Angyali hívószó: 20. Fejezet

 Hát, elkezdődik a visszaszámlálás, még egy fejezet és a meglepetésem után, véget ér az Angyali hívószó c. történetem. Ez volt az első blogom, amit elkezdtem, és nagyon örülök, hogy voltak, akik olvasták, remélem, azért nem ez lesz az utolsó oldalam, ahol találkozunk.

Na de ne haladjunk ennyire előre, egyelőre folytassuk, ahol abbahagytuk.

 20. Fejezet

Jó szórakozást hozzá ebben a nagy melegben!

Döbbenten ültem le a fűbe, miközben Elisabeth arca újra elkomorult. Nem tudtam elhinni, hogy valaki képes ilyet tenni a saját gyermekével, ráadásul az egyetlennel.

- Miután megszülettem, úgy gondolta, egy gyerek csak több munkával, és kevesebb szabadsággal jár. Így hát először megpróbálta megkeresni az apámat, akit végül nem talált meg… élve. Ez után döntött úgy, hogy gyorsabb és egyszerűbb, ha eltesz láb alól.

- Csecsemőkorodban akart végezni veled? – sikkantottam kissé sokkos állapotban. Liz bánatosan bólintott, leereszkedett elém és folytatta.

- Az igazság az, hogy óriási szerencsémre ekkor jutott el hozzá a hír, hogy az eddigi áldozataiért fogják megfosztani varázserejétől. Engem használt fel, hogy időt nyerhessen. Mivel nem volt se apám se más családtagom, közeli hozzátartozóm, négy éves koromig kapott haladékot, feltéve, hogy utána önként jelentkezik a vezetőknél. Mire eljött az idő, temérdek áldozatot és vétséget halmozott fel maga mögött, valamint ezzel együtt hatalmas erőre tett szert. Luna maga akart engem felnevelni, hogy megvédjen anyám bosszújától és haragjától. Ezt csak azért nem tehette meg, mert én az Ő vére vagyok, ki tudja mi mást örököltem tőle a varázson kívül.

- Ezért tartott szemmel téged is Luna?

- Igen. Anya megkísérelt újra végezni velem, mielőtt az őrzőkre támadt volna, de a Vértörvény alapján, nem végezhetett velem saját kezűleg.

- Vértörvény?

- Ez születésem után másfél évvel köttetett meg, miszerint a varázs generációról generációra száll és öröklődik, a saját vérét pedig senki nem bántalmazhatja sem saját kezűleg, sem megbízás alapján. Így szűntek meg Aylaban és a Világban a bérgyilkosok, akik haláluk után a végtelenbe kerültek.

- És most? Miért hallgattál rá az elején, ha tudtad, amit most is elmondtál?

- Én nem tudtam semmiről. Van egy jósnő, vagyis varázslónő, aki felkeresett pár napja, hogy megtudja, igaz –e a hír, miszerint anyámat segítem kijutni börtönéből. Ő mondta el a történetem, ő mutatta meg, ki is volt valójában az, akit ma az anyámnak nevezek. Mivel már semmi ereje nincs, ha kijut a Végtelenből, könnyen elvégezheti azt, amit már rég meg akart tenni velem. Ha ki jut, többé nem lesz szüksége rám.

- Hé, hé! – nyúltam érte, mikor újra zokogásban tört ki és szorosan magamhoz öleltem. – Nincs semmi baj, édesem! Itt vagyok neked, ha szükséged van rám, mindig itt vagyok, ha kellek.

- Nem akarom, hogy kijusson onnét! Élni akarok! – sírta a vállamba.

- Sssh. Minden rendben – megnyugtatóan simogatni kezdtem remegő karját.

Pár perc múlva valaki felrántott a földről, hátra fogva kezeimet, amikkel eddig barátnőmet öleltem. Időbe telt, mikre kitisztult a fejem és tisztán láttam, hogy aki lefogott, az őrzőm, Cassie, míg másik vigyázóm, Isis, Elisabethet szorítja egy fához. Nem kellett sokáig keresnem, hamarosan látótávolságon belül került Daniel és az egész farkas falka. Daniel sötétvörös auráját látva elfogott a rettegés. Miért van itt ennyi mindenki? Isis bal kezével továbbra is tartotta Lizt, míg jobbjával a nadrágjára erősített tokból egy kést húzott elő. Rángatni kezdtem a karom, de Cassie nem engedett.

- Eressz el! – sziszegtem neki hátra, ám nem voltam valami megható. – Na, jó – ellazítottam a csuklóm, mire az ő szorítása is enyhült. Ezt kihasználva előre rántottam a kezem és hirtelen hátra lendítve a könyökömmel találtam el. Fájdalmas kiáltására mindenki felém fordult, de nekem most csak egy célom volt. Megszerezni a tőrt, hogy senkinek se essen bántódása. Minél jobban koncentráltam, annál inkább éreztem a markolatot az ujjaim között. Isis csodálkozva szemlélte, hogy a tőr egyik percről a másikra eltűnik. Volt, nincs.

- Aki csak egyetlen ujjal is hozzá mer érni, velem kell, szembe nézzen – emeltem fel a kezem, benne a keresett fegyverrel. – Engedd el őt szépen, Isis! – kértem közelebb sétálva hozzájuk. Daniel volt ez egyetlen farkas, aki emberként jelent meg és ő sem volt elragadtatva különszámomtól. – Liz? Minden rendben? – kérdeztem a felém szaladó lányt. Zokogva bólintott, reszkető kezeivel az enyém után nyúlt, de mielőtt elérhetett volna, Cassie elkapta az ujjait. – Engedd el! – kértem teljesen nyugodtan.

- Nem vagy normális – törölte meg vérző száját. Nem akartam neki sérülést okozni, de ő provokálta ki. – Ez a lány rád vadászik.

- Tévedsz. Az anyja vadászik rám. És mellesleg rá is – böktem az ujjammal a lány felé.

- Kicsim, ebből inkább maradj ki – szólalt meg Daniel is.

