Angyali érintés - 4. Fejezet

Ezzel a fejezettel kívánok nagyon kellemes karácsonyt és boldog újévet!

 :)

4.       Fejezet: Titkok és átverések, avagy minden egybefügg

~***~  Daniel ~***~

            Cathrine napok múlva sem jelentkezett, a telefonját nem vette fel, mintha nem akarna beszélni velem. Biztos voltam benne, hogy hatottam rá, csak abban nem, hogy hogyan. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna annyira elragadtatnom magam. Mindenestre elhatároztam, hogy megjavulok, és mindenre szakítok egy időt, főként a falkámra, a jelenlegi legfontosabb feladatomra. Persze nem az én falkám lett volna, ha nem veszik észre, valami magváltozott.

- Nem szoktál te ennyire odafigyelni a hibáinkra – jegyezte meg Alan valamelyik nap, amikor összehívtam mindenkit egy kis felkészülésre.

- Igen. Csak nem észhez tértél végre? – kontrázott Nala, szerelmébe kapaszkodva, aki továbbra is várt a reakciómat előző kijelentésére. Végül hosszas hallgatás után Lucas ledobta magát egy fa tövébe és onnan bökte ki kérdését.

- Hogy hívják?

            Mindenki rákapta a szemét, mire védekezőn fentebb csúszott ülésbe. Megráztam a fejem, ami azonnal elárult. Siobhan szája elé kapta kezeit, zöld szemi kerekre nyíltak.

- Mi az? – néztem rá értetlenül.

- Te megint szerelmes vagy!! – sikkantott Cassandra belekarolva platinaszőke barátnőjébe.

- És ha igen? – vontam meg a vállam. – Térjünk vissza az eredeti témára. Evangeline.

- Most nem épp ő a legnagyobb bajunk – szúrta közbe Alan és fejével Lucas felé intett, aki félig lehunyt szemekkel nézett fel ránk. – Ő éjszakázott az este és bebizonyosodott, hogy nem vagyok bolond. Nem képzelődtem.

- Szóval még mindig az állítjátok, hogy valaki...

- Egy lány.

- Oké. Akkor egy lány, az erdőbe vonszolt egy fiatal férfit és beleharapott, majd amikor rá akartatok támadni, hirtelen futásnak eredt és lehagyva titeket eltűnt, hogy két nap múlva, újra... Mit is csináljon?

- Öljön – szólt egyszerre a két fiú.

- Pontosabban táplálkozzon – helyesbítette ki őket Nala.

- Azt ne mondd, hogy te is láttad! – néztem rá leereszkedőn. Fintorogva – mint aki citromba harapott – bólintott. – Akkor áruljátok el nekem, ki ez a lány!

- Már mondtam egyszer – háborgott Alan. – Egy vámpír. Vérszívó gyilkos, aki azért öl, hogy tovább éljen. Mit nem lehet ezen érteni?

- Mondjuk az egészet. Kezdve onnan, hogy vámpírok nem léteznek, és ez tény, amit el kell fogadni.

- Ha szeretnéd, nagyon szívesen átadom neked a mai portyázást – ajánlotta Siobhan. Megütközve kaptam rá a tekintetem. – Ez van. Tudod, a többség dönt.

- Rendben. Akkor meglátjuk, mi lapul a fák mögött...

            Így kezdődött életem legzavarosabb napja.

------0--0--0--0------

            Késő estére járt már, amikor rossz érzésem támadt. Először csak azt hittem azért, mert a többiek rám ijesztettek a meséjükkel, ám amikor valami elsuhant mellettem egy ismerős irányba, gondolkodás nélkül vetettem magam után. Már jártam arra korábban is, nem vezet máshová, mint Cathrine házához. Mielőtt kiléptem volna az erdőből, felvettem emberi alakomat, csak utána indultam el az ajtó irányába. Hármat kopogtam rajta, ám az percek múlva sem nyílt ki. Mélyet szippantottam a levegőből és az állandó levendulaillat mellett felfedeztem valami fémesebb, ismeretlen aromát is. Rémülten fordítottam el az ajtógombot, és amikor benyitottam, megdöbbentő látvány fogadott. Cathrine a kanapén ült, maga mellé nyújtott karral, mellette az ismeretlen, de gyönyörű lány a kávézóból. Felfordult a gyomrom, ugyanis a kanapé mellett egy apró foltban összegyűlt az idegen lány szája mellett kifolyt élénkvörös vér, ami Cathrine csuklójából csorgott ki.

