Angyali érintés - 2. Fejezet

Hát, annak  alapján, amit olvastam, már vártátok, hogy legyen egy folytatás. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy tényleg lesz második rész, megfordult a fejemben, hogy Cathrine halálával vége a történetnek, de örülök, hogy mégsem így lett. :) Remélem a továbbiakban sem pártolnak el tőlem az olvasóim, bármekkorát is csavarok a cselekményen.

Jó olvasást mindenkinek

xoxo

Rosmine

2.       Fejezet: Mindennek eljön az ideje

~***~ Cathrine N. Flame ~***~

            Nem sokkal Daniel távozása után, újra csengettek az ajtón. Talán még soha nem pattantam fel ilyen hirtelen a kanapéról, hogy ajtót nyissak. Nem is tudom, mit hittem. Hogy visszajön, és mégis elárulja, mi nyomja a lelkét? Hiú ábránd. A küszöbön csak drága barátnőm, Ismirena ácsorgott és hatalmas barna szemeket meresztett rám vöröses haja mögül. Mosolyogva invitáltam bentebb, biztos voltam benne, hogy ezúttal is drága vőlegénye akasztotta ki olyannyira, hogy kénytelen volt elmenekülnie otthonról.

- Megint Clay? – kérdeztem, miután kiengedtem gyengéd ölelésemből. Morcosan bólintott, majd besétált a nappaliba és ledobta magát a kanapéra. Lábait feltette a karfára és eldőlt, mint egy zsák krumpli. – Halljam, ezúttal, mivel tett keresztbe?

- Azt mondta, mégis el akar venni, hivatalosan, ahogyan kell.

- De eddig tartotta magát ahhoz, hogy nem lesz esküvő, mert te sem szeretnéd.

- Igen és már a szüleimnek is beadtam, hogy nem lesz szertartás. Ha most odaállítok nekik egy meghívóval, tuti, hogy nem engednek hozzámenni Clay –hez. Így is azt hittem, anya infarktust kap, amikor közöltem vele, hogy nem leszek hivatalos, anyakönyves menyasszony.

- Ne haragudj, de ebben nem tudok neked segíteni. Ti tudjátok, hogy mit akartok kezdeni együtt. Ha nincs esküvő, nincs mézeshetek és a nevét sem veheted fel.

- Igen, pont ez az, ami miatt meggondolta magát. El akar vinni nászútra, és látni akar fehérben. Sehogy nem tudom lebeszélni róla, pedig mindennel próbálkoztam. Végem van, ha tényleg oltár elé akar vonszolni – nyögött az arca elé szorított párnába. Nagyon mulatságos volt így látom a mindig határozott nőt, aki semmitől sem retten vissza csak a házasság, az elkötelezettség gondolatától. Nevetnem kellett a szituáció láttán, nem bírtam magamban tartani jókedvemet. – Ez egyáltalán nem vicces.

- Sajnálom – emeltem magam elé kezeimet, sűrűn kapva levegő után.

- Hé! Mi van a tenyeredre írva. D-Da-Dani-Daniel?? Ki az a Daniel Fraser? Halljam csak, miért vagy ilyen jó kedvedben? – olyan hirtelen ült fel, hogy egy pillanatra azt sem láttam, hol van.

- Csak egy autószerelő. Tudod, nem jól fog a fékem – mosolyodtam el szélesen, visszagondolva arra az ostoba hazugságra, amit először ki bírtam nyögni, mikor megláttam őt. – Nem is lényeges, csak egy…

- Egy fiú, akivel hajlandó vagy szóba állni ebben az átkozott városban.

- Ranie, ez csak egy telefonszám a műhelyhez. Semmi az ég adta világon – ahogy kimondtam, a telefonom rezegni kezdett az asztalon. Mozdulni sem bírtam, barátnőm már az SMS –t olvasta, amit kaptam.

