Angyali hívószó: 19. Fejezet

Egy nyúlfarknyi fejezet, de a tartalma megéri, hogy felkerüljön. Sajnos nemsokára

vége ennek a történetnek, még két másik feji és egy utószó, aztán még egy meglepi. De

ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk a jelennél, és a 19. fejezetnél, amihez jó

olvasást kívánok.

Rosmine

Zavaró csiklandozásra lettem figyelmes, valahol az oldalamon. Nyűgösen próbáltam eltolni nyugalmam megbolygatóját, ám az kitartóan haladt egyre fentebb, egész az arcomig. Hangosan fújva csaptam el a cirógató kezeket. Daniel jól mulatott rajtam és ennek hangot adva, felnevetett. Nem akartam, hogy véget érjen ez a varázslatos hétvége, de hiába, az időnek nem tudtam parancsolni, így az, az engedélyem nélkül, egyre gyorsabban repült el a fejem felett. Az utóbbi napokat nem töltöttem otthon, többségében a közös házban lustálkodtam, de Danielnél is szívesen aludtam, ha meghívott, ahogy tegnap is történt. A szülei elutaztak délután, Flora Andyhez volt hivatalos, így csak miénk volt a ház – aminek persze megvoltak az előnyei és hátrányai is.

- Kialudtad magad? – kérdezte valahonnan a fejem mellől.

- Úgy nézek ki? – kérdeztem vissza, még mindig csukott szemekkel.

- Hát, hosszú volt az éjszaka – sóhajtott, tovább simogatva a karomat, ami őt ölelte. Nem hittem volna, hogy a tegnap történtek után zavarba fogok előtte jönni, de az emlékképek megrohamoztak. Nem olyan jó, hogy ilyen élesen érzékelem a valóságot, a tegnap, mintha egy másodperce lett volna. Kellemes borzongás futott végig rajtam, amit nem csak én érzékeltem. – Már megint, Miss. Hope?

- Ugyan. Már tudom kezelni – motyogtam izmos mellkasába. – Aludhatok még?

- Ha lógni akarsz a suliból, csak nyugodtan.

- Hmm. Talán jobb lenne, itt veled.

- Csak egyszer jár gimibe az ember, ezt nem fogod tudni megismételni.

- Ahogy a tegnap estét sem.

- Szerintem meg lehet oldani. Habár kétlem, hogy a másod lakásomon kényelmesebb lenne az asztal. Nincs lekerekítve a sarka, mint itthon – nyomott egy csókot a homlokomra. Nyöszörögve ültem fel, magamhoz szorítva a takarómat. – Meggondoltad magad?

- Ezt nem mondtam. De attól be kell mennem a suliba. Egyébként feltűnt, hogy azt a hülye jelet a hátamon nem lehet alapozóval elfedni? Tegnap reggel megpróbáltam, de pár perc múlva, mintha nem csináltam volna semmit – Daniel körberajzolta a kanyargós mintát a hátamon. Isis azt mondta, minden angyalnak van egy a derekán, így tudják felismerni egymást. Nekem nem sok szükségem van rá, és még csak láthatatlanná sem tudom tenni. Mindenki őrültnek fog hinni, amiért ilyesmit viselek. Ha tudnák, hogy akaratom ellenére…

- Nekem tetszik. Illik hozzád.

- Illene, ha el lehetne tüntetni, de sajnos ez se nem rajz, se nem ideiglenes tetoválás. Kénytelen leszek eltakarni és a WC –ben átöltözni tornaórán.

- Szerintem meg mutogatnod kéne, mert ilyet nem lát mindenhol az ember. Olyat mutathatnál, amilyen senkinek nem lehet, csak az én egyetlen angyalkámnak – húzott vissza magához egy csókra.

- Na jó, megyek, letusolok. Sietek, hogy te is sorra kerülj – felkászálódtam az ágyból, magamra vettem a köntösömet és kiosontam a folyosóra. Bekukkantottam Flora szobájába, hátha mégis haza jött hajnalban, igaz, nem tervezte, de jobb félni, mint megijedni. A fürdőszobában megálltam a tükör előtt, hátat fordítottam neki, és letoltam a derekamig a zöld anyagot. Arra már rájöttem, hogy nem lehet eltüntetni, de arra, hogy miért van, még nem sikerült fényt deríteni. Ha az angyalok ennek segítségével ismerik fel egymást, minek a fénylő, hófehér aura? Tudatában vagyok annak, hogy ezt senki halandó nem láthatja, sőt, még csak az őrzők és az alakváltók sem, de az angyalok számára ez is egy úgynevezett képesség. Hogy miért kell színes felhőket bámulnom mindenki körül, még mindig rejtély számomra. Luna egyelőre nem jelentkezett nálam, hogy valamit meg kellene tanítania, el kellene magyaráznia, szóval úgy néz ki, legjobb barátnőm és Cassie segítenek kideríteni a válaszokat kérdéseimre. Lesz dolguk, mert túl sok mindent nem értek még, hiába van minden tudás az én birtokomban. Még mindig ugyanolyan butának és tudatlannak érzem magam, mint a kezdetekkor, és véleményem szerint ez nem is fog megváltozni.

