Angyali hívószó: 8. Fejezet

Nos hát, nagyon igyekeztem, és íme a gyümölcse. Szeptember előtt már biztos, hogy ez az utolsó. Ezek után kétlem, hogy hetente-kéthetente tudok hozni frisset, de azért mindent beleadok.

Jó olvasást és kellemes új tanévet kívánok mindenkinek.

By: Iliana

Másnap reggel felvidultam a gondolatra, hogy végre kiszabadulhatok a négy fal közül. A hideg, téli időjárást figyelembe véve magamra öltöttem a ruháimat, fölé pedig egy vörös, garbós pulóvert. Még a nagymamámé volt, de ez soha nem megy ki a divatból. Mindig azt mondta, mire odaér, hogy megszabadul tőle, megint divatba jön. Kiskoromban sok nyarat töltöttem nála. Még mielőtt én megszülettem volna, kiderült, hogy Huntington kórban szenved. Ezek után anya nem merte egyedül hagyni. Minden nap meglátogatta és felhívta. Azután egy hét éve komolyabbra fordult a dolog és anya szükségesnek találta, hogy magunkhoz költöztessük. Azóta mindig azt mondogatják a szüleim, hogy a nagyi erős és soha nem hagy el minket. Valahogy ezt a mai napig el is hiszem. Nincs mitől félnem.

Magamhoz vettem az iskolai felszerelésemet és lerobogtam a földszintre. Anya a tűzhely előtt állt és remegő kézzel palacsintát sütött.

- Anya? – léptem mellé érdeklődve.

- Ó! Kicsi szívem, azt hittem még nem vagy kész. Ma kicsit később megyek be dolgozni, úgyhogy, gondoltam csinálok valami reggelit. – kicsúsztatta a palacsintát egy tányérra, és anélkül, hogy rám nézett volna a kezembe adta. – Siess, nehogy elkéss…

- Anya, minden rendben? Olyan furcsán viselkedsz. És palacsinta reggelire? Nem azt mondod mindig, hogy csak akkor eszünk, ha valakit meg kell vigasztalni, mert ez is olyan mint a csoki és boldogsághormonokat termel?

- De igen, azt mondtam. De sokáig voltál ágyhoz kötve, szóval gondoltam, jól fog esni.

- Öhm. Rendben. Nekem megfelel. – vontam vállat és átültem az asztalhoz. Gyorsan bepusziltam a reggelimet és pakolni kezdtem. Anya épp elköszönt a bátyámtól, amikor feltűnt, hogy nem hallom a jókívánságok áradatát. – Hol van a nagyi?

- Szóltál drágám? – hajolt be az ajtón anya.

- A nagyi még alszik?

- Nem, öhm… behívták… kontrollra. Igen. Apád vitte be a kórházba. Ha minden igaz este már itthon lesz. Ne aggódj, nincs semmi baj. – simogatta meg az arcom. – Neked is ideje menned. Egy autó vár rád a ház előtt. – terelgetett az ajtóhoz. – Vigyázz magadra és igyekezz odafigyelni az órákon.

- Persze anya, persze. Én nem vagyok Cristopher. – vigyorogva léptem ki a verandára, de azonnal le is hervadt, ahogy megláttam a Mercedes Guardiant, a kapu előtt parkolni. Csak a látszat miatt indultam el felé, de ahogy becsukódott az ajtó mögöttem, lekanyarodtam az utcán és tovább  sétáltam. Mentem én már gyalog iskolába. Nem is annyira szörnyű. Bár ha anya nincs itthon, a saját autómmal megyek, mintsem beüljek mellé.

- Cathrine! Várj már!

- Mire? A csodára, hogy végre békén hagysz és elfelejtesz?

- Na arra tényleg várhatsz, de most nem ezért jöttem. Várj már! Komolyan beszélni akarok veled. – az autó pillanatok alatt beért és Daniel kiugrott elém, elállva az utamat. – Nagyon megbántam mindent, amit tettem. Komolyan. Nem tudom mi ütött belém. Adj egy percet, hogy olyat mondjak, amit magad sem hiszel el.

