Angyali hívószó: 6. Fejezet

Tadammm...

És ím a 6. fejezet, mely csak úgy jött, jött és jött.

Szegény laptop billentyűzete még mindig füstöl, de a lényeg, hogy itt van.

Drága Babszikámnak pedig üzenem, hogy gyógyuljon meg mihamarabb.

Jó olvasást mindenkinek: Iliana

Egy szál pólóban és térdnadrágban sétáltam a szeles út szélén. Teljesen átfagytam már, de még a telefonom sem volt nálam. Hiába volt korán reggel napos és meleg idő, délutánra teljesen lehűlt a levegő. A kocsimra gondoltam. A kényelmes, csendes és mindenekelőtt meleg autómra. Kellett nekem elfogadnom Daniel felajánlását tegnap. Hogy lehettem akkora hülye, hogy egyéb ismeretség nélkül beültem mellé az autójába. Mi több? Miért kell engednem a kísértésnek, hogy farkasokkal találkozhatok. Ha tegnap befogom a számat, akkor most otthon ülhetnék a meleg, fűtött szobámban. De nem. Nekem muszáj volt…

- Cathrine?! – egy ismerős hang ragadott ki gondolataim közül. Reménykedve fordultam a hang irányába és szemeim rátaláltak Jeremy ijedt tekintetére. Gyorsan lekanyarodott mögém az út szélére, leállította a járómotort és kipattant az autóból. – Mit csinálsz ebben a hideg szélben? – érintette meg sápadt arcomat. – De hiszen jéghideg vagy. Gyere ide! – húzott magához egy melengető ölelésre. – Te vacogsz. – fogta meg reszkető kezeimet. Jólesően bújtam még közelebb hozzá. – Haza viszlek. Gyere. Jó meleg van az autóban. – húzott magával és gyengéden besegített az ülésre. Beült mellém, bekapcsolta a fűtést, majd a lehető legóvatosabban szétnyitotta ujjaimat és a meleget fújó résekre tette a tenyerem. percekig csak ültem, miközben a testemet átjárta a meleg. Jeremy kibújt a kabátjából és a hátamra terítette.

- Köszönöm. – suttogtam elhaló, rekedt hangon. Próbáltam nyelni, de teljesen kiszáradtam. A szél kifújta belőlem a lelket is.

- Mégis mit csinálsz itt, ahol alig jár valaki? Mi van, ha én sem jövök erre? Akkor addig mész, amíg össze nem esel és legközelebb majd csak a hullaházban találkoznak veled?

- Még szerencse, hogy te jöttél és megláttál. – alig találtam a hangom. Annyit kiabáltam, hogy még a hangom is elment.

- Ez nem válasz a kérdésemre. Mit csináltál itt?

- Gondoltam nem árt a testmozgás, - megköszörültem a torkom, de így csak rosszabb lett. –… és haza akartam sétálni. Akkor kapott el a szél…

- Kérlek szépen, ne nézz hülyének. – vágott a szavamba.

- Én nem…

- Chate. Mikor elváltunk nem csak, hogy pulóver, de iskolatáska is volt nálad. Most hol vannak? – nézett rám komolyan. Elszorult a torkom, nem tudtam válaszolni. Csak kibámultam az ablakon, néztem, ahogy az egyre erősödő szél a fák ágait cibálja, pont mint az imént még az én hajamat. – Szóval? Mi történt, miután elmentél?

- Én… a tanulótársam felajánlotta, hogy reggel bevisz az iskolába, délután pedig haza. Csak, az az ötlete támadt, hogy elvisz egy olyan helyre, ahol sok a farkas. Innen egy olyan öt, esetleg hat kilométerre. Be is mentünk az erdő legmélyébe. Voltak ott farkasok, aztán egyszer csak elkapta az alkarom, felrántott magához és visszavonszolt az autójáig. Betuszkolt az ülésre, de én tudni akartam mi baja és kiszálltam. Erre nekiállt ordibálni, hogy üljek vissza. Mintha rendelkezhetne velem. Aztán én elindultam, ő meg elhajtott. – a sírás fojtogatott. Akaratlanul is a sajgó karomhoz emeltem másik kezem. Óvatosan feltűrtem a pólóm ujját és a hosszúkás véraláfutásokra meredtem.