            Isis az iskola parkolójában várt rám és Danielre. Amikor meglátta, hogy bekanyarodunk a parkolóba, azonnal ellökte magát a villanyoszloptól, aminek támaszkodott és elindult felénk. Élénk lila aurája lassan az őrületbe kergetett, de ehhez már kezdtem hozzá szokni. Mindig is tudtam, hogy milyen a természete, de ha valakit megláttam és az aurája színét figyeltem, elgondolkodtam, valóban ismerem én a környezetemben élő embereket?

- Már azt hittem, soha nem értek ide – ölelt át egy pillanatra, Daniel megforgatta szemeit és a kezem után nyúlt. – Elisabeth nagyon furcsán viselkedik ma. Nem találkoztál vele véletlenül? – megráztam a fejem. Kíváncsi lettem, tényleg olyan furcsán viselkedik, mint ahogy Isis arca elárulja, vagy ez is csak egy színjáték. Ezt könnyen kideríthetjük, ha megtalálom. – Figyelj Chate. Szeretném, ha távol tartanád tőle magad. Tudom, hogy nagyon jó barátok voltatok, de annak az időnek vége. Momentán rád vadászik, és nem akarom, hogy bajod essen miatta. Ne tégy meggondolatlanságot.

- Te tudod a legjobban, hogy soha nem tennék olyat, ami bárkire mérten veszélyes. Bízz bennem, nem vagyok olyan ostoba. Daniel pedig jobban vigyáz rám, mint bárki a világon. Talán még a saját őrzőimnél is jobban óv a veszélytől – nevettem fel. Isis hangosan fújt egyet a megkönnyebbüléstől. Ezek szerint az angyalléttel jár a kiváló hazudás képessége. – Mehetünk órára?

- De lelkes lett valaki – mosolygott rám Daniel. Persze, hogy az vagyok. Most láttam a mosdóba menni Elisabethet. Sajnos csak az árnyékát láttam, de biztos voltam benne, hogy ő az. Belekaroltam barátnőmbe és elindultam a bejárat felé. Ott azonban megtorpantam. – Mi a baj?

- Csak még bemegyek a mosdóba. Egy perc és én is a teremben leszek. Menjetek csak előre nyugodtan – arcon csókoltam szerelmem, majd elváltam tőlük. Mély levegőt véve léptem be a lány WC-be, ahol az egyik fülkének a padlóján ott kuporgott Elisabeth. Nyugtalanul észleltem, hogy a mindig mosolygós lány összehúzva magát zokog egyedül. Az általában narancsszínű aurája ezúttal szürkére változott. Tényleg nem stimmelt vele valami. Óvatosan lenyomtam a kilincset és benyitottam. Régi barátnőm rémülten nézett fel rám vöröslő szemeivel. Hosszú szempillái összeragadtak a sós cseppektől, melyek lemosták mindennap gondosan elkészített sminkét. Lila pulóvere ujjával megtörölte nedves arcát, még jobban elmaszatolva rajta a festéket. Ez azonban most nem zavarta őt.

- Mit keresel itt? – fordította el rólam kék szemeit.

- Csak meg akartam nézni, mi van veled.

- Megkaptad a választ, elmehetsz.

- Tévedsz. Csak azt tudtam meg, hogy valami nagyon nincs veled rendben. Kíváncsi vagyok, mi történt. Elvégre a legjobb barátnők voltunk – jegyeztem meg, leereszkedve mellé.

- Voltunk – nyomta meg a kulcsszót.

- Igen. De mi történt? Miért lettünk hirtelen ellenségek? Azért mert neked megmondták, hogy mit kell tenned? Mert engem minden áron távol akarnak tartani tőled, arra alapozva, hogy veszélyes vagy rám nézve? Vagy talán azért, mert a felmenőink között nem ment minden rendben? Ez nem a mi harcunk, Liz. Nem akarok, ellened lenni. Te voltál és vagy a barátom. Ha valami bánt téged, kutya kötelességem melletted állni, és megvigasztalni téged. Ahogy eddig is tettem. Emlékszel? – kérdeztem, kezemmel megérintve a vállát. Összerezzent az érintésem alatt, de nem húzódott el tőlem. – Mi a gond?

- Én sem akarom ezt. Anya megérdemelte a büntetést azért, amit tett. Ha ő nincs, a nagymamád még élne. És mindenki más, akit megölt.

- Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül. – A nagymamám… ő beteg volt.

