Hoztam is, ahogy ígértem. De mielőtt mindenki belemerülne az olvasásba, szeretnék valami mást is mondani.
Ezt a fejezetet, egy új olvasómnak szánom, akit nem is olyan régen ismertem meg.
A fejezet mellé egy rövidke idézettel kedveskednék Lyssa -nak, aki soha nem megy sehova barátnője nélkül.
És akkor az idézet:
„
Az igazi barát az, aki ha nevetsz, veled nevet.
Ha
sírsz, letörli a könnyeidet és megvigasztal.
Ilyen
embert nem lehet pénzért venni,
annál
inkább, ellenségeket szerezni.”
:D
:D
A bevezetés után most a történet. Jó olvasást kívánok mindenkinek.
Iliana
***
- Asszem, eltévesztette a házszámot. Halvány
lila gőzöm sincs miről beszél, legyen bárki is maga. Lehet, hogy ismer, a
városban sokan emlegetnek, de egyet megmondok. Én soha életemben nem láttam
önt. – a szavak megállás nélkül csak folytak belőlem. Segélykérőn pillantottam
Danielre, de ő Cassie –t bámult. Mit lehet tenni, ő is férfiből van és elég
szemre való egy nő. De nem hittem volna, hogy cserben hagy ilyen pillanatban.
- Nem, Cathrine. Nagyon jól ismerlek, nem csak a nevedet
hallottam, ahogy azt gondolod. Barátkozz meg a gondolattal, hogy ki vagyok én
és, hogy miért vagyok itt veled. – nézett rám komolyan. Pislogás nélkül meredt
az arcomra, mióta csak egymásra néztünk. Kezdett sántikálni nekem ez a dolog,
amikor újra megszólalt. – Tudni illik, Luna, a ho…
- Ennek még korán sincs itt az ideje, Cassie! – vágott a szavába
Daniel. Úgy látszik végre magához tért. Természetesen pont akkor, amikor jobb
lenne, ha csendben maradna, mert érdekel, amit a nő mond. - Úgy gondolom, ez
nem a te reszortod, hanem másé. Akkor hát hagyjuk rá a dolgot.
- Ismerősnek tűnsz. Mondd csak, mi a neved fiatal ember?
- Daniel Fraser. – felelte egyszerűen, mégis kihallatszott
némi él a hangjából. - Meglátásaim szerint, jól tudod, hogy ki vagyok és miért
vagyok a lánnyal. Jobbnak látom, ha most elmész.
- Daniel. Igen. Figyellek már egy ideje téged is. Csak azt nem
értem, miért teszel olyat, amit a szabályok határozottan tiltanak. Te is jól
tudod, mi a következménye a tetteidnek, mégis tovább hajtasz és utánad az
özönvíz. – Cassie végig mérte Daniel –t tetőtől talpig, majd egyenesen a
szemeibe nézett. – Egyébként pedig tudhatnád, hogy én nem megyek sehová a
védencem mellől. Nem mehetek el. Ez is egy igen fontos szabály, bár téged azok
nem nagyon zavarnak. Keresztül hágod mindegyiket, amely az utadba kerül. Miért
is tennéd azt, ami a kötelességed?
Mi van?! Valaki
elmagyarázhatná végre, hogy mi folyik itt, mert egy szót nem értek ebből a
hablatyból. Lehet, hogy nem is az én nyelvemen beszélnek.
- Várjunk egy percet. – szóltam közbe. – Bocs, ha olyan dologba
szólok bele, ami nem rám tartozik, de mi a fészkes fenéről van szó?! Egy szót
sem értek az egészből, szóval lennétek oly kedvesek és beavatnátok engem is? –
adtam hangot gondolataimnak.
- Már mondtam. Majd ha eljött az ideje. – fordult hozzám Daniel
és a kezem után nyúl. Mielőtt azonban elérhetett volna, egy másik kéz elrántott
az ellenkező irányba. Cassie erős keze kulcsolódott vékony csuklómra és nem is
engedte el azt.
- Épp itt az ideje, hogy tudomást szerezzen a körülötte
történtekről. Ha kell én magam mondom el neki itt és most. Gondolod, hogy nagy
erőfeszítésbe kerülne?
- Itt a következő bökkenő aranyom. – szólt Daniel cinikusan. –
Te is megfeledkeztél valamiről. Mivel nem a te feladatod, meg se mukkanhatsz
ezzel kapcsolatban. Azzal bizony nem szabályt, törvényt hágnál át. Így viszont
én mondom meg mikor jött el az idő mindehhez.
- Kifutsz belőle, Daniel… És akkor már nincs vissza út. Jól
jegyezd meg, nem állhatsz a sorsának útjába. – sziszegte a fogai között a nő.
