Angyali hívószó: 18. Fejezet

 Sziasztok!

Ezúttal nem fogtam hosszúra, de elég információ van benne, hogy még izgalmasabbá tegyem a várakozást a következő fejezetre. Azért remélem, ez is tetszeni fog. :)

Puszi

Ro.

Órákig tudtam volna nézni, ahogy alszik. Mellkasa egy ritmusra emelkedett és süllyedt, légzése egyenletessé vált, karjával a derekamat ölelte, ujjai még mindig cirógattak. Mosolyogva néztem békés arcát a párnáról, egyik kezem a fejem alatt, másik Daniel mellkasán pihent. Minden olyan tökéletesen volt, úgy éreztem soha nem leszek ennél boldogabb.

- Már legalább egy órája nézel engem – sóhajtotta, elrontva a pillanatot. Bosszúsan szusszantottam egyet.

- Azt hittem alszol – feleltem durcásan. – Olyan édesen néztél ki.

- Ha-ha-ha…

- Ne már, annyira jó volt! Maradj még egy kicsit csendben. Csak öt percig – kértem mosolyogva. Felém fordította a fejét és olyan arcot vágott, mint aki tudja, hogy nem fog tetszeni senkinek, amit mondani fog. – Ne! Ne rontsd el! – fölé gördültem, lovagló ülésben helyezkedtem el a csípőjén, és úgy kóstolgattam ajkait.

- Sajnálom – suttogta torkom üregébe, majd óvatosan eltolt magától.

- Tudtam, hogy megteszed – morcosan lemásztam róla, és visszafeküdtem mellé.

- Nem akartam semmit sem elrontani, csak szólni szeretnék, hogy fél óra múlva éjfél, és neked addigra kint kell lenned a szabad ég alatt. Tudod, még mindig ma van ma.

- Miért nem maradhatunk még így? Mennyivel könnyebb volna – sóhajtottam szomorkásan. Felkönyökölt és úgy nézett le rám, mintha a legértékesebb antik múzeumi tárgyat fürkészné. Annyira vártam, már-már szükségem volt arra, hogy megcsókoljon, és azt mondja, szeret, de ezúttal csalódnom kellett. Még egyszer bocsánatot kért, aztán felült, kimászott mellőlem és egy szekrényhez lépett, amiből ruhákat vett elő magának. Megbabonázva figyeltem, ahogy magára kapkodja a ruháit, eltakarva előlem tökéletes testét. Pedig szívesebben néztem volna még.

- A ruhád még nincs kimosva, szóval… Azt hiszem, inkább keresek neked valami… mást – közölte akadozva, mikor felültem és hagytam, hogy a vékony huzat lecsússzon az ölembe, felfedve kebleimet. Reméltem, hogy ezúttal megadja magát, de nem. Udvariasan félre nézett akkor is, amikor felöltöztem, csak utána fogta meg a kezem, hogy levezessen a földszintre, onnét pedig hátra az erdő felé.

- Leviszlek a partra, onnan lesz a legszebb a hold.

- Nekem nincs kedvem a holdat bámulni – morogtam bosszúsan, amiért ki kellett kelnem az ágyból. – Jobban inkább téged – fordultam felé.

- Hidd el, ha lehetett volna, tovább tartalak bezárva, de így is elég szörnyű lesz, még ha nem a szabadban történik…

            Megtorpantam az erdő szélén. Mi az, hogy szörnyű lesz? Daniel aggodalmasan ált elém, kezével megsimogatva az arcomat. Miért nem mondja el, mi fog történni velem valójában? Riadtan bámultam a sötét szemekbe, amik merő fájdalmat sugároztak. Nem fizikait, inkább csak átérezte a helyzetemet.

- Itt leszek veled végig. Vigyázni fogok rád, megígérem! – hogy szavait nyomatékosítsa, gyors puszit nyomott a számra. – Gyere, már csak száz méter.

- Daniel? – állítottam meg újra. – Fájni fog?

            Beharapta alsó ajkát és bólintott. A szívem a torkomba ugrott a hirtelen felismeréstől. Minden erre ment ki. Hogy elterelje a figyelmem és ne foglalkozzak az átváltozással. Engedelmesen követtem a partra, ahol egy világos pléd várt minket, szélén egy üveg borral és két pohárral. Leereszkedtünk a homokra, próbáltam a legkevesebbet figyelni arra, hogy mikor érzek legalább egy kis fájdalmat. Daniel töltött a poharakba az édes nedűből és az egyiket felém nyújtotta.