- Ezt ő csinálta? – kérdezte elképedve Jeremy, és óvatosan felemelte a karomat, hogy jobban megvizsgálhassam. – Ki volt az a vadbarom?

- A tanulótársam.

- Mármint mi a neve?

- Daniel Fraser. – sóhajtottam és visszabújtam a meleget adó kabátba. – Tényleg köszönöm, hogy felvettél.

- Ezért vagyok. – mosolygott rám lágyan, de szemeiben cseppet sem látszott a mosoly hatása. –Most pedig tényleg haza viszlek.

- Te nem fázol? – néztem a vékony rövid ujjúra, amit viselt.

- Neked most nagyobb szükséged van rá. Még mindig nagyon hideg a kezed. Melegedj csak.

- Tényleg jól vagyok. – bizonygattam, mire kételkedve rám nézett.

- Hallom a hangodon. – reményt vesztve dőltem hátra az ülésen, behunytam a szemem és vártam, hogy megérkezzünk haza. Vagyis, talán mégsem vártam annyira. Ha anya meglátja, hogy nézek ki, tuti dokit hív a házhoz, aki minimum egy hétre kiír a suliból és ágyba parancsol. Nekem meg már csak az hiányzik, hogy tétlenül, egy helyben feküdjek, egyedül az egész házban.

- Cathrine. – simogatta meg az arcom Jeremy. – Ébresztő álomszuszék. – mosolygott rám. Kábán néztem körül, de sehol nem láttam a házunkat.

- Mégis hol vagyunk? – néztem vissza sofőröm arcába.

- Nem ismered fel az utcátokat. Ez az a sarok, ahol ki szoktalak rakni. Elég messze van a házatoktól ahhoz, hogy a szüleid ne lássák ki hozott haza.

- Vigyél most a házhoz. Nem hiszem, hogy addig elérek két lábon állva. És te mondtad. Nincs több titok. Ideje elmondani a szüleimnek is, hogy mi van közöttünk. Elvégre mit mondok majd nekik, ki hozott haza a cuccaim nélkül?

- Ha biztos vagy benne… - bizonytalanul indult meg az otthonom irányába. Biztos ő is látta a ház előtt parkoló autót, ami anyáé. Az igazság viszont az, hogy arról voltam csak meggyőződve, hogy nem bírom megtenni az utat a saroktól, egészen a házig. Arról pedig, hogy mit mondok a szüleimnek még lövésem se volt, nem hogy akkor még biztos is legyek benne. – Akkor hát, most érkeztünk meg. – nézet rám érdeklődve. – És most?

- Segítesz eljutni valahogy a kapuig? Onnan majd csak boldogulok.

- Rendben. – óvatosan, mintha üvegből lennék, kikapcsolta a biztonsági övemet, majd kiszállt, megkerülte az autót és kisegített engem is. Valahogy ez jobban esett, mint Daniel gesztusa. – Csak óvatosan. – suttogta. – Biztos készen állsz arra, hogy bemutassa a szüleidnek?

- Igen, azt hiszem. –válaszoltam erőtlenül. Egész súlyommal rátámaszkodtam felém nyújtott karjára. Nem tudtam megállni saját lábaimon, szükség volt a támaszra, hogy el tudjak indulni valamerre. A kapuban belekapaszkodtam a vasrácsokba, majd megpróbáltam tovább menni, de nem mozdult a lábam. A beton vészesen gyorsan közeledett az arcom felé. Ösztönösen kaptam magam elé a kezeimet, de még mielőtt földet értem volna, erős karok fonódtak körém.

- Azt hiszem jobb, ha inkább egészen a szobádig viszlek, különben ma még mentőt is hívhatunk. – éreztem, hogy egyik kezével a hátamat támasztja, a másikkal pedig a lábaimat emeli fel a földről. Azt viszont már nem tudom, hogyan kerültem a házon belülre.