- Harminc másodperc.

- Jeremy – ről lenne szó. Nem ismered őt igazán. Ma reggel… nos hát, láttam az autóját a suli parkolójában. Bent ült a volánnál, a legjobb barátnőddel, Elisabeth – tel…

- Te nem vagy normális. Tényleg azt hitted, hogy csak úgy beveszem ezt a mesét és ezzel megbocsájtok neked? Térj már végre észhez és… - a torkomban akadt a szó, amikor az orrom elé nyomta a telefonját. A valóság ott volt előttem, én mégsem tudtam elhinni. Az nem lehet, hogy Ő és Eliz… A legjobb barátnőm. Nem, nem. Ez valami félre értés.

- Ez… nem lehet. Nem! Valami… Ez… Honnan tudtad, hogy mit keress?! – kiabáltam Danielre. Végül őt hoztam ki bűnbaknak, pedig a józaneszem is azt súgta: semmi köze az egészhez. – Miért… miért hoztad ezt ide?! Elegem van belőled és abból, amit csinálsz! Miért nem tudsz békén hagyni? – már zokogtam. – Mond csak, miért teszel tönkre folyamatosan?

- Én csak próbállak óvni, de te nem engeded. A múltkor, amikor összekaptunk, már tudtam, hogy valami nem stimmel. Láttam már a barátnőddel többször is. Amikor az autóban megkérdeztem mi történt, azt hittem, már tudod.

- Ők már akkor is… - a torkomat fojtogató sírás megakadályozott a beszédben. Nem tudtam elhinni, hogy végig félre vezettek engem. Még akkor is, amikor Liznek magyarázkodtam. Már akkor rájöhettem volna a trükkre, hisz ő soha nem haragudott rám, akármi hülyeséget csináltam is. – Vigyél be az iskolába, most azonnal!

- Foglalj helyet. – intett az autó felé. Minden porcikám remegett a dühtől. Kikívánkoztak már belőlem a szavak és nem tudtam odaérünk- e időben vagy Daniel issza meg a levét.

        Amint az autó motorja leállt, kiugrattam az ülésből és szélsebesen megiramodtam Jeremy autójához. Minden erőmet összeszedve feltéptem az ajtót és ott volt. A barátnő száját falva. Úgy csókolta, ahogy engem talán soha. A szívem szakadt meg.

- Te szemét, … - még mielőtt megfontolhattam volna, olyan szavak csúsztak át az ajkaimon, melyeket soha életemben nem használtam, és azt hittem nem is kerül rá alkalom. De szégyenkezni most nem volt időm. – Hogy tehetted ezt velem?! Hogy tehetted ez velünk?! Bár, ahogy ezt elnézem, soha nem volt olyan, hogy mi. És ezek után nem is lesz. – és én még azt hittem, Daniel az, aki tönkre akar vágni. Pedig ő csak jót akart nekem mindvégig.

- Cathrine, meg tudom magyarázni. – szállt ki az autójából Jeremy és utánam kapott.

- Ezt soha, soha nem fogod tudni megmagyarázni nekem. – sziszegtem. Olyan erősem szorítottam össze az állkapcsom, hogy az már fájt. Sikítani tudtam volna mérgemben.

- Csak engedd és ígérem mindent megértesz.

- Eressz el te mocsok. Nincs már mit megbeszélnem veled. Többé nincs. – el akartam menni, de nem engedett. Keze erősen fogta az enyémet, pillantása bilincsbe verte az enyémet. A rabja voltam… megint. – Azt mondtam engedj elmenni.

- Kérlek, Chate…

- Te csak ne becézgess engem! – ordítottam Elisabeth –nek, aki még mindig a felgyűrt felsőjét igazgatta. – Ugyanezt megkapod majd te is, ne aggódj! Te pedig engedd el a karom!

- Csak öt percet kérek.

        Nem válaszoltam, ezt igennek vette. Elengedte a karomat és belekezdett.

