Angyali érintés - 10. fejezet

 Na, hát nagyon sok késéssel ugyan, de íme megérkezett a következő fejezet, kimondottan barátnőm, Vivi születésnapja alkalmából. Nagyon sok boldog születésnapot kívánok neked még egyszer, remélem megelégszel a fejezet tartalmával, és legfőként a végével. Puszi neked, drága!
Ro

 10.       Fejezet: Szerelem mindenek felett

~***~ Cathrine N. Flame ~***~

            Utáltam így látni. Elgyengülve, megtörten, sápadtan, és ami még a látványnál is rosszabb, az a tudat, hogy mindez az én hibám. Azért, mert úgy próbáltam védeni, hogy közben hónapokig kizártam őt az életemből, pedig megígértem neki, hogy többé nem veszíthet el. Most mégis, majdnem megtörtént, márpedig abba beleőrültem volna, ha el kell engednem őt.

            Üldögéltem az ágy mellett és meredten bámultam elfehéredett arcát – mintha egy szobrot néznék a parkban. Mozdulatlanul feküdt két napja, semmi életjelen nem mutatva. Csak onnan tudtam, hogy még életben van, mert a mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt.

            A felkelő nap, aranyló sugarai bevilágítottak az ablakon, sárgára festve a hófehér szobácskát. Épp csak egy pillanatra szundíthattam el, még mindig őrülten fáradtnak éreztem magam, de azonnal észrevettem, hogy valami nem stimmel. Tegnap este még a székben üldögéltem, most azonban az ágyon feküdtem Daniel mellett, fejemet a vállának támasztva, félig-meddig ügyetlenül betakargatva. Óvatosan emeltem fel a fejem, nehogy valami kárt tegyek szerelmemben. Amit akkor láttam, soha nem felejtem el, Daniel ellágyult tekintete örökre bevéste magát az emlékezetembe. Mindazok után, amit tettem vele, még képes volt így nézni rám, képes volt olyan szerelemmel a tekintetében rám nézni, amitől minden porcikám elolvadt.

- Daniel... – kezdtem volna a monológba, de lehunyta a szemét, jelezve, a legkevésbé sem kíváncsi rá. Így hát kénytelen voltam egyetlen szóba belesűríteni minden mondanivalómat. – Szeretlek.

            Felnézett rám pillái alól és halványan elmosolyodott.

- Tudom.

            Feltoltam magam ülésbe és elhúzódtam mellőle. El akartam neki mondani mennyire sajnálom, de tudtam, nem hallgatna meg. Meg akartam osztani vele mindent, amit tudok, de nem tehettem. Azt szerettem volna, ha tudja, rám mindig számíthat, mindig itt leszek neki, ha szüksége van rám, de hiába tenném, nem érnék el vele semmit.

- Soha többé ne csinálj ilyen butaságot – a hangom halk, nem volt erőm hangosabban beszélni. – Azt hittem elveszítelek.

- És én? Szerinted én mit éreztem? – hosszú csend következett. Én nem válaszoltam, ő nem folytatta még. - Azt, hogy semmit nem tudok rólad. Hogy messze vagy tőlem és nem érlek utol, bárhogy próbálkozom, bármennyire loholok utánad.

- Én tudtam, hogy jól vagy.

- Nem tudhattad, hogy lelkileg hogy vagyok. A fizikális hogylétemet lehet, hogy érzed, de mást nem. Pedig eddig nem volt probléma az sem. Mióta elvesztettünk két tagot, senki nem tudja, mihez kezdjen. Nala összeomlott, Lucas villámhárító köztem és Sandra között, Siobhan pedig nincs velünk. Ez már rég nem csak rólad szól.

- Eddig sem csak rólam szólt. Értsd meg, minél többet tudsz annál valószínűbb, hogy te leszel a következő. Nem akarlak elveszíteni, és ha ehhez az kell, hogy távol tartsalak magamtól, hát megteszem. Mert így óvni tudlak, ez a lényeg.

- Ez nem megoldás.

- De nincsen más lehetőség.

- Már hogy ne lenne...?

- Vagy ellöklek, vagy magamhoz húzlak. De te csak az egyiket éled túl. Melyiket választanád, ha a helyemben lennél? – néztem rá elkeseredetten, de ő nem fordult felém. A hátán feküdt, karjait maga mellett pihentette, szemeivel a plafont pásztázta.

