Angyali hívószó: 7. Fejezet

Így szeptember előtt, talán ez lesz az utolsó, de remélem még behozhatok egyet.

Ha mégsem, hát majd meglátom mit tehetek. Az iskolaidő alatt nem hinném, hogy ilyen rendszerességgel tudok újakat hozni, de mindent beleadok.

De ne ugorjunk ennyire előre. Most pillantsunk be Cathrine világába és lássuk, ezúttal hogyan tovább.

Jó olvasást kívánok mindenkinek. Üdv: Iliana

Késő reggel keltem fel, odakinn hét ágra sütött a nap. Unottan lerúgtam magamról a takarót és ülésbe tornáztam magam. Tudtam mi vár ma rám. Órák hosszat kell a takaró alatt feküdnöm. Aha. Meg ahogy azt mindenki képzeli. Kitűnően éreztem magam, eltekintve az enyhe fejfájástól, ami tegnap óta gyötör, meg persze a torkom, amivel addig nem kell foglalkozni, amíg beszéli nem akarok. Amint kiszálltam az ágyból, mintha egy zsilipet nyitottak volna ki az elmémben, a tegnapi nap emlékei megrohamoztak. Daniel, farkasok, kirohanás, vacogás, Jeremy. Megráztam a fejem, felvettem az asztalról egy itthoni nadrágomat, előhalásztam egy pólót és fehérneműt a szekrényem aljából, majd becsoszogtam a fürdőmbe.

Percekig csak álltam a forró zuhany alatt, hagytam, hogy a víz végigégesse a bőrömet, miközben elüldöztem a gondolatot, hogy tegnap mennyire fáztam. Gyorsan megfürödtem, majd lesétáltam a konyhába valami harapnivalóért. Ha alkalmam adódik némi egyedüllétre, soha nem vagyok a szobámban. Inkább kimegyek a kertbe olvasgatni, vagy csak úgy meglátogatom a farkasokat. Bevallom, az utóbbi sokkal sűrűbben előfordul velem.

Éppen hogy végeztem a reggelimmel, amikor hallottam, hogy az ajtóban fordul a kulcs. Szabályos horror filmbe illő pillanat volt, amikor az ajtó halkan megnyikordulva kinyílt, és valaki halk léptekkel belép a házba. Hangtalanul siklottam az étkező ajtaja mellé, szorosan a falhoz simulva. A jövevény elindult a nappali irányába és vagy leült, vagy lerakott valamit a kanapéra. Mindenesetre nem mozdultam a helyemről és tovább hallgatóztam. Ijedten vettem észre, hogy a léptek egyre közelítenek mostani tartózkodási helyem felé. A szívem feldübörgött a mellkasomban, azt hittem azon nyomban kiszakad a helyéről. Feltételezésem beigazolódott, amikor valaki megállt a konyhaajtóban, de nem jött bentebb. Végül a halk léptek újra távolodni kezdtek. Lassan araszoltam az ajtónyílás felé, majd egy hirtelen mozdulattal kikanyarodtam azon, és halkan felsikkantottam - legalább a hangom visszajött valamennyire -, amikor szemben találtam magam egy zöld szempárral. Egy pillanatra megtántorodtam, de hála váratlan vendégemnek, talpon tudtam maradni.

- Te meg mit keresel itt? – hangom alig volt több suttogásnál, de ő így is jól hallott engem.

- Beengedtem magam a cserépben lévő kulccsal. – kuncogott fel.

- Egyáltalán honnan tudtad, hogy hol van? – kérdeztem tovább.

        Jeremy elengedte a derekam, amit még akkor kapott el, amikor elveszni látszott az egyensúlyom, és bevezetett a nappaliba. Leült az egyik fotelba és az ölébe vont.

- Tudod, tegnap beszéltem édesanyáddal, hogy ma át tudok jönni felügyelni téged, mert csak az első órámra kellett beülnöm.

- Hogyhogy?

- Előre hozott érettségi. Meg a mai nap magába véve is rövid. Péntek van, emlékszel? – vonta fel fél szemöldökét.

- Nagyjából. Sok mindenre gondoltam, csak épp arra nem, hogy ma veled leszek itthon egész nap. Egyébként arra számítottam, hogy Daniel betört hozzánk. Akkor legalább lett volna okom behúzni neki egyet. Apropó! Találkoztál vele a suliban?

- Nem. Nem is nagyon ismerem. De a húga ma már keresett téged. Azt mondja sürgősen beszélnetek kell, szóval amint lehet, hívd fel. És még valami. Mit keresel idelent, utcai ruhában? Tudtommal az ágyat kéne nyomnod. – nézett rám rosszallóan, ahogy anya is szokott ilyenkor.

- Mint hallhatod, a hangom egész szépen helyre jött és lázam sincs. Más egyéb bajom pedig nincs és nem is volt. Kell még valami magyarázat vagy mára elég is volt, és csinálhatok, amit akarok?

- Miért mondtad el anyukádnak tegnap az egészet?