- Mi a fene...?

- Daniel – Cathrine először csak bámult rám, majd elhúzta a kezét és egy kendőt csavart a csuklója köré, hogy eltakarja a két apró lyukat, amit a vámpír fogai ejtettek rajta. – Én... – undorodva hátráltam egy lépést, nem mintha nem lett volna részem ennél undorítóbb élményben, mégis úgy éreztem, kibillent a lábam alól a talaj.

- Mi ez?

- Cathrine, nem engedheted el! – pattant fel a lány a kanapéról, vörös fürtjei szanaszét röpültek arca körül, kék szemeiben rettegés csillant.

- Engem te ne akarj itt tartani – morogtam rá ingerülten, védekező állásba görnyedve.

- Daniel, kérlek, hallgass meg! Ő a legjobb barátnőm. Nem bánt engem. Hallod? Nem ártalmas. Soha nem ártana senkinek, csak akkor támad, ha veszélyben érzi magát. Kérlek szépen, hallgass meg! – fogta meg kezeivel az enyémet, és megpróbált bentebb húzni. A vörös hajú lány elszörnyedve hátrált el tőlem, amikor összegörnyedtem, eltűntem az ezüst ködfelhő mögött és hagytam, hogy a harag hullámai végig kúszva a gerince mentén, állati alakkal ruházzon fel.

~***~  Cathrine N. Flame ~***~

            Daniel farkassá változva nem maradhatott Ranie közelében, annak a vége sérülés lehetett volna és nem biztos, hogy éppen ők, én sem voltam elég távol tőlük, hogy biztonságban legyek. Muszáj volt használnom az erőmet, másként nem állíthattam le őket, emberi erő erre képtelen. Felemeltem a kezem és megnyitottam az átjárót Ayla és az itteni világ között, hogy elküldjem barátnőmet, ugyanakkor itt tartsam Danielt. Mire az átjáró bezárult, Daniel emberi alakot öltve, elszörnyedt kifejezéssel állt a nappali küszöbén. Meg kell, hogy tudja, el kell mondanom neki az igazat, de abba beleőrülne. Nem tehetem meg, amíg nincs vége a vérontásnak.

- Azt hiszem, van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk – intettem a kanapéra. A kötést levettem a csuklómról, és feltöröltem a padlóra csepegett vérem a kendővel, majd szembe helyezkedtem el vele. Nem látszott, hogy dühös lenne, inkább csak összezavarodott. – Higgy a szemednek. Amit az előbb láttál, valóságos. Ismirena három éve vámpírrá változott, de erről az ég adta világon senki nem tud. Sem a családja, sem más emberek. A vőlegénye szerelemből tette azzá, aki.

- Embereket öl. Igenis bántja a városban élő férfiakat és nőket. Nem érdekel mit mondasz, neki vesznie kell.

- Engem is meg akarsz ölni, Daniel?! Én sem vagyok ember! Én a véremet adtam annak a lánynak ahelyett, hogy karót döftem volna a szívébe menten. Nem olyan, amilyennek elképzeled, ők is tudnak érezni, sőt, mi több, éreznek is! Te nem lehetsz olyan, mint a többiek. Értsd meg, ő nem bántja az embereket.

- Láttuk, hogy mit tesz...

- Ha azt tenné, nem élhetne itt! – magyaráztam hevesen kapkodva a fejem jobbra balra. – Daniel, itt nem élnek olyan vámpírok, akik embereket ölnek. Valaki azt akarja, hogy azt higgyétek, igen, de nem így van! Értsd meg, ha őt akarod, engem is nyugodt szívvel megölhetsz!

- Mi vagy te? Hogy voltál képes átjárót nyitni Aylaba? Arra szinte senki nem képes. Egyetlen embert ismerek, akinek hatalmában áll, de ő...

