Angyali érintés - 6. Fejezet

 Ezt a fejezetet annak a három lánynak ajánlom, akik nem régen fejezték be a könyvem olvasását, és akiket nagyon megbecsülök, amíg csak élek. Lilla, Kincső és Vivi ez a fejezet most nektek van címezve :))

6.       Fejezet: A legkegyetlenebb

~***~  Daniel ~***~

            Egy évet vártam arra, hogy újra karjaimba öleljem, magamhoz szorítsam és szeressem őt. Ezek után lehetetlennek tartom, hogy egyetlen pillanatra is szem elől veszítsem. Minden lépésénél ott leszek, minden szavát meghallgatom, és nem hagyom, hogy ismét feladja az életét, még ha helyes is lenne. Leandra kezünkbe adott egy kiindulási pontot - amivel fogalmam sincs, mit kezdjek -, aminek segítségével megmenthetem szerelmem a biztos haláltól.

- Tudod már, hogy hol kezdd? – kérdeztem, miközben a sötét, üres és nagyon hosszú folyosón sétáltunk vissza a szobába, ahová először érkeztünk. Elisabeth és Isis szobája egy védettebb szárnyában van a kastélynak, menyen nem egy átok ül Evangeline behatolása ellen. – A kutatást.

- Fogalmam sincs. De csak akkor, és kizárólag akkor fogadom el Leandra segítségét, ha senki olyannak nem esik bántódása, akit védeni próbálnék azzal, hogy feláldozom a saját életem.

- Egyáltalán nem ilyen voltál. Miután megkaptad a hatalmad, megváltoztál ez igaz, de most... rád sem ismerek. Azt mondod, szeretsz, mégis képes lennél elhagyni.

- Inkább hagylak el, mintsem kezeimhez tapadjon a véred. Daniel, ígérd meg nekem, hogy segítesz, bármit találjunk is.

- Csak azt ígérem, amit eddig is. Segítek neked, ha nem a te halálodról van szó. Egyszer már elveszítettelek, nem hagyom, hogy még egyszer megtörténjen. Nem tudok nélküled élni, és szerintem ezt be is bizonyítottam – megálltam, hátra simítottam fekete haját, ami szokatlanul kiemelte fehér bőrének szépségét. – Kérlek! Ne rohanj a vesztedbe!

- Haza viszlek – jelentette ki csendesen.

- Nem. Nem vihetsz haza. Itt maradok veled, ha tetszik, ha nem.

- Nincs szükségem felügyeletre. Cassie és Olivia tökéletesen végzik a feladatukat, biztonságban vagyok, nélküled is – bizonygatta, de még mindig fogalma sem volt, miért akarok vele maradni. Továbbra sem vette tudomásul, az elvesztésébe majdnem beleőrültem, és most, hogy velem van, egy álmom vált valóra.

- És vajon ez így van fordítva is?

- Miről beszélsz? Én vigyázok rád és a falkára is, ahogyan azt kell. Megvédem a világomat és... – ujjamat a szájára tettem, belé fojtva a szót. Szemeiben láttam, hogy minden, amit mond, csak egy újabb centit rak a falra, amit elkezdett maga köré építeni, mióta nem vagyok vele.

- Ne a farkast védd. Légy velem, ahogy lenni kellene, ahogy mindig lennie kellett volna – kértem közelebb hajolva hozzá. Mikor nem húzódott el, ujjamat végig húztam álla vonalán, fejét felemeltem és számat az övére nyomtam. Annyi szenvedés és gyász után, végre újra haza találtam. A magány egy pillanat alatt szertefoszlott, a tátongó üresség a mellkasomban ismét csordultig telt szerelemmel, mikor puha ajkai megnyíltak előttem, s ellenkezés nélkül minden csókom viszonzásra lelt. – Szeretlek.

- Hiányoztál – ölelte át a nyakam, erősen szorítva magához, és a következő pillanatban már a szobájában álltunk, a föld telerakva égő, illatos gyertyákkal, az ágy megvetve arra várt, hogy valaki belefeküdjön. Cathrine minden szó nélkül kezdett el hátra dőlni, leült az ágya szélére, engem s magával vonva. Minden porcikám sajgott a vágytól, hogy hosszú idő után, ismét együtt lehessek vele. Egy pillanatra azt hittem, megfutamodik és eltol magától, de a következő mozdulata rácáfolt erre a gondolatomra. Mélyről jövő sóhaj szökött ki ajkain, ujjai végigfutottak a hátamon, homlokát az enyémnek támasztotta, és mosolyogva elindult kezeivel fölfelé, egészen a vállamig tűrve a pólómat. – Érezd, amit most én... – suttogta behunyt szemekkel, tenyerét a szívem fölé helyezve. Ekkor olyasmi történt, amire soha nem számítottam volna. A bőréből áradó melegség, az illata, szíve minden dobbanásának hangja felerősödött és olyan érzéseket keltett bennem, amit eddig senki. Csak rá vágytam, a közelségére, a szerelmére, megértésére. Az érzékeim kiélesedtek, Cathrine szája, keze érintése mindenhol ott volt, simogatott, ízlelgetett, oly gyengéden és szenvedélyesen, hogy magam sem hittem, ez a valóság. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, csak képzelődök, de ilyet még képzelni is képtelenség.