Kemény vonásai meg se rezdültek. De ami még ennél is jobban érdekelt, hogy
miről volt szó. Olyan érzésem támadt, mintha más nyelven beszélnének. Hallottam
a szavakat, de mégsem értettem. Aztán amikor mindketten elhallgattak,
értetlenül kaptam a szemem Cassie –ről Daniel –re. Egy pillanatig mindketten
idegennek tűntek számomra, végül Daniel rám kapta tekintetét és a fejével a
házunk felé intett. Remegő lábakkal haladtam el Cassie mellett, pedig semmi
felni valóm nem volt.
Előkotortam a
virágcserépből a kulcsot - mivel a cuccomat a suliban hagytam még reggel.
Betessékeltem a srácot és visszanéztem a vörös autóra és tulajdonosára. Még
mindig szoborként állt a járda szélén, mint akit odaragasztottak. Zöld szemei
megvillantak, amikor Daniel megfogta a karomat és bentebb húzott az előszobába,
hogy becsukhassa az ajtót.
- Mi volt ez az egész? – kérdeztem, mikor rátaláltam a hangomra.
Leültem az egyik nappaliban álló fotelba, míg Daniel fel-alá járkált előttem,
magában morogva valamit, amit én nem érthettem.
- Adj egy percet kérlek. – állt meg felemelt mutatóujjal.
- Kettőt is kaphatsz, ha elmondod végre ki ez a nő, mit keres
itt és mikor hajlandó távozni.
- Cassie Louray, a védelmeződ és soha nem megy el.
- Akkor most olyat mondj, amit még nem tudok. – kértem újra, ezúttal
már sürgetőbbe.
- Találkozzunk egy óra múlva a városi parkban. Itt nem mondhatom
el. Túl közel van az a nő. Megpróbállak rávezetni dolgokra, de csak akkor, ha
nincs melletted Cassie. Túlságosan fontosnak tartja a feladatait.
- De akkor már sötétedik. Kétlem, hogy a szüleim elengednének,
pont ma. Elvesztettünk egy családtagot. Anya egyik szülőjét. Gondolod, hogy
örülnének, ha ellógnék?
- Mondd azt nekik, hogy ma nálam tanulunk. Komolyan találkoznunk
kell ma este. Egy óra múlva a parkban. Vagy jössz magadtól, vagy elviszlek én.
– fenyegetőzött sötéten. – Szabadon választhatsz.
- Jó, megyek. De minek olyan sürgősen? Ennyire fontos lenne?
- El nem tudod képzelni mennyire fontos. Szóval egy óra múlva…
Nyitódott az ajtó
és anya lépett be rajta, duzzadt, vöröslő szemekkel. A szempillái
összeragadtak, az arca még nedves volt sós könnyeitől.
- Anya. – szaladtam hozzá és szorosan megöleltem. – Annyira…
sajnálom. Nem bírtam… ott maradni. Én… Ellógtam az óráimat. Daniel hozott haza.
- Semmi gond kicsikém. Nekem is épp ugyanúgy fáj, mint neked.
Megértelek. Mindig megértelek téged. – zokogta a vállamra hajtva fejét. –
Megvizsgáltattam magam. - szipogta elhaló hangon. – Ezt kérte tőlem. És holnap
megkapom az eredményeket. De azt mondták, hogy mivel ennyire későn jelentkeztek
a tünetek és ilyen sokáig küzdeni tudott ellene, valószínűleg itt megszakadt a
kór. Csak azt nem értem, ha anyának már nem volt igazán erős, akkor miért
csúszott még bele, és én miért nem…
- Ugyan anya. Ez… el fog múlni. Az idő mindig mindent begyógyít.
Ha el nem is tüntet, elhomályosít. – soha nem hittem volna, hogy valaha én
fogom megríkatni anyát, de a megnyugtató szavaim pont az ellenkező hatást érték
el, mint aminek én azokat szántam.
- Anya is ezt mondta… – sírta és arcát kezeibe temetve lerogyott
a kanapéra. – Nem hiszem el, hogy vége…
Ellágyulva néztem
rá. Megsimítottam a haját és elindultam a konyhába, készíteni neki egy bögre
teát. Az ajtóban megálltam még Daniel -nél és megráztam a fejem, befejezetlen
mondatára válaszolva. Nem hagyhattam most itt anyát.
- El kell jönnöd. Tudom, hogy ez is fontos, de az még fontosabb.
Sajnálom. Találkozunk a parkban. – azzal mellettem elsétálva távozott.
Két bögre forró teával a kezemben
kiegyensúlyoztam a nappaliba és leültem anyával szemben. Vékony ujjaival
görcsösen szorongatta körbe a bögrét. Mintha csak ott lelne támaszt.
- Tudsz vezetni ilyen állapotban? – kérdezte a padlóra szegezett
szemekkel.
- Igen. De hova szeretnél ilyenkor menni? Mindjárt hat óra. –
pillantottam a faliórára. Megborzongtam az idő múlásának gondolatára. – A
városban lassan minden bezár.
- Nem boltba vagy szórakozó helyre akarok menni. Anya házához.