- Nem! Ti maradjatok ki belőle! Azon vagytok, hogy minden erőtökkel távol tartsátok tőlem ezt a lányt, pedig semmit nem ártott nekem. Egyszer kicsit elvetette a sulykot, de szerintem csak én tudom, hogy miért. Szóval, Cassie, engedd el a kezét!

- Nem.

- Te akartad – vontam vállat, megragadtam barátnőmet fogó csuklóját, összeszedtem minden erőmet és fokozatosan fontam erősebbre és szorosabbra rajta az ujjaimat. Ezt még Isis tanította, hogy megvédhessem magam. Éles sikoltás szelte át a levegőt, Cassie ujjai kiegyenesedtek és a földre rogyott. – Én szóltam – hajoltam közelebb hozzá, mélyen a szemeibe nézve. Daniel a védelmezőm segítségére kelve lefeszegette a róla az ujjaimat és jó pár percig lefogva tartott még. – Kérlek szépen, eressz el!

- Ígérd meg, hogy nem bántasz senkit!

- Ígérd meg, hogy nem bántjátok Elisabethet!

- Rendben – fogadta.

- Rendben – válaszoltam én is. Ahogy elengedett, szemeivel megkereste az enyémeket, hogy válasz kapjon ki nem mondott kérdéseire. – Haza viszem – közöltem nemes egyszerűséggel. – Ha valaki bántani meri, eltöröm a kezeit.

- Köszönöm – suttogta Elisabeth, belém kapaszkodva.

            Főztem két bögre teát, amíg Liz letusolt. Kiültünk a nappaliba, ahol plédbe bugyoláltam és kezébe adtam a gőzölgő italt. Hangulata épp olyan ködös volt, mint a tekintete a történtek miatt. Soha nem hitte volna, hogy Isis valaha arra készül majd, hogy megtámadja őt.

- Jobban vagy? – kérdeztem kedveskedve.

- Meg leszek. Isis tényleg használta volna? – nézett az asztalon heverő késre.

- Nem hiszem. Csak meg akarta mutatni, ki irányít. Soha nem bántana ténylegesen, ezt te is tudod – simogattam meg hófehér kezét.

- Két éve nem voltam ebben a házban. Amikor utoljára bejöttem, a nagyid tele tömött csokis sütivel – kuncogott fel. Igen. Nagymama mindenkiről gondoskodni akart, főleg a barátaimról. Ha túl soványnak találta őket, adott nekik egy tálca házi készítésű sütit. Liz mindig jóllakva távozott innen, erre tisztán emlékszem. – Tényleg a tiéd?

- Igen. Pár napja kezdtem átpakolni a holmim. Képek, könyvek, ruhák. De soha nem fogom teljesen magaménak tekinteni. Az jön ide, aki csak szeretne.

            Végszóra csengettek. Liz riadtan rezzent össze.

- Semmi gond, csak Daniel az. Magyarázattal tartozunk neki – felálltam, hogy ajtót nyissak. Daniel még mindig nem volt valami fényes kedvében, nem tetszett neki, hogy elküldtem őket a háztól, mikor megérkeztünk. Őt főként csak megkértem, hogy higgadjon le egy picit, mire még jobban felkapta a vizet.

- Szia! – köszöntem neki mosolyogva.

- Hol van? – bentebb akart jönni, de a küszöbön nem jutott át. Szóval mégsem baráti szándékkal jött ide. – Ez meg mi? – tenyerét a láthatatlan burokra nyomta, amit nem rég vontam a ház köré, hogy Lizt védjem.

- Nem juthat be olyan a házba, aki ártó szándékkal érkezett, és úgy tűnik, ebbe te is beletartozol. Kérlek, Daniel! Hallgass végig! Nem akar bántani engem, senkit nem akar bántani. Menekülni szeretne az anyja elől és én segíteni fogok neki, ha tetszik, ha nem – eldöntöttem, mit akarok, és elég nehéz lett volna megingatni az állításomat.

            Mélyen a szemembe nézve átlépte a küszöböt, és becsukta maga után az ajtót. Hálásan öleltem magamhoz, de nem kaptam viszonzást. Lassan kezdtem azt hinni, bennem nem bízik igazából.

- Most pedig valaki mondja el nekem, hogy mi történt ma délelőtt – követelte a nappali felé pillantva. Haboztam. Féltem, ha most beviszem hozzá, azzal csak olajat öntök a tűzre. Viszont, ha nem magyarázom el neki a történteket, továbbra is megpróbálja eltűntetni a barátnőmet.

- Várj meg itt! – besiettem Elisabethez, aki még mindig a kanapé sarkába húzódva meredt maga elé. – Liz? Minden rendben? – mereven bólintott. – Menj fel a szobádba és aludd ki magad, rendben?

- És te?

- Beszélek Daniellel – gyengéden megöleltem, elkísértem a lépcsőig, ahonnan visszafordultam szerelmemhez. Feszült tartással bámult a lány után, miközben én próbáltam rávenni, hogy öleljen meg végre. – Ha rám haragszol, legalább mondd el, kérlek! – hagytam fel a próbálkozással, hogy teljes figyelmét magamra vonjam. Értetlen arccal bámult rám, mintha nem lennék eszemnél.

- Nem haragszom rád – simogatta meg az arcom. – Csak féltelek téged. Az igazat megvallva megleptél a kis akcióddal, fogalmam sem volt, hogy képes vagy ilyesmikre is. Cassie még mindig alig érzi a kézfejét, ha jól emlékszem, mind az öt ujjad nyoma megmaradt a csuklóján. És a szája… - elégedetten sóhajtva ölelt magához. Valójában nem csak neki volt meglepetés, én magam sem tudom, hogy csináltam azt, amit. Isis tanított egy két fogást, de eddig egyszer sem használtam senkin.

- Pánikba estem, amikor megláttam Isisnél azt a tőrt. Ti mind azért jöttetek akkor oda, hogy végezzetek vele, mert csak ő lenne képes kihozni az anyját. Feltételeztétek, hogy erre bármikor képes is lenne, de ez tévedés.