------0--0--0--0------

            Kellemes simogatásra ébredtem a karomon. Mélyen beszívtam a levegőt, és megbizonyosodtam róla, Cathrine még mindig itt van velem. Karjaim között fekszik, és ellágyult tekintettel nézi, ahogy ébredezem. Ujjai végtelen gyengédséggel, szinte alig érintve a bőröm, cirógattak. Vettem még egy mély lélegzetet, szorosabban öleltem magamhoz egyetlenem, és számat a halántékára szorítva köszöntöttem.

- Ezt meg tudnám szokni – mosolygott fel rám és kezét a tenyerembe fektetve, összefűzte ujjainkat. Igazság szerint én is meg tudnám szokni.

- Akkor van egy jó hírem – füléhez hajoltam, és belesúgtam hajába. - Minden reggeled így fog eltelni – nyomtam egy csókot a nyaka hajlatába, mire megborzongott. Eszemben sem volt elengedni őt most, hogy már a karjaimba zárhattam tökéletes testét, de neki valószínűleg nem ez volt a terve. Gyengéden megpróbált kiszabadulni ölelésemből, de nem engedtem. – Hova ilyen sietősen?

- Csak megmenteni a világot – válaszolta nemes egyszerűséggel.

- Nem ér rá még tíz percig?

- Sajnos nem, de szólok, ha megüresedett valamelyik tíz percem. Akkor folytathatod, amit elkezdtél – maga köré csavarta a lepedőt, kikelt az ágyból és eltűnt egy hófehér ajtó mögött, hogy a következő pillanatban felöltözve, újult erővel jelenjen meg. – Te nem jössz? Rájöttem, hol találjuk meg Evangeline családfáját.

- Azt hittem, sikerült elfeledtetnem veled ezt a témát az estére – vakartam meg a tarkómat. Fintorogva ráncolta össze orrát, mint egy morcos kisgyerek.

- Ma reggel jutott eszembe – öltötte ki rám nyelvét. – Itt van néhány ruha, ha esetleg meggondolod magad, és velem tartasz. Öt perced van felöltözni.

- Igenis, tábornokasszony – feleltem csúfolódva. Vágott egy grimaszt, ledobta az ágyra a ruháimat, majd megint elvonult a titokzatos fehér ajtó mögé.

            Mire visszaért, már felöltözve, készen vártam, hogy elinduljunk megmenteni az életét és rájöjjünk, ki lép helyette a színre. A hosszú, üres folyosókon keringve rájöttem, hogy én még soha életemben nem jártam ebben a kastélyban, jobban belegondolva, kívülről is csak akkor láttam egyszer, amikor Luna elmagyarázta, mi történik velem. Cathrine azonban tökéletesen kiismerte magát az egyforma kinézetű, unalmas, szürke folyosókon.

- Hová is megyünk pontosan?

- Hát... a zárt szárnyba. Ott tartják azokat a papírokat, könyveket és kristálygömböket, ami rossz kezekbe kerülve, nagy kárt tudnak okozni. Nem véletlenül zárt – nevetett fel halkan. Amikor elértünk egy hatalmas, ismeretlen mintákkal díszített tölgyfaajtót, Cathrine felemelte jobb kezét, és a kusza vonalak egyikén végigfuttatva ujját, kirajzolta a jól ismert, derekát ékesítő jelet. Az ajtó hangosan recsegve és nyikorogva kinyílt, utat engedve nekünk a titkok legmélyére. Kicsit feszülten követtem szerelmem az őrök mellett sétálva, akik mind alaposan szemügyre vettek minket, bizonyára nehogy betolakodók legyünk. Az utolsó, kevésbé szigorú megjelenésű férfi szerelmem elé állt, mélyen meghajolt és intett, hogy kövessük.