- A telefonszámod a műhelyből van, sajnálom, hogy megint zavarlak. Ha tényleg érdekel, ki volt számomra Ő, meghívlak ma egy kávéra én is. 17.00 –kor a Bay Grillsben. D. – elhallgatott, felpillantott rám, és már írta is a választ. – Természetesen ott leszek, ezt megígérhetem. Örömmel hallgatom, minden szavad. C.

- Miért kellett ezt hangosan? – huppantam le a kanapéra. Ha eddigi bénaságommal nem is, ezzel most biztos elrémítem magamtól szegény fiút. Pedig még csak nem is én voltam a tettes.

            Öt óra után estem be a vendéglőbe, Daniel már állt is fel, hogy udvariasan kihúzza nekem a széket és megrendelje a kapucsínót, amit kértem. Torkomban dobogó szívvel vártam, hogy kihozzák a rendelést és Daniel belekezdjen a beszédbe. Kíváncsi voltam, nagyon kíváncsi, de nem akartam tolakodónak sem tűnni, így csak ültem és szememmel körbepásztáztam a többi embert a vendéglőben. Csak ekkor tűnt fel, hogy a legközelebbi sarokban ott ül barátnőm és vőlegénye. Tudhattam volna, hogy ez lesz.

- Én megkértem annak a lánynak a kezét, aki a levelet küldte nekem. Vagyis, megkértem volna. Az igazság az, hogy nem mindent mondhatok el, mert azt nem lehet, de miután rájött, hogy mi a tervem ő megh… Igent mondott volna. Ez az utolsó, amit a halála előtt mondott nekem. Azt, hogy… Igen – kicsit zavaros volt, de végül is minden benne volt, ami számított valamit. Öröm, veszteség és gyász. Fájdalom suhant át arcán, mikor kinyitotta eddig ökölbe szorított kezét és tenyerében megcsillant a karikagyűrű, ami a borítékból bukkant elő délután. – Túl kell rajta lépnem. El kell felejtenem és új életet kell kezdenem. Tudom, hogy lehetetlen és egyszerűen képtelennek tartom, hogy sikerülne, de… ahogy te is mondtad; mindenkinek van második esélye.

- Igen, van. Mindig és mindenhol van egy esély, ami arra vár, hogy kihasználják. Csak fel kell fedezni és nem szabad hagyni, hogy elússzon – mosolyogtam rá bánatosan. Láttam rajta, hogy rosszul esik erről beszélnie, de örültem, hogy mégis megosztotta velem bánatát. Van, akinek így a könnyebb.

- És te?

- Én? – pislogtam rá értetlenül. Ismirena hangosan megköszörülte a torkát a sarokban. Biztos voltam benne, hogy egy dologra gondolunk. Még nincs itt az ideje.

- Veled mi történt? Azt mondtad, hogy…

- Talán majd egyszer én is felkészülök arra, hogy eláruljam, velem mi történt. De ennek nincs most helye az asztalnál. Ez az este szóljon másról. A lehetőségekről. Ne értsd félre, örülök, hogy elmondtad nekem, mi történt veled, de minden másnak később jöjjön el az ideje.

- Rendben. Akkor a lehetőségekre – emelte fel kávéscsészéjét és az én bögrémhez koccintotta. Csendesen szürcsölgettem a forró italt, amikor barátnőm jelent meg mellettünk és egy puszi nyomva az arcomra elköszönt, mintha legalábbis én akartam volna, hogy jöjjön el. Daniel érdeklődve nézett utána és Clay után, mikor kisétáltak az ajtón. – Ismered őket?

- Igen. Hamarosan összeházasodnak és boldogan élnek életük végéig. Tudod Ranie, a legjobb barátnőm. Sokáig laktunk egymás mellett, de két éve elköltözött ide és rátalált kedvesére. Úgy gondoltam, talán itt én is új életet kezdhetek. Talán itt akad lehetőség egy boldogabb befejezésre.

- Nehéz elhinni, hogy még csak most talált magának párt. Igazán gyönyörű lány.

- Igen, az. Nem is véletlenül – mosolyodtam el szomorkásan. Már megint kezdem!

- Tessék?

- Semmi, semmi. Hangosan gondolkodtam. Kérsz még egy kávét?