El kell hoznom valamit, amit neked szánt. Csakhogy ebben az állapotban nem
merek volán mögé ülni.
- Nem kell elmenni sehová. – Flora nadrágjának igen szűk volt a
zsebe, de sikerült előráncigálni belőle a nyakláncot. Belefektettem anya remegő
kezeibe és lesütött szemekkel hozzákezdtem a mesémnek. – Jeremy… átvert engem.
Végig a legjobb barátnőmmel volt együtt. Megtudtam egy-két dolgot reggel és nem
bírtam ott maradni az iskolában. Elmentem nagyi házához és megtaláltam ezt
abban a szobában, ahol mindig nála laktam nyaranta, mielőtt ideköltöztünk
volna. Akkor találtam rá a levélre és onnan tudtam meg mindent. Hogy már… nincs
többé. Ezért sütöttél reggel palacsintát. Hogy előre felkészíts. Már világos
volt minden. – az utána történteket inkább nem említettem meg neki. Nem kell,
hogy miattam is aggódjon.
- Hmm… Amikor annyi idős voltam, mint most te, anya megígért,
hogy ha majd eljő az ideje, megkapom. Természetesen Lena is szemet vetett rá.
Elvégre a húgom és ami nekem volt az neki is kellett. Az év végi bálra
készülődtünk, amikor Lena elvette anyától a láncot és elment vele. Le is
bukott. Sírva jött haza, hogy elhagyta. Anya nagyon megbüntette és nem sokkal
utána elárulta, hogy nem azt a nyakéket vitte el, hanem egy nagyon hasonlót.
Mert az eredetit soha nem vette le. Egyetlen percre sem. Lena -nak utána nem is
kellett a nyaklánc. De nekem megígért, hogy megkapom. De nem kaptam meg. Azt mondta,
nem én vagyok a méltó viselője és nem is a húgom. – halvány mosoly jelent meg
az arcán. – Aztán megszületett Cristopher. Nem hittem volna, hogy lehetséges,
de anya nem is akarta tudni, hogy van egy unokája. Nem mondta el, hogy miért
zavarja, de valahol legbelül éreztem az okot: Ő azt akarta, hogy lányom legyen.
Nem tudtam a miértjét és nem is akartam tudni. Csak zavart, szörnyen zavart,
hogy nem nézet rá a fiamra. Viszont amikor megszülettél és közöltem vele, hogy
lányom született, majd szétvetette az öröm. Te voltál az ő választottja. Mikor
egyéves lettél, azt mondta te leszel az, aki ezt örökli majd tőle, amikor eljön
az ideje. – felemelte a nyakláncot és megkerült. Előre vezettem a hajamat, míg
ő a nyakamba akasztotta. – Büszke vagyok rád. Tudom, mindennek eljön a
megfelelő pillanat, de azt hiszem te voltál anya számára a támasz. Benned
bízott a legjobban. És nem fáj kimondani, de te voltál az ő igazi lánya. Mert
akárhogy igyekeztem, nem érhettelek el. Nem lehettem ott melletted mindig,
amikor szükség volt rám, és ő helyettesített engem. Én csak bíztam benned és
támogattalak. Ott voltam a háttérben és figyeltelek, de többet foglalkoztam a
munkámmal, mint a lányommal. Bevallom, anya volt az, aki téged eddig felnevelt.
És megígértem neki, nem hagyom, hogy ez kárba vésszen. Folytatom, amit
elkezdett, és igazi édesanyád leszek. Ahogy lenni kellett volna eddig is.
Ígérem. – fogadta és szorosan átölelt. A szeretet, ami elárasztott, jobb volt
bárminél. Most éreztem igazán, hogy van valaki, aki mindig mellettem áll és
védelmez. A tudat, hogy a nagyi úgy szeretett, mint a lányait talán soha,
megnyugtatott. Bízni tudtam abban, hogy lesz szebb jövő így, hogy nincs
mellettünk az, aki maga volt a megtestesült szeretet. Mert akármi is volt az
oka annak, hogy én voltam, aki összehozta „anyát és lányát”, mindig nagyi volt
a családunk szíve. Élhetünk egymástól bármilyen távol, akár két külön,
egymástól elzárt világban, Ő mindig velünk marad. Itt hagyott magából egy
darabot, ami összeköt bennünket. Történjen ezután bármi, együtt maradunk.
2 megjegyzés:
Jajj de aranyos vagy Iliana, köszönööm.:') <3
Imádtam ezt a fejezetet, majdnem sírtam! : P
Mikor számíthatunk a kövire? (:
Pusziii (L)
Lyssa*
Upsz. Kicsit lemaradtam, de attól itt vagyok még kedves, el ne feledd. Nos akkor. Az idézetet-szóljon az bárkinek-imádtam és még a fejidhez is illik.
Természetesen ezt is imádtam, hisz a te kezed munkája, de tartozol egy csomag zsepivel! :)
Remélem hamar tudod hozni a következőt!
Timi
Megjegyzés küldése