            Miután mindent, amit tudtam, elmondtam neki, végre elhitte, hogy nem vagyok veszélyben, annál inkább Elisabeth. Ha nem hozza ki a Végtelenből azt a nőt, hamarosan sokan kezdenek kutatni utána, hogy rá vegyék, csinálja meg. Sokáig tartott, de sikerült meggyőznöm, hogy ezt tudassa a falkájával, míg én beszélek az őrzőkkel, utána pedig itt találkozunk együtt a többiekkel.

- Vigyázzatok magatokra – kérte komolyan, mielőtt elment volna. Szívesebben mondtam volna, hogy maradjon itt és védjen meg ő, de egy egyszerű igennel kellett válaszolnom, hogy végezhessük a dolgunk. – Szeretlek.

- Én is szeretlek. Siess vissza hozzám! – csókoltam meg még egyszer, majd hagytam elmenni. Végül is, nem volt más választásom. Tudtam, hogy ezután egyetlen egy nyugodt percem sem lesz, de ha nem lehetek vele legalább egy órát, az mindennél rosszabb. Sokáig kellett győzködnöm magam, hogy hívjam ide a két vigyázómat, majd további töprengés után, Oliviát is riasztottam. Nem tudhatom, mi fog kisülni belőle, de ha esetleg valaki nekem akarna ugrani, majd ő helyre rázza.

            Besötétedett, mire mindenki megérkezett. Óriási meglepetésemre, még Siobhan is hajlandó volt eljönni. Nem voltam benne biztos, hogy örülnöm kellene, vagy sem, de minden esetre bíztam benne, hogy nem lesz belőle baj. Daniel magabiztosnak tűnt, elvégre minden farkasnak azt kell tennie, amit ő parancsol. Így nekem is lenne elég önbizalmam.

- Szóval, mint mindenki tudja már, azért hívtalak ide benneteket, mert rá kell jönnünk, hogyan védjük meg Elisabethet, ugyanis nagyon úgy tűnik, egy-két teremtménynek szüksége van a börtönbe zárt, Evangeline Candle –re. Remélem, tisztában vagytok azzal, hogy ő az egyetlen, aki képes lett volna megszakítani a vérvonalamat. Ha ez mégis bekövetkezne a közeljövőben, az egyensúly felborul és elszabadul a pokol.

- És hogy képzelted azt a bizonyos - Mentsük meg a gonosz fővezér lányát! – tervet? Hmm? – kérdezte Cassie. Siobhan elégedett pillantással mért végig rajta. Persze. Megtalálta a hozzá leghasonlóbb embert a Földön.

- Van egy nő, aki talán segíthet.

- Talán? – kérdezte a szőke lány, felválta újonnan szerzett lelki társát.

- Igen, talán. Nem ismerem, nem tudom, hol keressem, csak a nevében vagyok biztos.

- Egy név alapján akarsz megtalálni valakit, akiről azt sem tudod kicsoda? – folytatta a szurkálódást Siobhan.

- Mond neked az a név valamit, hogy Leandra? – léptem hozzá közelebb. Rémület futott át az arcán, elértem, amit szerettem volna, végre benne akadt a szó. – Így van. Leandra. Van, aki nem ismeri őt? – néztem körbe. Senki nem mert szólni, még Cassie sem, pedig eddig nagyon nem tetszett neki a tervem. Sandra volt az egyetlen, aki nem tudta, kiről beszélek. Olivia volt oly kedves és helyettem kezdett bele az ismertetésbe.

- Leandra egy legendás boszorkány. Senki sem tudja, hol keresse, senki nem lépett vele eddig kapcsolatba, csak akkor látták, ha a káosz a csúcsára ért és nem volt mit tenni. Ő nem jön kérésre, nem válaszol hívásra, akkor érkezik, ha szükség van rá. Egyetlen ember volt a világon, aki megtalálta őt, az pedig Cathrine nagymamája. Leandra készítette az angyalok és őrzők nyakláncát, épp úgy, mint ezt itt – mutatott a nyakamra. Mindenki feszült figyelemmel hallgatta szavait. – Egyik világban sem létezik olyan lény, aki megmenekült volna Leandra bosszújától, mikor Evangeline rátámadt. Aki segítette a nőt, mind meghalt, vagy a Végtelenbe lett száműzve. Leandra évezredek óta él a Földön, de nincs olyan, aki látta volna, vagy tudná, hol telepedett le. Az egyetlen boszorkány, akit Luna és a többi ősi angyal soha nem követett. Következmények nélkül gyakorolhatja a mágiát, mert… - mélyen elhallgatott, beharapta ajkát és rám emelte arany szemeit. -… ő is Hope.

- Micsoda? – meredtem vissza rá. Ezt még én sem tudtam, de úgy tűnik, a többiek sem. Hirtelen mégis úgy éreztem, semmit sem tudok Leandráról.

- Az első angyal ő volt. Mondhatni minden angyal az ő leszármazottja, mert teremtett magához hasonló erővel bíró lényeket, angyalokat és farkasokat… őrzőket és boszorkányokat, de te az ő vére vagy, A Leszármazott. A nagyid ezért találta meg. Mert haldokolt és a vérvonal nem halhat ki. Ezért van minden. Az erőfelvétel, az összes tudás, a védelem. Neked van a legnagyobb védelmed a világon.

- Leandra az ősöm?

- A legelső Hope – magyarázta. Elhátráltam egy székig, leereszkedtem rá és megráztam a fejem. – Most te vagy az, akinek fel kell kutatnia őt. Te vagy az egyetlen, akinek sikerülhet, de az életedbe is kerülhet. Vagy hagyod, hogy Elisabeth átengedje ide az édesanyját, és akkor ő maga jön el. De akkor már késő lesz a barátnődnek. Te döntesz.

- Vagy megtalálom az életem árán is, vagy hagyom meghalni a barátnőmet?

- Igen.

- Cathrine, most te vagy a legfontosabb – szólalt meg Isis. Daniel helyeselőn bólintott. Ha hagynám magam, akkor soha nem tudnék megbocsájtani magamnak. Eldöntöttem, mit teszek, ezúttal biztos voltam benne, hogy mégis az a helyes, ha hagyom magam legyőzni, és ellent mondok az ép eszemnek és érzéseimnek.

- Megkeresem Leandrát – böktem ki.