- Én képes vagyok rá. Minden tündér és angyal képes rá.

- Mi vagy te? – kérdezte újra, elképedve. Tudtam, mit hitt először, hogy mi volt az első gondolata rólam. – Halljam! – kiabált rám ingerülten, amikor nem válaszoltam.

- Te-természettündér – dadogtam reszketve. Nem is ismer, azt sem tudja, mire vagyok képes, fogalma sincs, mekkorát hibázik azzal, ha nem bízik meg bennem. Daniel arca elkomorult, dühösen ugrott talpra. Nem engedhettem, hogy így menjen el, magának és nekem is ártana azzal, ha véletlenül vagy éppen szándékosan kikotyogná az ittlétemet. Igaz semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy szembe kerüljek az igazi gonosszal, de nem azon az áron, hogy abban a küzdelemben ártatlanok is megsérülhetnek.

- Mit művelsz? – kapta ki kezét az enyéim közül.

- Nem engedem, hogy ilyen zaklatottan menj el. Senki nem tudhatja, hogy itt vagyok! Senki, még a falkád sem – az arcán átsuhanó döbbenet láttán elszomorodtam. Ezt talán még nem lett volna szabad felhoznom, nekem nem is kellene tudnom arról, hogy ő micsoda. – Kérlek, hallgass meg!

- Honnan tudsz rólam? – lépett el bizonytalanul tőlem egy lépéssel hátrébb. Igen, most jön az általam legjobban utált rész. Hazudni valakinek, aki soka jelent.

- Nálunk is gyorsan terjednek a hírek – húztam grimaszba a számat, de nem voltam elég meggyőző. Gyanúsan mért végig tetőtől talpig, de egy szóval sem jegyezte meg sanda gyanúját, miszerint, nem mondok igazat. – Kérlek szépen, bízz bennem. Mi nem vagyunk annyira ellenkező álláspontom, mint, ahogy azt most hiszed. Ugyanazt akarjuk. Megszabadulni Evangelinetől – a név említésére lángolni kezdette a hátamra rajzolt jel. Kirázott a hideg, végigborzongatta minden porcikámat a düh és a félelem. Vajon ezzel is megszegem a magamnak tett ígéretemet? – Ha egy tündér erőszakos halált hal, azt a társai abban a pillanatban megérzik. Minden élőlény, akivel Evangeline végzett, érző lény volt, semmit nem tett, csupán rosszkor volt rossz helyen. Mi tündérek mind képesek vagyunk átjárót nyitni Ayla világába, ám azon Evangeline nem tud átlépni. Arra csak egy valaki volt képes az egész Földön – ebben a percben eldöntöttem, nem érdekel semmilyen szabály, ha belehalok, vagy soha többé nem látom őt, akkor is el kell mondanom, mi a legnagyobb titkom.

- És mégis ki?

- Te azt jól tudod. Nem véletlenül volt minden egy átverés a kezdetekkor. Ha azt hiszi, nincs senki, aki az útjában áll, vagy állhat, akkor bármit megtehet. De mi van, ha pont azt az egyetlen személyt viszi a sírba, aki segíthetne neki?

- Miről beszélsz?

- Arról, hogy bárkit is veszítettél el, nem olyan biztos, hogy soha többé nem láthatod őt – mosolyogtam rá bánatosan. Ha mást nem is mondhatok neki, ha ebből nem jön rá, veszett ügy az egész.

- Őt ne keverd bele!

- Még mindig nem érted, igaz? Semmi gond, talán egyszer rájössz, hogy a második esély, néha csak folytatása az elsőnek.

- Az nem lehet... – hangja alig volt halkabb suttogásnál, ökölbe szorított kezei elernyedtek, sötét szemeiben felismerés csillant.

Óriási árat fogok ezért fizetni.