- A neve Wade, biztosan emlékszel rá, a barátnőm vőlegénye a kávézóból. Ő a titkaink felhatalmazottja. Ő védi ezt a termet, akár az élete árán is.

- Nem tűnik valami... sebezhetetlennek – jegyeztem meg, átkarolva a derekát.

- Az erő nem csak testi erő lehet, ifjú farkas – szólalt meg mély hangon a rendületlenül előre tartó férfi, szeme sarkából rám pillantva. – A keresett tárgy pedig, Lady Hope? – megütközve néztem szerelmemre, aki nem tűnt meglepettnek a megszólítást illetően, sőt, inkább meg volt elégedve a tisztelettel.

- Evangeline Candle családfája, és minden, ami hozzá köthető.

- Ó. Akkor, kérem, kövessenek! – hirtelen változtatott irányt, és egy újabb ajtóhoz vezetett bennünket. Ez valamivel kisebb volt, mint amin az előbb bejöttünk, de ugyanakkor egy elég tágas termet rejtett maga mögött. – Olyan anyagból van elég. Fáradjanak bentebb! – intett karjával előre. A helyiség volt legalább akkora, mint az előbbi és zsúfolásig tele volt papírral, vaskos könyvekkel és nagyobbnál nagyobb üveggömbökkel, nem beszélve a szekrénysorokról, amik mind az ablakok elé fértek csak, szinte az összes fényt eltakarva, ami bejuthatott volna.

- Nem semmi – füttyentettem álmélkodva, mire Cathrine felkuncogott, Wade azonban rosszalló pillantással mért végig tetőtől talpig.

- Ha még nem lenne tisztában a történelemmel, Evangeline egész boszorkánygenerációkat irtott ki, ami nem csak háromemberes történet, több száz boszorkány és varázsló alkot egy generációt. Ha csak kettőt elpusztít, már tele a fél terem. Egyéb kérdése az úrnak? – tette hozzá mogorván.

- Neki nincs, de nekem szükségem volna a segítségedre. Olyasmi után kutatunk, amelynek köze van Evangeline közeli környezetéhez és a gyengepontjához. Minden féltett titkáról tudni akarok, ami csak létezik.

- A nagymamája gondoskodott róla, hogy Evangeline egész élettörténete helyet kapjon itt. A titkai, és életének egyes mérföldköve, mind ide vannak bezárva, még olyanok is, amikről maga a nő nem is tud. Személyemnek még nem adatott meg a lehetőség, hogy végigtanulmányozzam, de ha kéri, örömmel segítek, amiben csak tudok.

            Nekem egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy itt lábatlankodjon valaki, aki még csak öt perces ismeretség után levegőnek néz, de Cathrine elfogadta a segítő felajánlást. Elképzelésünk sem volt, hol kezdjük a keresést, így először az élettörténetébe lestünk bele. Nekem jutott a legjobb rész, a családfa elemzése. Ez csak azért volt bonyolult, mert a papír, amire kézzel másolták a nevek sorrendjét, nemcsak hogy régi volt, de néhány helyen kiégett és elszenesedett.

- Nincs ebből egy másik, nyomtatott példány? – kérdeztem viccelődve Cathrinet, aki vette a lapot és beállt mellém segíteni. Ketten is csak annyit értünk el, amennyit én egyedül. Megtaláltuk Elisabethet az össze-vissza vonalak és ágak között.

- Az évszázadok során összegyűjtött ismeretek Evangeline életéről, a te nagymamád keze által írt kötetben van elzárva. Ahhoz viszont más hozzáférésre lesz szükség, ugyanis amivel védve van, az nem egy feltörhető szekrény.

- Hadd lássam – lépett el mellőlem Cathrine és a legközelebbi állványon elhelyezett ládához indult. – Azt hiszem, kulcs kell hozzá. Vagyis... csak ez – nyúlt a nyakában függő lánchoz. A medált belehelyezte egy aprócska résbe, majd kihúzta és visszahelyezte nyakába. Érdeklődve néztem, ahogy felnyílik a láda teteje és kiemelkedik belőle egy megviselt, vaskos könyv. Cathrine érte nyúlt, megelőzve Wade kezeit, aki megbabonázva figyelte a régiségnek számító könyvet. – Daniel, segítenél?

- Persze – lesöpörtem az asztalt, ami előtt álltam, elvettem tőle a nehéz könyvet és óvatosan elhelyeztem a rozoga faasztal sima lapján. Szerelmem kíváncsian hajolt felé, de mielőtt kinyithattam volna, megállított és felnézett kísérőnkre.

- Wade, köszönjük a segítséget. Minél kevesebben tudnak erről, annál jobb. Távozhatsz!