- Ha én lennék, minden időmet veled próbálnám tölteni, ami ebben a kavarodásban csak jut. Ezért mentem a házadba. Hogy elérjem, maradj velem mindörökre. De úgy tűnik, neked éppen más terveid vannak. Inkább hagysz el, mintsem boldog légy.

            Könnyek mardosták a szemem. Nem sírhattam el magam, most nem. Legalább előtte erősnek kell látszanom. Megráztam a fejem, felálltam és elindultam az ajtó felé.

- Most megbántottalak? – kérdezte, mikor nyitottam az ajtót, hogy elmehessek. Háttal álltam neki, de tudtam, hogy engem néz. – Sajnálom.

- Nem – megtöröltem az arcom, eltüntetve az alattomban kicsorduló könnyeimet. Vettem egy mély lélegzetet. – Majd visszajövök később. Pihenned kell.

- Két napja az teszem.

- Akkor nem lesz akadály még egy nap.

- De igen, ha nélküled kell végigcsinálnom.

- Sajnálom, de nem megy – kiléptem a folyosóra, becsuktam magam mögött az ajtót.

            Wade egy, kastély föld alatt berendezett sötét és nedves teremben várt rám. Csak két dolog volt a falra akasztva ezek közül az egyik a fiú pólója volt, a másik pedig egy kisebb tőrnek nézett ki. Fogalmam sem volt, miért pont itt kellett találkoznunk, de úgy éreztem, ha várok egy kicsit, ki fog derülni.

- Ez a terem eredetileg a Barlang nevet kapta, nem véletlen az elnevezés – mosolyodott el, amikor megforgattam a szemem. Mintha én nem tudtam volna kitalálni. – Valójában menedéket nyújt a kastélyban tartózkodóknak, ha esetlen valaki megtámadna bennünket. A lényeg a következő. Biztosan érzed, hogy az erőd nem úgy működik itt, mint fenn.

- Ami azt illeti, ez eddig nem tűnt fel. Gondolom, ez oda-vissza működik.

- Pontosan. Mágia innen ki nem mehet, és kintről be nem jöhet. Szóval a következőt fogjuk csinálni. Megtanítalak bánni ezzel a kicsikével – vette kezébe a fegyvert. – Erre azért van szükség, hogy megtapasztald, milyen, ha Evangelinnel küzdesz. Ahogy a pozitív és a negatív töltések kiegyenlítik egymást, úgy a ti erőtök is kioltják egymást. Ha végezni akarsz vele, mindenre fel kell készülnöd.

- És ezért olyan fegyvert adsz a kezembe, amivel ön és közveszélyessé válok?

- Ne aggódj, vigyázok rád – vigyorodott el szélesen.

- Ezzel még nem nyugtattál meg teljesen – mormoltam az orrom alatt, amikor megfogta a kés pengéjét és markolatát felém nyújtotta. Innentől kezdődött az egész veszélyessé válni.

            Négy órán keresztül tanultam a mozdulatokat, ebből tíz perc kivételével mindig én voltam padlón. Wade rengetegszer kiabált rám, hogy nem koncentrálok eléggé a feladatra, és ha így folytatom, még a végén tényleg komolyan megsérülök – persze hiába ismételgette magát, végül sikerült beszereznem egy nagyobb találatot az oldalamon. Az acél könnyedén szakította fel a ruhámat és mélyedt el a húsban a derekam fölött. Tüdőmbe szorult a levegő, összegörnyedtem és a padlóra zuhantam fájdalmasan nyögve. Fényes körök ugráltak a szemem előtt, miközben ideiglenes edzőm lehajolt mellém, és óvatosan megfogta a tőr markolatát, majd egy gyors rántással kihúzta belőlem a pengét. Élesen szívtam be a párás, hideg levegőt, éreztem, hogy a kezem alatt a vágásból szivárog a vérem, átnedvesítve a pólóm derék részét.

- Jól érzed magad? – hajolt hozzám Wade és a kezem felé nyúlt.

- Nehogy, hozzám érj, mert felrobbantalak – sziszegtem rá teljesen komolyan, annak ellenére, hogy mindketten tudtuk, nem bántanám.

