Angyali érintés - 9. Fejezet

9.       Fejezet: Egy búcsú kezdete

~***~ Cathrine N. Flame ~***~

            - Veled akarok lenni. – Egy egyszerű kijelentést, amit minden alkalommal az én elutasításom követ. Ujjaim elfehéredtek a telefonom két oldalán, féltem, még a végén össze találom törni a készüléket. Daniel üzeneteket hagyott a rögzítőmön, nem tudhatta pontosan, mikor jövök vissza a világába, hogy meghallgassam azokat. – Azt hiszem, már nincs több hely a rögzítődön, hogy elmondjam, mennyire szeretném, ha itt lennél velem, szóval... Kérlek! Legalább hívj vissza!

            Egy könnyed mozdulattal minden egyes hangfelvételt töröltem, hogy ha újra rájönne az öt perc, ismét feltöltse az értelmetlen kérlelésével. Nem vehettem fel a kagylót, ha megszólalt, mert kizártnak tartom, hogy ellent tudnék neki mondani még egyszer. Tartottam tőle, hogy ha idejövök, ő felbukkan a ház közelében, de egy lélek sem járt erre ma hajnalban. Korán kellett jönnöm, hogy beszélni tudjak legjobb barátnőmmel, aki csak sötétben mozoghat.

            Ismirena hamarosan megérkezett, hogy meghallgassa, mit kérnék tőle. Ha nem múlna rajta mindenki élete, valószínűleg nem tenném ezt vele, de most csak ez a leehetőséget vehettük számításba.

- Halljam, ezúttal kinek kell utánajárnom?

- Ranie, hidd el, megtenném én, ha lehetne, de ezúttal rád lenne szükségem és a mivoltodra – próbáltam finoman közölni vele, ezt a feladatot csak egy vámpírra bízhatom, más nem lenne képes véghezvinni. Szépen ívelt szemöldöke a magasba szaladt, kék szemei érdeklődve csillantak meg. – De ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el, mire készülünk. Ennek titokban kell maradnia.

- Ahogy fenséged óhajtja – hajolt meg előttem színpadiasan, de a végére beszúrt egy kislányos mosolyt.

- Pontosan követned kell az utasításaimat, csak akkor járhatunk sikerrel...

~***~ Daniel ~***~

            Belefáradtam, hogy üzeneteket hagyjak a rögzítőn. Elegem volt a fogadatlan hívásokból és a megválaszolatlan kérdésekből. Tudni akartam, hol van, mit csinál, miért nincs velem. Akartam, hogy átöleljen és hozzám bújjon, úgy érzem, ennyit még én is megérdemlek azok után, amiken átmentem. Egyszer már elveszítettem, nem hagyom, hogy még egyszer megtörténjen, nem engedem el többé Cathrinet és ha ehhez fájdalmat kell magamnak okozni, miért ne tenném meg?

            Senki nem volt a házban, ahogy vártam. Az üzenetrögzítőn villogott a piros kis lámpa, jelezve a megannyi elszalasztott üzenetemet. Lenyomva tartottam a törlés gombot, amíg minden hívás nem szállt el. Majd most mindent elmondok neki személyesen.

            Tudtam, mit keresek, azt is, hogy hol. A konyhapult baloldali, legfelső fiókját kinyitva rá is leltem arra, amivel idecsalogathatom kedvesem. Csupán elég erősnek kell lennem hozzá. Mély levegőt vettem, ujjaim elfehéredtek a kerámiakés nyelén, behunytam a szemem. Majd egy határozott mozdulattal az alhasamhoz rántottam. A pultnak támasztott háttal lecsúsztam a földre és vártam, hogy történjen valami. Néztem a fehér csempét, rajta az élénkvörös foltot, ami minden perc elteltével egyre nagyobbra duzzadt. Ha mégsem jönne ide, beválthatom az ígéretem, miszerint nem tudok nélküle élni. Ostobaság, de látni akarom, tudni, hogy jól van és ezért mindent megteszek, ha kell.

~***~ Luna ~***~

            Még épp időben érkeztem. Daniel eszméleténél volt, de már csak alig. Érthetetlen számomra, hogy lehet valaki ennyire ostoba. Attól, hogy a szerelem vak, a szerelmeseknek még látniuk kéne, mit veszíthetnek.

            Letérdeltem a fiú mellé, egyik kezemet a sebre szorítottam, másikat az arcára tettem, hogy rám nézzen. Tudatánál volt annyira, hogy felfogja, ki vagyok és miért jöttem hozzá. Egy pillanatra mintha csalódottság helyett dühöt láttam volna tekintetében, de nem volt időm jobban megvizsgálni. Erőtlenül felsóhajtott, fejét a tenyerembe hajtotta és elvesztette eszméletét.