- Természetesen – újfent meghajolt, nekem biccentett egyet, majd eltűnt.

- Nem szimpatikus alak.

- Nekem sem, de ő jobban ismeri ezt a helyet, és meg bízatok benne. Na, lássuk, mit rejtegetett nagymama mindenki elől – felemelte a fedelét, lefújt a lapokon megtelepedett port és belemerült az olvasásba. – Hmm. Úgy látom, ez a születésétől kezdve jegyez fel mindent. Érdekes, nem is tudtam, hogy ilyen régóta él ez a némber.

- Pontosan mióta?

- Azt még nem tudom, de a nagyi szerint, még nagyon az elején született a varázslatnak. Hmm. Érdekes olvasmány lesz.

            Kellemetlen, jól ismert bizsergés futott végig a gerincem mentén, ökölbe szorítottam a kezem és megpróbáltam ellenállni a hívásnak. Valakinek a valóságban megint szüksége van rám, ezt pedig Cathrine is észrevette becsukta a súlyos könyvet, rám emelte kékeszöld szemeit, hideg ujjaival végigsimított a karomon, piros ajkai mosolyra görbültek. Tudtam, mi következik most, és nagyon nem szerettem volna itt hagyni, de ezúttal ő bizonyult az erősebbnek. Tekintete elhomályosult, fátyolos szemekkel nézte tovább az arcomat és szavak nélkül búcsúzott tőlem, hogy érintése eltávolodjon tőlem és a következő pillanatban hazarepítsen, ahol Nala halálra vált tekintettel fogadott az ajtó túloldalán.

~***~  Cathrine N. Flame ~***~

            Éreztem a szúrást a gyomrom tájékán, de a tudatom, csak percekkel később dolgozta fel az információt, miután Danielt haza küldtem valós otthonába. Kiáltva rogytam össze a rozoga asztal mellett, az elviselhetetlen fájdalom átjárta a testemet, a hátamon felizzott a jel. Körmeimet a fapadlóba vájtam és sikoltva görnyedtem előre, homlokomat a földre döntve. Luna rémült hangja tompán ért el hozzám hangos kiáltásaim közepette, a világot alig érzékeltem magam mögött, elvesztem a kárhozat gyászos, sötét tengerében, ahonnan nincs többé kiút. Verejték és sós könnyek csorogtak végig az arcomon, apró tócsákat képezve körülöttem, és valahol a távolban felhangzott a süvítő szél, mi felém hozta az eső illatát. Vér dobolt a fülemben, szédültem, a szemem előtt fényes karikák táncoltak, félig nem voltam magamnál. Éreztem a meleg érintést a hátamon, de képtelen voltam válaszolni, képtelen voltam a fájdalmas kiáltáson kívül más hangot kiadni a számon.

            A józan énem végül felülkerekedett minden más érzésemen és darabokra összetört lelkemen, zokogásom csillapodott, az élet lassacskán visszatért belém, a hangom szívszaggató visszhangja elhalt a távolban, görcsösen összeszorított ujjaimmal felkapaszkodtam az asztal mellet és talpra küzdöttem magam. Luna zavart tekintete összeállt előttem egy egységes egésszé, rémült, aggódó hangja hallhatóvá vált végre.

- Cathrine?!  Cathrine mi történt? Istenem, válaszolj már...! – ragadta meg vékony kezeivel a vállaimat. Vörös haja csurom vizes, bizonyára hozzám sietve elázott odakint, mikor meghallotta, a kiáltásomat. – Mi ez az egész?

- Alan és... Mark...

- Mi folyik itt? Mi van velük?

- Evangeline... – suttogtam megtörten. – Tudja, hogy mire készültek. Istenem, Daniel és... és Nala... Én éreztem őket. A fájdalmat, amit ők éltek meg, amit az utolsó pillanatban éreztek...

- Nem lehet...

- Megöltek őket!!! Megölte Alant és Markot!!! – kiabáltam kétségbeesetten kapaszkodva kezeibe. – Gondolkodás nélkül végzett velük!!!

- Cathrine, nyugodj meg! Semmi baj! Csss! Semmi baj... – húzott magához és szorosan átölelte reszkető vállaimat.

- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – zokogtam vállába – Azért vagyok, hogy ez ne történhessen meg. Elvesztettem őket. Hagytam, hogy áldozatul essenek Evangeline kegyetlenségének. Engedtem, hogy a közelükbe férkőzzön...