------0--0--0--0------

Ui.: Előre is elnézést kérek az esetleges gondolatokért, de nem bírtam megállni.  :P

Angyali érintés - 3. Fejezet

Sziasztok! Tudom, rövid lett, de ígérem, hétvégén már hozom is a következőt kárpótlásul.:)

Addig is kellemes időtöltést és kitartást - nem sokára ünnepek!! :D

Puszi

Rosmine 

<3

3.       Fejezet: Egy apró csók, egy vallomás, egy titkos titok

~***~  Daniel ~***~

Minden kezdet nehéz. A mai este mégsem volt az. Igazság szerint nem tudom, mi ütött belém. Egyik pillanatról a másikra meg akartam tudni, milyen lehet az ajka most, hogy megígértem magamnak, elfelejtem legutóbbi kedvesemet. Az eredmény nem épp a várt hatás lett.

Először csak alig érintettem számmal az övét, szinte hozzá sem értem, azonban a következő másodpercben az agyam elkezdte feldolgozni a történteket. Felszínre került néhány régi emlék, hogy milyen vadan, és szenvedélyesen csókolt először Cathrine, hogy mennyire nem bírtam betelni vele, amikor az iskola falának préselve egymást először vallottunk szerelmet a másiknak. Ez teljesen más volt. Gyengéd és puhatolózó, félénk, de közben magabiztos. Akartam az érintését, tudni, hogy velem van, és nem álmodok, hogy minden jobbra fordulhat, ha együtt vagyunk. Bármennyire volt ez más, mint egykori szerelmemmel, pont ugyan olyan jó volt, talán egy picivel még jobb is.

            Elhúzódott tőlem, jéghideg tenyerét az arcom két oldalára simította, és lehunyt szemekkel suttogott nekem.

- Sajnálom. Ezt talán nem kellett volna még…

- Én sem sajnálom, neked sem kell – kezemet az övére fektettem és óvatosan megfogtam. Úgy éreztem, ebben a percben igazam volt. Nem kell sajnálnom, ha olyat tettem, amire mindketten vágytunk, még ha erről nem is tudtunk igazán. – De nem ígérhetek semmit.

- Nem is kell. Magadnak felelj meg, ne nekem. Tudom, hogy ez most neked épp olyan nehéz, mint nekem. Neked talán még nehezebb is. De, ahogy mindenki mondja, az idő minden sebre gyógyír. Meglátod, az életed egyszer könnyebb lesz.

- Ezt úgy mondod, mintha soha többé nem akarnál látni.

            Szemei felnyíltak, világoszöld tekintete megkereste az enyémet.

- Nem akarok fájdalmat okozni neked – kezei lehullottak maga mellé, fejét lehajtott.

- Nem is tudnál – elképzelni sem tudtam, mivel tudna nekem fájdalmat okozni. Ha már soha nem lehetek a régi, legalább újra kezdhetném. – Cathrine én… - kellemes fájdalom járt át, mikor kimondtam a nevet. -… szeretnék jobb ember lenni. Jobb, mint amilyen eddig voltam, és te lehetsz az, aki megváltoztat, mert van benned valami, ami senki másban ezen a földön. Még csak nem is ismerlek, de tudom, hogy te vagy az, aki elfeledteti velem azt a lányt, aki miatt ennyi ideig gyötört a gyász.

~***~  Cathrine N. Flame ~***~

            Abban a pillanatban, hogy bevallotta, milyen érzelmek kavarognak benne, nem tudtam kételkedni a döntésemben. Könnyek szúrták a szemem, a szívemben túlcsordult a szerelem, úgy éreztem, ha most hirtelen felébrednék és kiderülne, mindez csak egy álom, soha többé nem lennék se élő, se holt. Momentán az életemet is odaadtam volna érte. Csupán egyetlen apró, de meghatározó tényező állhatott közénk. Olyas valami, amit nem engedhetek meg a közelében. Egy hatalmas titok, aminek ő csupán egyetlen apró töredékét képezte.

- Tudom, hogy nem lehetsz mindig velem – motyogtam alig hangosabban a suttogásnál. Nem voltam benne, hogy hallotta –e, azonban a következő pillanatban választ adott rá.

- Ezt nem értem.

- Neked van egy világod, és nekem is, amitől nem távolodhatunk el. De ez most nem is lényeg – legyintettem könnyegén, amikor megéreztem a jelét, hogy indulnom kell haza. A derekam kellemetlenül szúrni, égni kezdett. – Mennem kéne.

- Látlak holnap? – kérdezte reménykedve. Szemeiben könyörgés csillant.