Feje tetejére állt a szoba. Mindenki engem támadott és a végén már nem is ellenem szólt a veszekedés. Isis engem tromfolt le, Daniel a védelmemre kelt, mire Cassienek és Siobhannak sem kellett több, megvédték az első épeszű embert, aki engem támadott. Olivia megpróbált Daniel mellé állni, a farkasok meg sorsot húztak, hogy ki próbálja meg leállítani az alfájukat. Végül valaki más törte meg a veszekedést. Hirtelen mindenki elnémult. Járt a szájuk, beszéltek, de hang nélkül. Elisabeth felemelt karokkal állt a nappali legtávolabbi sarkában, a nagy felfordulás közepette észre sem vettem, mikor jött be.

- Legyetek szívesek, ne veszekedjetek! Szétrobban a fejem – mindenki a lányra kapta a fejét és végre feltűnt, hogy senkinek sincs hangja. Liz rám nézett a többiek felett és elmosolyodott. – Kedves, hogy megpróbálsz védeni, de van egy sokkal nagyobb problémátok is, mint megtalálni Leandrát. Most pedig, beszélhettek – leeresztette kezeit, ám senki nem szólalt meg.

- Miféle nagyobb baj? – kérdeztem meg én. Most mindenki felém fordult, hogy maradjak inkább csendben, majd vissza, mikor Elisabeth beszélni kezdett.

- Anyám talált más megoldást arra, hogy kijusson, és azt hiszem sikerülni is fog neki. Úgy érzem, egyre közelebb kerül a mi világunkhoz. Ha pedig kijut onnan, pillanatok alatt visszaszerzi az erejét. Viszont szüksége van rám ahhoz, hogy Aylaba jusson. Vagyis, nem csak rám – jelentőség teljesen pillantott rám. Daniel olyan hirtelen fordult hozzám, hogy ijedtemben ugrottam egyet. Megragadta a kezem, felemelt a székről, amin ültem és elindult velem az emeletre. Benyitott az első szobába, ami nyitva volt és ránk zárta az ajtót.

- Mi bajod van? – kérdeztem, mikor lábra állított.

- Nem. Neked mi bajod van? Észrevetted, hogy jelen pillanatban te vagy az egyetlen, aki Evangeline és az ő hatalma útjában állsz és még csak nem is tűnsz rémültnek?! Sőt, meg akarod keresni Leandrát, aki mellesleg ki tudja, hol tartózkodik most! – egyre fentebb és fentebb emelt hangját, ami nekem egyáltalán nem tetszett.

- Kiabálsz velem – jegyeztem meg félre nézve. Két keze közé fogta az arcom, és maga felé fordította a fejem, hogy ne tudjak elfordulni.

- A halálba rohansz és csodálkozol, hogy kiabálok?! – nézett nagyon komolyan a szemembe. – Normális vagy, Cathrine?! Szeretlek, és nem fogom engedni, hogy elhagyd ezt a szobát!

- És hogy akarsz megállítani, hmm? Fogod a kezem, vagy állandó felügyelet alatt tartasz? Szerinted nem fogok tudni elmenni innen? Tévedsz, ha azt gondolod, hogy tétlenül ülök és nézem, ahogy a legjobb barátnőmmel a saját anyja végez, mikor megállíthatnám. Te is tudod, mire vagyok képes, még ha nem is tanultam eleget. Az egyetlen dolog, ami jelenleg számít nekem, az Elisabeth biztonsága.

- Szóval nekem nincs is beleszólásom? Gondoltál rám? Arra, hogy mit fogok tenni, ha elveszítelek? Megfordult a fejedben az a gondolat, hogy képes lennék magammal is végezni, ha soha többé nem láthatlak?! Fogadni mernék, hogy azt hitted, én fogom tétlenül nézni, ahogy a halált kergetve próbálod menteni a lehetetlent!

- Daniel, fejezd be! – kiabáltam rá. Lefeszegettem magamról az ujjait és távolabb léptem tőle. – Elegem van ebből! Fogd már fel végre, hogy nekem kell védenem téged és nem fordítva! Te… Egyszerűen hagyd, hogy azok védjenek, akiknek kell, és csak állj ki mellettem, ha szükségem van rá. Mert másként ez nem fog működni.

- Micsoda?

- Daniel, szeretlek, de nem bírnám, ki, ha miattam esne bántódásod. Kérlek, nagyon kérlek, ne akarj megvédeni minden áron, és akkor minden rendben lesz! Könyörgöm neked, hagyd, hogy tegyem, amit kell! – pár percig hallgatott, majd megrázta a fejét.

- Nem. Nem engedem, hogy a vesztedbe rohanj.

- Jó. Akkor megyek nélküled – megkerültem, kiszaladtam a folyosóra, ki egyenesen a házból az utcára, ahol meg sem állva futottam valamerre, ahol talán egyedül lehetek. Daniel bízott abban, hogy meghátrálok, ha magabiztosabbnak tűnik, de ebben nagyot tévedett. Nem hagyom, hogy bárkinek, bármi baja essen miattam, mert tudom, hogy képes vagyok megállítani Evangeline hatalomra jutását. Nélkülem nem mehet Aylaba, én viszont hamarabb jövök rá, mivel állíthatom meg, mint ahogy ő megtalálna engem. Viszont ehhez rá kell jönnöm, hol keressem Leandrát. Ha ő meg van, nincs akadály.

- Cathrine?! Cathrine! Várj! – levegő után kapkodva változtattam irány és egyenesen a part felé eredtem. Az erdőben nem ismerem magam ki olyan jól, mint ő, de talán nyerhetek egy ki előnyt. A következő pillanatban ismerős arc jelent meg előttem, de már késő volt megállni. Teljes erőmből neki csapódtam Alan mellkasának, a lendületem még arra is elég volt, hogy mindketten a földön kössünk ki.

- Meg vagy! – szorított magához, próbáltam szabadulni az erős karok közül, de azok vasbilincsekként tartottak kordában. Csak egyféleképpen menekülhettem volna, de képtelen voltam bántani őt. – Nyugi, kislány, nem harapok – nevetett, miközben könnyedén talpra szökkent velem. Nala és Lucas a semmiből termett mellettünk és nem sokára Danielt is látni véltem közeledni a fák között.