        Hideg kezek simogatására ébredtem. Az ágyamban feküdtem, körülöttem az ágy baldachinja, omlott puhán a földre. Nem igazán rémlett, hogy kerültem oda. Utolsó emlékem a közeledő beton, amitől Jeremy ölelő karjai védtek meg. Erről még valami eszembe jutott. Bárhogy is kerültem ágyba, anyáék biztos látták Jeremyt. Akkor viszont valami magyarázatot kell találnom a történtekre.

-Cathrine? Minden rendben kicsikém? – anya aggódva nézett le rám az ágyam mellől. Válaszolni akartam, hogy fáj a fejem és sajog a karom, mindemellett hányingerrel küszködöm, de egy hang sem jött ki a számon. – Semmi gond, drágám. A doktor úr szerint kiszáradtál és alaposan belázasodtál. De pár nap és rendbe jössz. Addig is szigorúan ágyban kell maradnod. – ettől tartottam. Az az orvos nem tud mást csinálni, csak ágyban tartani egy hétig, gyógyszerrel tömködni, meg a frászt hozni a szüleimre, orvosi szakszavakkal dobálózva. Nincs annak más dolga, csak a betegeket – azaz ez esetben engem- piszkálni a lázmérőjével.

- Annabel! Le tudnál jönni egy pillanatra? – kiáltott fel nagyi a földszintről.

- Már megint nem bírja bekapcsolni a tűzhelyet. Levest akart csinálni neked. Na mindegy. Mindjárt jövök, rendben? – simította meg az arcomat még egyszer. Némán bólintottam és a plafonra szegeztem a szemeimet. Vajon mit csinálhat most Daniel? Miután csak úgy ott hagyott a semmi közepén és visszajönni sem volt hajlandó?

- Szabad zavarni a beteget? – lépett az ágyamhoz – legnagyobb meglepettségemre – Jeremy. Óvatosan megfogta a kezem és szájához emelte, hogy csókot lehelhessen rá. – Igen, én is itt vagyok. Csak nem hitted, hogy köszönés nélkül elmegyek?

        Vigyorogva megráztam a fejem és mellette elnézve az ajtóra sandítottam. Nincs itt senki. Kihasználva az alkalmat, kezemmel intettem neki, hogy jöjjön közelebb. Mélyen a szemeimbe nézve lentebb hajolt, de még nem elég közel. Újra intettem. Most már értette mit szeretnék, de csak az arcomra kaptam puszit. Morcosan grimaszoltam és mielőtt felegyenesedhetett volna, oldalra fordítottam a fejem és szám az övére csúszott. Elégedetten nyugtáztam, hogy neki sincs ínyére, hogy elszakadjunk egy mástól, de léptek zaja hangzott fel a folyosó felől és anya érdeklődő hangja.

-Nos, van még valami kívánságod? – lépett be az ajtón. – Öhm… Megzavartalak titeket? Ha olyanról van szó, amit nem hallhatok…

- Maradjon nyugodtan Mrs Hope. Csak elköszönök. Tudtommal Cathrine– nek pihenésre van szüksége és önöket sem szeretném tovább zavarni. – vágott anya szavába, aki csillogószemekkel nézett le rám, aztán vissza Jeremy- re. Valószínűleg nem járt messze a valóságtól.

- Ugyan drága. Nem zavarsz senkit. Örülök, hogy megismerhettelek Jared…

- Jeremy. – javította ki anyát gyorsan.

- Bocsánat. Csak annyi minden jár a fejemben. Holnap senki nem tud itthon maradni Cathrine- nel. Nekem házhoz kell mennem, Anthony- nak pedig tele a naptárja és az édesanyámat be kell vinni a kórházba ellenőrzésre. Cristopher pedig nem tudna vele mit kezdeni, ráadásul ő se nagyon lesz itthon a héten. Örülök, hogy legalább most itt vagy vele, amíg kitalálok valamit. – hadarta egy szuszra. Jeremy csak bólogatott, mintha bármit is értene belőle. Aztán újra rám nézett, de végül mégsem szólalt meg.

