel. – Ha neked beszélhetek. Ha ezt elintézed, lehet róla szó.
- Akkor gyere.
– megragadta a kezem és maga után ráncigálva a folyosó végéhez vezetett, ahol a
SZERKEZTŐSÉG tábla rikított kéken. – Csak add önmagad. – bíztatott és kopogás
nélkül benyitott. – Bocs, hogy csak így berontok ide, de nézzétek csak kit
hoztam. – anélkül ment egyenesen be a terembe, hogy akár egy emberre is ránézet
volna. Bevezetett egy üvegfal mögé és magunkra csukta az ajtót. Az üveg mögött
nem láttam senkit és semmit. Csak a saját tükörképem arcába tekintettem bele. –
Azért van, hogy minket ne zavarjon. Kinn látnak minket és a mikrofonok
segítségével hallanak is. Foglalj helyet. – intett egy székre. Olyan volt ez a
hely, mint a krimi filmekben a vallatószoba, annyi különbség volt, hogy két
széket fordítottak egymás felé, közöttük egy egyszemélyes íróasztallal. Leültem
a távolabbi székre, hogy a kintiek is jól lássák az arcomat.
- Ugye ezt
senki nem veszi fel? – hajoltam át az asztal felett, hogy csak Olivia hallja a
hangomat. Megrázta a fejét és ő is helyet foglalt.
- Úgy fog
zajlani, hogy te beszélsz, én hallgatok és kérdezek ők kint pedig írnak.
Érthető?
- Persze. Akár
kezdhetnénk is. – megköszörültem a torkom, pislogtam párat, készen arra, hogy
válaszoljak minden kérdésére.
- Öhm. Akkor
először is: Mi volt az, ami összehozott benneteket? Nem. Talán nem is ez a
legjobb megfogalmazás. Mit mondott Jeremy, miért „szeretett” beléd?
- Azt mondta
szerelem volt első pillantásra. – élénken élt az emlékeimben a nap, amikor ezt
bevallotta nekem.
„- Cathrine. Van valami, amit már el kellett volna mondanom. –
szólt csendesen. A lemenő nap utolsó sugara megcsillant a házak ablakán, melyek
mellett elhaladtunk. Alig volt köztünk pár milliméter, mégis mintha egy
szakadék két szélén álltunk volna. Távolinak éreztem a percet, nem abban a
pillanatban éltem. – Én valójában azóta érzek többet irántad, mint puszta
barátság, mióta megjelentél az iskola kapujában. Lehet, hogy váratlanul ért,
sőt biztos vagyok benne, de őszintén kimondva én első látásra beléd szerettem…”
- És te hogy
reagáltál ezekre a szavakra? Mármint mit éreztél?
- Igazándiból
akkoriban könnyen befolyásolható voltam. Még új volt minden. A környék, az
iskola a sok ember. Nem tudom megmondani, hogy mit éreztem abban a pillanatban,
amikor bejelentette. De talán a megdöbbentem kifejezés illik rá a legjobban.
Mindemellett, jól esett, hogy van valaki, aki nőként és barátnőként is tud tekinteni
rám. És ez a valaki egy fiú.
„Hogy mondod? – kaptam fel a fejem.
Összezavarodottan néztem fel a fiú arcába, akinek csillogó szemeiben láttam a
saját tükörképem. De erre miért is figyeltem fel?
- Csak azt
mondtam, hogy beléd szerettem. Talán nem most kellett volna bejelentenem…
- Nem, nem!
Csak megdöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, ilyen komoly döntést
képes vagy meghozni…”
- És mondd
csak. Miért szerettél belé? Tudom, hogy ez nem megmagyarázható, de mi alapozta
meg az érzéseidet?
- Hát talán az
egésznek ez a legszörnyűbb része. Valójában én megbíztam benne. Tetszett, hogy
mindent megbeszélhettem vele, olyan dolgokat amiket a szüleimmel lehet, hogy
nem. Vicces volt, meg tudott nevettetni, olyankor is, amikor reménytelenül
elveszettnek éreztem magam, kiállt mellettem és támogatott. De már tudom, hogy
mind ez nem volt más, mint álomkép, amit napról napra hevesebben kergettem. És
ez fáj a legjobban.
- Rendben.
Szeretnél még valamit elmondani?