- Add át! – követelt magának szerelmem, miközben fájdalmas arckifejezését próbálta helyre tenni. – Semmi baj! – ölelt magához. – Mi visszamegyünk, ti pedig tartsátok szemmel a környéket. Hol vannak a többiek?

- A másik irányba indultak el. Cassie szemmel tartja őket, nekünk itt van Olivia. Isis veletek marad, Elisabeth pedig… Nem nagyon akarózik neki elhagyni a házat, szóval vele nem lesz baj. Ha valami van, értesítünk.

            Nem értettem, miért kellett minél hamarabb haza mennem. Daniel egész úton nem szólt hozzám, és miután megérkeztünk, felkísért a szobámba, bezárta rám az ajtót és magamra hagyott. Nem mintha ezzel bármit is megakadályozott volna. Csak egy percembe került lejutni a konyhába, hogy megkeressem a lányokat, akik állítólag itt voltak valahol. Néhány koszos tányéron és Isis táskáján kívül semmi különösbe nem botlottam bele. Már épp indultam volna vissza, mikor valaki elkapott hátulról. Ijedten rezzentem össze, pedig csak Daniel ölelt magához.

- Tudtam, hogy nem maradsz a szobádban. Reméltem, hogy szót fogadsz, de úgy tűnik, ma nagyon is önfejű vagy – tett megállapítást viccelődve. – Evangeline… Liz szerint kijutott és már megtette az első lépést.

- Tessék?

- Megölt egy őrzőt. Ennyi pedig éppen elegendő, hogy megtalálja a lányát. Csak rá kell hangolódnia az erejére. Elég, ha egy picit is használja, nem kell nagy varázslat ahhoz, hogy letapogathassa az erő forrását. Isis megpróbálja eljuttatni Aylaba, hogy ne találjon rá egy könnyen, utána pedig gondoskodunk róla, hogy te is biztonságban légy.

- Vagyis? – fordultam meg az ölelésben. Már lehiggadtam annyira, hogy normálisan megtárgyaljam vele, mik a terveim a jövőre nézve.

- Te is elmész innen szépen – csak öt szó volt, mégis akkora sebet ejtett rajtam, hogy azt hittem, menten összeesek.

- Mi? Azt akarod mondani, hogy csak úgy hagyjalak itt?

- Igen, azt – bólintott. – De nem most. Most még az enyém vagy, és az is maradsz örökre. Nem lesz semmi gond, amíg szeretjük egymást. Mert szeretlek.

- Tudom. Mert én is szeretlek – olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy kis híján, a padlón végeztük. Szerencsére időben kapcsoltam, és a következő pillanatban már az ágyamra dobált párnáim között merültünk el. Daniel jót mulatva a gyorsaságomon, átfordította a helyzetünket, így megint ő került felülre, bármennyire próbáltam ellenkezni vele. – Ma még a tiéd vagyok?

- És holnap is, meg azután is, ha szeretnéd. A te döntésed, nem az enyém – szájával a nyakamra vándorolt, majd pár perc múlva visszatért az arcom felfedezéséhez.

- Az enyém? – értetlenkedtem tovább.

- Csak a tiéd…

            Örökkévalóságnak tűnő pillanatig ültem egymagam a nagyi háza mögötti padon. Csak néztem az eget, nem gondolkodtam, igyekeztem kizárni a külvilágot. Olyan életet akartam élni, amiben nincsenek természetfeletti adottságok, vagy lények, csak én, egy átlagos lány, megszokott élettel és egy átlagos, a maga módján különleges szerelemmel. Ha mindent ilyen könnyen meg lehetne kapni, azt hiszem, nem lenne szükség álmokra és vágyakra. Igaz, nem nagy kérés, hogy legyek újra normális, kezdődjön, az egész előröl, de mégis, ha nem lennék az, ami, nem ismerném életem szerelmét sem.

- Tudod, épp ezért nem lehet megkapni mindent, amire csak vágysz – az ismeretlen női hangra felpattantam. – Ne aggódj, nem én vagyok Evangeline – mosolyodott el bájosan. Kék szemei szinte világítottak ébenfekete haja alól, krétafehér bőrén izzani látszott élénkvörös ajka. Nyakában egy bőrszíjon smaragd medál csillogott. – Örülök, hogy megismerhetlek.

- Ki vagy te?

- Van, aki megtalálni akar, hogy eltüntessen, de van, aki csak megkeresni szeretne, hogy segítséget kérjen. Nem vagyok sem egy szent, sem egy elítélendő alak. Nincsenek sokan, akik képesek kapcsolatba lépni velem. De te, az én vérem vagy. Szükséged van rám, itt vagyok.

- Leandra – suttogtam elképedten. Nem épp ilyennek képzeltem el. Sokkal inkább idősnek és rigolyásnak, egy babonás nagymama figurának.

- Luna sem épp fiatal, mégis annak látod, nemde?

- Te hallod, amire gondolok?

- A fejedben vagyunk. Itt mindent megtudok, amire szükségem van. A nagymamád is így talált rám.

- Álmodok?

- Valahogy úgy. Te alakítod az álmaidat, de ebbe most nekem is van beleszólásom, tekintve, hogy hozzád kapcsolódtam. De most ne erről beszéljünk, lányom. Valami sokkal fontosabb dolog miatt vagyok itt. Szükséged van válaszokra, amiket tőlem megkaphatsz. Kezdjünk hát bele, az időnk véges – leült a padra, ami egyik pillanatról a másikra kanapévá változott. Biztos voltam benne, hogy nem én csináltam, de nem tettem szóvá.

- Evangeline kijutott?

- Igen.

- Hogyan állíthatom meg? Mivel?

- Ez nem olyan egyszerű, édesem. Ahhoz meg kell halnod. De ezt te is tudtad. Csak épp annyira elzárkóztál ettől a lehetőségtől, hogy az agyad máshová raktározta le, nem hozta elő, mikor szükség lett volna rá.

- De akkor, hogyan védem meg a barátaimat? A szeretteimet?