- Felviszlek Mariához, hogy nézzen meg – karolta át a csípőmet és óvatosan felemelt magához. Karjaiba kapott és gondoskodón felcipelt a második emeletre, ahol személyi gyógyítóm tartózkodott, valószínűleg éppen Danielnél. Wade lerakott egy szobában, majd kifelé menet bezárta rám az ajtót. Már tudtam, hogyan vizsgáljam meg magam, azonban a gyógyításhoz nem igazán értettem. Ez nem mágia okozta sérülés, ez egy vágás, ami nem gyógyul olyan gyorsan, mintha valaki igéje telibe talált volna – kénytelen voltam megvárni Maria segítségét.

            Amikor rendbe tették a sérülésemet, és kaptam jeget a vállamra, amit beborítottak a különböző lilás véraláfutások, visszaindultam Danielhez. Nem akartam veszekedni vele, csak hozzá szerettem volna bújni és aludni mellette, ahogy régen is volt. Minden vágyam, hogy vele lehessek, hogy legyen egy nyugodt óránk, de abban az állapotban, ami most uralkodik a világokban, sajnos nem engedhetem meg magamnak az ilyesfajta luxust. Kinyitottam a fehéren izzó ajtót és beléptem a meleg szobába.

            Daniel az ágy végében ült, hátát a falnak vetve bámult ki az ablakon. Amikor becsuktam az ajtót, rám emelte tekintetét és minden érzelem nélkül el is fordult tőlem. Meghasadt a szívem.

- Nem akarok semmit, csak veled lenni. Szeretném, ha az a pár óra, ami a napból hátra maradt, csak kettőnkké lenne – magyaráztam halkan, hátha megérti, miért nem lehet velem a nap minden percében. – Nagyon fáradt vagyok, de ha attól jobban érzed magad, kérdezz bármit, én felelek.

- Bármit?

- Amit csak szeretnél – mosolyodtam el, hiába nem nézett rám továbbra sem. Leültem az ágy szélére, és vártam, hogy szóljon valamit, de amikor mégsem tette, felmásztam hozzá, felemeltem a takarója szélét, és olyan szorosan simultam hozzá, amennyire csak lehetett. Karjának támasztottam a fejem és lehunytam a szemem.

- Miért nem mondtad el, hogy életben vagy? – kérdezte váratlanul.

            Tudhattam volna, hogy ez fogja leginkább érdekelni. A valódi indok.

- Erősnek kellett maradnod, nem zavarhattam meg a figyelmedet. És idő kellett, mire elhagyhattam ezt a világot, hogy találkozhassak veled. De minden erőmmel azon voltam, hogy siettessem a dolgok lefolyását és mihamarabb újra veled lehessek.

- És most, hogy tudom, életben vagy, miért nem lehetek veled?

- Mert rád nem ebben a világban van szükség, rám viszont igen. És azt se feledjük el, hogy nem neked kell védened engem, hanem épp ellenkezőleg. Vagyis, Luna egyelőre megfosztott ettől a tisztségtől, de ígérem, amint lehet, visszaszerezlek benneteket magamnak.

            Kihúzta karját a fejem aló, és óvatosan átölelte a derekamat. Nagyot sóhajtva bújtam mellkasához, tenyeremet a hasán átkötött puha anyagra simítva. Még mindig bántott, hogy miattam ártott magának, de inkább nem rontottam ezzel a hangulatát. Épp eleget mondtam reggel.

- Nala teljesen magába zuhant – szólt csendesen, alig hangosabban a suttogásnál. Szegény lány, nem csodálom, hogy maga alatt van. Én sem nagyon bírtam a Daniel nélkül töltött időt, pedig akkor még a tudatában voltam annak, hogy életem szerelme biztonságban van és él. Tudom, hogy a kettőnk helyzete még csak nem is hasonlít egymásra, mégis átéreztem azt a lelki fájdalmat, amit most ő érezhet.

- Tudom, hogy elmondtad neki, hogy életben vagyok – húztam el a számat. Daniel hangosabban szívta be a levegőt és a megszokottnál élesebben fújta azt ki. Szóval azt hitte, megússza.