- Nem nehéz orvosi papírt kiállítani és meggyőzni mindenkit, hogy halálos beteg. Képes volt egy-két dologra, amivel leplezni tudta az igazságot. Anya pedig egy… ő egy nagyon rossz ember volt és én nem akarom, hogy visszatérjen.

- Liz, mondd el, amit tudsz. Kérlek!

- Itt és most? – fordult újra felém.

- Fél perc múlva megszólal a csengő. Addig elmehetünk. Vagy ha jobb módszert akarunk találni, máshogy viszlek ki – mosolyodtam el. Isis és Cassie megtanítottak egy muris dologra, amit mindig ki akartam próbálni éles helyzetben. – Gyere! – felhúztam magammal, gyorsan körbe néztem a fehércsempékkel kirakott helyiségben. Megvártam, amíg az óra elejét jelző csengő megszólal, majd megfogtam Elisabeth kezeit. – Ne engedj el, rendben?

- Oké.

- Most hunyd be a szemed és gondolj a számodra legkedvesebb, legbiztonságosabb helyre, ahol legszívesebben lennél most. Lehetőleg számomra is legyen biztonságos, ha szabad ilyet kérnem – mosolyodtam el. Lecsukta szemeit, megszorította a kezem és bólintott. Indulhat a gyorsutazás…

            Félve Liz reakciójától, lassan engedtem el a kezét és vártam, hogy felnézzen. Amikor ezt megtette elmosolyodott és körbe nézett. Követtem a pillantását. Alig hittem a szememnek, mikor felismertem azt a szirtet, ahol mindig együtt lógtunk. Minden nyáron feljöttünk ide egy hétre sátorozni, csak mi ketten és nagyon ritkán Isis. Felnevettem a hirtelen emlékképek rohamától. Ennyi mindent átéltünk már együtt? Tényleg véget kell érnie ennek a barátságnak?

- Hogy csináltad? – kérdezte felélénkülten, aurája lassan tisztulni kezdett, szemeiben a könnyek elapadtak. Végre láttam benne azt a lányt, aki a legjobb barátnőm volt, és mindig kiállt mellettem a bajban.

- Minden angyal képes rá. Csak erősen kell koncentrálni egy helyre és a természet adta képességek segítségével egyszerűen helyváltoztatást végzünk. Mondhatni teleportálunk, de ez nem ennyire bonyolult. Nincs is rá külön szó, mi mind így közlekedünk – Isis azt mondta, így juthatok át Aylaba, ha akarok, csak több koncentrációra és összeszedettebb erőre van szükségem. Cassie szerinte, már képes lennék rá, Daniel viszont nem akarja, hogy megpróbáljam. Szerinte még túl nagy falat lenne számomra. Kezdem úgy érezni, félreérti a helyzetünket és felcseréli a kötelességünket. Nekem kéne őt védenem és nem fordítva.

- Értem. Cathrine?

- Igen?

- A kép… amit adtam neked. Ugye megtartottad? – nézett rám félénken. Igaz, hogy csúnyán váltunk el, de nem lettem volna képes elhajítani egy ilyen kedves emléket.

- Te vagy az egyik barátnőm a legkedvesebbek közül. Hogy is tehettem volna mást? De most ne erről beszéljünk. Mit tett édesanyád?

- Megátkozta a nagymamádat. Olyan erőket hívott segítségül, amik végül visszavágtak neki és a nagyid oldalára állva segítették a végtelenbe. Ő egy boszorkány volt. A hatalma a tiéddel versenyzett volna, miután annyi őrzővel és ártatlannal végzett. Elszívta az erejüket, a vérük segítségével fiatalította magát, hogy egyszer könnyűszerével végezhessen az angyalokkal. Amikor az ősieket támadta meg, hatalmas fába vágta a fejszét. Minden megszerzett erejét elvették, hogy gond nélkül elnyelhesse a nagymamád börtöne. – Minden szót hallottam, de csak egy dolog járt a fejemben. Ezért nem örökölte anya a betegséget. Mert valójában nem is létezett, soha nem is volt beteg a nagyi. Azért hazudott mindenkinek, hogy minket védjen, vagy hogy magával is elhitesse, könnyebb lesz neki, ha senki nem tud róla?

- És mi lett a felhalmozott erővel?

- Azzal tartották életben a nagyidat. Meg kellett találnia az örökösét, de nem kapott rá egy örökkévalóságot. Sajnos az erő minden nappal fogyott, míg végül a beteges nagyidat magára hagyta. Ez ellen nem tudott senki semmit tenni. Még te sem menthetted volna meg.

- De te… Miért nem akarod, hogy visszajöjjön? Az édesanyád. Nem akarod őt látni?

- Nem.

- Miért? – kérdeztem, félve válaszától.

- Soha többé nem akarom, hogy közöm legyen ahhoz a nőhöz, aki megpróbált engem megölni.