- Nem tehettél ellene semmit, ezt te is tudod. Nem hívtak, nem akarták, hogy megmentsd őket. Ha csak feláldozták magukat, semmit sem tehettél volna. Evangeline csalinak szánta, hogy kicsalogasson téged a rejtekhelyedről, de nem tudta, hogy a fiúk nem kérnek segítséget. Tudtukon kívül mentettek meg téged.

            Megráztam a fejem, ellöktem magam tőle, dühösen ragadtam meg a legközelebbi üveggömböt és a falhoz vágtam. A gyűlölet elhatalmasodott fölöttem a kint tomboló szél felerősödött és erőt adott, hogy megtegyem, amit meg kell. Megnyitottam az elmém, láttam magam előtt Evangeline önelégült mosolyát, tudtam, hol van most. Oda akartam menni, meg akartam ölni, kitépni a szívét és a pokol legmélyebb tűzébe dobni, ahová tartozik, de valaki megállított. Egy erős kéz kulcsolódott a derekamra, szorosan maga mellett tartva, nem engedve, hogy elhagyjam a szobát. Küzdöttem ellene, menni akartam, bosszút állni a kegyetlen tette elkövetőjén, most azonnal, de nem voltam rá képes.

- Nyugalom virágszál – hangzott az ismerős, csitító hang. Meglepetten engedtem el Evangeline jelenlétét és döbbenten néztem az előttem álló fiú arcába. Lucas Night komoly képpel tartott karjaiban és nem úgy nézett ki, mint akinek szándékában áll elengedni. – Ugyan, Cathrine! Ne légy ostoba, elég nekünk a két fiút gyászolni, ne adj okot Danielnek arra, hogy miattad is összetörjön.

- Honnan tudod?

- Csak akkor láttam Danielt mosolyogni, amikor veled volt. Ne hidd, hogy nem vettem észre a hasonlóságot közted és a régi éned között. Ó, és valakit be kellett avatni a titkos részletekbe is. – Szorítása enyhült, majd karjait lassan – nagyon lassan – maga mellé ejtette vissza.

- Miattam haltak meg.

- Nem. Maguk miatt. Alan részéről ez két esélyes, ő a barátnőjét védte. Te viszont ne akard a halálba küldeni az egész világot. Mindkettőt, ha úgy tetszik jobban. Ígérd meg, hogy nem csinálsz butaságot. Eltitkoltam a legjobb barátom elől, hogy élsz, ennyit te is megtehetnél értem és a többi szeretteidért. Okés? – váltott vissza laza stílusba. – Kérdeztem valamit.

- Rendben. De árulj el valamit. Mindenki tudja, hogy életben vagyok?

- Nem. Egyelőre csak ketten Daniellel, de amint rájössz, hogyan végezzünk a kegyetlenség istennőjével, természetesen, mindenkinek elmondjuk, akire szükség lesz. Most viszont... állj neki a kutatásnak, hogy megtehesd, amire vágysz.

- Segítesz?

- Vissza kell mennem. Csak azért jöttem, mert Luna engem hozott ide, hogy megállítson a kis magánakciódban. Tudja, hogy én nem félek tőled és engem nem is tudsz bántani. Szóval... Sok sikert, én veled vagyok.

- Kösz. Mintha ez olyan sokat számítana.

- Ja, és még valami. Ne hozd ide Danielt, hacsak nem élet-halál kérdése.

- Értettem – mosolyogtam rá keserűen. Ennek a kérésnek úgy sem tudok eleget tenni, Daniel nélkül nem hiszem, hogy menni fog az indulataim féken tartása, persze, meg kell tanulnom kezelni a dühömet, mert nem mindig előnyös, ha a bosszú vezérel, ezt már meg tanultam.

- Akkor, mehetek? – nézett hátra Lunára, aki egy intéssel haza küldte. Fellélegeztem, magamhoz vettem a nagyi könyvét és felnéztem a bizonytalanul rám szegeződő szempárba.

- Kiderítem, hogyan végezhetek vele, de akkor már semmi nem állhat az utamba. Megölöm és véget vetek a rettegésnek egyszer, s mindenkorra.

- Tudom – bólintott elszomorodva, aminek az okát nem értettem, de inkább figyelmen kívül hagytam. Nem akartam több kérdést mára, egyelőre azt kell feldolgoznom, hogy két olyan embert vesztettem el, akikkel alig találkoztam, mégis mindent tudtam róluk, és akiket meg kellett volna védenem. Úgy tűnik, az évezredes rend, az én hatalmam idején fog felborulni, és ennek ékes-éktelen bizonyítéka a több száz kiontott élet, melyhez újabb kettő csatlakozott.