- Talán – mosolyodtam el halványan, kiszabadítottam magam kezei közül, beültem az autómba és mélyet sóhajtva indítottam. A fényszórók megvilágították alakját, miközben kitolattam a parkolóból. Még láttam, hogy int egyet, utána kilőttem és meg sem álltam a házamig. Ott kipattantam és beszaladtam a házba, ahol már ott várt rám Cornelia. Szőke haja lágyan omlott vállaira, kihangsúlyozva szigorú tartását. Smaragd szín szemei megvillantak arcában, akár egy macskának, tudtam, ő már mindenről megszerezte a kellő információt.

- Tudod, hogy ezzel még várnod kellett volna – emlékeztetett anyáskodón. Tisztában voltam vele, mit tettem, ahogy azzal is, mi lesz a következménye. – Nem értem, miért nem hallgatsz néha rám egy kicsit. A számat nem csak a szél lengeti, általában beszélek hozzád.

- Cornelia! – szóltam rá türelmetlenül. – Ha azt hiszed, nem boldogulok egyedül, nagyon tévedsz. És egyébként is, láthattad volna előre, hogy ez lesz, ha odaadom neki a levelet. Mit vártál, hogy majd mindketten örömtáncot lejtünk és sétálunk egyet a naplementében? Azt kérted, először hozzam rendbe, hogy megállíthassa Evangelinet, csak utána áruljam el neki, mit rejtegetünk előle már jó ideje.

- Emlékszem, mit kértem.

- Akkor hagyd, hogy azt tegyem, amit jónak látok. Danielnek szüksége van a támaszra, amit én adhatok neki, és szerintem legalább annyi eséllyel indulok, mint más lányok. Sőt, talán még többel is – vetettem oda fintorogva. Utáltam, hogy mindig meg akarja mondani nekem, hogy mi a helyes. Én biztos voltam a dolgomban, ha nem lettem volna az, nem jöttem volna ide.

- Remélem, tényleg többet segítesz majd, mint ártasz, más különben, viszlát Föld!

- Miről beszélsz?

- Attól, hogy nagyobb a hatalmad, mint nekem, még teljesen biztos vagyok benne, hogy hamarabb kerekednék felül egy összecsapásban, mint te. Az előző Cathrine legalább tudta, hogy mit tesz.

- Elég volt! – kiabáltam rá. Bármit megbocsájtok neki, de azt nem, ha ezt emlegeti fel nekem. Az előző Cathrine nem ezt csinálta volna… Nem bántott meg vele, egyáltalán nem, viszont felzaklatott. Olyannyira, hogy a múltkor egy kisebb erdőcsoportot kiirtottam dühömben. – Menj el! Most! – éreztem, hogy a testemet átjárja az erő, egyetlen pontban összpontosulva, a tenyerem közepén. Ökölbe szorítottam a kezem, és igyekeztem uralkodni magamon. Azzal nem oldok meg semmit, ha rá támadok, legalábbis ezzel nyugtattam magam, valahányszor kiborultam. – És hagyd békén Danielt is! Támogatásra, társra van szüksége, nem erőszakra.

- Ha a jel felizzott…

- Tudom – válaszoltam, immár normál hangerőn.

- Akár te is lehetsz a következő.

- Tudom – már csak suttogtam. A tenyeremben keletkezett bizsergő érzés egyik pillanatról a másikra lecsillapodott, majd teljesen eltűnt.

- Minél hamarabb vége ennek a vérontásnak, annál hamarabb avathatod be Danielt a titkodba. Addig viszont nagyon sokat kell még küzdened a benned élő erővel, és szerintem nem ártana, ha kevesebbet lennél azzal a farkassal. Lehet, hogy te jó hatással vagy ő rá, de téged csak elgyengít, és ezt nem csak fizikailag értem. Minden vele eltöltött perc közelebb visz téged az igazsághoz. De vajon jó lesz az, ha Daniel hamarabb világosodik meg? – felvonta világos, szép ívű szemöldökét, majd egyszeriben köddé vált. Reszketve rogytam le a kanapéra, arcomat kezeimbe temetem, és először az elmúlt években, megengedtem magamnak, hogy sírjak. Abban a pillanatban, hogy könnyeim utat találtak és patakokban folytak végig az arcomon, eleredt odakint az eső.