- Nem. Nincs
több mondanivalóm. – felálltam és lassú léptekkel elhagytam a szobát, majd
körbe se nézve a termet is. Nem volt értelme többet mondani. Semmire nem mentek
volna azzal a temérdek információval és a végén akkor is a mostani érzéseimre
lyukadtunk volna ki. De ettől függetlenül, soha nem felejtem el azokat a
szerelmes pillantásokat, amiket Jeremy –vel váltottunk. Azt a sok csókot,
melyeket egymástól loptunk és a hosszas beszélgetéseinket az életem nagy
problémáiról.
„ - Soha nem gondoltál még arra, hogy
valaha elszakadj a családodtól? – kérdezte merő kíváncsisággal. – Mármint, nem
ott hagyni őket, hanem csak tartósabb ideig távol leni tőlük. Mint például egy
nyaralás a barátaiddal.
- Nem. Eddig
nem gondolkodtam rajta. De attól, hogy megbíznak bennem, még nem rossz szülők.
Aggódnak értem, ami nem meglepő. Azon csodálkoznék, ha nem aggódnának értem. A
bátyám csak nem engedi, hogy anyáék befolyásolják. Engem meg erre neveltek.
Megfogadom a tanácsaikat, mert már többször volt hasznom belőle.
- És velem
eljönnél egy hétre, mondjuk Kaliforniába? A szüleimnek van ott egy hobbija. Jó
kis hely. Csendes, nyugodt, távol a várostól. Csak egyedül mi ketten, senki nem
zavar, senki nem liheg a nyakunkba. – kínálgatta az ötletét és már majdnem
igent mondtam, amikor eszembe jutott: mit mondanék otthon.
- Nem lehet.
Jól hangzik meg minden és tényleg jó lenne elszakadni pár napra a nyüzsgéstől,
de nem ismerjük még egymást annyira, hogy ezt megvalósíthassuk. Csak
felelősségteljes akarok lenni. Remélem nem gond…
- Hát persze,
hogy nem. Ne butáskodj. – nevetett halkan és ajkaimra hajolt…”
Még szerencse, hogy nem mentem bele. Ki
tudja mik történtek volna ott, amik még ennél is jobban fájtak volna. Soha nem
feledem el az arcát, amikor pár nappal ezelőtt bent ült a kanapénkon, míg én a
száját keresztbe átszelő, vörös heget tisztogattam.
„- Szeretlek. – mondta nemes egyszerűséggel, nekem mégis a
világot jelentette.
- Én is szeretlek téged. – néztem vissza rá elgyengülten. A
gyomrom apró csomóvá zsugorodott, amikor tenyerét az arcomra simítva mélyen az
enyémbe fúrta szemeit és elismételte azt az egy szót. Megborzongtam, amikor
folytatni akarta és sóhajtott hozzá egyet. Mutatóujjamat szájára csúsztatta,
beléfojtva a szavakat, amelyekre most nem volt szükségem. – Csss… Ne beszélj.
- De ezt… - próbálkozott behunyt szemekkel.
- Nem kellenek a szavak. Azok nélkül is tökéletesen megértelek
téged. – igen. Megértem, mert én is azt érzem, amit ő. Arcomat simogató kezére
helyeztem az enyémet és így ültünk percekig. Halkan, remegve lélegeztünk. Az
egyik kezem a kezén, a másik az arcán, míg az övé az arcomon és a derekamon
pihent. Nem kellettek ide a szavak. Csak a csend és az egyedüllét. Olyat
kaphatok tőle, amit mástól talán soha…”
Már tudom, hogy
akkor mit akart mondani. Hogy mi jött volna a „de” után. Hogy mindez nem volt
más, mint egy fiktív valóság, amit ő és Elisabeth kreáltak számomra. És ebben a
világban mindennek, csak egy kimenetele volt. Összetörni engem, megfosztani a
boldogságtól és mindentől, aminek éltem.
Leültem az aulában
kihelyezett székek egyikére és újabb képet elevenítettem fel magam előtt. De ez
már nem Jeremy –ről szólt. Sokkal inkább egy olyan emberről, akinek mindent
elmondhattam, ami csak a lelkemet nyomta. Egy személy, aki talán még Jeremy
–nél is közelebb áll hozzám.
