Angyali hívószó: 11. Fejezet

Itt volna ez is, meghoztam a frisset.

Ezzel a fejezettel szeretnék sok boldog névnapot kívánni Kedves barátnőmnek, Maya -nak.

Mindenkinek jó olvasást!

Iliana

***

Hideg szél söpört végig a parkon és a hajamat az arcomba csapta. Összefont karokkal melegítve magam, a park déli részén álltam és szememmel Danielt kerestem. Már vagy fél órája álltam egy helyben, de sehol senki. Flora szerint a bátyja már rég elment otthonról, azt ugyan nem mondta hová és miért, egyszerűen csak elment. Viszont hogy nem ide jött, az is biztos.

- Helló! – üdvözölt egy férfihang. Dühösen fordultam meg, de nem ő volt az. – Cathrine, igaz?

- Miért?

- Daniel küldött, édesem. Én sem akartam eljönni ebben a kutya időben. Gondolod, hogy csak úgy felkerekedek és egy tök ismeretlen csajjal találkozok? Ugyan má’!

- Igen, a nevem Cathrine. És benned kit tisztelhetek?

- Ó! Én Daniel egyik haverja vagyok. Lucas Knight. És nem fázol itt a huzatban?

- Á! Dehogy! Nem azért vacogok, mert fázok. És hol az a híres neves haverod? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

- Tudod szivi, nem vagyok valami nagy pletyka gép, de azt elmondom, hogy mióta Daniel elkezdett iskolába járni többet van veled, mint a családjával. – nem mintha ezzel a kérdésemet válaszolta volna meg.

- Kétlem. Csak két, esetleg három órára jön át hozzánk. Amíg tanulunk. Ez azért nem olyan sok. De még mindig nem tudom hol van most. Szóval lennél szíves elmondani hol találom, hogy benyomjak neki egyet?

- Csak nyugalom, aranyom. – nevetett fel lazán. – Nem kell annyira felhúzni magad. És Daniel azért küldött, hogy közöljem, ma nem jön el. Akadt egy kis dolga. – vonta meg a vállát és leült mögöttem egy padra. Karjait szétvetette, mint akinek nagyon jó dolga van. Azonban mikor ezt felvethettem volna, felpattant és a padot megkerülve hátrálni kezdett.

- Megmondtam, hogy hagyjátok őt békén, nem?! A kis barátotok is megkapta a magáét. Tűnj innét, mielőtt meggondolom magam, és neked is a tudtodra hozom a helyzet nehézségét. – magas női alak rajzolódott ki mellettem, hosszú, barna haját össze-vissza cibálta a szél, ami mintha vele érkezett volna. Lucas egy pillanat leforgása alatt megpördült és eltűnt, a minket körülvevő erő sűrűjében.

- Cassie?! – kaptam észhez. – Te meg mit keresel itt?! Honnan tudtad, hogy itt leszek?!

- Éreztem. - javított ki. - Mint mondtam, hozzád vagyok kötve. Jobban mondva a nyakláncodhoz. Nézd csak meg az enyémet. – benyúlt a pólója alá és előhúzott egy vékony szalagot, a közepén furcsa alakú medállal. Hosszasan vizsgálgattam, mire rájöttem, hogy két angyalszárnyat formáz az ezüst, közöttük pedig egy szív alakú kristály függött. A két ezüstszárny fölött szintén egy számomra ismeretlen kristály ékeskedett.

- Hát, szép. – böktem ki, ami először eszembe jutott. A szemeimet még mindig nem tudtam levenni a nyakláncról. Volt benne valami, ami megfogott.

- Ugyanabból a kőből készült, amiből a tiéd. Az enyém azért piros, mert a közelében van a párja, ami ott lóg a nyakadban. A felső pedig várja a hold, következő fogyatkozását.

- És milyen kristályfajta? Még nem láttam ezekhez hasonlót.

- Hát h… - megköszörülte a torkát és újra kezdte. – H… Nem mondhatom el… Hát ez mesés! – kiáltott fel, az égre meredt és oda intézte szavait. – Szórakoztok velem?! – mély, nyomasztó csend ereszkedett a parkra. Senki nem jár erre. És Daniel… átvert. Elég alaposan. – Hazaviszlek, mielőtt megint megbetegedsz. – megragadta a karomat és tovább vonszolt.

- Ezt meg honnan…?

- Nem mondhatom el. Sajnálatos módon meg kell várnom, amíg az a nem normális Daniel elmond neked mindent. Csak azt nem tudom, hogy választhattad pont őt!! Aki teljesen és visszavonhatatlanul beléd szeretett!