Sietnem kell.

Összeszedtem minden erőmet és Aylat hívtam. Ennyi év alatt beletanul az ember az ilyesmikbe, szinte már ösztönösen teszem, néha teljesen véletlenül. A fényes kaput megnyitni a világomba nem egyszerű, de nem is nehéz annak, aki képes rá. Evangeline nem teheti meg, őt megfosztottuk ettől a képességtől, de félek, nemsokára rájön, hogyan teheti meg mégis, és akkor mind elveszünk. Cathrine csupán időt nyerne azzal, ha sikerülne szétkapcsolnia a medálokat, azzal nem oldódna meg minden. Leandra csak védeni akar minket a haláltól, de ő is tudja, ha Evangeline meghal, nekünk is követnünk kell őt. Lehet, hogy nem azonnal, de hamarosan igen. Leandra nagyon ügyes hazudozó, muszáj annak lennie, és most is ügyesen félrevezette Cathrine –t. A medálokkal csak szétválaszt bennünket, de az átkot nem töri meg, a vérkötést nem lehet feloldani semmivel. Csupán pár napot nyerhetünk a medálok elválasztásával, azt is szenvedések árán. Mi ugyan nem lehetünk betegek, de ezt a kötést így kötöttük meg: ha egyikünk elveszik, mindünk megbetegszik, majd hosszú szenvedés után vége mindennek.

Nincs menekvés, ha Evangelinnel végezni akarunk, fel kell készülni mindhármunknak a halálra. Nincs mese.

- Mi történt? – Cathrine rémülten nézte véres kezeimet és a ruhámat. – Megsérültél?

- Nem, dehogy. Semmi bajom, csak egy sérültet kellett ellátnom.

- Sérültet? Ki sérült meg? – el kellett volna mondanom neki, hogy a farkasokat elvettük tőle, hogy ne jelentsen kísértést a nővéremnek, de féltem, mi lenne a reakciója. Márpedig, ha haragra gyúl, az egész épületet könnyen romba döntheti.

- Csak egy férfi, már nincs is semmi baja. Ha gondolod, nézd meg magad. És kérlek, ne haragudj rám, de nem tehettünk mást, elsősorban téged kell védenünk.

- Miről beszélsz? – elhátrált tőlem egy lépést. Összehúzott szemei érdekesen csillogtak, mintha rájött volna, valami hiányzik. – Hol van Daniel? Nem érzem őt. Nem érzem a falkát, hol vannak?

            Cathrine... Cathrine...! Cathrine, szükségem van rád...

            Daniel hangja ott visszhangzott a fejemben, nem tudtam kizárni őt. Cathrine –t hívta nem engem, nekem pedig kötelességem őt hozzá vezetni, erre tettem esküt, erre születtem, ezért vagyok még mindig mellette. Megfogtam Cathrine kezét és újra végigsétáltam a hosszú, sötét folyosón, egészen a Daniel szobáját jelző halványan világító ajtóig.

- A házadban találtam rá, a konyhában. Azt hitte, így könnyebben megtalálhat téged, de nem tudta, hogy már nem te vigyázol rá és a falkájára. Kérlek, ne haragudj, amiért a tudtod nélkül cselekedtünk, de most nem volt idő formaságokra. Daniel veled szeretne lenni. Ideje lenne, beavatnod őt is abba, amit tudsz.

- De nem tudok semmit. Miért nem mondátok el, jogom van hozzá, hogy visszavegyem a védenceimet, nektek meg nincs ahhoz, hogy elvegyétek őket tőlem! Azon vagyok, hogy mindenit megmentsek, de úgy nem fog menni, ha a hátam mögött szervezkedtek. Próbállak életben tartani, és mégis kijátszod a figyelmetlenségem?!

- Cathrine, nekem már nem kell a védelem. Késő, hogy megments a végzetemtől, tudom, hogy mit kell tennem, és hidd el, ha eljön az idő, hálás leszel, amiért most minden farkas az én védelmem alatt áll. Neked egyetlen dologra kell koncentrálnod. Van itt két lány, akikre Evangeline vágyik. Neked pedig fel kell készülnöd, hogy megerősödj. Wade már készen áll a felkészítésedre, ideje lenne elkezdened edzeni. Evangeline soha nem játszik tisztességesen, és jobb, ha ezt szem előtt tartod. Kérlek, vigyázz magadra – ujjaim hegyével végigcirógattam az arcát, amin felismerés suhant át. Rájött végre, hogy mit akarok mondani neki, észrevette, hogy ez egy búcsú kezdete, olyané, aminek hamarosan véget kell érnie. Leengedtem a kezem, kinyitottam a fénylő ajtót, és elfordultam tőle. – Az a fő, hogy mindig vigyázz erre a világra. Akkor minden rendben lesz.