„ – Komolyan
mondom, egyszer meg fogsz őrjíteni! Csak beállsz a házunk elé, mint valami
gardedám és várod, hogy végezzek. És amikor kijövök, jót röhögsz azon, hogy
milyen képet vágok. Na ne nevess már! – bökött vállba, amikor kirobbant belőlem
a nevetés. Velem nevetett, de látta, hogy dühíti a dolog.
- Jó, majd máskor előre bejelentkezek.
- Hát nem ártana néha felhívni… - felelt morcosan.
- Van nálad fürdőruha? – kérdeztem váratlanul.
- Nem, nincs. Várjunk csak. Mit akarsz csinálni? Istenem,
Cathrine! Már megint mire fogsz rávenni, amibe egyértelműen belemegyek?
- Lemegyünk a partra, és lessük a strandfocisokat. Tudod.
Barátságos mérkőzés, félmeztelen pasik között. – Liz szája tátva maradt.
Vigyorogva lebegtettem meg az orra előtt a suli újságot, aminek a címlapján
Jeremy Cole mosolygott barátságosan az olvasókra, csupasz felsőtesttel.
- Hogy felejthetem el, hogy ma lesz?! Anyám, ez nagyon szexi
srác. Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön a pillanat, hogy így láthatom
élőben. Irány a strand!!! – mutatott előre a szélvédőn…”
- Bocsi. Zavarok esetleg? – ült mellém egy lány. Meglepetten
néztem fel az arcába, amikor rájöttem, honnan ismerős a tartása.
- Csak azt ne mondd, hogy beiratkoztál.
- Ugyan. Már rég láttam iskolát belülről. Egyébként is hozzád
jöttem. Úgy éreztem szükséged van rám. – sokkal kedvesebb volt velem, mint
eddig bármikor. Nem értettem, hogy mire gondolt, hogy „érezte”, de lassan már
csak egyszerűen beletörődök és nem tekintek vissza a dolgok értelmére.
- Elgondolkodtam. Azon, hogy milyen volt régen. Most pedig
minden olyan zűrzavar. Kihasználtak, félredobtak, mint egy rongyot. Nem vagyok
más, mint egy képzet szülötte játék egyik leggyengébb karaktere. Jó, hogy van
valaki, akinek ezt elmondhatom. Én nem akarom ezt tovább csinálni. Sok ez így
egyszerre. Nem akarom már tudni, hogy ki vagy te és miért vagy itt. Vagy miért
vertek át azok, akiket a legjobban szerettem. – mély levegőt vettem. Egy ideig
bent tartottam, majd hosszasan, szaggatottan kifújtam. – Csak azt akarom tudni,
ki vagyok én valójában. Semmi több. Olyan nagy kérés ez?
- Tudod, én… nem is tudom, hogy magyarázhatnám el, mert számodra
lehetetlen ez a tény, de igaz.
- Ha igaz, akkor nem lehet lehetetlen.
- Valóban? És ha azt mondom, már évszázadok óta élek ebben a
világban?
Hangos nevetésemet
verték vissza a falak. Még, hogy évszázadok óta… Ez nevetséges!
- Huh. Hát kösz. Ez tényleg jól esett. Majd ha máskor is ilyen
levert leszek, neked szólok először.
- Aha. Oké. – látszott rajta, hogy nem igazán tetszik neki a
viselkedésem, de sajnos nem bírtam magamban tartani. Még ekkora hülyeséget…
Belenyúlt a zsebébe és előhúzta a kulcsait, babrálni kezdett velük, mikor újra
megszólalt. – Az igazság az, hogy mivel ez az utolsó órád és ahogy elnézem nem
áll módodban részt venni rajta, mi lenne, ha lebonyolítanánk már most a
vásárlósdit?
- Benne vagyok. Minél hamarabb túlesek rajta, annál jobb. – nem
akartam tudni, honnan tudta meg, mikor lesz a bál, és hogy nincs még meg a
ruhám.
- Már kinéztem neked egy válogatást és megkértem rakják el máig.
Remélem tetszeni fog. Persze te választasz, csak segíteni akartam.