Egy újabb észrevehető jele annak, hogy egy természettündér összetört a rá nehezedő nyomás alatt, és derült égből szakadni kezdett az eső. Avagy, az én könnyeim hullottak alá városszerte.

Angyali érintés - 2. Fejezet

Hát, annak  alapján, amit olvastam, már vártátok, hogy legyen egy folytatás. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy tényleg lesz második rész, megfordult a fejemben, hogy Cathrine halálával vége a történetnek, de örülök, hogy mégsem így lett. :) Remélem a továbbiakban sem pártolnak el tőlem az olvasóim, bármekkorát is csavarok a cselekményen.

Jó olvasást mindenkinek

xoxo

Rosmine

2.       Fejezet: Mindennek eljön az ideje

~***~ Cathrine N. Flame ~***~

            Nem sokkal Daniel távozása után, újra csengettek az ajtón. Talán még soha nem pattantam fel ilyen hirtelen a kanapéról, hogy ajtót nyissak. Nem is tudom, mit hittem. Hogy visszajön, és mégis elárulja, mi nyomja a lelkét? Hiú ábránd. A küszöbön csak drága barátnőm, Ismirena ácsorgott és hatalmas barna szemeket meresztett rám vöröses haja mögül. Mosolyogva invitáltam bentebb, biztos voltam benne, hogy ezúttal is drága vőlegénye akasztotta ki olyannyira, hogy kénytelen volt elmenekülnie otthonról.

- Megint Clay? – kérdeztem, miután kiengedtem gyengéd ölelésemből. Morcosan bólintott, majd besétált a nappaliba és ledobta magát a kanapéra. Lábait feltette a karfára és eldőlt, mint egy zsák krumpli. – Halljam, ezúttal, mivel tett keresztbe?

- Azt mondta, mégis el akar venni, hivatalosan, ahogyan kell.

- De eddig tartotta magát ahhoz, hogy nem lesz esküvő, mert te sem szeretnéd.

- Igen és már a szüleimnek is beadtam, hogy nem lesz szertartás. Ha most odaállítok nekik egy meghívóval, tuti, hogy nem engednek hozzámenni Clay –hez. Így is azt hittem, anya infarktust kap, amikor közöltem vele, hogy nem leszek hivatalos, anyakönyves menyasszony.

- Ne haragudj, de ebben nem tudok neked segíteni. Ti tudjátok, hogy mit akartok kezdeni együtt. Ha nincs esküvő, nincs mézeshetek és a nevét sem veheted fel.

- Igen, pont ez az, ami miatt meggondolta magát. El akar vinni nászútra, és látni akar fehérben. Sehogy nem tudom lebeszélni róla, pedig mindennel próbálkoztam. Végem van, ha tényleg oltár elé akar vonszolni – nyögött az arca elé szorított párnába. Nagyon mulatságos volt így látom a mindig határozott nőt, aki semmitől sem retten vissza csak a házasság, az elkötelezettség gondolatától. Nevetnem kellett a szituáció láttán, nem bírtam magamban tartani jókedvemet. – Ez egyáltalán nem vicces.

- Sajnálom – emeltem magam elé kezeimet, sűrűn kapva levegő után.

- Hé! Mi van a tenyeredre írva. D-Da-Dani-Daniel?? Ki az a Daniel Fraser? Halljam csak, miért vagy ilyen jó kedvedben? – olyan hirtelen ült fel, hogy egy pillanatra azt sem láttam, hol van.

- Csak egy autószerelő. Tudod, nem jól fog a fékem – mosolyodtam el szélesen, visszagondolva arra az ostoba hazugságra, amit először ki bírtam nyögni, mikor megláttam őt. – Nem is lényeges, csak egy…

- Egy fiú, akivel hajlandó vagy szóba állni ebben az átkozott városban.

- Ranie, ez csak egy telefonszám a műhelyhez. Semmi az ég adta világon – ahogy kimondtam, a telefonom rezegni kezdett az asztalon. Mozdulni sem bírtam, barátnőm már az SMS –t olvasta, amit kaptam.