- Talán tilos közölnöm vele, hogy vagy nekem? – érdeklődtem, amire csak egy mosolyt kaptam válaszul. – Helyes. Én is így gondoltam. – biccentettem. – Öhm. Tegnap mikor mentél el?

- Rögtön, miután feljöttem és láttam, hogy alszol. Nem láttam értelmét a további maradásnak. Tisztességesen elbúcsúztam és már volt ki vigyázzon rád. Anyukáddal még váltottam pár szót, aztán haza mentem. Szóltam anyámnak, hogy ma is később megyek haza, mivel édesanyád meghívott ma vacsorára hozzátok.

- Ja. Az én „édes”- anyám. – morogtam az orrom alatt. – Jut abba az üres fejembe. Lehet, hogy tegnap elköszöntél, de ma még nem üdvözöltél. Szóval tessék kifáradni a táskáddal együtt, ezúttal kopogtatni, és majd meglátjuk mihez kezdek. – lökdöstem az ajtóhoz. Ő a fejét rázva megtette amit kértem, becsukta az ajtót és halkan bekopogott. Elgondolkodva álltam az ajtó előtt, megvártam a második és a harmadik jelzéseket. Mikor negyedszer is kopogni akart, felrántottam az ajtót. – Miben segíthetek? – kérdeztem végignézve rajta, mintha ma még nem is láttam volna.

- Jó reggelt. – ment bele ő is a játékba és megeresztett egy fáradt mosolyt. – Gondoltam, ha már nincs semmi gondom, meglátogatlak. Furcsa is, hogy lejöttél. Azt hittem nagyon beteg vagy.

- Annyira azért mégsem. Szóval, volna kedved bejönni vagy csak vetettél rám egy pillantást és már mész is?

- Szabad? – nyúlt felém egyik kezével. Átfogta a derekamat és közelebb húzott magához, hogy ajkával megérinthesse az enyémet. Kevésen múlott, hogy elnevessem magam, amikor másik kezéből kiejtette az iskolatáskát és azzal is körbefonta a derekamat. Olyan hosszúra nyúlt a csók, hogy amikor vége lett, egymás homlokát a másikénak támasztva kapkodtunk levegő után.

- Szabad. – lihegtem még mindig. – És jó reggelt.

- Bocs, hogyha félbeszakítom ezt a romantikus pillanatot – egy ismerős hang csendült fel Jeremy mögött. -... , de Cathrine nálam felejtette tegnap a cuccát.

- Te mocsok. – morogtam és leráztam magamról Jeremy karjait, hogy megindulhassak Daniel felé. – Alattomos, csúszómászó dög vagy Fraser! – ordítottam rá dühösen. Nem tudom honnan jött, de egyszer csak volt hangom. – Tegnap ott hagysz a semmi közepén, most meg ideállítasz egy „bocs”- csal?! Elnézést, ha most nem ugrok a nyakadba, hogy körbenyaljalak jobbról, balról, de ezek után nem elég egy BOCS!!!

- Én próbáltalak megállítani, de ha nem rémlene, rám se bagóztál! Kiabáltál, ahogy csak tudtál, de azt nem vártad meg, hogy legalább ott helyben bocsánatot kérjek. Elküldtél a fenébe, aztán megmondtad, hogy meg se próbáljak átjönni!

- És nocsak! Mégis itt vagy! Na ki nem hallgatott meg kit?! - vágtam vissza élesen.
   Daniel szeme a mögöttem álló fiúra villant.

- Hé! Jeremy?! Mondd csak! Mit mondott tegnap rólam a drága Cathrine?!

- Őt ne vond ebbe bele! Ez a mi kettőnk harca!

- Azt hiszem azt az imént a tudtodra adta. – utalt vissza Jeremy az üdvözlésemre.

- Ó!! Hát akkor csak úgy közölném veled, hogy tegnap és előtte való este, nem nagyon próbálta palástolni, hogy igen is érdeklődik irántam. Ennyit arról, hogy szerinted az osztály tele van ribancokkal. – nézett újra rám. -  Nagyon remélem, hogy magadat is beleszámoltad a kis csapatba.

        Jeremy- nek se kellett több. Mellettem ellépve nekiesett Danielnek, aki megtántorodott és szája elé kapta a kezét, hogy letörölje róla a vért. Aztán félredobta a cuccomat és a két srác egymásnak ment. Félig sokkos állapotban néztem, ahogy az öklök a másiknak csapódnak, aztán utol ért a józan ész. Még a végén valaki komolyabban megsérül.

- Fiúk! Elég legyen! Azt mondtam hagyjátok abba! Az egész utcát ide akarjátok csődíteni?! Elég már! – ugrottam be közéjük, szemben Daniellel, akinek a keze alig pár centire az arcomtól állt meg. – Te most szépen hazamész és nem is jössz vissza, amíg ÉN nem hívlak! Bár arra még várhatsz egy jó ideig. Indulj! – mutattam a kapura. Dühösen szusszantott egyet, végül megfordult és elment. Vettem néhány mély lélegzetet és szembefordultam Jeremy- vel, akinek szép kis repedés ékesítette alsó ajkát. – Istenem. – sóhajtottam szomorkásan. – Gyere. Csinálunk valamit a száddal. – érintettem meg az arcát. Lehajoltam a táskámért és a pulóveremért. Megfogtam Jeremy kezét és bevezettem a házba. Leültettem a kanapéra, én meg kerestem egy kis fertőtlenítő szert és papír zsebkendőt. – Miért kell a pasiknak állandóan verekedniük? – ültem le mellé és magam felé fordítottam a fejét.