- Kettőnkre, de legfőképpen, rád – emelte fel a poharát. Félszegen mosolyogva koccintottam vele és belekortyoltam a borba. Élveztem, ahogy a hűs ital végigfolyik a torkomon, lehűt belülről. Egy dolog sikerült Danielnek. Nem tudtak a gondolataim elkalandozni ezúttal sehová. Már nem akartam mást, csak azt, hogy az egésznek gyorsan legyen vége. Minél hamarabb túl vagyok rajta, annál jobb. – Nem kell félned. Végig melletted maradok – szorította meg szabad kezemet.

- Mennyire lesz szörnyű?

- Nem tudom. Luna azt nem mondta el nekem. De minden rendben lesz! – ígérte újra. Elővette a telefonját és a kijelzőre pillantott. Összerezzentem az időt látva. Tíz perc múlva éjfél, és hivatalosan is nagykorú leszek. De jó is volna, ha csak erről szólna. Hogy végignézem Daniellel a holdfogyatkozást és utána újra egymáséi leszünk. Miért nem lehetek csupán egy lány a sok közül?

- Daniel… - szólaltam meg pár perc múlva. Mosolyogva kapta rám a fejét, de amikor meglátta az én arcomat, az övé is elkomorult. Félretette közülünk az üres poharakat és szorosan mellém ült.

- Mi a baj?

- Félek – suttogtam alig hallhatóan és potyogni kezdtek a könnyeim. Daniel óvatosan magához ölelt és hátra dőlt velem. Szorosan hozzábújtam, fejemet a mellkasára hajtva és vártam. Minden perc maga volt a pokol, mert semmit nem éreztem. Rettegtem, hogy egyszer csak belém csap a villám és onnantól kínok között vergődve küzdök az életemért. Minden szörnyűség eszembe jutott már.

- Nem lesz semmi baj – felemelte a telefont és úgy tartotta, hogy én is lássam. Egy perc. Kapkodtam a levegőt, a szívem a bordámat püfölte, féltem, kiszakad a helyéről. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam Daniel vállába, tudtam, hogy ennek megmarad a nyoma. – Nyugalom. Semmi baj. Itt vagyok veled, nem hagylak magadra. Szeretlek.

- Én i… - nem bírtam befejezni a mondatot, a nyakam izzani kezdett ott, ahol a hegem futott. Daniel hirtelen engedett el, amikor felkiáltottam. Hallottam, hogy beszél hozzám, de a szavak nem jutottak el az agyamig. Tenyeremet a nyakam tövére tapasztottam, próbáltam nem túl hangosan kiabálni, igyekeztem csendben szenvedni. Forrt a vérem, egész testemben remegtem, a külvilág megszűnt létezni, csak én maradtam és a legyűrhetetlen fájdalom. A sikoltás egyre fentebb kúszott a torkomban, amikor a fejemben megszólalt egy ismerős hang.

                        Engedd ki, Cathrine! Hagyd, hogy elárasszon. Akkor könnyebb lesz.

            Ismertem ezt a hangot. Tudtam, hogy valahonnan ismerem, de nem akart beugrani. Mindenesetre tettem, amit mondott. Kinyitottam a számat és sikítottam. Amint ezt megtettem, már nem bírtam megállítani. A gerincem ívbe hajlott, ahogy a derekam sajogni, égni kezdett. Mintha tüzes vasat döfnének belém, mindenem lüketett, a fülemben visszhangzott vérfagyasztó sikolyom. A szívem továbbra is eszeveszett tempóban akarta összetörni az őt kordában tartó bordáimat. Körmeim a földbe vájtak, minden izmom megfeszült, nem voltam a saját testem ura. Izzadság cseppek folytak az arcomon, a hátamon, mindenhol ott volt az érzés, eluralkodott rajtam a fájdalom.

            Aztán egyszer csak minden amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt. A világ elsötétült előttem. Elájultam.

~*~

            Magamnál voltam. Legalábbis jobban éreztem, hogy visszatértem a testembe és uralni tudtam azt. A ruha kellemetlenül, nedvesen tapadt hozzám, még mindig égett a testem. De ezúttal biztos voltam benne, hogy már semmim nem fáj. Érzékeltem magam körül az embereket, valaki a homlokomat tapogatta, valaki a kezemet szorongatta. Tisztán hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Daniel.

- Cathrine? Hallasz engem, kicsim? Minden rendben, vége van – enyhe nyomást éreztem a kezemen. Ujjaim automatikusan szorították mega az övéit. – Szeretlek.