A boltba érve az
eladónő azonnal a raktárba viharzott és előállt egy fehér dobozzal. A tartalma
pedig egy térd alatt érő, nyakba köthető, elöl karcsúsított és fűzőszerűen
összehúzott, vajszínű szatén ruha volt, fodrokkal az alján. Illetve mellé volt
készítve egy, a ruhával megegyező színű tűsarkú cipellő és egy gyöngyökkel
hímzett krémszínű kistáska. Még fel sem vettem, de már tudtam, hogy ez lesz a
tökéletes, és amikor magamra öltöttem, azt hittem menten elájulok. Cassie
boldog mosollyal az arcán nézte, ahogy a tükör előtt forgok körbe, hogy minden
oldalról alaposan szemügyre vehessem magam. Most éreztem magam igazán
gyönyörűnek.
- Elképesztően néz ki ebben a mesés ruhában. Felpróbál esetleg
mást is, vagy ez volna a szerencsés választott? Habár nekem ez már ki van
fizetve, szóval… - a vállam mellett Cassie –re nézett szemüvege felett. Azonnal
leesett miről van szó. Dühösen pördültem meg a tengelyem körül, hogy megmondja
a magamét, de a szavak a torkomra forrtak.
- Nos, Cathrine? Mi legyen? – kérdezte kislányosan mosolyogva.
- Te komolyan megvetted ezt a ruhát?!
- Meg cipőt és a retikült is.
- Ezt nem tehetted. Ez nem lehet! Megvetted és rám adtad. Mert
azt akarod, hogy elfogadjam. Te ezt NEKEM vetted meg, igaz?!
- Mi abban a baj, ha tudom, milyen az ízlésed és tudom, hogy ezt
fogod viselni a bálon, mert lá…
- Ne mondd tovább! – tartottam fel a kezem. Éreztem, hogy valami
olyat fog mondani, amit valószínűleg nem is akarok hallani. Elég volt a meg nem
értett dolgokból és végképp elég a hazugságokból. – Csak azt mondd meg, miért
vetted meg.
- Nem tudom. Azt hittem tetszeni fog és, hogy viseled majd a
bálon is. Azt reméltem megbékélünk. – hajtotta le a fejét. Bűntudatom támadt,
arra gondolva, hogy ő csak a kedvemben akart járni, hogy bebizonyítsa, nem azt
az énjét ismerem, amelyet mutatni akar.
- Figyelj. Nem akartalak megbántani, de már így is kész káosz
vagyok. Csak kiborultam. Nem kell mellre szívni. Jobban mondva ne is figyelj
rám, csak össze-vissza beszélek. – vontam meg a vállam. – A ruha pedig mesés és
elfogadom tőled. Viselni fogom a bálon, ha ezt szeretnéd. – mosolyogtam rá,
miután rám emelte tekintetét. Ebben a pillanatban valahogy tíz évvel
fiatalabbnak nézett ki. – Tényleg. Mennyi idős is vagy? Ha már azt szeretnéd,
ha a szívembe zárnálak.
- Öhm. Idén töltöm a huszonhatot. Gondolom meglepődtél, de ez az
igazság. És nem kértem, hogy zárj a szívedbe. Csak, így könnyebb elfogadni,
hogy a nyomodban vagyok. Na, gyere. Menjünk, haza viszlek.
*
Izgatottan vártam
Edent, aki percek múlva megérkezhetett. Anya volt oly kedves és kontyba fogta a
hajamat, elöl egy vékony tincset kihagyva. A sminkemet Cassie készítette el,
akit egy jó barátnőmként mutattam be a szüleimnek. Nem is kérdezősködtek, csak
magunkra hagytak és elvonultak. A legjobb az volt, hogy szegény lány háromszor
kezdte előröl, mert sehogy nem tetszett neki a munkája. A végén már nem
engedtem neki még egyszer letörölni. Így is kínosan éreztem magam, amiért
mindenki körülöttem tevékenykedett.
-Jó lesz így. Komolyan. Így is késésben vagyok, tekintve, hogy
Eden még sehol sincs. Lehet, hogy mégis egyedül akar menni, csak nem meri
bevallani nekem. – morfondíroztam.
- Szerinted képes lennék rá? – jelent meg az ajtóban az említett
személy. Zavaromban a vér is az arcomba tódult. Beharaptam az alsó ajkamat és
vártam, mit szól a kinézetemhez.
- Hé! Köszi ismeretlen srác! Ez a kis pír hiányzott
mindegyikhez! Hol voltál, amikor elkezdtem sminkelni? – nevetett fel Cassie.
