Epilógus

Epilógus

~***~

Egy üres test, egy csonka lélek

Daniel

            Volt egy lány.

Valaki, aki mellett élni tudtam, aki mellett élő voltam. Aki mosolyával bearanyozta a mindennapjaimat, színt vitt a fekete-fehér hétköznapokba. Aki reggel, ha angyali hangon köszönt, mindenki szája mosolyba szaladt. És aki az életét adta azért, hogy mi mindannyian biztonságban tovább éljünk. Hiába akart védeni a fájdalomtól, az emlékeim egyik pillanatról a másikra visszatértek, tisztán láttam a valóságot, mégis, mikor azokba a kék szemekbe néztem nem láttam mást, csak a fájdalmat, a veszteséget.

Úgy élem a napjaimat, mintha én magam is vele mentem volna el. Mi több, egy részem nem bírta elviselni a veszteséget és vele halt. A másik részem szintén képtelen volt nélküle élni, csak annyira volt elég, hogy reggelente felkeltsen, üdvözölje a napot, majd újra mély álomba merítsen. Haldoklom, minden perccel közelebb kerülök a halálhoz, mégis most, hogy nincs már velem, olyan lassan jön a vég, hogy akár örökké is élhetnék. A percek órákká válnak, az órák napokká, a napok hetekké mosódnak, amikből lassan hónapok majd évek lesznek. A legrosszabb, hogy a szüleinek és mindenki másnak azt kellett mondanunk, hogy autóbaleset volt és Cathrine teste bent égett az autóban. Ennél szörnyűbb hazugság nincs a világon.

Flora sír, Isis, a falkám és az őrzők gyászolnak, én pedig szenvedek. Luna azt mondta egyszer elmúlik, az idő begyógyítja a sebeimet, de nincs annyi idő, amennyi elég volna ahhoz, hogy felépüljek a gyászból és fájdalomból.

- Szörnyen hiányzik – suttogta Flora egyik este, mikor bejött hozzám, hogy megnézze, élek –e még. – Tudom, hogy rajtad nem segít sokat, de nekem jó esne egy meleg ölelés – a sötétben tapogatózva kereste a karomat, de én hamarabb találtam meg őt. Szorosan magamhoz öleltem, ahogy régen is. – Neked fáj a legjobban, mégis te tűröd szó nélkül.

- Azzal nem lesz jobb, ha beszélek róla. Attól Ő ugyan úgy… - nem bírtam kimondani. Három hónapja már az egésznek, de még mindig nem vagyok képes beszélni róla. Az én karjaim között halt meg, az utolsó lélegzetével mondott igent a fel sem tett kérdésre, alig pár percig volt a menyasszonyom. – Most… hagyj magamra, kérlek!

- Rendben – kibontakozott az ölelésből és egyedül hagyott az üres szobában.

            Szerelem élettelen testét Aylaba vitte Luna, hogy ott térhessen örök nyugalomra. Még csak erőm sem volt felkelni mellőle, Lucas és Siobhan úgy vonszolt el onnan, hogy nem volt elég erőm lábra állni. Napokig nem mozdultam a szobájából, és még most is a kezembe van szorítva a gyűrű, amit neki szántam. Az, amivel a kezét akartam megkérni aznap, amikor elhagyott, hogy attól védjen, ami bekövetkezett. Csupán két szóban rejlett a varázs, ami visszaadta nekem azt a sok együtt töltött percet.

            Most, hogy egymagam fekszem a szobámban, csendben, megüresedve, elhagyva, idézetek sokasága fut át az agyamon, azok, amiket már használtam, azok, amiket még nem háborgattam meg. Mégis a kedvencem nem egy idézet, nem egy verssor, vagy egy részlet a kedvenc könyvemből. Hanem egy mondat, ami örökké bevéste magát az emlékezetembe. Cathrine egyetlen mondata az utolsó, közösen eltöltött éjszakánkon.

            Nem félem a halált, ha az akkor jön, mikor karjaiddal gyengéd ölelésbe zárva, szorosan magad mellett tartasz!

~***~

                                                            Vége