- A telefonszámod a műhelyből van, sajnálom, hogy megint zavarlak. Ha tényleg érdekel, ki volt számomra Ő, meghívlak ma egy kávéra én is. 17.00 –kor a Bay Grillsben. D. – elhallgatott, felpillantott rám, és már írta is a választ. – Természetesen ott leszek, ezt megígérhetem. Örömmel hallgatom, minden szavad. C.

- Miért kellett ezt hangosan? – huppantam le a kanapéra. Ha eddigi bénaságommal nem is, ezzel most biztos elrémítem magamtól szegény fiút. Pedig még csak nem is én voltam a tettes.

            Öt óra után estem be a vendéglőbe, Daniel már állt is fel, hogy udvariasan kihúzza nekem a széket és megrendelje a kapucsínót, amit kértem. Torkomban dobogó szívvel vártam, hogy kihozzák a rendelést és Daniel belekezdjen a beszédbe. Kíváncsi voltam, nagyon kíváncsi, de nem akartam tolakodónak sem tűnni, így csak ültem és szememmel körbepásztáztam a többi embert a vendéglőben. Csak ekkor tűnt fel, hogy a legközelebbi sarokban ott ül barátnőm és vőlegénye. Tudhattam volna, hogy ez lesz.

- Én megkértem annak a lánynak a kezét, aki a levelet küldte nekem. Vagyis, megkértem volna. Az igazság az, hogy nem mindent mondhatok el, mert azt nem lehet, de miután rájött, hogy mi a tervem ő megh… Igent mondott volna. Ez az utolsó, amit a halála előtt mondott nekem. Azt, hogy… Igen – kicsit zavaros volt, de végül is minden benne volt, ami számított valamit. Öröm, veszteség és gyász. Fájdalom suhant át arcán, mikor kinyitotta eddig ökölbe szorított kezét és tenyerében megcsillant a karikagyűrű, ami a borítékból bukkant elő délután. – Túl kell rajta lépnem. El kell felejtenem és új életet kell kezdenem. Tudom, hogy lehetetlen és egyszerűen képtelennek tartom, hogy sikerülne, de… ahogy te is mondtad; mindenkinek van második esélye.

- Igen, van. Mindig és mindenhol van egy esély, ami arra vár, hogy kihasználják. Csak fel kell fedezni és nem szabad hagyni, hogy elússzon – mosolyogtam rá bánatosan. Láttam rajta, hogy rosszul esik erről beszélnie, de örültem, hogy mégis megosztotta velem bánatát. Van, akinek így a könnyebb.

- És te?

- Én? – pislogtam rá értetlenül. Ismirena hangosan megköszörülte a torkát a sarokban. Biztos voltam benne, hogy egy dologra gondolunk. Még nincs itt az ideje.

- Veled mi történt? Azt mondtad, hogy…

- Talán majd egyszer én is felkészülök arra, hogy eláruljam, velem mi történt. De ennek nincs most helye az asztalnál. Ez az este szóljon másról. A lehetőségekről. Ne értsd félre, örülök, hogy elmondtad nekem, mi történt veled, de minden másnak később jöjjön el az ideje.

- Rendben. Akkor a lehetőségekre – emelte fel kávéscsészéjét és az én bögrémhez koccintotta. Csendesen szürcsölgettem a forró italt, amikor barátnőm jelent meg mellettünk és egy puszi nyomva az arcomra elköszönt, mintha legalábbis én akartam volna, hogy jöjjön el. Daniel érdeklődve nézett utána és Clay után, mikor kisétáltak az ajtón. – Ismered őket?

- Igen. Hamarosan összeházasodnak és boldogan élnek életük végéig. Tudod Ranie, a legjobb barátnőm. Sokáig laktunk egymás mellett, de két éve elköltözött ide és rátalált kedvesére. Úgy gondoltam, talán itt én is új életet kezdhetek. Talán itt akad lehetőség egy boldogabb befejezésre.

- Nehéz elhinni, hogy még csak most talált magának párt. Igazán gyönyörű lány.

- Igen, az. Nem is véletlenül – mosolyodtam el szomorkásan. Már megint kezdem!