- Nem bírtam elviselni, hogy azt mondta rád, amit mondott. – mondta őszintén.

- De ezt simán csak meg is mondhattad volna neki. Ez csípni fog egy kicsit és ha kérhetem, ne harapj meg. – figyelmeztettem és a mutatóujjamra tekert, fertőtlenítővel átitatott kendőt a sebhez érintettem. Halkan felszisszent, de nem mutatta jelét egyéb fájdalmaknak.

- Honnan tudod, hogyan kell csinálni?

- Apa orvos. Nem egyszer volt már beosztva a sürgősségire. - épp ezért azt sem értem, miért kell neki kihívni a háziorvost, ha beteg vagyok. Mintha ő nem értene hozzá pont ugyanúgy.

- És tényleg érdeklődtél utána? Már mit Daniel után? - kérdezte váratlanul.

- Nem. Engem marhára nem érdekel az a faragatlan… - még idejében elharaptam a mondat végét. Levettem az ujjam az ajkáról és alaposabban szemügyre vettem a sebet. – Öhm.  Mégegy dolog. Semmiféleképpen ne harapdáld a szádat, amíg ez el nem tűnik. Rendben? – kérdeztem, de percek múlva sem válaszolt. Értetlenül nézetem fel az arcába. Engem fürkészett átható pillantással, mintha a lelkemig tudna látni. – Mi az? – ráncoltam össze a homlokom, amikor már kezdett frusztráló lenni.

- Szeretlek. – mondta nemes egyszerűséggel, nekem mégis a világot jelentette.

- Én is szeretlek téged. – néztem vissza rá elgyengülten. – De még mennyire, hogy szeretlek…

*

        Teltek a napok és én egyre jobban éreztem magam. Ami pár nappal ezelőtt történt, már nem foglalkoztatott annyira. Ha ránéztem Jeremy- re eszembe jutottak a történtek, de azonnal tovább is léptem. Daniel alpári viselkedésére nincsen magyarázat, ahogy arra sem, amit mondott. Semmi nem változott meg azzal, hogy soha többé nem akarom látni csak egyetlen dolog, ami szöget ütött a fejembe. A farkas, amelyiket annyira szerettem, minden éjjel az erkélyem alatt nyüszített. Mintha sírna, vagy nem is tudom. A vonyítása is olyan szívszaggatóan szomorú volt, hogy akarva-akaratlanul is kicsordult a szememből egy-egy könnycsepp.

        A mai nap az utolsó, amit itthon kell töltenem a – szerintem teljesen enyhe – megfázásom miatt. Korán reggel, miután mindenki elindult ki-ki dolgára, izgalomtól kipirosodott arccal lerobogtam a lépcsőn, ki a kertbe. Ahogy sejtettem, a farkas ott feküdt az erkélyem alatti bokor mellett. Feje a mancsain pihent, ami alól egy cédula kandikált ki. Halkan leültem elé és a papírlapért nyúltam, de mielőtt ujjaim megérinthették volna, a farkas haragosan villogószemekkel felkapta fejét és rám vicsorgott. Ijedten ugrottam talpra és hátrálni kezdtem.

- Csak én vagyok az. Nem akarlak bántani. – suttogtam a megnyugtató szavakat. – Nem akarok rosszat. – mintha rádöbbent volna, mit csinálok, leengedte fejét és orrával a papírra bökött. Lassan visszasétáltam mellé és újra helyet foglaltam. ezúttal nedves orrával az én kezemet érintette meg. – Megnézhetem? – óvatos mozdulattal kihúztam mancsa alól az összehajtogatott, rózsaszín rózsákkal díszített papírt és széthajtogattam. Cifra betűkkel egy rövid üzenet állt.

„Egy bűnöm van, mely fáj és éget,

pedig csak két szó:

SZERETLEK Téged!”

        Meghatottan pislogtam az üzenetre. Hát ezt meg ki rakta ide? És mikor? Hisz még senki nem járt itt. Jeremy is csak délután tud beugrani, mert ma nem ér rá napközben.

- De hát akkor ki…? – néztem fel az állatra, mintha válaszolni tudna. Néha úgy kezeltem, mint egy embert, pedig semmi kézenfekvő okom nem volt rá. Megszokásból tettem. Csak hogy erre a kérdésre én magam se tudtam a választ.

 Na ennyi lenne mostanra, de még korán sincs vége. Nemsoká hozom a kövit, addig is komizzatok és pihizzetek.

Még valami. Ha valaki hibát észlelne, értesítsen ezen a címen:

angyalihivoszo@gmail.com
Előre is köszönöm a jelzéseket!

Csók mindenkinek! Iliana