Angyali érintés - 8. Fejezet

 Nos, ez csak egy nyúlfarknyi fejezet, amolyan vihar előtti csendhez tudnám hasonlítani. Valójában arra szeretnék kitérni, hogy egyes falkatagok mennyire ragaszkodtak egymáshoz, és hogy az alfára olykor a lelki támasznál is szükség lehet.

Vivi, azt kérted tegyem fel, hát itt van, és remélem ezzel sem okozok csalódást neked. :)

8.        Fejezet: A szerelem ereje

~***~ Nala~***~

            Eddig még soha nem ismert fájdalom járta át minden porcikámat. A sejtjeim égtek és bosszúért kiáltottak, a vérét akarták Alan gyilkosának. Holtan akartam Evangeline –t és csak egy valami akadályozott meg abban, hogy megtehessem, amire mindennél jobban vágytam - Daniel. Ő ismerte a fájdalmam, tudta, milyen érzés elveszíteni azt, akit szerettem, csak ő volt képes visszatartani a bosszúmat, ami megmérgezte az egész testem. Az indulataimat képtelen voltam visszafogni, néha akaratlanul is kitörtem, és akkor lehetetlen volt leállítani. Leírhatatlanul fájt a lelkem, a szívemet nem találtam a helyén, mintha Alannel együtt azt is megszűnt volna létezni.

            És mégis a legszörnyűbb, hogy a szívem minden egyes dobbanása visszhangzik a fülemben, hallható bizonyítékát képezve annak a ténynek, hogy az életem elveszett, de én még mindig itt vagyok. Élettelenül fekszem a szobám padlóján, reménytelen lélegzetvételeim törik meg csak a csendet, keserves zokogásomat visszaverik a falak és az arcomon végiggördülő sós könnycseppek apró tócsákat képezve mindkét oldalamon lehullnak a padlóra.

            Három koppanás az ajtón, de tőlem nem érkezett válasz. Bárki is az, vagy bejön, vagy békén hagy, ha nem szólalok meg. Utóbbi verzió jobban tetszett volna, de egyszer szembe kell néznem a valósággal.

- Nala? – Daniel halkan suttogva lépett be a sötétségben úszó szobámba. Éjfél körül járhatott az idő, fogalmam sem volt, miért van még mindig ébren. – Minden rendben veled?

- Ha azt mondanám, igen, hazudnék. Ha pedig nemmel válaszolnék, megint csak hazudnék. Örülnöm kéne, hogy élek. Annak, hogy értem halt meg, azért, hogy nekem ne essen bántódásom. Mégis átkozom a létet, mert most nincs mellettem. Soha nem lesz jobb, igaz? Mindig fájni fog.

- Az idő sok mindenre gyógyír, de erre a fájdalomra nincs jó orvosság. Lehetetlen a túllépés, és vissza sem csinálhatod már. Ha pedig megrekedsz a jelenben, soha többé nem indulhatsz tovább. – Leült mellém, hallottam a padló nyikorgását a súlya alatt. Éreztem kezét az enyémen, megpróbált megvigasztalni. – Tudom, hogy nehéz, de talán ha beszélsz róla, könnyebben el tudod viselni később.

- Utáltalak, amikor elköltözünk ide. Láttam rajtad, az élni nem akarást, hogy mennyire nem érdekel téged, mi lesz velünk. Lenéztelek, mert egy év elteltével is gyászoltál és eltaszítottál minket magadtól. Nem beszéltél hozzánk, átnéztél rajtunk, mint egy ablakon. Alan és én azon gondolkoztunk, hogy kilépünk, itt hagyunk téged a saját kis világodban, amit kialakítottál magadnak. – Teljesen igaz volt minden. Vissza akartunk menni a régi erdőnkbe, a régi életünket akartuk visszakapni. – Most viszont én is azt csinálom, amit te. Falat húzok magam köré, és senkit nem engedek át rajta. Mert már nincs értelme.