- Én is – akartam mondani, de nem bírtam megszólalni. Úgy tűnik, mégsem vagyok a magam ura teljesen. Megpróbáltam még egyszer, de még mindig nem történt semmi.

- Szólj rá, hogy nyugodjon meg, mielőtt az a váza leesik – hallottam meg egy női hangot. Ugyan azt, ami bíztatott, hogy engedjem el magam.

- Semmi gond. Cathrine, nyugodj meg, tudom, hogy te is szeretsz, de előbb inkább arra koncentrálj, hogy kinyisd a szemed. Rendben?

            A hangos csörömpölésre felpattantak a szemeim. Isis mellettem állt és mosolyogva rázta meg fejét. Amikor észrevette, hogy őt nézem, felragyogtak a szemei.

- Szia, Chate! – intett kedvesen. – Nagyon ügyes voltál, büszke vagyok rád. És igen, én voltam az a hangocska, mielőtt, még valamit összetörsz.

- Cathrine? – Daniel közelebb hajolt hozzám és mosolyogva egy csókkal üdvözölt. Ahhoz legalább nem kellett erőlködnöm, hogy viszonozzam. – Látom, szinte a régi vagy – nevetett fel hátrébb húzódva. Nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem, vissza akartam húzni magamhoz, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek. Abban a pillanatban hangos durranást hallottam, és a szoba, amiben feküdtem elsötétült.

- Remek. Mondtam, hogy egyszerre csak egy dologra koncentrálj. Most szétrobbant az égő. Ki fogja kicserélni? – kérdezte bosszús hangon barátnőm.

- Én nem akartam – sikerült! Meg bírtam szólalni. Vigyorogva bámultam Daniel arcába aki, újra hozzám hajolt, hogy teljesítse ki nem mondott kérésemet. – Kösz.

- Szívesen, máskor is. Látod? Profi vagy?

- Az volnék? – fintorodtam el. – Te miért vagy itt? – néztem Isisre.

- Hát, én is a te vigyázód vagyok. Tudom, hogy nem szóltam hamarabb, de nem láttam alkalmasnak. És egyébként is, addig ismerned sem kellett volna, amíg nem kapod meg az erődet. Na de, elég volt. Most próbálj meg mozogni. Addig fölöslegesen beszélek. Gyerünk, Angyalom! Nincs sok időnk erre. Ha ennyire profi vagy, akkor menni fog, ha egy kicsit összpontosítasz. Hajrá.

- Isis – szólt rá Daniel. – Ezt nem így kell.

- Igen, akkor hogy?

- Figyelj – mosolygott rá pimaszul. Elment az ágy végébe és kitárta karjait. – Kapok egy ölelést? - nem kellett kétszer mondania, megerőltettem magam egy kicsit, és a következő pillanatban már másztam is a karjaiba, hogy újabb csókot lopjak tőle. Ez a csók más volt. Éreztem, amit ő, éreztem, amit én. Minden sokkal szebb volt és valódibb. Tökéletes, mint az első csókunk. Végül is, ez az első csókom volt tőle, így angyalként. – Sokkal nehezebb most, hogy te is tisztán érzel mindent.

- Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Most már te is olyan intenzíven érzed a valóságot, mint én. Így nehezebb lesz visszafognom magam – sóhajtott elégedetten, amikor végigcirógattam a karját. Az ujjaim maguktól indultak vándorútra a mellkasán és a karján, újra felfedezve bőre minden négyzetmilliméterét. Semmivel nem volt rosszabb, mint eddig. Csupán egyetlen problémával kellett megbirkóznom. A rám törő érzelmek sokaságával. Együtt akartam lenni vele, itt és most és ebben semmi nem akadályozhatott meg.

- Isis, nem hagynál magunkra egy kicsit? – fordultam hátra barátnőmhöz. Értetlenül bambult az arcomba, aztán hirtelen fény csillant szemeiben. – Köszi.

- Nincs mit. Majd délelőtt benézek és beszélgetünk egy kicsit.

- Ühüm – válaszoltam közben Daniel nyakát csókolgatva. Nem érdekel, mit gondol most rólunk, nem bírtam magammal. – Nem jössz ide? – csúsztam fentebb az ágyon. Nem kellet sok idő, mire lekerült róla a pólója, hogy élvezettel csókoljam végig mellkasát. Morogva fordított maga alá, amikor elértem a nadrágja szélét. A kis türelmetlen…