- Nem. Igazság szerint, ideje volna mennem már. A húgom biztos vár már otthon. Te esetleg, iszol még valamit? – megráztam a fejem és öltözködni kezdtem, míg ő kifizette az italokat és vállára csapta a dzsekijét.

- Köszönöm a meghívást – motyogtam miközben az autóm mellett toporogtam.

- Szívesen, máskor is – mosolygott rám szélesen. Vajon mire vár, mit kellene most tennem? Nem borulhatok a nyakába, mint aki már évek óta ismeri, az már tényleg sok lenne számomra. – Tényleg komolyan gondoltad, hogy itt újra kezdhetsz mindent? Az egész életedet?

- Igen, ezt reméltem ettől a várostól. Majd meglátom, kapok –e valami égi jelet, hogy eljött az ideje egy új, boldogabb életnek. Ha pedig nem, akkor hagytam elúszni, egy nagyon jó lehetőséget.

- Nos, lehet… hogy én már rég hagytam elúszni. Egy év telt el és én még mindig egy álomvilágban élek. Észre sem vettem, mekkora kárt hagytam minden lépésem után. Romba döntöttem az életem. Ezek után nincs olyan ember, aki még egy esélyt adna nekem.

- Nem mondj ilyet! – hajoltam hozzá közelebb, hogy mélyen a szemeibe nézhessek. Abban a pillanatban értettem meg, mit mondott mindeddig Ranie. „A szerelem csak egy pillanat műve. Belenézel abba a szempárba, és soha többé nem menekülsz perzselő tüze elől.” A kék szemek elnyeltek, magukba szippantottak, és úgy éreztem, soha többé nem szabadulok a fogságából. Biztos voltam benne, hogy ő is észrevette, milyen nyíltan fedtem fel az összes titkom neki. De nem. Az összeset talán még nem.

- Ki lenne olyan balga, hogy a kezembe helyezze az életét? – kérdezte, hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.

- Én megadom neked a második esélyt is, ha ezzel segítek neked visszatérni a jelenbe. Elég meggondolatlanságot műveletem már az életben, ennyi még belefér, ha azzal végre örömet okozhatok neked.

- Miért mondod ezt?

- Mert tudom jól milyen anélkül, akit igazán szerettél. Először gyászolsz, majd ha visszatértél az életbe, fájni kezd, égetni. Amikor le akarod zárni, felemészt. Mert te is tudod, hogy bármennyire igyekszel, nem láthatod újra. Csak egy kiskapu van és azt megtalálni, szinte lehetetlen. Ha csak nem tudod, hol keresd – olyan közel hajoltunk egymáshoz, hogy már majdnem összeért az arcunk, de még mindig olyan távol éreztem magamtól, mintha méterekre lennék tőle. Annyit vártam erre a pillanatra, annyira szerettem volna elmondani neki az igazat magamról, hogy már majdnem belekezdtem, vettem egy mély lélegzetet és ekkor…

- Kell az a második esély – súgta milliméterekre a bőrömtől, majd szájával végigcirógatta az enyémet, alig ért hozzám, mégis tökéletes volt. Olyan tökéletes, hogy a következő pillanatban a lámpa fényével megvilágított úton az árnyékunk egyszer csak összeért. Még időm sem volt felfogni, mit csinálok, már az összes gyengéd csókját viszonoztam. Lágyan türelmesen becézgette ajkaimat, karjaival gyöngéden átölelte a derekamat, de még csak véletlenül sem szorított magához erősen.

            Édes, minden bánatot elfeledtető csókot váltottunk egymással, percekig álltunk egymásba kapaszkodva. Tudtam, hogy ennek még nagyon nincs itt az ideje, de nem tehettem róla, ha tovább húzom, abba csak beleőrülök, és talán örökre elveszítem. Ezt pedig nem hagyhattam annyiban.

Majd máskor elárulom neki, mi az igazi titkom. Egyelőre azonban még várhat. Momentán kisebb gondja is nagyobb nálam, akkor meg minek zaklatnám?