- Valahogy meg kellett nyugtatnom, és ez az egy dolog jutott eszembe. Talán, ha tudja, hogy mindenkinek van második esély, jobban el tudja majd viselni a gyászt.

- Te el tudtad? – emeltem fel a fejemet, hogy szemébe nézhessek, amikor válaszol. Tudtam, mit fog mondani, de a tekintete számomra a legfontosabb. Olykor könnyebben kiigazodok rajta, ha látom, hogyan reagál, és nem rejti el előlem az érzéseit.

- Nem. Nem igazán – mosolyodott el bánatosan, távolabbi kezét az arcomra simította és lágyan megcsókolt. Olyan volt ez a csók nekem, mint szomjazónak a víz, fuldoklónak a levegő, rabnak a szabadság. Egy rövid, szerelmes ajándék, amit csak tőle kaphatok meg, és amit nem cserélnék el másért soha. – Nem akarok nélküled élni – súgta milliméterekre az ajkamtól, félig nyitott pillák alól nézve az arcomat. – Nem tudok nélküled élni – pontosított, erősebben szorítva magához, mire akaratlanul is felnyögtem a fájdalomtól. Meg is felejtkeztem, hogy a derekamat ölelő kar éppen a frissen szerzett sebesülésem fölött pihent. – Cathrine?

- Semmi baj – ráztam a fejem.

- Mi történt?

- Csak egy ostoba baleset. Rosszul mozdultam, és az emberi sérüléseim nem gyógyulnak olyan gyorsan, mint szeretném – magyaráztam a lehető leghihetőbb mosolyomat felvillantva. Daniel kitakarózott, nagyon óvatosan föntebb tolta magát és kérdés nélkül tűrte fel a trikóm alját, hogy lássa, mivel van dolga. – Kérlek...!

- Ez nem rossz mozdulat. Mi történt veled?

- Edzenem kell Daniel, és nem minden veszély nélkül. Ez ezzel jár, el kell fogadnom. Ha néhány fájdalmas horzsolás az ára annak, hogy legyőzzem minden idők leggonoszabb boszorkányát, állok elébe. Nem kell aggódnod, tudok magamra vigyázni, mindig is harcos voltam, sok mindent kellett már túlélnem egyedül.

- De már itt vagyok, nem kell egyedül végig csinálnod.

- Daniel, ez nem ilyen egyszerű. Ha tudnád, mennyire szeretném... de nem lehet – nyögtem elfúló hangon, amikor a szemeiben megláttam saját, elgyötört arcú képmásomat. Nem tudom, ő mit láthatott az én arcomon, de azt tudtam, hogy én az övén sajnálatot és mérhetetlen nagy szerelmet véltem felfedezni.

- Ha tudnád, milyen egyszerű lenne, ha engednéd, hogy én is segítsek neked. Ha csak egy kis részét felvállalhatnám annak a nagy súlynak, ami most a te vállaidra nehezedik.

- Szeretlek téged annyira, hogy pontosan ettől akarjalak megvédeni. Nem kevernélek annál nagyobb bajba, mint amilyenbe már az által belekeveredtél, hogy egymásba szerettünk.

- Tudod, mit? Én azért szeretnék még jobban belekeveredni. – Fájdalmasan fintorogva nyújtózott az éjjeli szekrénye felé, majd úgy, hogy ne lássam, mit vett a kezébe, visszafeküdt mellém. Érdeklődve bámultam a mély, sötét szemekbe, kiutat keresve ebből az őrült helyzetből.

- És mégis hogyan tervezted ezt? – kérdeztem kábán, elgyengülten elveszve a szenvedélyesen kavargó sötét tekintetben. Felkönyökölt, tenyerébe vette arcomat és elnyomva egy fájdalmas fintort elmosolyodott. Érdeklődve bámultam rá, képtelen lettem volna most elfordulni tőle, valahogy úgy éreztem, most mindenhogy vele akarok lenni és egy percig sem tudnék eltávolodni tőle, még ha nagyon szeretnék sem. És akkor szétnyitotta ujjait és tenyerére pillantott...

            ...elsuttogott három szót...

            ...várakozón nézett rám...

            ...elmosolyodott, úgy, ahogy senki nem képes...

            Majd egyszer csak eljutott az agyamig az a három rövid szó és lassan értelmet nyertek számomra.

- Légy a feleségem!