- De nekem tényleg indulnom kell lassan. – na persze. Az ő szülei mindig megengedik, hogy sokáig kimaradjon, csak tizenegy előtt érjen haza, mert utána bekapcsolják a riasztót. – Gyógyulj meg hamar. – nézett rám ellágyult tekintettel. Még utoljára megszorította a kezemet és lassú léptekkel elindult. Gyorsan kellett cselekednem. Utána kaptam és visszahúztam egy lépést. – Mi a baj?

        Jelentőségteljesen anyára néztem, aki még mindig ott állt az ajtóban és minket fürkészett. Meghökkenve vette észre, hogy komolyan gondoltam az idő eljöttét. Meg akartam mondani anyának az igazat.

- Várjunk csak. Mit akarsz ennyire elmondani? Te tudod? – érdeklődte megint Jeremyt, aki nemet intett. Az éjjeli szekrényre nyúltam, ahol a jegyzetfüzetemet tartottam. Magam elé tartottam és írni kezdtem:

Anya! Bemutatom Jeremyt, a barátomat! Szeretem és szeretném, ha maradhatna még pár órát.

- Mit írt? – kíváncsiskodott, amikor Jeremy- nek nyújtottam a füzetet. Kérdőn nézett vissza rám, de magabiztosan bólogattam. Mély lélegzetet vett és felolvasta a rövid üzenetet. Anya arca felragyogott, átszelte a szobát és szorosan megölelt. – Miért nem mondtad még el? Mióta tart ez egyáltalán? – segélykérőn néztem fel a fiú arcába aki azonnal kapcsolt.

- Másfél éve.

- Mennyi?! Te jó ég! És miért nem mondtad el? – mert nem akartam nagy dobra verni.

- Mert meglepetésnek szántuk. – válaszolta könnyedén, mire csak a szememet forgattam. Meglepetésnek. Az lehetetlen, ha anyáról van szó.

- Tudtam, hogy valami van köztetek. Csak úgy vibrál a levegő. De nem akartam rá kérdezni. – na mit mondtam? Mindig tud mindent. – Megyek és csinálok két bögre teát. Maradj csak, helyezd magad kényelembe. Mindjárt jövök kedveskéim. – azzal kiviharzott a szobából.

- Azt hittem nem gondolod komolyan, de úgy látszik tévedtem. Majd máskor felkészülök rád. – megütögettem magam mellett az ágyat. Kényelmesen leült és kezébe fogta a kezemet. – Komolyan mondom, hogy aranyos anyukád van. – jó taktika. Először elbűvöli a szüleimet, aki aztán sírva köszönnek el ha haza kell mennie. – És ezt félre ne értsd, de nagyon hasonlítasz rá. Mindketten gyönyörűek vagytok. – egy pillanatra elhallgatott, majd értelem gyúlt a szemében. – Beszélek anyukáddal. Egy perc és itt vagyok. Addig… pihenj egy kicsit. – homlokon csókolt, majd feláll és maga mögött becsukva az ajtót eltűnt. A szobára csend ereszkedett. Leoltottam a kislámpámat és becsuktam a szemem. Minél jobban kipihenem magam, annál hamarabb mehetek újra iskolába és olvashatok be Daniel Fraser uraságnak. Nagyjából már meg van mit kívánok mondani neki, de szerintem semmi nem lesz ahhoz képest, amit Jeremy- től fog kapni, ha összetalálkozik vele az iskola folyosóján. Óh. De kár, hogy nem lehetek ott, amikor ez bekövetkezik. Lelki szemeim előtt felvázoltam, ahogy Daniel hanyatt vágódik, az iskola tanulói pedig körbe ujjongják Jeremyt. Ezek után boldogan merültem mély álomba, az agyam egyik eldugott zugával érezve, hogy Jeremy bent van még velem a szobában.