- Soha ne mondd, hogy soha. Mindig van kiút, még a legrosszabb helyzetből is. Elvégre én is megtaláltam azt, akit szerethetek.

- Mesélj róla! – kértem csendesen. Kellett valami, ami eltereli a gondolataimat, és valami, ami új lehetőséggel kecsegtet, még ha azt én nem is kaphatom meg.

- Talán nem kellene ezt elmondanom neked, de amikor először megláttam őt, nagyon dühös voltam. Azért, mert olyasmit éreztem, amit csak egyetlen embernek akartam átadni. Azt a szeretetet nem osztogathattam el akárkinek, mégis, bármennyire szerettem volna, úgy éreztem, ő az, aki egy új esélyt adhat nekem. Aztán kiderült, hogy nem új esély, csupán a folytatás.

- Micsoda? – értetlenül pillantottam fel rá, kezeimmel megdörzsöltem a szemem, hogy tisztán láthassam az arcát. Kizárólag megértést és sajnálatot láttam az arcán.

- Cathrine nem halt meg ott és akkor. Nekünk muszáj volt azt hinni, mert másként Evangeline -t nem lehetett volna átverni. Cathrine csupán átváltozott, az akkori, emberi teste nem bírta volna befogadni azt a hatalmas erőt, aminek egy aprócska részét már birtokolhatott. A lány, akibe beleszerettem, ugyanaz, akit elveszítettem.

- Cathrine él?

- Ayla sok titkot tartogat, aminek mi a felét sem érthetjük, de igen. Cathrine életben van. Ayla bölcsei új testet formáltak neki, másik névvel ruházták fel, hogy visszatérhessen hozzánk. Most is onnan vigyáz ránk.

- És hagyta meghalni...

- Nem, nem, nem – csitított el idejében. – Evangeline –t nem bírja még megállítani, és a fiúk, csak minket védtek, még az utolsó pillanatban is. Ha ők nincsenek, mindünkkel végzett volna. Siobhan valami miatt felkeltette Evangeline érdeklődését, ezért vitték el Aylaba a múlt héten. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy ebben a világban védjük az ártatlanokat.

- Alan azért halt meg, mert Siobhan érdekli Evangeline –t?

- Azért halt meg, mert meg akart védeni téged. Az szerelme irántad elég erősnek bizonyult, mert képes volt a szeretet erejével az utolsó pillanatban olyan erőt felszabadítani, ami kissé legyengítette Evangeline –t. Ő akkor a legsebezhetőbb, amikor azt a mágiát használja, amit a megkínzott áldozataitól vett el. Alan öntudatlanul használta ezt ki, ezzel segítve minket az előrelépésben. Már tudjuk, mikor kell lecsapni rá, ha megtámad bennünket – magyarázta higgadtan. Szinte már ittam a szavait, a meghatottságtól újabb könnyek szöktek a szemembe. – Látod? Ennyire szeretett téged. A legutolsó pillanatban is te jutottál eszébe.

- Köszönöm – suttogtam elhaló hangon. Sokat jelentett a megértése, még úgy is, hogy tudom, ő már visszatalált arra az útra, ami a boldogsághoz vezetett. Talán igaza van, és még számomra is van egy új esély.

- Erre való a barátság – mosolyodott el kedvesen.

- Remélem, te és Cathrine... Remélem, sikerül befejeznetek.

- Csak ha neked is – gyengéden megszorította a kezemet, azután felállt és engem is felsegített, majd elkísért az ágyamig. – Aludj egy kicsit. Pihenned kell.

- Mindig is tudtam, hogy te igazi vezető és barát vagy. Alan benned bízott a legjobban, szinte már a testvérének tekintett téged – motyogtam a rám terített pléd sarkába, és lehunytam a szemem, hogy álmomban újra találkozhassak azzal az emberrel, aki életével védelmezte az enyémet, és aki nélkül még egyetlen napot sem voltam képes eltölteni egyedül.