Megdermedtem. Kirántottam a kezemet az övéből és megálltam. Értetlenül bámult vissza az arcomba. Nem is hallotta mit mondott az imént? Össze fontam magam előtt a karjaimat és vártam a magyarázatot.

- Te észre se vetted? Hogy lehetsz ennyire vak?! Istenem Cathrine! Te komolyan nem tudtad ezt. – leesett állal állapította meg az igazságot. – Ezt nem hiszem el. Fel se tűnt, mennyire igyekszik a kedvedben járni?

- Miről beszélsz? Daniel csak kedves volt hozzám és meghálálta az én igyekezeteimet. Az attól nem jelenti azt, hogy belém van esve. Mégis miből gondoltad? – makacsul állítottam, hogy téved, de aztán eszembe jutott, hogy viselkedett, miután megtudta, hogy van barátom. Féltékeny lett volna mindvégig? És én nem vettem észre?

- Igazad van. Lehet, hogy én értettem félre. Mehetünk tovább? Itt az autóm a sarkon. Gyere. – intet és én követtem. A kihalt utcákon senki nem járt már. Én is hülye voltam, amiért eljöttem és nem maradtam otthon anyával. – Hát ez meg mi? – emelt fel egy fehér papírt a szélvédőről Cassie. Már majdnem elnevettem magam, hogy megbüntették, amikor felém nyújtotta. – A te neved áll rajta.

- Micsoda? – kinyújtottam a kezem és megnéztem a boríték előlapját.

Cathrine

        Valóban nekem szánták. Érdeklődve néztem fel Cassie arcába, de csak bólintott kimondatlan kérdésemre. Óvatosan kibontogattam a borítékot és előhúztam belőle egy halványrózsaszín kartonpapírt. Magamban olvasni kezdtem a ráírt szöveget.

„Remélem, hogy látni foglak,

 s minden régi visszatér.

Mert feledni téged sosem tudlak,

 bocsáss meg a könnyekért!”

        Egy újabb idézet. De ki tudta, hogy itt leszek? És azt, hogy Cassie kocsiját keresse, mert vele vagyok? Ez az egész kezd elég furcsává válni. Vagy csak paranoiás lettem és az képzelem, hogy követnek. Márpedig biztos, hogy követnek és megfigyelnek.

- Ezt… Kezdek egyre jobban berezelni. – suttogtam oda Cassie –nek. – Már biztos, hogy nem vagyok paranoiás, és ez mind megtörténik, de akkor sincs valami rendben.

- Mit küldtek neked? – követelte a levelet.

- Attól, hogy nem értem mi folyik itt, ez a levél még személyes.

- Cathrine. Vagy ideadod, vagy én veszem el. – szeme megvillant a sötétben és azonnal tudtam, jobb ha átadom a levelet. – Okos döntés. – átfutotta a szöveget és értetlenül megrázta a fejét. Mintha magamat látnám. – Ezt nem értem. Mi ebben a rejtett üzenet?

- Honnan tudjam. Én már feladtam a megfejtését.

- Kaptál már ilyen levelet máskor is? – Bólintottam. – Holnap utána járok. De most tényleg haza viszlek. És szükségem lesz rád délután.

- Délután?

- Majd megtudod. Megtudtam pár dolgot a mai nap és szükségesnek találtam, hogy a holnap délutánt együtt töltsük. Egyrészt, hogy jobban összebarátkozzunk, mert még el kell viselned egy darabig, másrészt pedig megyünk a városba vásárolni… Majd megtudod! – intett le még a kérdésem előtt. Itt valami nagyon nincs rendben.

- De azért arra kíváncsi vagyok, honnan tudta bárki is, hogy ez az autó rám várt. Volt valaki, akinek elmondtad, hogy értem jössz? Aki felismeri az autódat?

- Sokan felismerik az autómat, de senki nem tudta az úti célom. Vagyis… - ráharapott a szája szélére és beült a volán mögé. Felrántottam az ajtót és bemásztam az ülésre. – Éppenséggel, volt akinek elmondtam, de biztos nem ő volt. Ő nem merné megtenni…

- Ennyire jól ismered, azt a valakit?

- Jobban mint hinnéd. Még nálad is jobban. De mint mondottam volt, holnap utánajárok. Ez ne is aggasszon többet és ha újabb levelet kapnál, kérlek szépen jelezd nekem.

- Persze. Egy tök idegen csajnak, aki mellesleg nem igazán hagy némi lélegző teret. Majd meglátom mit tehetek ez ügyben. – közöltem vele maró gúnnyal a hangomban. Csak érkezzünk meg. A házban legalább egyedül lehetek, oda nem jöhet be amikor csak akar. Tudom, hogy rejteget valamit, és rá fogok jönni bármi áron.