- Ne értsd rosszul, de a világnak megváltásra van szüksége. És az a te halálod. Máshogy nem tudod megállítani Evangelinet. Még nincs akkora erőd.

- De neked…

- Nem. Ez a te sorsod Cathrine – szakított félbe.

- De ha én… Akkor megszűnik a vérvonal.

- Megint csak nem. Van valaki, akinek még lehet lánya – szemeim előtt megjelent a bátyám arca. Igaz, nem én vagyok az utolsó Hope a világon. – Akkor is lesznek még őrzők és alakváltók. Ki tudja, talán neki már könnyebb lesz, ha megszabadítod a világot a gonosztól.

- És mi lesz… - csak egy emberre tudtam gondolni, aki nem bírná elviselni, ha meghalnék. Nehéz lenne mindenkinek, de Ő a gondolattal sem képes szembe nézni, hogy mi lesz, ha én már nem leszek neki.

- Szerintem tudod, hogy mit kell tenned, hogy megvédd a sebektől. Csupán kérdd!

- És utána? Hogyan lesz tovább? Mi történik, ha én… elmegyek? Evangeline… ő gondolom nem fog eltűnni egyszer, s mindenkorra.

- De. Miután te elmész, lesz EGY ember, aki megállíthatja. És ő ezzel tisztában van.

- Akkor nekem csak ennyi a dolgom? Hogy meghalok? Ezért éltem át annyi mindent? Hogy egyszerűen feladjam? Ennek semmi értelme nincs. Ebben semmi jó nincs.

- Tudom. De hidd el, a legtisztább dolog az a megadás, az önfeláldozás. Nem kell hősies halál, hogy mindenki emlékezzen rád, ismerje a neved. Elég egy tett, egy szó, egy érzés. Te vagy a legeslegtisztább angyal, aki valaha létezett. A lelked, a fejed, mindened tiszta, és ép. Soha ne feledd, hogy az egyetlen előnyöd mindenek és mindenki felett. Mindig lesz egy gonosz lélek, de a jóság örökké győz.

- Köszönöm.

- Én köszönöm. Hogy bízol bennem és olyat tettél, amilyet eddig soha senki. Te vagy az első, aki tökéletes egyensúlyt tart a világok, és a benne élő lények között. Daniel a legszerencsésebb, én pedig a legbüszkébb. Sok szerencsét. Tudom, hogy helyesen fogsz dönteni – felállt mellőlem. Hosszú, vörös ruháját megigazította, fekete haját a válla mögé simította, meggypiros ajkait kedves mosolyra húzta. Fiatalos lendülettel elindult egy ajtóhoz, ami a semmiből került elő, kinyitotta és még egyszer utoljára hátranézett rám. Szemei egy hosszú pillanatig fogvatartottak, majd átlépett a küszöbön és az ajtó becsukódott mögötte.

            Levegőért kapva ültem fel az ágyon. Tényleg csak álmodtam volna? Ujjaimmal tapogatóztam magam mellett Danielt keresve, de helyette valami aprót és hideget érintettek az ujjaim. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát és tekintetem kezem alatt pihenő nyakékre esett. A smaragd medál, ami Leandra nyakában függött. Gyorsan felöltöztem, zsebre tettem a nyakláncot, és kiléptem a folyosóra épp, amikor Daniel be akart jönni. Mosolyogva csókolt szájon, de nekem most másra kellett koncentrálnom.

- Ne haragudj, van egy kis dolgom – hadartam, de továbbra sem engedett.

- Nem bír ki tíz percet? – kérdezte kisfiús mosolyával.

- Most nem. De sietek vissza – ígértem. – Szeretlek.

- Én is.

            Isist először a szobájában kerestem, majd mikor ott nem találtam, a kertbe indultam. Azon a padon ücsörgött, ahol én az álmomban. Tudtam, hogy mit szeretnék, csak azt nem tudtam, hogyan kérdezhetném meg. Érdeklődve várta, mit lépek. Leandra azt mondta, tudja, hogy helyesen döntök. Ha erre gondolt, remélem igaza volt. Mert ha mégsem, nem tudom, mit tehetnék.

- Meg kell tanítanod valamire!

Angyali hívószó: 19. Fejezet

Egy nyúlfarknyi fejezet, de a tartalma megéri, hogy felkerüljön. Sajnos nemsokára

vége ennek a történetnek, még két másik feji és egy utószó, aztán még egy meglepi. De

ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk a jelennél, és a 19. fejezetnél, amihez jó

olvasást kívánok.

Rosmine

Zavaró csiklandozásra lettem figyelmes, valahol az oldalamon. Nyűgösen próbáltam eltolni nyugalmam megbolygatóját, ám az kitartóan haladt egyre fentebb, egész az arcomig. Hangosan fújva csaptam el a cirógató kezeket. Daniel jól mulatott rajtam és ennek hangot adva, felnevetett. Nem akartam, hogy véget érjen ez a varázslatos hétvége, de hiába, az időnek nem tudtam parancsolni, így az, az engedélyem nélkül, egyre gyorsabban repült el a fejem felett. Az utóbbi napokat nem töltöttem otthon, többségében a közös házban lustálkodtam, de Danielnél is szívesen aludtam, ha meghívott, ahogy tegnap is történt. A szülei elutaztak délután, Flora Andyhez volt hivatalos, így csak miénk volt a ház – aminek persze megvoltak az előnyei és hátrányai is.

- Kialudtad magad? – kérdezte valahonnan a fejem mellől.

- Úgy nézek ki? – kérdeztem vissza, még mindig csukott szemekkel.

- Hát, hosszú volt az éjszaka – sóhajtott, tovább simogatva a karomat, ami őt ölelte. Nem hittem volna, hogy a tegnap történtek után zavarba fogok előtte jönni, de az emlékképek megrohamoztak. Nem olyan jó, hogy ilyen élesen érzékelem a valóságot, a tegnap, mintha egy másodperce lett volna. Kellemes borzongás futott végig rajtam, amit nem csak én érzékeltem. – Már megint, Miss. Hope?

- Ugyan. Már tudom kezelni – motyogtam izmos mellkasába. – Aludhatok még?

- Ha lógni akarsz a suliból, csak nyugodtan.