-Én… azaz mi elakartuk mondani ezt neked, de soha nem volt megfelelő alkalom rá. Aztán engedtem, hogy ez az egész túl sokáig fajuljon. Nem lett volna szabad engednem a kísértésnek. Bár kezdtem érezni, hogy kötődsz hozzám, Lizzel mégis valami szorosabb kötött össze. Szerettelek, de csak mint egy legjobb barátot. Mert valójában két éve Elisabeth –hez húz jobban a szívem.

         Könnyes szemekkel lendítettem meg a kezem és az nagy csattanással érkezett az arcának. A hirtelen ütéstől a földre rogyott és úgy nézett fel rám.

- És ezt nem tudtad volna akkor mondani, amikor azt mondtad, szeretsz? Amikor én azt mondta, hogy szeretlek? – zokogtam. Már nem bírtam, nem akartam megálljt parancsolni a könnyeimnek, s azok végtelenárként árasztották el az arcom. -  Jobban fáj így, hogy tudom az igazságot. Hogy soha nem szerettél.

- Cathrine…

- Megfulladok. Nem kapok levegőt a közeledben. Nem bírom elviselni, hogy így átejtettél. Hogy kihasználtál engem. Hogy hazudtál nekem. Többé nem akarlak látni.

- Várj!...

- Hagyj békén… - suttogtam elhaló hangon és elfutottam. Még hallottam felzokogni azt a lányt, aki a legjobb barátnőm volt és a legtöbb bizalmamat szavaztam meg neki. Akivel óvodás korom óta össze vagyok nőve. És akit mától fogva látni sem akarok, soha többé.

        Berontottam az osztályterembe és ledobtam magam a helyemre, Eden mellé. Értetlen arcot vágva fordult felém amikor újra zokogni kezdtem. Nem kaptam levegőt. Az érzés, hogy kihasználtak, játszottak velem, belülről emésztett. Letelepedett a mellkasomon és összepréselte. Reszketve álltam fel és indultam el az ajtó felé. Valahol a tudatom legtávolabbi zugában hallottam az óra kezdetét jelző csengőt, de nem fogtam fel igazán. Éreztem, hogy Williams tanár úr a vállamnál fogva megállít az ajtóban és valamit kérdez, de csak annyit mondtam „egyedül akarok lenni”. Így is volt. Egyedül akartam lenni, amíg csak lehet.

        Ahogy kiértem az iskola elé, csak egy cél vezérelt. Egy eldugott helyet keresni, ahol senki nem zavarhat. Olyan pedig csak egyetlen volt a közelben: A nagyi régi háza. Pár kilométerre van a központi kórháztól, ami nincs messze innen sem. Jobbnak látta, ha most inkább gyalogolok, mintsem megkérjek valakit, hogy lógjon  miattam az iskolából és vigyen el. Talán még jót is fog tenni ez a kis séta egyedül, magányosan.

        Magányosan. Ez a szó jutatta eszembe azt az időt, amikor bezárkózva a balesetem után, nem voltam hajlandó senkivel beszélni. Aztán, amikor elkezdődött a közép suli, majdhogy nem teljesen feloldódtam – a szüleim nagy örömére. Jött Flora, akivel a tengerparton ismerkedtem meg, majd folyamatosan tettem szert újbarátokra. Isis és a testvére, Andy, akikről meg nem mondtam volna, hogy családtagok. Eden, aki állandóan a nyusziságával dühít és Elisabeth, akivel évekig nem találkoztam, végül a sors mégis összehozott bennünket. És alig két éve Jeremy, aki azt mondta szeret, ma mégis rácáfolt erre. Lehetséges, hogy éppenséggel az a legjobb barátom, akiről alig tudok pár dolgot, mégis mostanáig kiállt mellettem, akkor is, amikor látni se akartam. Talán mégis Daniel az a barát, akiben teljes mértékig megbízhatok, mert ő nem csap be.