- És te, amikor anyám nem bírta ki, hogy eljöjjön és
lefényképezzen a párommal együtt? – kérdezett vissza vigyorogva, de a szemeit
le sem vette rólam. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, amikor bentebb lépett
és bátorítóan megölelt. – Csinos vagy, nem kell aggódnod. A srácok féltékenyek
lesznek, ha meglátják, velem jöttél el.
- Mmm… mi le, ha inkább lemennétek a nappaliba és megmutatnátok
magatokat a kamerának, aztán belehúznátok, és még időben elérnétek a megnyitót.
– vetette fel barátnőm a sarokba húzódva.
- Igaz is. Nehogy elkéssünk. Flora biztosan kitekeri a nyakam,
ha nem érek oda a megbeszélt időpontban. – megragadtam Eden karját és a
lépcsőkhöz rángattam. Szólásra nyitotta a száját, de akkor megjelent az anyja
és elkapta szabad kezét, hogy még gyorsabb tempóra ösztönözze. Amint leértünk a
nappaliba, meg se várta, hogy magamhoz térjek, már csak a vaku fényét láttam
felvillanni, majd hangosan kacagott egyet és az ajtó felé kezdett tuszkolni
bennünket.
- Vigyázzatok egymásra hazafelé. Jó szórakozást! – és az arcomba
csapta az ajtót. Kizárt a saját házamból. Egyszerűen csak kilökdösött a
verandára, és szia. Mégis mi a jó fene ütött ezekbe, hogy minden áron azt
akarják, hogy elmenjek otthonról?
- Ne haragudj anyámra. Csak annyira feldobta a dolog, hogy
valakit elhívtam a bálra, hogy már egy hete nekilátott kivasalni a cuccaimat.
El sem hitte, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam neki. Hisz soha senkit nem
hívtam el sehová. – magyarázta, miközben az autójához kísért és kinyitotta
nekem az ajtót.
- Ugyan már! Semmi esetre nem szólnék, még ha bármi bajom is
lenne a szüleiddel. Bízom abban, hogy nem iszod magad részegre a bál utáni
bulin, amit Rebeca Salem1 rendezett, a szüle házában.
- És gondolom a szülei elutaztak otthonról.
- Pontosan. – kuncogtam fel gúnyosan. Szegény lány nem tudja mi
fog elszabadulni, ha beengedi a házba a fiúkat… - Remélem, nem nekem kell majd
hazavezetnem az autódat.
- Ne aggódj, nem szándékoztam inni. Mi több, el sem nagyon
akartam menni, mivel nem lettem meghívva.
- Nem tűnt fel, hogy ép az imént hívtalak meg? Én hivatalos
vagyok, mivel azt hiszi, hogy leiszom magam és leégethet egy videóval a suli
előtt. Gondoltam, nem gond, ha egy pillanatra benézünk hozzá, hogy mennyire
lesz szétcincálva a ház holnapra, amikor a szülei este hazaérnek. De ha nem
akarsz, nem muszáj elmenni.
- Akkor megbeszéltük. A bál után egyenesen megyünk röhögni.
- Okés! – vigyorogtam rá jókedvűen. Nem tudom honnan vagy miért,
de egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy bármennyire is szeretem Edent, nem épp vele képzeltem el ezt az estét.
Valahogy azt reméltem, nem ő lesz az, aki elhív, hanem olyas valaki oldalán
táncolok majd, akit úgy is szeretek,
mint egy barátot, nem pedig a legjobb
barátomat. De nem mondhattam nemet, amikor azzal, aki körül a gondolataim
keringenek, szóba se állok, valami gyerekes ostobaság miatt. Néha nem tudom
elhinni, hogy valóban középiskolás vagyok, mert pontosan úgy viselkedek, mint
egy óvodás, akitől elvették a babáját és örök haragot fogad.
Bárcsak lett volna
annyi mersze Danielnek, hogy elém áll és tisztázzuk a dolgot. Akkor most is
pont olyan jól érezném magam, mint ahogy a gondolattal eljátszogattam évekkel
ezelőtt.
1.
Rebeca Salem: A Rebeca
név héber eredetű, jelentése ’megigéző’. A Salem szó a boszorkányokra vezethető
vissza. (A Salemi boszorkányok.)
