Angyali érintés - 3. Fejezet

Sziasztok! Tudom, rövid lett, de ígérem, hétvégén már hozom is a következőt kárpótlásul.:)

Addig is kellemes időtöltést és kitartást - nem sokára ünnepek!! :D

Puszi

Rosmine 

<3

3.       Fejezet: Egy apró csók, egy vallomás, egy titkos titok

~***~  Daniel ~***~

Minden kezdet nehéz. A mai este mégsem volt az. Igazság szerint nem tudom, mi ütött belém. Egyik pillanatról a másikra meg akartam tudni, milyen lehet az ajka most, hogy megígértem magamnak, elfelejtem legutóbbi kedvesemet. Az eredmény nem épp a várt hatás lett.

Először csak alig érintettem számmal az övét, szinte hozzá sem értem, azonban a következő másodpercben az agyam elkezdte feldolgozni a történteket. Felszínre került néhány régi emlék, hogy milyen vadan, és szenvedélyesen csókolt először Cathrine, hogy mennyire nem bírtam betelni vele, amikor az iskola falának préselve egymást először vallottunk szerelmet a másiknak. Ez teljesen más volt. Gyengéd és puhatolózó, félénk, de közben magabiztos. Akartam az érintését, tudni, hogy velem van, és nem álmodok, hogy minden jobbra fordulhat, ha együtt vagyunk. Bármennyire volt ez más, mint egykori szerelmemmel, pont ugyan olyan jó volt, talán egy picivel még jobb is.

            Elhúzódott tőlem, jéghideg tenyerét az arcom két oldalára simította, és lehunyt szemekkel suttogott nekem.

- Sajnálom. Ezt talán nem kellett volna még…

- Én sem sajnálom, neked sem kell – kezemet az övére fektettem és óvatosan megfogtam. Úgy éreztem, ebben a percben igazam volt. Nem kell sajnálnom, ha olyat tettem, amire mindketten vágytunk, még ha erről nem is tudtunk igazán. – De nem ígérhetek semmit.

- Nem is kell. Magadnak felelj meg, ne nekem. Tudom, hogy ez most neked épp olyan nehéz, mint nekem. Neked talán még nehezebb is. De, ahogy mindenki mondja, az idő minden sebre gyógyír. Meglátod, az életed egyszer könnyebb lesz.

- Ezt úgy mondod, mintha soha többé nem akarnál látni.

            Szemei felnyíltak, világoszöld tekintete megkereste az enyémet.

- Nem akarok fájdalmat okozni neked – kezei lehullottak maga mellé, fejét lehajtott.

- Nem is tudnál – elképzelni sem tudtam, mivel tudna nekem fájdalmat okozni. Ha már soha nem lehetek a régi, legalább újra kezdhetném. – Cathrine én… - kellemes fájdalom járt át, mikor kimondtam a nevet. -… szeretnék jobb ember lenni. Jobb, mint amilyen eddig voltam, és te lehetsz az, aki megváltoztat, mert van benned valami, ami senki másban ezen a földön. Még csak nem is ismerlek, de tudom, hogy te vagy az, aki elfeledteti velem azt a lányt, aki miatt ennyi ideig gyötört a gyász.

~***~  Cathrine N. Flame ~***~

            Abban a pillanatban, hogy bevallotta, milyen érzelmek kavarognak benne, nem tudtam kételkedni a döntésemben. Könnyek szúrták a szemem, a szívemben túlcsordult a szerelem, úgy éreztem, ha most hirtelen felébrednék és kiderülne, mindez csak egy álom, soha többé nem lennék se élő, se holt. Momentán az életemet is odaadtam volna érte. Csupán egyetlen apró, de meghatározó tényező állhatott közénk. Olyas valami, amit nem engedhetek meg a közelében. Egy hatalmas titok, aminek ő csupán egyetlen apró töredékét képezte.

- Tudom, hogy nem lehetsz mindig velem – motyogtam alig hangosabban a suttogásnál. Nem voltam benne, hogy hallotta –e, azonban a következő pillanatban választ adott rá.

- Ezt nem értem.

- Neked van egy világod, és nekem is, amitől nem távolodhatunk el. De ez most nem is lényeg – legyintettem könnyegén, amikor megéreztem a jelét, hogy indulnom kell haza. A derekam kellemetlenül szúrni, égni kezdett. – Mennem kéne.

- Látlak holnap? – kérdezte reménykedve. Szemeiben könyörgés csillant.