- Hmm. Talán jobb lenne, itt veled.

- Csak egyszer jár gimibe az ember, ezt nem fogod tudni megismételni.

- Ahogy a tegnap estét sem.

- Szerintem meg lehet oldani. Habár kétlem, hogy a másod lakásomon kényelmesebb lenne az asztal. Nincs lekerekítve a sarka, mint itthon – nyomott egy csókot a homlokomra. Nyöszörögve ültem fel, magamhoz szorítva a takarómat. – Meggondoltad magad?

- Ezt nem mondtam. De attól be kell mennem a suliba. Egyébként feltűnt, hogy azt a hülye jelet a hátamon nem lehet alapozóval elfedni? Tegnap reggel megpróbáltam, de pár perc múlva, mintha nem csináltam volna semmit – Daniel körberajzolta a kanyargós mintát a hátamon. Isis azt mondta, minden angyalnak van egy a derekán, így tudják felismerni egymást. Nekem nem sok szükségem van rá, és még csak láthatatlanná sem tudom tenni. Mindenki őrültnek fog hinni, amiért ilyesmit viselek. Ha tudnák, hogy akaratom ellenére…

- Nekem tetszik. Illik hozzád.

- Illene, ha el lehetne tüntetni, de sajnos ez se nem rajz, se nem ideiglenes tetoválás. Kénytelen leszek eltakarni és a WC –ben átöltözni tornaórán.

- Szerintem meg mutogatnod kéne, mert ilyet nem lát mindenhol az ember. Olyat mutathatnál, amilyen senkinek nem lehet, csak az én egyetlen angyalkámnak – húzott vissza magához egy csókra.

- Na jó, megyek, letusolok. Sietek, hogy te is sorra kerülj – felkászálódtam az ágyból, magamra vettem a köntösömet és kiosontam a folyosóra. Bekukkantottam Flora szobájába, hátha mégis haza jött hajnalban, igaz, nem tervezte, de jobb félni, mint megijedni. A fürdőszobában megálltam a tükör előtt, hátat fordítottam neki, és letoltam a derekamig a zöld anyagot. Arra már rájöttem, hogy nem lehet eltüntetni, de arra, hogy miért van, még nem sikerült fényt deríteni. Ha az angyalok ennek segítségével ismerik fel egymást, minek a fénylő, hófehér aura? Tudatában vagyok annak, hogy ezt senki halandó nem láthatja, sőt, még csak az őrzők és az alakváltók sem, de az angyalok számára ez is egy úgynevezett képesség. Hogy miért kell színes felhőket bámulnom mindenki körül, még mindig rejtély számomra. Luna egyelőre nem jelentkezett nálam, hogy valamit meg kellene tanítania, el kellene magyaráznia, szóval úgy néz ki, legjobb barátnőm és Cassie segítenek kideríteni a válaszokat kérdéseimre. Lesz dolguk, mert túl sok mindent nem értek még, hiába van minden tudás az én birtokomban. Még mindig ugyanolyan butának és tudatlannak érzem magam, mint a kezdetekkor, és véleményem szerint ez nem is fog megváltozni.

            Isis az iskola parkolójában várt rám és Danielre. Amikor meglátta, hogy bekanyarodunk a parkolóba, azonnal ellökte magát a villanyoszloptól, aminek támaszkodott és elindult felénk. Élénk lila aurája lassan az őrületbe kergetett, de ehhez már kezdtem hozzá szokni. Mindig is tudtam, hogy milyen a természete, de ha valakit megláttam és az aurája színét figyeltem, elgondolkodtam, valóban ismerem én a környezetemben élő embereket?

- Már azt hittem, soha nem értek ide – ölelt át egy pillanatra, Daniel megforgatta szemeit és a kezem után nyúlt. – Elisabeth nagyon furcsán viselkedik ma. Nem találkoztál vele véletlenül? – megráztam a fejem. Kíváncsi lettem, tényleg olyan furcsán viselkedik, mint ahogy Isis arca elárulja, vagy ez is csak egy színjáték. Ezt könnyen kideríthetjük, ha megtalálom. – Figyelj Chate. Szeretném, ha távol tartanád tőle magad. Tudom, hogy nagyon jó barátok voltatok, de annak az időnek vége. Momentán rád vadászik, és nem akarom, hogy bajod essen miatta. Ne tégy meggondolatlanságot.

- Te tudod a legjobban, hogy soha nem tennék olyat, ami bárkire mérten veszélyes. Bízz bennem, nem vagyok olyan ostoba. Daniel pedig jobban vigyáz rám, mint bárki a világon. Talán még a saját őrzőimnél is jobban óv a veszélytől – nevettem fel. Isis hangosan fújt egyet a megkönnyebbüléstől. Ezek szerint az angyalléttel jár a kiváló hazudás képessége. – Mehetünk órára?

- De lelkes lett valaki – mosolygott rám Daniel. Persze, hogy az vagyok. Most láttam a mosdóba menni Elisabethet. Sajnos csak az árnyékát láttam, de biztos voltam benne, hogy ő az. Belekaroltam barátnőmbe és elindultam a bejárat felé. Ott azonban megtorpantam. – Mi a baj?

- Csak még bemegyek a mosdóba. Egy perc és én is a teremben leszek. Menjetek csak előre nyugodtan – arcon csókoltam szerelmem, majd elváltam tőlük. Mély levegőt véve léptem be a lány WC-be, ahol az egyik fülkének a padlóján ott kuporgott Elisabeth. Nyugtalanul észleltem, hogy a mindig mosolygós lány összehúzva magát zokog egyedül. Az általában narancsszínű aurája ezúttal szürkére változott. Tényleg nem stimmelt vele valami. Óvatosan lenyomtam a kilincset és benyitottam. Régi barátnőm rémülten nézett fel rám vöröslő szemeivel. Hosszú szempillái összeragadtak a sós cseppektől, melyek lemosták mindennap gondosan elkészített sminkét. Lila pulóvere ujjával megtörölte nedves arcát, még jobban elmaszatolva rajta a festéket. Ez azonban most nem zavarta őt.

- Mit keresel itt? – fordította el rólam kék szemeit.

- Csak meg akartam nézni, mi van veled.