- Tessék?

- Semmi, semmi. Hangosan gondolkodtam. Kérsz még egy kávét?

- Nem. Igazság szerint, ideje volna mennem már. A húgom biztos vár már otthon. Te esetleg, iszol még valamit? – megráztam a fejem és öltözködni kezdtem, míg ő kifizette az italokat és vállára csapta a dzsekijét.

- Köszönöm a meghívást – motyogtam miközben az autóm mellett toporogtam.

- Szívesen, máskor is – mosolygott rám szélesen. Vajon mire vár, mit kellene most tennem? Nem borulhatok a nyakába, mint aki már évek óta ismeri, az már tényleg sok lenne számomra. – Tényleg komolyan gondoltad, hogy itt újra kezdhetsz mindent? Az egész életedet?

- Igen, ezt reméltem ettől a várostól. Majd meglátom, kapok –e valami égi jelet, hogy eljött az ideje egy új, boldogabb életnek. Ha pedig nem, akkor hagytam elúszni, egy nagyon jó lehetőséget.

- Nos, lehet… hogy én már rég hagytam elúszni. Egy év telt el és én még mindig egy álomvilágban élek. Észre sem vettem, mekkora kárt hagytam minden lépésem után. Romba döntöttem az életem. Ezek után nincs olyan ember, aki még egy esélyt adna nekem.

- Nem mondj ilyet! – hajoltam hozzá közelebb, hogy mélyen a szemeibe nézhessek. Abban a pillanatban értettem meg, mit mondott mindeddig Ranie. „A szerelem csak egy pillanat műve. Belenézel abba a szempárba, és soha többé nem menekülsz perzselő tüze elől.” A kék szemek elnyeltek, magukba szippantottak, és úgy éreztem, soha többé nem szabadulok a fogságából. Biztos voltam benne, hogy ő is észrevette, milyen nyíltan fedtem fel az összes titkom neki. De nem. Az összeset talán még nem.

- Ki lenne olyan balga, hogy a kezembe helyezze az életét? – kérdezte, hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.

- Én megadom neked a második esélyt is, ha ezzel segítek neked visszatérni a jelenbe. Elég meggondolatlanságot műveletem már az életben, ennyi még belefér, ha azzal végre örömet okozhatok neked.

- Miért mondod ezt?

- Mert tudom jól milyen anélkül, akit igazán szerettél. Először gyászolsz, majd ha visszatértél az életbe, fájni kezd, égetni. Amikor le akarod zárni, felemészt. Mert te is tudod, hogy bármennyire igyekszel, nem láthatod újra. Csak egy kiskapu van és azt megtalálni, szinte lehetetlen. Ha csak nem tudod, hol keresd – olyan közel hajoltunk egymáshoz, hogy már majdnem összeért az arcunk, de még mindig olyan távol éreztem magamtól, mintha méterekre lennék tőle. Annyit vártam erre a pillanatra, annyira szerettem volna elmondani neki az igazat magamról, hogy már majdnem belekezdtem, vettem egy mély lélegzetet és ekkor…

- Kell az a második esély – súgta milliméterekre a bőrömtől, majd szájával végigcirógatta az enyémet, alig ért hozzám, mégis tökéletes volt. Olyan tökéletes, hogy a következő pillanatban a lámpa fényével megvilágított úton az árnyékunk egyszer csak összeért. Még időm sem volt felfogni, mit csinálok, már az összes gyengéd csókját viszonoztam. Lágyan türelmesen becézgette ajkaimat, karjaival gyöngéden átölelte a derekamat, de még csak véletlenül sem szorított magához erősen.

            Édes, minden bánatot elfeledtető csókot váltottunk egymással, percekig álltunk egymásba kapaszkodva. Tudtam, hogy ennek még nagyon nincs itt az ideje, de nem tehettem róla, ha tovább húzom, abba csak beleőrülök, és talán örökre elveszítem. Ezt pedig nem hagyhattam annyiban.

Majd máskor elárulom neki, mi az igazi titkom. Egyelőre azonban még várhat. Momentán kisebb gondja is nagyobb nálam, akkor meg minek zaklatnám?