- Talán – mosolyodtam el halványan, kiszabadítottam magam kezei közül, beültem az autómba és mélyet sóhajtva indítottam. A fényszórók megvilágították alakját, miközben kitolattam a parkolóból. Még láttam, hogy int egyet, utána kilőttem és meg sem álltam a házamig. Ott kipattantam és beszaladtam a házba, ahol már ott várt rám Cornelia. Szőke haja lágyan omlott vállaira, kihangsúlyozva szigorú tartását. Smaragd szín szemei megvillantak arcában, akár egy macskának, tudtam, ő már mindenről megszerezte a kellő információt.

- Tudod, hogy ezzel még várnod kellett volna – emlékeztetett anyáskodón. Tisztában voltam vele, mit tettem, ahogy azzal is, mi lesz a következménye. – Nem értem, miért nem hallgatsz néha rám egy kicsit. A számat nem csak a szél lengeti, általában beszélek hozzád.

- Cornelia! – szóltam rá türelmetlenül. – Ha azt hiszed, nem boldogulok egyedül, nagyon tévedsz. És egyébként is, láthattad volna előre, hogy ez lesz, ha odaadom neki a levelet. Mit vártál, hogy majd mindketten örömtáncot lejtünk és sétálunk egyet a naplementében? Azt kérted, először hozzam rendbe, hogy megállíthassa Evangelinet, csak utána áruljam el neki, mit rejtegetünk előle már jó ideje.

- Emlékszem, mit kértem.

- Akkor hagyd, hogy azt tegyem, amit jónak látok. Danielnek szüksége van a támaszra, amit én adhatok neki, és szerintem legalább annyi eséllyel indulok, mint más lányok. Sőt, talán még többel is – vetettem oda fintorogva. Utáltam, hogy mindig meg akarja mondani nekem, hogy mi a helyes. Én biztos voltam a dolgomban, ha nem lettem volna az, nem jöttem volna ide.

- Remélem, tényleg többet segítesz majd, mint ártasz, más különben, viszlát Föld!

- Miről beszélsz?

- Attól, hogy nagyobb a hatalmad, mint nekem, még teljesen biztos vagyok benne, hogy hamarabb kerekednék felül egy összecsapásban, mint te. Az előző Cathrine legalább tudta, hogy mit tesz.

- Elég volt! – kiabáltam rá. Bármit megbocsájtok neki, de azt nem, ha ezt emlegeti fel nekem. Az előző Cathrine nem ezt csinálta volna… Nem bántott meg vele, egyáltalán nem, viszont felzaklatott. Olyannyira, hogy a múltkor egy kisebb erdőcsoportot kiirtottam dühömben. – Menj el! Most! – éreztem, hogy a testemet átjárja az erő, egyetlen pontban összpontosulva, a tenyerem közepén. Ökölbe szorítottam a kezem, és igyekeztem uralkodni magamon. Azzal nem oldok meg semmit, ha rá támadok, legalábbis ezzel nyugtattam magam, valahányszor kiborultam. – És hagyd békén Danielt is! Támogatásra, társra van szüksége, nem erőszakra.

- Ha a jel felizzott…

- Tudom – válaszoltam, immár normál hangerőn.

- Akár te is lehetsz a következő.

- Tudom – már csak suttogtam. A tenyeremben keletkezett bizsergő érzés egyik pillanatról a másikra lecsillapodott, majd teljesen eltűnt.

- Minél hamarabb vége ennek a vérontásnak, annál hamarabb avathatod be Danielt a titkodba. Addig viszont nagyon sokat kell még küzdened a benned élő erővel, és szerintem nem ártana, ha kevesebbet lennél azzal a farkassal. Lehet, hogy te jó hatással vagy ő rá, de téged csak elgyengít, és ezt nem csak fizikailag értem. Minden vele eltöltött perc közelebb visz téged az igazsághoz. De vajon jó lesz az, ha Daniel hamarabb világosodik meg? – felvonta világos, szép ívű szemöldökét, majd egyszeriben köddé vált. Reszketve rogytam le a kanapéra, arcomat kezeimbe temetem, és először az elmúlt években, megengedtem magamnak, hogy sírjak. Abban a pillanatban, hogy könnyeim utat találtak és patakokban folytak végig az arcomon, eleredt odakint az eső.

Egy újabb észrevehető jele annak, hogy egy természettündér összetört a rá nehezedő nyomás alatt, és derült égből szakadni kezdett az eső. Avagy, az én könnyeim hullottak alá városszerte.