        A házhoz érve már nem zokogtam. Néha még le kellett törölnöm egy-egy sós könnycseppet, de már sokkal jobban éreztem magam, mint mikor elindultam. Vajon mit fognak szólni, ha haza érek? Mennyire lesznek dühösek, amiért ellógtam a tanítási órákat?

        Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. Nem hittem volna, hogy valaha egyedül is eljövök ide. Halkan bentebb léptem és feltérképeztem az elém táruló nappalit. Pont olyan, mint mikor utoljára itt jártam, semmit nem változott. A hangulat, az illatok, az idekötődő gyermekkori emlékek. Minden a régi maradt. Elindultam felfelé a lépcsőn, hogy megkeressem a szobát, amiben itt laktam nyaranta. Végig simítottam a fényezett fakorláton, az egyszínű, halványsárga falon. Mindig szerettem le-fel szaladgálni a lépcsőn. Mosolyogva fordultam jobbra az emeleten és benyitottam az első ajtón, ami a kedves emlékekkel teli szobát rejtette. Leültem az ágyra és mély levegőt vettem. Lassan a hátamra feküdtem, de azonnal fel is pattantam. Valami a hátamba állt. Érdeklődve fürkésztem az apró hófehér dobozt és a mellette lévő, finoman összehajtogatott papírlapot. Nem rémlik, hogy ez utoljára is itt lettem volna. Kezembe vettem a levelet és félhangosan felolvastam magamnak.

        „Kedves Chatrine!

Nagyon sajnálom, hogy ezt nem adhatom át személyesen, de már elkéstem ezzel. Régóta harcolok a bennem élő kórral és jól tudtam, hogy egyszer vége a szenvedésemnek. De ne feledd, hogy mindig is szerettelek és elég csak rám gondolnod, ott leszek veled. Mert nem megyek messzire, mindig veled maradok.

Azt kívánom, ne hagyd, hogy minden amit szerettél és ápoltál, kárba vesszen. Tudod kinek mi a jó és tudom, hogy egyszer te is rájössz, mire vagy képes, ha el akarsz érni valamit. Vannak dolgok és lesznek is, melyekre magad kell rájönnöd, de ha körül nézel, nem egy olyan barátot fogsz látni, akik készek, hogy segítsenek neked. Mindig lesz valaki, akiben megbízhatsz… aki soha nem hagy el.

Ezt a kis apróságot pedig fogadd szeretettel és ha ránézel, én jussak eszedbe. Évszázadok óta a családban vándorol és most neked adom tovább. Viseld egészséggel.

                Szeretlek téged: a Nagyi”

- Nem… - újra rám tört a zokogás. Kezembe szorítottam a dobozkát és tovább sírtam. Nem lehet, hogy föladta. Azt mondta, soha nem hagy el. Hogy mindig velem marad. És most őt is elveszítem. Elhagy és soha többé nem látom. Nem hallom kedves hangját, nem érzem ölelő karjait magam körül. Aztán eszembe jutott a reggeli palacsinta. – Nem! – sikítottam fel. Vége. Mindent, aminek éltem, elveszítem egy nap alatt. Kicsúsznak az ujjaim között. Nem menthetem meg azokat, akik sokat jelentenek nekem. Nem menthetem meg magam a magánytól és a gyásztól. Azok vannak, és most egyszerre törnek rám, akár egy rossz álom. Csakhogy ez a valóság. Innen nincs hová menekülni. Ezek után még a halál is megváltás lenne számomra. És már tudom is hová kell mennem, ha mindent meg karok változtatni, ha nem akarok több szenvedést okozni másoknak és magamnak.

        Az életem lassan darabokra hullik. Nincs mit tenni. Akit szerettem, aki szeretett, mind látták bennem azt, ami soha nem lehetek. Az életem megpecsételődött, a sorsom meg van írva. Úgy lesz vége, ahogy kezdődött: porból - porrá.

        Erőt vettem magamon és elindultam. Mentem, amerre a lábam vitt. Bárhogy is legyen vége, tudni fogom, hogy nem érdemes visszamenni. Nincs hely számomra ott, ahol vagyok. Hát majd lesz ott, ahová megyek…