- Megkaptad a választ, elmehetsz.

- Tévedsz. Csak azt tudtam meg, hogy valami nagyon nincs veled rendben. Kíváncsi vagyok, mi történt. Elvégre a legjobb barátnők voltunk – jegyeztem meg, leereszkedve mellé.

- Voltunk – nyomta meg a kulcsszót.

- Igen. De mi történt? Miért lettünk hirtelen ellenségek? Azért mert neked megmondták, hogy mit kell tenned? Mert engem minden áron távol akarnak tartani tőled, arra alapozva, hogy veszélyes vagy rám nézve? Vagy talán azért, mert a felmenőink között nem ment minden rendben? Ez nem a mi harcunk, Liz. Nem akarok, ellened lenni. Te voltál és vagy a barátom. Ha valami bánt téged, kutya kötelességem melletted állni, és megvigasztalni téged. Ahogy eddig is tettem. Emlékszel? – kérdeztem, kezemmel megérintve a vállát. Összerezzent az érintésem alatt, de nem húzódott el tőlem. – Mi a gond?

- Én sem akarom ezt. Anya megérdemelte a büntetést azért, amit tett. Ha ő nincs, a nagymamád még élne. És mindenki más, akit megölt.

- Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül. – A nagymamám… ő beteg volt.

- Nem nehéz orvosi papírt kiállítani és meggyőzni mindenkit, hogy halálos beteg. Képes volt egy-két dologra, amivel leplezni tudta az igazságot. Anya pedig egy… ő egy nagyon rossz ember volt és én nem akarom, hogy visszatérjen.

- Liz, mondd el, amit tudsz. Kérlek!

- Itt és most? – fordult újra felém.

- Fél perc múlva megszólal a csengő. Addig elmehetünk. Vagy ha jobb módszert akarunk találni, máshogy viszlek ki – mosolyodtam el. Isis és Cassie megtanítottak egy muris dologra, amit mindig ki akartam próbálni éles helyzetben. – Gyere! – felhúztam magammal, gyorsan körbe néztem a fehércsempékkel kirakott helyiségben. Megvártam, amíg az óra elejét jelző csengő megszólal, majd megfogtam Elisabeth kezeit. – Ne engedj el, rendben?

- Oké.

- Most hunyd be a szemed és gondolj a számodra legkedvesebb, legbiztonságosabb helyre, ahol legszívesebben lennél most. Lehetőleg számomra is legyen biztonságos, ha szabad ilyet kérnem – mosolyodtam el. Lecsukta szemeit, megszorította a kezem és bólintott. Indulhat a gyorsutazás…

            Félve Liz reakciójától, lassan engedtem el a kezét és vártam, hogy felnézzen. Amikor ezt megtette elmosolyodott és körbe nézett. Követtem a pillantását. Alig hittem a szememnek, mikor felismertem azt a szirtet, ahol mindig együtt lógtunk. Minden nyáron feljöttünk ide egy hétre sátorozni, csak mi ketten és nagyon ritkán Isis. Felnevettem a hirtelen emlékképek rohamától. Ennyi mindent átéltünk már együtt? Tényleg véget kell érnie ennek a barátságnak?

- Hogy csináltad? – kérdezte felélénkülten, aurája lassan tisztulni kezdett, szemeiben a könnyek elapadtak. Végre láttam benne azt a lányt, aki a legjobb barátnőm volt, és mindig kiállt mellettem a bajban.

- Minden angyal képes rá. Csak erősen kell koncentrálni egy helyre és a természet adta képességek segítségével egyszerűen helyváltoztatást végzünk. Mondhatni teleportálunk, de ez nem ennyire bonyolult. Nincs is rá külön szó, mi mind így közlekedünk – Isis azt mondta, így juthatok át Aylaba, ha akarok, csak több koncentrációra és összeszedettebb erőre van szükségem. Cassie szerinte, már képes lennék rá, Daniel viszont nem akarja, hogy megpróbáljam. Szerinte még túl nagy falat lenne számomra. Kezdem úgy érezni, félreérti a helyzetünket és felcseréli a kötelességünket. Nekem kéne őt védenem és nem fordítva.

- Értem. Cathrine?

- Igen?

- A kép… amit adtam neked. Ugye megtartottad? – nézett rám félénken. Igaz, hogy csúnyán váltunk el, de nem lettem volna képes elhajítani egy ilyen kedves emléket.

- Te vagy az egyik barátnőm a legkedvesebbek közül. Hogy is tehettem volna mást? De most ne erről beszéljünk. Mit tett édesanyád?

- Megátkozta a nagymamádat. Olyan erőket hívott segítségül, amik végül visszavágtak neki és a nagyid oldalára állva segítették a végtelenbe. Ő egy boszorkány volt. A hatalma a tiéddel versenyzett volna, miután annyi őrzővel és ártatlannal végzett. Elszívta az erejüket, a vérük segítségével fiatalította magát, hogy egyszer könnyűszerével végezhessen az angyalokkal. Amikor az ősieket támadta meg, hatalmas fába vágta a fejszét. Minden megszerzett erejét elvették, hogy gond nélkül elnyelhesse a nagymamád börtöne. – Minden szót hallottam, de csak egy dolog járt a fejemben. Ezért nem örökölte anya a betegséget. Mert valójában nem is létezett, soha nem is volt beteg a nagyi. Azért hazudott mindenkinek, hogy minket védjen, vagy hogy magával is elhitesse, könnyebb lesz neki, ha senki nem tud róla?

- És mi lett a felhalmozott erővel?

- Azzal tartották életben a nagyidat. Meg kellett találnia az örökösét, de nem kapott rá egy örökkévalóságot. Sajnos az erő minden nappal fogyott, míg végül a beteges nagyidat magára hagyta. Ez ellen nem tudott senki semmit tenni. Még te sem menthetted volna meg.

- De te… Miért nem akarod, hogy visszajöjjön? Az édesanyád. Nem akarod őt látni?

- Nem.

- Miért? – kérdeztem, félve válaszától.

- Soha többé nem akarom, hogy közöm legyen ahhoz a nőhöz, aki megpróbált engem megölni.